Navigacio
Szakmai oldal:
RSS
Jásdi Kiss Imre: Hatodik Pecsét
Bejelentkezés
üdvözlet
A MAI NAPTÓL (2015/09/22) AZ ÚJ WEBOLDALUNK A: HTTP://POSTAIMRE.MAGYARNEMZETIKORMANY.COM :)
.....................
(A www.postaimre.net a továbbiakban szakmai oldalként müködik
az egykoti www.magyarnemzetikormany.com/pi-klub cím - archiv oldalként, amint tapasztalhatjátok - még mindig elérhetö.)
.....................
(A www.postaimre.net a továbbiakban szakmai oldalként müködik
az egykoti www.magyarnemzetikormany.com/pi-klub cím - archiv oldalként, amint tapasztalhatjátok - még mindig elérhetö.)
Mire a fák megnõnek... Vérben és viharban
Kedves Imre!
Tavaly ilyentájt ajánlottad a Vérben és viharban c. mûvét Wass Albertnek. Idén pedig a Mire a fák megnõnek c.-t ajánlom viszont. Néhány idézetet kiemelnék belõlük, ha jónak látod tedd ki, hátha másnak is megindítja a gondolatkerekét.
"Csak a falak állottak, kormosan, mocskosan, meggyalázva s némán
fölmeredtek a szürke égre, mely könyörtelen volt és idegen. A falak között üszkös
gerendák hevertek szanaszét, piszok és törmelék. S a szakállas arcú ember, ép
félkezében a fokossal ott állott a falak elõtt és nézte õket mozdulatlan szemmel.
Döbbenve vergõdtek benne karmos érzések.
Hirtelen egy kép jutott az eszébe. Haszontalan béresgyermekek levertek egy
fecskefészket az ököristálló gerendájáról. A fészek helyén csak elkent tojástól
sárga törmelék maradt s a fecskepár rémült csiviteléssel röpködte körül a romokat.
Ilyesmit, éppen ilyesmit érezhettek azok is akkor.
Néhány napig búsan üldögéltek kettesben a gerendán, csüggedten és nagyon
fáradtan. Aztán egyszercsak újra jöttek-mentek, hordták a sarat, a szalmát s új
fészket építettek az istálló másik végiben.
Persze, fecskék voltak. Madarak. Oktalanok.
Sokáig állt a romok elõtt. Néha a fecskékre gondolt s ilyenkor valami vad és
elszánt kötelességtudat duzzasztotta az érzéseit, izmait akarat feszítette s
tennivágyás."
"Az igazság, bármit is csináljanak vele, tovább él, mint a csizma, amelyik rátipor."
"Az asszony még kint maradt az udvaron s a tanya felé nézett, át a völgyön, a
tó felé. Pedig nem is láthatott odáig. Fáradt volt, de nem akarta érezni. Tudta, hogy ami most elkezdõdik, ahhoz erõ kell és kitartás és könyörtelen szorgalom. Otthont kell alapítani, kezdeni mindent elölrõl. Olyan elölrõl, mint ahogy azt valamikor az ükapák és ükanyák kezdhették, vagy még azoknak is az ükapjuk és ükanyjuk, a legelsõ õsök, akik sok száz évvel ezelõtt elõször jöttek erre a földre otthont s hazát teremteni."
"Mert a legnagyobb örökség, amit adni lehet az utódnak, az otthon. Egy ház, akármilyen ház. De amelyiknek falát aggódás, szeretet, gondoskodás s a jövendõk bizakodó hite emelte föl. És fák. Amiket nem azért ültetett valaki, hogy hasznukat lássa. Nem is azért, hogy önmagát mulattassa velük. Hanem azért, mert szépségre és jövendõre gondolt, békességre gondolt és a lelke tele volt derûvel. És ültette, egyszerûen azért, mert szerette a fát és a fákon keresztül akarta elmondani mindazt, ami az otthonban kapcsolatban felgyûlt benne s amiket szavakba önteni nem tudott."
"Ahogy így látta szemei elõtt a fákat, elgondolkozott. Mire megnõnek, lombot eresztenek: eltelik az idõ, munkával, rendre. S az idõvel együtt elmúlik a világ is, ez a zaklatott, békétlen, szomorú világ és a fákkal együtt másik világ nõ fel. Aki majd abban a világban él s jár ezek alatt a fák alatt, az békés, szabad és boldog ember lesz megint, mint amilyenek a régiek voltak. Akik olyan fáról szedhették a gyümölcsöt s olyan fák árnyékában pihentek, amit apáik ültettek s nagyapáik, küzdelmes idõkben mindig. S arra gondolva, hogy majd akik az elültetett fa gyümölcsébõl esznek s árnyékában járnak, leszüretelik a küzdelmek árát, amit õseik vívtak a világgal. Így van ez, gondolta, egy-egy nemzedék ültet, fát, eszmét, gondolatot, hogy sok nemzedéknek ne legyen gondja ezzel. Hogy aki azután jön, készen kapjon otthont, hazát, árnyékos kertet, termõ gyümölcsöst. S úgy vegye ezt, mint természetes dolgot. Az élet ajándékát, mely ingyen való s a szépségéért cserébe mit se kíván. Még annyit se, hogy gondtalan percében aki a kertet nézi s a különbözõ fákban gyönyörködik, arra gondoljon: milyen is lehetett az élete annak, aki ezt a dombot kopáran lelte s mit érezhetett, mikor beültette fákkal. Fákkal, melyekrõl tudta, hogy túlélik õt s a rügyekre akasztott gondolatot fölemelik magasra s átmentik késõ nemzedékeknek."
"A munka és a szorgalom az, ami a legtöbbet ér a világon. Ami a világot elõbbre viszi. Higgye el nekem, kedves rokon, ez dönti el a háborúkat is, nem a fegyver."
"A nép olyan, mint a birka. Ha jó pásztor tereli õket, mennek engedelmesen s meg is híznak mellette. Ha hitvány a pásztor, elbitangol a nyáj."
"A megriadt nép olyan, mint a nyáj, pásztor kell neki."
"S mikor legnagyobb volt a fejvesztettség, a vezér megfúvatta a kürtöt. Pillanat alatt helyreállt a rend. A háromezer legény hadirendbe állott. Így, csatasorban, már nem féltek, nem acsarkodtak. Így készek voltak bárhová menni, ahová viszik õket."
"A vezér a sereg élén léptetett kis sárga kancáján.
Ha megmozdult, ruhája szortyogott a víztõl, vállában szúrt seb sajgott, bal karját mozdítani sem tudta. Lehajtott fejjel léptetett elõl, a földet nézte, akár a lova.
A földet, a csatakos, ázott, szürke földet, amely már nem az övék többet, nem a hunoké.
Milyen furcsa is, egyszer ez legeltet rajta, egyszer a másik, egyszer ez a gazdája, másszor amaz és a földnek ez egészen mindegy, a föld nem siratja meg a régi gazdát s nem is örvend az újnak. Olykor zöld és tele van virággal, kövér fûvel, olykor szegény és ázott és csatakos, mint most.
Hát mégis, mégis így történt minden. A sok-sok ezer
legény mind ott maradt, Hunországnak vége.
Igaza volt s milyen szomorú, hogy igaza volt.
Mit szólna most Ellák, ha megkérdené tõle: no, testvér, mit tettél a néppel? Mit szólna Ellák? Szegény Ellák. Szegény haragos, vad fiú. Hogy fájt neki a hun, a háttérbe szorítottságuk, a kijátszottságuk, a sok alattomos jóbarátellenségük.
Rendet akart, igazságot akart Attila úr országában...
no, megkapta, jól megkapta, Imák testvér is megkapta.
Az igazságokat így osztják a földön.
Hadúr csak tudja, mi veszett el bennük. Hogy tudtak bánni a karddal, a kopjával s a szóval!
Csak éppen a néppel nem tudtak bánni, csak éppen az értelemmel nem, a csellel nem, a hitványsággal nem. Odavesztek. A két vezér, a két igazi vezér! S most õ maradt. Egyedül. A legkisebbik. A legkevésbé vezérnek való."
"– A nép nem akar megfutni, támadni akar.
A vezér ott állt szikáran a domb tetején.
– Úgy. A nép támadni akar. Betegen. Kiéhezve. Sovány lovakon. Támadni
akar. Úgy.
Gúny és megvetés rezgett a hangjában. Súlyos indulattal felelt rá Csele:
– Senki sem beteg már, vezér! Az emberek jóllakottak mind. Vadhúst ettek
bõven!
Lesújtó pillantást kapott csupán a vezértõl.
– Úgy. S ha tele a gyomra, felejti nyomorúságát. Egyetlenegy legényt sem
akarok veszteni többet, érted? A folyón átmegyünk."
"De vajon ez azt jelenti, hogy gyávább és gyöngébb, mint az apja? Azt jelentené? S hogy várat, menedéket készít a népnek s magának, hogy nem keresi más népekkel a verekedést, nem engedi zsákmány után kalandozni a hunt, ez azt jelentené? Hogy õ még most is a kicsi, a gyönge… a gyáva? Bátyjai talán úgy tettek volna? Csatáról
csatára vinnék a nemzetet tovább? De vajon gyávaság-e az, ha valaki nem engedi elvérezni a népét, ha lekötözi otthon, hogy dolgozzon és éljen, s ne bántson senkit, hogy õt se bántsa senki? Mihez kell több bátorság és több erõ: az élethez-e vagy a
halálhoz? Vagy pedig ez az egész gondolat és ez a sok szó is itt, amiket most összehordott maga védelmére, mind csak azért lenne, mert õ gyönge és kicsi és gyáva? Azért vadászik szarvasra s nem medvére, azért kedveli a békességet s nem
a harcot? És ez az egész elgondolás a boldog és gazdag Hunországról, mely a béke falai mögött épülne föl, csak leplezése lenne saját gyöngeségének?!"
"– A nép nem akar pajtát magának.
– Úgy. Persze. A nép sem engedelmeskedik akárkinek.
A beke elvörösödve kapta föl a fejét, keményen.
– A nép neked nem engedelmeskedik!
Hidegen felelt meg a vezér, mintha jeges szelek lopakodtak volna szavai mögött.
– Tévedsz. Nekem is, bátyádnak is engedelmeskedett. Udvarhely és Kadicsatábor készen áll. Erõs épületeink vannak még barmok számára is. Bõrnek, gabonának raktár, telve a hiuig. Sánccal kerítve az egész. A töltés négy sarkában figyeltetõ bástyák. Tévedsz, Csele, nekünk engedelmeskedett a nép. Mert belátta, hogy õérette vagyon.
Megszegte fejét a beke.
– Ha azt mondanám a népnek: fegyverre, utánam! Egy szálig velem jönne. De építeni nem akar. S én is velük érezek, ez az igazság! Szabad nemzet ne bújjon sáncok mögé! Éljen szabadon ki hol akar! Nem birka a hun, hogy karámba fogják!
Indulattól reszketett a hangja. Dengezik nyugodt volt és hûvös.
– Mindenki ráparancsolhat a tûzre, hogy gyújtsa fel az erdõt, ölbéli gyermek is. De eloltani, ha lángban áll s kényszeríteni, hogy hasznossá váljon, az igen, az a valami, ahhoz erõ kell s ész. De azt, beke, nem lehet néhány indulatos szóval elintézni. Ami pedig az én céljaim hasznos vagy haszontalan mivoltát illeti, arról
én teveled nem vitatkozhatom. Mert vagyon, aki parancsol s vagyon, aki engedelmeskedik. Aki pedig a maga útjain kíván járni, az viseli majdan következményeit. "
"A beke külön tûz mellett ült, félre a többitõl. Marta a szégyen. Ez a gyerkõc, akit õ annyira lenézett, ez a hadhoz nem értõ, gyáva vezér jött segítségül neki, a harcos bekének s mégpedig nem úgy, mint várta, nyápic asszonymódra, hanem komoly, rendezett sereggel, mely nem ijed meg hótól és hidegtõl. S õ, a vezér, még az élükön halad, egymaga, töretlen hóban s gyorsan, ahogy még senki idefent
sereget nem vezetett eddig."
"– Persze. Csatát csak rendezett sereggel lehet kezdeni. S rendezett sereg csak
rendezett táborokban van."
"– Úgy látszik, a hun csak vesztében tér észre. Bölcs lesz a szamár is, ha már karón a bõre."
"De a vezéren valami hûvös józanodás ment végbe. A friss hegyi szél kimosta fejébõl a haragot. Utálattal nézte a mészárlást, a vértõl megvadult legényeket.
Lelkiismeret-furdalást érzett. Õ, aki annyira igyekezett megtartani a békét s minden erõvel azon volt, hogy leszoktassa népét a küzdelem vad örömérõl, most éppen õ maga hozta ide õket, idegen földre, vért ontani. S miért? Nem is valami nagy cél miatt, nem is nemzeti érdekbõl, csak mert néhány kóbor rabló reá, s kedvesére
támadt. Alacsony, személyes bosszú okozta az egészet, s ez fájt Dengeziknek belül legjobban.
Búsan töprenkedett. Lehet-e majd otthon tartani a legényeket, ha újra megrészegednek a vértõl? Aztán tudta, s ez nyugtalanította leginkább, hogy a világ dolgai olyanok, mint a láncszemek. A bosszú bosszút eredményez megint, s a megtorlás újabb megtorlásokra vezet és ha nem lehet a világon sohasem békesség,
ezért nem lehet. Bánta már nagyon, hogy hirtelen haragjában elindult. Valaki kell a világon türelmes is legyen és bosszút felejtõ. Különben örökös lesz a harc."
"Keserves számadás volt. A számadók, kik megmaradtak, leszegett fejjel álltak a vezér elõtt.
– Vége mindennek. Odavesztünk. Vége Hunországnak.
– No – hökkent rájuk a vezér rosszkedvûen –, egyszeriben de bölcsek lettetek.
Végünk tán éppen nincsen.
Úgy néztek rá, könnyes szemmel az elcsüggedt zoltánok, mintha tõle függene egyedül minden.
– Az lészen, mit mondasz ezentúl. Halálba megyünk érted!
Keserûen mosolyodott el Dengezik.
– Meghalni könnyû, más is megteszi. Élni tudjatok!"
"Te ott voltál valahol a mezõ végiben s nézted, miként készülnek elpusztítani ezt a tábort, amely nekem kétévi munkám,
gondom, amely nekem utolsó fedelem ezen a földön. Ha tudnád, milyen nagyszerû öröm valamit fáradtságos munka árán felépülve látni s micsoda fájdalom, ha mások lerombolják, amit építettünk."
"– Igazad van, koldusok ezek a hegyek itten s a népem nem olyan
okos és jámbor, mint a tied, de makrancos, vad, fékezhetetlen. S én mégsem hagyhatom el õket. Mert ha koldusok is, de az én hegyeim s ha százszorta vadabb lenne s százszorta gonoszabb: az én népem lenne akkor is, hun!
És ezért drága nekem valamennyi s közöttük a legutolsót, a legocsmányabbat sem adnám oda tíz idegen bölcsért!"
Tavaly ilyentájt ajánlottad a Vérben és viharban c. mûvét Wass Albertnek. Idén pedig a Mire a fák megnõnek c.-t ajánlom viszont. Néhány idézetet kiemelnék belõlük, ha jónak látod tedd ki, hátha másnak is megindítja a gondolatkerekét.
"Csak a falak állottak, kormosan, mocskosan, meggyalázva s némán
fölmeredtek a szürke égre, mely könyörtelen volt és idegen. A falak között üszkös
gerendák hevertek szanaszét, piszok és törmelék. S a szakállas arcú ember, ép
félkezében a fokossal ott állott a falak elõtt és nézte õket mozdulatlan szemmel.
Döbbenve vergõdtek benne karmos érzések.
Hirtelen egy kép jutott az eszébe. Haszontalan béresgyermekek levertek egy
fecskefészket az ököristálló gerendájáról. A fészek helyén csak elkent tojástól
sárga törmelék maradt s a fecskepár rémült csiviteléssel röpködte körül a romokat.
Ilyesmit, éppen ilyesmit érezhettek azok is akkor.
Néhány napig búsan üldögéltek kettesben a gerendán, csüggedten és nagyon
fáradtan. Aztán egyszercsak újra jöttek-mentek, hordták a sarat, a szalmát s új
fészket építettek az istálló másik végiben.
Persze, fecskék voltak. Madarak. Oktalanok.
Sokáig állt a romok elõtt. Néha a fecskékre gondolt s ilyenkor valami vad és
elszánt kötelességtudat duzzasztotta az érzéseit, izmait akarat feszítette s
tennivágyás."
"Az igazság, bármit is csináljanak vele, tovább él, mint a csizma, amelyik rátipor."
"Az asszony még kint maradt az udvaron s a tanya felé nézett, át a völgyön, a
tó felé. Pedig nem is láthatott odáig. Fáradt volt, de nem akarta érezni. Tudta, hogy ami most elkezdõdik, ahhoz erõ kell és kitartás és könyörtelen szorgalom. Otthont kell alapítani, kezdeni mindent elölrõl. Olyan elölrõl, mint ahogy azt valamikor az ükapák és ükanyák kezdhették, vagy még azoknak is az ükapjuk és ükanyjuk, a legelsõ õsök, akik sok száz évvel ezelõtt elõször jöttek erre a földre otthont s hazát teremteni."
"Mert a legnagyobb örökség, amit adni lehet az utódnak, az otthon. Egy ház, akármilyen ház. De amelyiknek falát aggódás, szeretet, gondoskodás s a jövendõk bizakodó hite emelte föl. És fák. Amiket nem azért ültetett valaki, hogy hasznukat lássa. Nem is azért, hogy önmagát mulattassa velük. Hanem azért, mert szépségre és jövendõre gondolt, békességre gondolt és a lelke tele volt derûvel. És ültette, egyszerûen azért, mert szerette a fát és a fákon keresztül akarta elmondani mindazt, ami az otthonban kapcsolatban felgyûlt benne s amiket szavakba önteni nem tudott."
"Ahogy így látta szemei elõtt a fákat, elgondolkozott. Mire megnõnek, lombot eresztenek: eltelik az idõ, munkával, rendre. S az idõvel együtt elmúlik a világ is, ez a zaklatott, békétlen, szomorú világ és a fákkal együtt másik világ nõ fel. Aki majd abban a világban él s jár ezek alatt a fák alatt, az békés, szabad és boldog ember lesz megint, mint amilyenek a régiek voltak. Akik olyan fáról szedhették a gyümölcsöt s olyan fák árnyékában pihentek, amit apáik ültettek s nagyapáik, küzdelmes idõkben mindig. S arra gondolva, hogy majd akik az elültetett fa gyümölcsébõl esznek s árnyékában járnak, leszüretelik a küzdelmek árát, amit õseik vívtak a világgal. Így van ez, gondolta, egy-egy nemzedék ültet, fát, eszmét, gondolatot, hogy sok nemzedéknek ne legyen gondja ezzel. Hogy aki azután jön, készen kapjon otthont, hazát, árnyékos kertet, termõ gyümölcsöst. S úgy vegye ezt, mint természetes dolgot. Az élet ajándékát, mely ingyen való s a szépségéért cserébe mit se kíván. Még annyit se, hogy gondtalan percében aki a kertet nézi s a különbözõ fákban gyönyörködik, arra gondoljon: milyen is lehetett az élete annak, aki ezt a dombot kopáran lelte s mit érezhetett, mikor beültette fákkal. Fákkal, melyekrõl tudta, hogy túlélik õt s a rügyekre akasztott gondolatot fölemelik magasra s átmentik késõ nemzedékeknek."
"A munka és a szorgalom az, ami a legtöbbet ér a világon. Ami a világot elõbbre viszi. Higgye el nekem, kedves rokon, ez dönti el a háborúkat is, nem a fegyver."
"A nép olyan, mint a birka. Ha jó pásztor tereli õket, mennek engedelmesen s meg is híznak mellette. Ha hitvány a pásztor, elbitangol a nyáj."
"A megriadt nép olyan, mint a nyáj, pásztor kell neki."
"S mikor legnagyobb volt a fejvesztettség, a vezér megfúvatta a kürtöt. Pillanat alatt helyreállt a rend. A háromezer legény hadirendbe állott. Így, csatasorban, már nem féltek, nem acsarkodtak. Így készek voltak bárhová menni, ahová viszik õket."
"A vezér a sereg élén léptetett kis sárga kancáján.
Ha megmozdult, ruhája szortyogott a víztõl, vállában szúrt seb sajgott, bal karját mozdítani sem tudta. Lehajtott fejjel léptetett elõl, a földet nézte, akár a lova.
A földet, a csatakos, ázott, szürke földet, amely már nem az övék többet, nem a hunoké.
Milyen furcsa is, egyszer ez legeltet rajta, egyszer a másik, egyszer ez a gazdája, másszor amaz és a földnek ez egészen mindegy, a föld nem siratja meg a régi gazdát s nem is örvend az újnak. Olykor zöld és tele van virággal, kövér fûvel, olykor szegény és ázott és csatakos, mint most.
Hát mégis, mégis így történt minden. A sok-sok ezer
legény mind ott maradt, Hunországnak vége.
Igaza volt s milyen szomorú, hogy igaza volt.
Mit szólna most Ellák, ha megkérdené tõle: no, testvér, mit tettél a néppel? Mit szólna Ellák? Szegény Ellák. Szegény haragos, vad fiú. Hogy fájt neki a hun, a háttérbe szorítottságuk, a kijátszottságuk, a sok alattomos jóbarátellenségük.
Rendet akart, igazságot akart Attila úr országában...
no, megkapta, jól megkapta, Imák testvér is megkapta.
Az igazságokat így osztják a földön.
Hadúr csak tudja, mi veszett el bennük. Hogy tudtak bánni a karddal, a kopjával s a szóval!
Csak éppen a néppel nem tudtak bánni, csak éppen az értelemmel nem, a csellel nem, a hitványsággal nem. Odavesztek. A két vezér, a két igazi vezér! S most õ maradt. Egyedül. A legkisebbik. A legkevésbé vezérnek való."
"– A nép nem akar megfutni, támadni akar.
A vezér ott állt szikáran a domb tetején.
– Úgy. A nép támadni akar. Betegen. Kiéhezve. Sovány lovakon. Támadni
akar. Úgy.
Gúny és megvetés rezgett a hangjában. Súlyos indulattal felelt rá Csele:
– Senki sem beteg már, vezér! Az emberek jóllakottak mind. Vadhúst ettek
bõven!
Lesújtó pillantást kapott csupán a vezértõl.
– Úgy. S ha tele a gyomra, felejti nyomorúságát. Egyetlenegy legényt sem
akarok veszteni többet, érted? A folyón átmegyünk."
"De vajon ez azt jelenti, hogy gyávább és gyöngébb, mint az apja? Azt jelentené? S hogy várat, menedéket készít a népnek s magának, hogy nem keresi más népekkel a verekedést, nem engedi zsákmány után kalandozni a hunt, ez azt jelentené? Hogy õ még most is a kicsi, a gyönge… a gyáva? Bátyjai talán úgy tettek volna? Csatáról
csatára vinnék a nemzetet tovább? De vajon gyávaság-e az, ha valaki nem engedi elvérezni a népét, ha lekötözi otthon, hogy dolgozzon és éljen, s ne bántson senkit, hogy õt se bántsa senki? Mihez kell több bátorság és több erõ: az élethez-e vagy a
halálhoz? Vagy pedig ez az egész gondolat és ez a sok szó is itt, amiket most összehordott maga védelmére, mind csak azért lenne, mert õ gyönge és kicsi és gyáva? Azért vadászik szarvasra s nem medvére, azért kedveli a békességet s nem
a harcot? És ez az egész elgondolás a boldog és gazdag Hunországról, mely a béke falai mögött épülne föl, csak leplezése lenne saját gyöngeségének?!"
"– A nép nem akar pajtát magának.
– Úgy. Persze. A nép sem engedelmeskedik akárkinek.
A beke elvörösödve kapta föl a fejét, keményen.
– A nép neked nem engedelmeskedik!
Hidegen felelt meg a vezér, mintha jeges szelek lopakodtak volna szavai mögött.
– Tévedsz. Nekem is, bátyádnak is engedelmeskedett. Udvarhely és Kadicsatábor készen áll. Erõs épületeink vannak még barmok számára is. Bõrnek, gabonának raktár, telve a hiuig. Sánccal kerítve az egész. A töltés négy sarkában figyeltetõ bástyák. Tévedsz, Csele, nekünk engedelmeskedett a nép. Mert belátta, hogy õérette vagyon.
Megszegte fejét a beke.
– Ha azt mondanám a népnek: fegyverre, utánam! Egy szálig velem jönne. De építeni nem akar. S én is velük érezek, ez az igazság! Szabad nemzet ne bújjon sáncok mögé! Éljen szabadon ki hol akar! Nem birka a hun, hogy karámba fogják!
Indulattól reszketett a hangja. Dengezik nyugodt volt és hûvös.
– Mindenki ráparancsolhat a tûzre, hogy gyújtsa fel az erdõt, ölbéli gyermek is. De eloltani, ha lángban áll s kényszeríteni, hogy hasznossá váljon, az igen, az a valami, ahhoz erõ kell s ész. De azt, beke, nem lehet néhány indulatos szóval elintézni. Ami pedig az én céljaim hasznos vagy haszontalan mivoltát illeti, arról
én teveled nem vitatkozhatom. Mert vagyon, aki parancsol s vagyon, aki engedelmeskedik. Aki pedig a maga útjain kíván járni, az viseli majdan következményeit. "
"A beke külön tûz mellett ült, félre a többitõl. Marta a szégyen. Ez a gyerkõc, akit õ annyira lenézett, ez a hadhoz nem értõ, gyáva vezér jött segítségül neki, a harcos bekének s mégpedig nem úgy, mint várta, nyápic asszonymódra, hanem komoly, rendezett sereggel, mely nem ijed meg hótól és hidegtõl. S õ, a vezér, még az élükön halad, egymaga, töretlen hóban s gyorsan, ahogy még senki idefent
sereget nem vezetett eddig."
"– Persze. Csatát csak rendezett sereggel lehet kezdeni. S rendezett sereg csak
rendezett táborokban van."
"– Úgy látszik, a hun csak vesztében tér észre. Bölcs lesz a szamár is, ha már karón a bõre."
"De a vezéren valami hûvös józanodás ment végbe. A friss hegyi szél kimosta fejébõl a haragot. Utálattal nézte a mészárlást, a vértõl megvadult legényeket.
Lelkiismeret-furdalást érzett. Õ, aki annyira igyekezett megtartani a békét s minden erõvel azon volt, hogy leszoktassa népét a küzdelem vad örömérõl, most éppen õ maga hozta ide õket, idegen földre, vért ontani. S miért? Nem is valami nagy cél miatt, nem is nemzeti érdekbõl, csak mert néhány kóbor rabló reá, s kedvesére
támadt. Alacsony, személyes bosszú okozta az egészet, s ez fájt Dengeziknek belül legjobban.
Búsan töprenkedett. Lehet-e majd otthon tartani a legényeket, ha újra megrészegednek a vértõl? Aztán tudta, s ez nyugtalanította leginkább, hogy a világ dolgai olyanok, mint a láncszemek. A bosszú bosszút eredményez megint, s a megtorlás újabb megtorlásokra vezet és ha nem lehet a világon sohasem békesség,
ezért nem lehet. Bánta már nagyon, hogy hirtelen haragjában elindult. Valaki kell a világon türelmes is legyen és bosszút felejtõ. Különben örökös lesz a harc."
"Keserves számadás volt. A számadók, kik megmaradtak, leszegett fejjel álltak a vezér elõtt.
– Vége mindennek. Odavesztünk. Vége Hunországnak.
– No – hökkent rájuk a vezér rosszkedvûen –, egyszeriben de bölcsek lettetek.
Végünk tán éppen nincsen.
Úgy néztek rá, könnyes szemmel az elcsüggedt zoltánok, mintha tõle függene egyedül minden.
– Az lészen, mit mondasz ezentúl. Halálba megyünk érted!
Keserûen mosolyodott el Dengezik.
– Meghalni könnyû, más is megteszi. Élni tudjatok!"
"Te ott voltál valahol a mezõ végiben s nézted, miként készülnek elpusztítani ezt a tábort, amely nekem kétévi munkám,
gondom, amely nekem utolsó fedelem ezen a földön. Ha tudnád, milyen nagyszerû öröm valamit fáradtságos munka árán felépülve látni s micsoda fájdalom, ha mások lerombolják, amit építettünk."
"– Igazad van, koldusok ezek a hegyek itten s a népem nem olyan
okos és jámbor, mint a tied, de makrancos, vad, fékezhetetlen. S én mégsem hagyhatom el õket. Mert ha koldusok is, de az én hegyeim s ha százszorta vadabb lenne s százszorta gonoszabb: az én népem lenne akkor is, hun!
És ezért drága nekem valamennyi s közöttük a legutolsót, a legocsmányabbat sem adnám oda tíz idegen bölcsért!"
Hozzaszolasok
#1 |
GERRY
- 2013. December 23. 18:40:34
#2 |
mormota1968
- 2013. December 23. 21:09:47
#3 |
spartakusz
- 2013. December 24. 02:56:02
#4 |
postaimre
- 2013. December 24. 07:51:47
#5 |
baktria
- 2013. December 25. 16:04:36
#6 |
lucuska
- 2013. December 25. 20:20:47
Hozzaszolas küldése
Hozzaszolas küldéséhez be kell jelentkezni.