Navigacio
Szakmai oldal:
RSS
Jásdi Kiss Imre: Hatodik Pecsét
Bejelentkezés
üdvözlet
A MAI NAPTÓL (2015/09/22) AZ ÚJ WEBOLDALUNK A: HTTP://POSTAIMRE.MAGYARNEMZETIKORMANY.COM :)
.....................
(A www.postaimre.net a továbbiakban szakmai oldalként müködik
az egykoti www.magyarnemzetikormany.com/pi-klub cím - archiv oldalként, amint tapasztalhatjátok - még mindig elérhetö.)
.....................
(A www.postaimre.net a továbbiakban szakmai oldalként müködik
az egykoti www.magyarnemzetikormany.com/pi-klub cím - archiv oldalként, amint tapasztalhatjátok - még mindig elérhetö.)
Patrubány Miklós: Aki ró, az nem ír, s aki ír, az nem ró
Nem csak a cikk hozzászólásai miatt, de érdemes átfutni a MVSZ mélységeit. Van még lejjebb is!
A minap különös bejelentés esett meg a dicsõ multú, ám az ezredforduló óta páriasorsú Magyarok Világszövetsége székházában: sikerült megakadályozni, hogy iksz és ipszilon kerüljön a székely-magyar rovásírás jelkészletébe. Rogán futásába torkolló Nagyinterjú fûtetlen szobában az elnökkel.
„A magyar életben a kárpát-medencei honvisszaszerzés óta létezik politikai törekvés arra, hogy ne az õsi magyar hagyományra építsünk, inkább a világdivatnak feleljünk meg." (...) "Ennek végiggondo- lását önre bízom."
Mire kell nekünk a rovásírás?
Nemzeti önazonosságunk kiemelkedõ eleme.
Az RMDSZ vezetése 1991-ben mások mellett az ön szavazatával minõsítette határozatban gyerekesnek, nevetséges foglalatosságnak, hogy székely-magyar rovásírásos helységnévtáblák kerüljenek a magyarlakta települések határára. Mire ez a pálfordulás?
Lényegében normális folyamat zajlott le a gondolkodásomban. Idõ kellett eltávolodni a kommunizmus évtizedeinek abnormális, elidegenítõ, elszigetelõ, minden magyar õsiséget feledõ, kilúgozó állapotából.
1991-ben még bujkált önben a kommunista fertõzés?
Mindannyiunkban bujkált, hiszen az elnökség összes tagja megszavazta a határozatot, köztük Szõcs Géza alelnök, Tõkés László püspök tiszteletbeli elnök, valamint Csapó József szenátor, aki késõbb a Székely Nemzeti Tanács elsõ elnöke lett.
Ön egy iménti sajtótájékoztatón a nemzeti identitás hatalmas gyõzelmeként tálalta, hogy a Magyarok Világszövetsége elérte: a székely-magyar rovásírás jelkészletébe a szabványosítás során nem került be a „magyar nyelvtõl idegen” x, y és w betû. Ez most komoly?
Jól értem? Ön kétségbe vonja, hogy legitim dolog beszélni a székely-magyar rovásírásról?
Eszembe sincs. Csak jelzem, eközben olyan témák uralják a magyar közéletet, mint Paks oroszosítása, a székelyföldi autonómia, valamint a tavaszi magyar országgyûlési választás, ahol elõször szavazhatnak határon túliak. Önök meg, miközben az „egyetemes magyar nemzet közképviseleti intézményének” tartják az MVSZ-t, a „róni vagy nem róni ikszet s ipszilont” kérdésen rugóznak.
A rovásírás jelkészletének szabványosítása, a különbözõ rovásírás iskolák gyakorlatának egységesítése a nemzet kiemelt fontosságú ügye. Elemi érdekünk az egységes jelkészlet rögzítése, melynek segítségével immár számítógépen is róhatunk. Kevés népnek adatott meg, hogy saját írása legyen, talán két kezemen meg tudom számlálni, hány ilyen van. Ragaszkodnak is hozzá. Hol az az orosz, aki feladná a cirill betût, és hol az az örmény, aki hagyná veszni különleges írását?! Ha egy nemzet identitása megkérdõjelezõdik, akkor megkérdõjelezõdik a jövõje is. És akkor a Paks vagy nem Paks, a háború vagy nem háború kérdések mind, mind tárgytalanná válnak.
Értem. Tehát a rovásírás ikszén, ipszilonján múlik nemzeti identitásunk, végsõ soron Paks is.
A szembenállásnak nem az iksz és az ipszilon volt az igazi tétje, hanem az, hogy valakik megpróbálták csalárd módon a magyar nemzeti kulturális örökség egyik legbecsesebb részét a magyar nemzettõl elidegeníteni. Még 2008-ban bevonult három fiatalember a rovásírók közösségbe, majd azzal a felkiáltással, hogy értik a számítógép-használatot, jól tudnak angolul, magukhoz ragadták a kezdeményezést, és vállalták, segítenek a rovásírás jelkészletének szabványosításában. Eztán, visszaélve a közösség bizalmával, mutyiba, titkon idegen elemeket tartalmazó tervezetet nyújtottak be a szabványosító hatóságnak.
Miért?
A magyar életben a Kárpát-medencei honvisszaszerzés óta létezik politikai törekvés arra, hogy ne az õsi magyar hagyományra építsünk, inkább a világdivatnak feleljünk meg.
Világdivat az iksz meg az ipszilon?
Nézze, a korok változó kihívásai és a mindenkori modernizmus kérdése elõl nem lehet kitérni. Lehet, hogy ezt az ügyet is egyszer újratárgyalják, és lehet, hogy más – az ikszet és az ipszilont is befogadó – álláspontra jutnak. A kazárosítók eljárásában az volt a megengedhetetlen, hogy változtatásaikról nem értesítették azokat, akiknek a bizalmából helyzetbe kerültek. Magyarul: visszaéltek a megbízók bizalmával. És ez súlyos.
Na de önök azt is sérelmezik, hogy a három fiatal „a halott kazár írásból kívánta származtatni az élõ székely-magyar rovásírást”. Hogy jön össze a halott kazár a világdivattal?
Ennek végiggondolását önre bízom.
A sajtótájékoztatójukon elhangzott, hogy a székely-magyar rovásírás a világ legõsibb írása. Egyik kollégája arról beszélt, hogy a négy-ötezer éves egyiptomi hieroglifák is a mi rovásunkkal készültek, más meg azzal büszkélkedett, hogy tizenötezer éves földrétegbõl is került elõ rótt lelet. Ön képes komolyan venni ezeket az állításokat?
Egyiket sincs okom kétségbe vonni.
Önök székely-magyar rovásírásról beszélnek, más hagyományõrzõk viszont hahotáznak e „mûveletlenségen”, mondván, rovásírás nincs, csak rovás van meg írás. Sõt a sajtótájékoztatón megjelent tizenöt embert is megosztotta egy fundamentális ügy: rendezvényük végén elénekelték a Székely himnuszt, ám páran demonstratívan ferdítettek a szövegen, és „maroknyi székely, porlik, mint a szikla” helyett „maroknyi székely, helyt áll, mint a szikla” hangzott fel ajkukról. Most akkor melyik a jó?
Természetesen a „porlik”. Akármilyen jó szándékú az átírás, himnusz esetén megengedhetetlen, készülök is rá, hogy az illetõt megkérjem, többé ne tegye ezt. Ami a rovás versus rovásírás dilemmát illeti: a rovásírás valóban tautológia, sõt akár önellentmondó fogalomnak is minõsíthetjük, hiszen aki ró, az nem ír, s aki ír, az nem ró. Holott mindkettõ ugyanazt akarja jelenteni: rovásjeleket vetni.
Mi a követendõ használat?
Ez a vita még nem dõlt el, arra a szintre egyelõre nem jutottunk el, hogy elvi kérdést csináljunk az ügybõl, de egyszer ez is megtörténhet. Én a rovásírás kifejezést használom.
„Balog Zoltán (...) kijelentette: a Magyarok Világszövetsége egy bûnbarlang, méltatlan a támogatásra. Arra a támogatásra, amelyet eleve a Fidesz-többség vont meg 2000-ben.” (...) „Valóban hideg van idebent.”
Minek tudja be, hogy a rovásírásra az önökhöz hasonló hagyományõrzõk mellett Magyarországon a radikális jobb tette rá a kezét?
Mi emeltük fel a porból ezt a nemes ügyet, mindenki más csak a mi nyomdokainkban halad. Nem mellesleg hadd hívom fel a figyelmet, hogy a Jobbikban az a Szegedi Csanád nyomatta a rovásírás ügyét és volt a kazárosítók mentora, aki kései identitásválasztásával és annak eltussolási kísérletével híresült el.
Az a párt azóta is nyomatja a rovásírást, különösen a rovásírásos helységnévtáblákat, a „gyerekes, nevetséges foglalatosságot”.
A nemzeti értékeket azok a társadalmi csoportok képviselik, akik számára a nemzet kiemelt érték. A Magyarok Világszövetsége ilyen, és bizonyára a Jobbik is ilyen. A rovásírás nem politikai radikalizmus kérdése, hanem értékválasztás.
Nem zavarja, hogy közös gyékényre került a Jobbikkal?
Nem. Mindenkit üdvözlök, aki felkarolja ügyünket.
A Magyarok Világszövetsége a rendszerváltás utáni évtizedben fontos, de legalábbis köztiszteletnek örvendõ politikai tényezõ volt. Mennyit ér ma az MVSZ?
Félszáz országban mintegy tízezer egyéni tagunk él, nyolcszáz tagszervezettel rendelkezünk, harmincöt országban van szervezett egyesületi életünk, több mint ötven országban élnek tagjaink. Ez nem kevés.
Pénz?
Az állami támogatás immár tizenharmadik éve állandó: nulla forint.
Most a székházukban ülünk, fûtés nincs, a díszes csillárok mindegyikében csupán egy-egy hóka izzó pislog.
Valóban hideg van idebent. Bevételeink nagymértékben függnek a magyar emberek vásárlóerejétõl, hiszen alapvetõen nemzeti kiadványaink eladásából tartjuk el magunkat, és hát a gazdasági világválság a teljes magyar társadalomra rányomta a bélyegét.
Mennyibõl gazdálkodnak?
Éves szinten harminc-ötvenmillió forintból. Ami két nagyságrenddel kevesebb annál, ami ahhoz kéne, hogy nehézsúlyú nemzeti szervezetként létezhessünk.
Évi három-ötmilliárd forintot szeretne?
Ha az Andrássy úti Operaháznak jut évi tízmilliárd, akkor egy világméretû magyar nemzeti intézmény szerényen, hangfogóval mondva méltányos igényként jelentkezhet annak harmadára. Egyébként sajnos nem csupán anyagi értelemben van szó sanyarú sorsról. Balog Zoltán emberi erõforrás miniszter a 2012. májusi parlamenti meghallgatásán képviselõi kérdésre válaszolva kijelentette: a Magyarok Világszövetsége egy bûnbarlang, méltatlan a támogatásra. Arra a támogatásra, amelyet eleve a Fidesz-többség vont meg 2000-ben, puccsszerûen. Akkor sem és azóta sem adtak magyarázatot.
A lebûnbarlangozás elég egyértelmû magyarázat.
Amiért Balognak büntetõperben kellett volna helytállnia, ám a pártos kétharmad nem adta ki a mentelmi jogát. De eljön az idõ, amikor számolunk egymással! Persze, hála Istennek, nem csupán pénzbõl áll az élet: anyagi forrásainkat illetõen lepkesúlyúak vagyunk, a nemzet egészére vonatkozó politikai befolyásunkat tekintve viszont jár nekünk a nehézsúlyú jelzõ.
Amennyiben?
Amit mi elindítunk, abból biztosan lesz valami. Sorolom. Magyarország keleti nyitását 2004-ben világkongresszusi határozatként tálaltuk a magyar nemzetnek, és lássatok csodát: nyolc évvel késõbb, 2012-ben az Orbán-kormány elindult ezen az úton, abba az irányba, ahol egymilliárd ember tekinti a magyarságot rokonnak, barátnak, testvérnek.
Egymilliárd?
Igen! De folytatom eredményeinket. Az MVSZ világkongresszusa elfogadta a magyar nemzetfogalom meghatározását, és ez a honlapunkon is olvasható definíció utat tör magának, tisztázza a magyar életet, s végsõ soron elvezet a koherens magyar nemzetpolitika megalkotásához.
Ekkora erõ volna egyetlen definícióban?
Bizony! Mert hát, amíg a jelenlegi nemzetvezetõ erõ a nemzet fogalmát hol egy dohánybolthoz társítja, hol az államra érti, hol pedig a világon szétszórt magyarságra vonatkoztatja, tehát amíg ilyen fogalmi káoszt tart fenn, addig nemzetpolitikát, nemzetstratégiát építeni, de még csak megfogalmazni is szinte lehetetlen. Mi megfogalmaztuk, s ezzel a magyar nemzet egészét segítettük. De mondok mást: elõvettük és megoldásig visszük Petõfi halálának az állam által húsz éve lezártnak nyilvánított ügyét.
„A Magyar Tudományos Akadémia egy komoly testülethez méltatlan politikai csípõdobással (...) megtagadta, hogy Morvaiék DNS-mintavétel céljából megnyissák Petõfi édesanyjának sírját.”(...) „Hát ez az!”
Merész vállalkozás ez, pláne azt követõen, hogy a kilencvenes években a kisgazda kazánkovács, Morvai Ferenc csinnadrattás barguzini expedíciója csupán egy nõi csontvázat tudott felmutatni költõnk tetemeként.
Mi megbizonyosodtunk arról, hogy Morvai valóban Petõfit találta meg, és kezdeményezzük nemzeti nagyságunknak méltó módon történõ eltemetését.
Na de nõnemû megboldogulté az a csontváz.
Senki sem bizonyította.
DNS-vizsgálat volt, nem?
Dehogy volt! A Magyar Tudományos Akadémia egy komoly testülethez méltatlan politikai csípõdobással kijelentette: nem látja bizonyítottnak, hogy az oroszok 1849-ben hurcoltak volna hadifoglyokat Barguzin környékére, és megtagadta, hogy Morvaiék DNS-mintavétel céljából megnyissák Petõfi édesanyjának sírját. Nem a tudományosság legalapvetõbb mozgató ereje, a tudományos kíváncsiság jellemezte e kérdésben máig tartóan magatartását, hanem dogmatikai álláspontra helyezkedett, ami minden tudomány halála.
Minek nyitották volna, ha Barguzinban nõt lelt Morvai?
A barguzini csontvázon sem végeztek DNS-vizsgálatot.
Az akadémia azt állította: végeztek.
Az Akadémia semmiképpen! Sem nem végzett, sem nem végeztetett. Csupán vizuális vizsgálat és kézi mérések történtek, méghozzá a Szovjet Tudományos Akadémia épületében, a Magyar Tudományos Akadémia küldöttsége részvételével. De most fogódzkodjék meg! A cudar idõjárási körülmények miatt a csontvázat szállító gép csak egy nappal a tervezett idõpont után tudott felszállni Barguzinból, viszont – vannak akik erre így emlékeznek – a Kossuth Rádió, amely errõl mit sem tudott, már azt megelõzõen bemondta, hogy a kérdéses maradványok egy nõtõl származnak, hogy a gép landolt volna Moszkvában.
Mi oka lett volna az összeesküvésnek?
Hát ez az! Ilyen körülmények között Petõfi Sándor tisztázatlan halála a magyar nemzetpolitika egyik sarokköve! Ebben az ügyben még várat magára az eredmény, mely el nem maradhat, egy másik kérdésben viszont már célba értünk: a határon túli magyarok kettõs állampolgársága egyértelmûen az általunk kezdeményezett 2004. december ötödikei népszavazásnak köszönhetõ.
Kövér László nyilatkozta a következõt errõl: „Az MVSZ-szel Patrubány elnökké választása óta finoman fogalmazva is rosszban voltunk, nem beszéltünk egymással, így hidegzuhanyként ért minket a kezdeményezés. Kalandorság volt ez részükrõl, zsarolással ért fel, aminek túszául ejtõdött a magyarországi jobboldal. Miután világossá vált, hogy nélkülünk is összejön a kiíráshoz szükséges számú aláírás, viszont a kampányhoz az MVSZ-nek egész biztosan nincs se mozgósító ereje, se szervezete, fel kellett sorakoznunk az igenek mögé. Nem rajtunk múlott, hogy majdnem katasztrófa lett belõle.”
Ehhez képest Kövér 2011-ben, a Duna Televízióban, egy erdélyi csoport állampolgári eskütételékor azt mondotta: „2004. december ötödikén új korszak kezdõdött a magyar nemzet életében.”
Ettõl még lehetett „kalandorság, zsarolás” az MVSZ aláírásgyûjtési akciója.
Dehogy zsaroltunk! Hogy mondhat ilyet? Attól a perctõl kezdve, hogy négyszázezren aláírták a népszavazási kezdeményezést, az megszûnt az MVSZ akarata lenni, ettõl a perctõl a magyar nép akaratáról kell beszélnünk. Ez elõtt kellett és kell meghajolnia minden politikai pártnak. Egyébként, 2004 elõtt tíz éven át próbáltuk jobb belátásra bírni a magyarországi politikát, bevetettük a befolyásolás teljes eszköztárát, tudományos, politikai és szakmai érvekkel éltünk, ám a magyar politikum mindezt lesöpörte az asztalról. 2000-ben, a Magyarok V. Világkongresszusának határozata nyomán megalkottuk a külhoni magyar állampolgársági törvény tervezetét, augusztus huszadikán átadtuk Orbán Viktornak, ám õ nem foglalkozott vele. Novemberben átküldték hozzám a határon túli magyarok hivatalának elnökét, Szabó Tibort, aki a magyar kormány nevében felkért, vonjuk vissza törvénytervezetünket, ugyanis a magyar kormánynak nincs szándékában állampolgárságot adni. Erre én azt válaszoltam: nem vonhatjuk vissza, hiszen annak ígéretével kampányoltam az MVSZ elnöki székéért. Szabó erre megfenyegetett, hogy ez esetben számolnunk kell a következményekkel. Egy hónappal késõbb elvették az állami támogatást.
Na, csak megvan az az ok. De visszatérve: jobbosok, balosok egyaránt úgy vélték, a kettõs állampolgárság messze nem a legjobb módja a határon túliak integrálásának, errõl népszavazni pedig õrültség.
Ez volt az egyetlen eszköz, s ha mi akkor nem lépünk, ma sincs magyar állampolgárságuk a határon túliaknak.
A Fideszben masszívan tartja magát a vélekedés, miszerint önt a román titkosszolgálat küldte Magyarországra viszályt szítani a népszavazási kezdeményezéssel.
Igen, Makovecz Imre, nyugodjék békében, õ volt, aki 2004 novemberében elsütötte ezt a poént.
Poént?
Idézõjelben mondom. Makovecz engem név szerint nem emlegetve jelentette ki, hogy a népszavazás egyedül a Securitaténak áll érdekében. De az egészben az a legfõbb skandalum, hogy elcsalták a referendumot: bár valójában kettõmillió-egyszázezer igen voks volt, hatszázezret a nemekhez számoltak, hogy ne legyen ügydöntõ erejû a referendum.
Ön elõszeretettel hangoztatja ezt az összeesküvés-elméletet. Kár, hogy nincs rá bizonyíték.
Van bizonyíték. Könyvben neveztem meg azt az 1152 szavazókört, ahol egyszerûen megcserélték az igenek és a nemek számát. Beadványunkra annak idején a Legfelsõbb Bíróság el is rendelte az eredmény újbóli megállapítását, de sok helyen, visszaélve a törvényben rejlõ kiskapukkal, még csak fel sem bontották ismét az urnákat. Bantusztánban különb választási törvény él, mint az akkori magyarországi, amely mintha csalásra lett volna kitalálva.
A csaláshoz mind az 1152 helyen át kellett volna verni a komplett szavazatszámláló bizottságot, köztük az önök megfigyelõit, egyetlen hiba nélkül.
Ez megtörtént.
Lehetetlen.
Lehetséges. Többségükben profik voltak, akik harminc éve számlálták a szavazatokat. Mint emlékezetes, két kérdésrõl kellett szavazni: a kettõs állampolgárságról és a kórházprivatizációról. Figyeljen! Az urnabontás után minden szavazókörben két sor kupacba gyûjtötték azokat a szavazólapokat, amelyeken két igen szerepelt, egy másik kupacba a két nemet, egy harmadikba az igen-nemet, egy negyedikbe pedig a nem-igent, az ötödikbe az érvényteleneket halmozták föl. Vagyis elsõ ránézésre nem volt látható, hányan szavaztak igennel a kettõs állampolgárságra.
Össze kellett adni az igen-igen kupacot az igen-nemmel. Alsó tagozatos föladat.
Nem, ez rendkívül bonyolult lélektani szituáció. Ha nem velünk történik, el sem hiszem. Hinné, hogy a saját szavazóbiztosaink sem tudták megmondani, pedig százával kérdeztük õket, hogy náluk az igenek vagy a nemek gyõztek-e? De nem hibáztatom õket. Szegények...
bementek reggel hatra, egész nap ott szorongtak, lesték, hogy csal-e valaki, standoltak tizenkét órán át, aztán végigcsinálták a számlálást, és a végén azt sem tudták, fiúk-e vagy lányok. Ebben a lélektani helyzetben...
...könnyû két számot egymással felcserélni. Mellesleg, akkoriban a szavazatszámlálók aláírásukkal nem a jegyzõkönyvi adatok helyességét tanúsították, hanem azt, hogy õk reggel hatkor urnazáráskor, és este kilenckor urnanyitáskor jelen voltak! Tiszta Bantusztán! Átverték õket. Így történt... Amikor kértem a Fidesz segítségét, Rogán Antal elfutott. Elfutott! Orbán Viktor pedig nem vette fel a telefont. Miért?
Tán mert botorságnak tartották, amit állít.
Mindig minden állításomat igazolni tudom.
Link
A minap különös bejelentés esett meg a dicsõ multú, ám az ezredforduló óta páriasorsú Magyarok Világszövetsége székházában: sikerült megakadályozni, hogy iksz és ipszilon kerüljön a székely-magyar rovásírás jelkészletébe. Rogán futásába torkolló Nagyinterjú fûtetlen szobában az elnökkel.
„A magyar életben a kárpát-medencei honvisszaszerzés óta létezik politikai törekvés arra, hogy ne az õsi magyar hagyományra építsünk, inkább a világdivatnak feleljünk meg." (...) "Ennek végiggondo- lását önre bízom."
Mire kell nekünk a rovásírás?
Nemzeti önazonosságunk kiemelkedõ eleme.
Az RMDSZ vezetése 1991-ben mások mellett az ön szavazatával minõsítette határozatban gyerekesnek, nevetséges foglalatosságnak, hogy székely-magyar rovásírásos helységnévtáblák kerüljenek a magyarlakta települések határára. Mire ez a pálfordulás?
Lényegében normális folyamat zajlott le a gondolkodásomban. Idõ kellett eltávolodni a kommunizmus évtizedeinek abnormális, elidegenítõ, elszigetelõ, minden magyar õsiséget feledõ, kilúgozó állapotából.
1991-ben még bujkált önben a kommunista fertõzés?
Mindannyiunkban bujkált, hiszen az elnökség összes tagja megszavazta a határozatot, köztük Szõcs Géza alelnök, Tõkés László püspök tiszteletbeli elnök, valamint Csapó József szenátor, aki késõbb a Székely Nemzeti Tanács elsõ elnöke lett.
Ön egy iménti sajtótájékoztatón a nemzeti identitás hatalmas gyõzelmeként tálalta, hogy a Magyarok Világszövetsége elérte: a székely-magyar rovásírás jelkészletébe a szabványosítás során nem került be a „magyar nyelvtõl idegen” x, y és w betû. Ez most komoly?
Jól értem? Ön kétségbe vonja, hogy legitim dolog beszélni a székely-magyar rovásírásról?
Eszembe sincs. Csak jelzem, eközben olyan témák uralják a magyar közéletet, mint Paks oroszosítása, a székelyföldi autonómia, valamint a tavaszi magyar országgyûlési választás, ahol elõször szavazhatnak határon túliak. Önök meg, miközben az „egyetemes magyar nemzet közképviseleti intézményének” tartják az MVSZ-t, a „róni vagy nem róni ikszet s ipszilont” kérdésen rugóznak.
A rovásírás jelkészletének szabványosítása, a különbözõ rovásírás iskolák gyakorlatának egységesítése a nemzet kiemelt fontosságú ügye. Elemi érdekünk az egységes jelkészlet rögzítése, melynek segítségével immár számítógépen is róhatunk. Kevés népnek adatott meg, hogy saját írása legyen, talán két kezemen meg tudom számlálni, hány ilyen van. Ragaszkodnak is hozzá. Hol az az orosz, aki feladná a cirill betût, és hol az az örmény, aki hagyná veszni különleges írását?! Ha egy nemzet identitása megkérdõjelezõdik, akkor megkérdõjelezõdik a jövõje is. És akkor a Paks vagy nem Paks, a háború vagy nem háború kérdések mind, mind tárgytalanná válnak.
Értem. Tehát a rovásírás ikszén, ipszilonján múlik nemzeti identitásunk, végsõ soron Paks is.
A szembenállásnak nem az iksz és az ipszilon volt az igazi tétje, hanem az, hogy valakik megpróbálták csalárd módon a magyar nemzeti kulturális örökség egyik legbecsesebb részét a magyar nemzettõl elidegeníteni. Még 2008-ban bevonult három fiatalember a rovásírók közösségbe, majd azzal a felkiáltással, hogy értik a számítógép-használatot, jól tudnak angolul, magukhoz ragadták a kezdeményezést, és vállalták, segítenek a rovásírás jelkészletének szabványosításában. Eztán, visszaélve a közösség bizalmával, mutyiba, titkon idegen elemeket tartalmazó tervezetet nyújtottak be a szabványosító hatóságnak.
Miért?
A magyar életben a Kárpát-medencei honvisszaszerzés óta létezik politikai törekvés arra, hogy ne az õsi magyar hagyományra építsünk, inkább a világdivatnak feleljünk meg.
Világdivat az iksz meg az ipszilon?
Nézze, a korok változó kihívásai és a mindenkori modernizmus kérdése elõl nem lehet kitérni. Lehet, hogy ezt az ügyet is egyszer újratárgyalják, és lehet, hogy más – az ikszet és az ipszilont is befogadó – álláspontra jutnak. A kazárosítók eljárásában az volt a megengedhetetlen, hogy változtatásaikról nem értesítették azokat, akiknek a bizalmából helyzetbe kerültek. Magyarul: visszaéltek a megbízók bizalmával. És ez súlyos.
Na de önök azt is sérelmezik, hogy a három fiatal „a halott kazár írásból kívánta származtatni az élõ székely-magyar rovásírást”. Hogy jön össze a halott kazár a világdivattal?
Ennek végiggondolását önre bízom.
A sajtótájékoztatójukon elhangzott, hogy a székely-magyar rovásírás a világ legõsibb írása. Egyik kollégája arról beszélt, hogy a négy-ötezer éves egyiptomi hieroglifák is a mi rovásunkkal készültek, más meg azzal büszkélkedett, hogy tizenötezer éves földrétegbõl is került elõ rótt lelet. Ön képes komolyan venni ezeket az állításokat?
Egyiket sincs okom kétségbe vonni.
Önök székely-magyar rovásírásról beszélnek, más hagyományõrzõk viszont hahotáznak e „mûveletlenségen”, mondván, rovásírás nincs, csak rovás van meg írás. Sõt a sajtótájékoztatón megjelent tizenöt embert is megosztotta egy fundamentális ügy: rendezvényük végén elénekelték a Székely himnuszt, ám páran demonstratívan ferdítettek a szövegen, és „maroknyi székely, porlik, mint a szikla” helyett „maroknyi székely, helyt áll, mint a szikla” hangzott fel ajkukról. Most akkor melyik a jó?
Természetesen a „porlik”. Akármilyen jó szándékú az átírás, himnusz esetén megengedhetetlen, készülök is rá, hogy az illetõt megkérjem, többé ne tegye ezt. Ami a rovás versus rovásírás dilemmát illeti: a rovásírás valóban tautológia, sõt akár önellentmondó fogalomnak is minõsíthetjük, hiszen aki ró, az nem ír, s aki ír, az nem ró. Holott mindkettõ ugyanazt akarja jelenteni: rovásjeleket vetni.
Mi a követendõ használat?
Ez a vita még nem dõlt el, arra a szintre egyelõre nem jutottunk el, hogy elvi kérdést csináljunk az ügybõl, de egyszer ez is megtörténhet. Én a rovásírás kifejezést használom.
„Balog Zoltán (...) kijelentette: a Magyarok Világszövetsége egy bûnbarlang, méltatlan a támogatásra. Arra a támogatásra, amelyet eleve a Fidesz-többség vont meg 2000-ben.” (...) „Valóban hideg van idebent.”
Minek tudja be, hogy a rovásírásra az önökhöz hasonló hagyományõrzõk mellett Magyarországon a radikális jobb tette rá a kezét?
Mi emeltük fel a porból ezt a nemes ügyet, mindenki más csak a mi nyomdokainkban halad. Nem mellesleg hadd hívom fel a figyelmet, hogy a Jobbikban az a Szegedi Csanád nyomatta a rovásírás ügyét és volt a kazárosítók mentora, aki kései identitásválasztásával és annak eltussolási kísérletével híresült el.
Az a párt azóta is nyomatja a rovásírást, különösen a rovásírásos helységnévtáblákat, a „gyerekes, nevetséges foglalatosságot”.
A nemzeti értékeket azok a társadalmi csoportok képviselik, akik számára a nemzet kiemelt érték. A Magyarok Világszövetsége ilyen, és bizonyára a Jobbik is ilyen. A rovásírás nem politikai radikalizmus kérdése, hanem értékválasztás.
Nem zavarja, hogy közös gyékényre került a Jobbikkal?
Nem. Mindenkit üdvözlök, aki felkarolja ügyünket.
A Magyarok Világszövetsége a rendszerváltás utáni évtizedben fontos, de legalábbis köztiszteletnek örvendõ politikai tényezõ volt. Mennyit ér ma az MVSZ?
Félszáz országban mintegy tízezer egyéni tagunk él, nyolcszáz tagszervezettel rendelkezünk, harmincöt országban van szervezett egyesületi életünk, több mint ötven országban élnek tagjaink. Ez nem kevés.
Pénz?
Az állami támogatás immár tizenharmadik éve állandó: nulla forint.
Most a székházukban ülünk, fûtés nincs, a díszes csillárok mindegyikében csupán egy-egy hóka izzó pislog.
Valóban hideg van idebent. Bevételeink nagymértékben függnek a magyar emberek vásárlóerejétõl, hiszen alapvetõen nemzeti kiadványaink eladásából tartjuk el magunkat, és hát a gazdasági világválság a teljes magyar társadalomra rányomta a bélyegét.
Mennyibõl gazdálkodnak?
Éves szinten harminc-ötvenmillió forintból. Ami két nagyságrenddel kevesebb annál, ami ahhoz kéne, hogy nehézsúlyú nemzeti szervezetként létezhessünk.
Évi három-ötmilliárd forintot szeretne?
Ha az Andrássy úti Operaháznak jut évi tízmilliárd, akkor egy világméretû magyar nemzeti intézmény szerényen, hangfogóval mondva méltányos igényként jelentkezhet annak harmadára. Egyébként sajnos nem csupán anyagi értelemben van szó sanyarú sorsról. Balog Zoltán emberi erõforrás miniszter a 2012. májusi parlamenti meghallgatásán képviselõi kérdésre válaszolva kijelentette: a Magyarok Világszövetsége egy bûnbarlang, méltatlan a támogatásra. Arra a támogatásra, amelyet eleve a Fidesz-többség vont meg 2000-ben, puccsszerûen. Akkor sem és azóta sem adtak magyarázatot.
A lebûnbarlangozás elég egyértelmû magyarázat.
Amiért Balognak büntetõperben kellett volna helytállnia, ám a pártos kétharmad nem adta ki a mentelmi jogát. De eljön az idõ, amikor számolunk egymással! Persze, hála Istennek, nem csupán pénzbõl áll az élet: anyagi forrásainkat illetõen lepkesúlyúak vagyunk, a nemzet egészére vonatkozó politikai befolyásunkat tekintve viszont jár nekünk a nehézsúlyú jelzõ.
Amennyiben?
Amit mi elindítunk, abból biztosan lesz valami. Sorolom. Magyarország keleti nyitását 2004-ben világkongresszusi határozatként tálaltuk a magyar nemzetnek, és lássatok csodát: nyolc évvel késõbb, 2012-ben az Orbán-kormány elindult ezen az úton, abba az irányba, ahol egymilliárd ember tekinti a magyarságot rokonnak, barátnak, testvérnek.
Egymilliárd?
Igen! De folytatom eredményeinket. Az MVSZ világkongresszusa elfogadta a magyar nemzetfogalom meghatározását, és ez a honlapunkon is olvasható definíció utat tör magának, tisztázza a magyar életet, s végsõ soron elvezet a koherens magyar nemzetpolitika megalkotásához.
Ekkora erõ volna egyetlen definícióban?
Bizony! Mert hát, amíg a jelenlegi nemzetvezetõ erõ a nemzet fogalmát hol egy dohánybolthoz társítja, hol az államra érti, hol pedig a világon szétszórt magyarságra vonatkoztatja, tehát amíg ilyen fogalmi káoszt tart fenn, addig nemzetpolitikát, nemzetstratégiát építeni, de még csak megfogalmazni is szinte lehetetlen. Mi megfogalmaztuk, s ezzel a magyar nemzet egészét segítettük. De mondok mást: elõvettük és megoldásig visszük Petõfi halálának az állam által húsz éve lezártnak nyilvánított ügyét.
„A Magyar Tudományos Akadémia egy komoly testülethez méltatlan politikai csípõdobással (...) megtagadta, hogy Morvaiék DNS-mintavétel céljából megnyissák Petõfi édesanyjának sírját.”(...) „Hát ez az!”
Merész vállalkozás ez, pláne azt követõen, hogy a kilencvenes években a kisgazda kazánkovács, Morvai Ferenc csinnadrattás barguzini expedíciója csupán egy nõi csontvázat tudott felmutatni költõnk tetemeként.
Mi megbizonyosodtunk arról, hogy Morvai valóban Petõfit találta meg, és kezdeményezzük nemzeti nagyságunknak méltó módon történõ eltemetését.
Na de nõnemû megboldogulté az a csontváz.
Senki sem bizonyította.
DNS-vizsgálat volt, nem?
Dehogy volt! A Magyar Tudományos Akadémia egy komoly testülethez méltatlan politikai csípõdobással kijelentette: nem látja bizonyítottnak, hogy az oroszok 1849-ben hurcoltak volna hadifoglyokat Barguzin környékére, és megtagadta, hogy Morvaiék DNS-mintavétel céljából megnyissák Petõfi édesanyjának sírját. Nem a tudományosság legalapvetõbb mozgató ereje, a tudományos kíváncsiság jellemezte e kérdésben máig tartóan magatartását, hanem dogmatikai álláspontra helyezkedett, ami minden tudomány halála.
Minek nyitották volna, ha Barguzinban nõt lelt Morvai?
A barguzini csontvázon sem végeztek DNS-vizsgálatot.
Az akadémia azt állította: végeztek.
Az Akadémia semmiképpen! Sem nem végzett, sem nem végeztetett. Csupán vizuális vizsgálat és kézi mérések történtek, méghozzá a Szovjet Tudományos Akadémia épületében, a Magyar Tudományos Akadémia küldöttsége részvételével. De most fogódzkodjék meg! A cudar idõjárási körülmények miatt a csontvázat szállító gép csak egy nappal a tervezett idõpont után tudott felszállni Barguzinból, viszont – vannak akik erre így emlékeznek – a Kossuth Rádió, amely errõl mit sem tudott, már azt megelõzõen bemondta, hogy a kérdéses maradványok egy nõtõl származnak, hogy a gép landolt volna Moszkvában.
Mi oka lett volna az összeesküvésnek?
Hát ez az! Ilyen körülmények között Petõfi Sándor tisztázatlan halála a magyar nemzetpolitika egyik sarokköve! Ebben az ügyben még várat magára az eredmény, mely el nem maradhat, egy másik kérdésben viszont már célba értünk: a határon túli magyarok kettõs állampolgársága egyértelmûen az általunk kezdeményezett 2004. december ötödikei népszavazásnak köszönhetõ.
Kövér László nyilatkozta a következõt errõl: „Az MVSZ-szel Patrubány elnökké választása óta finoman fogalmazva is rosszban voltunk, nem beszéltünk egymással, így hidegzuhanyként ért minket a kezdeményezés. Kalandorság volt ez részükrõl, zsarolással ért fel, aminek túszául ejtõdött a magyarországi jobboldal. Miután világossá vált, hogy nélkülünk is összejön a kiíráshoz szükséges számú aláírás, viszont a kampányhoz az MVSZ-nek egész biztosan nincs se mozgósító ereje, se szervezete, fel kellett sorakoznunk az igenek mögé. Nem rajtunk múlott, hogy majdnem katasztrófa lett belõle.”
Ehhez képest Kövér 2011-ben, a Duna Televízióban, egy erdélyi csoport állampolgári eskütételékor azt mondotta: „2004. december ötödikén új korszak kezdõdött a magyar nemzet életében.”
Ettõl még lehetett „kalandorság, zsarolás” az MVSZ aláírásgyûjtési akciója.
Dehogy zsaroltunk! Hogy mondhat ilyet? Attól a perctõl kezdve, hogy négyszázezren aláírták a népszavazási kezdeményezést, az megszûnt az MVSZ akarata lenni, ettõl a perctõl a magyar nép akaratáról kell beszélnünk. Ez elõtt kellett és kell meghajolnia minden politikai pártnak. Egyébként, 2004 elõtt tíz éven át próbáltuk jobb belátásra bírni a magyarországi politikát, bevetettük a befolyásolás teljes eszköztárát, tudományos, politikai és szakmai érvekkel éltünk, ám a magyar politikum mindezt lesöpörte az asztalról. 2000-ben, a Magyarok V. Világkongresszusának határozata nyomán megalkottuk a külhoni magyar állampolgársági törvény tervezetét, augusztus huszadikán átadtuk Orbán Viktornak, ám õ nem foglalkozott vele. Novemberben átküldték hozzám a határon túli magyarok hivatalának elnökét, Szabó Tibort, aki a magyar kormány nevében felkért, vonjuk vissza törvénytervezetünket, ugyanis a magyar kormánynak nincs szándékában állampolgárságot adni. Erre én azt válaszoltam: nem vonhatjuk vissza, hiszen annak ígéretével kampányoltam az MVSZ elnöki székéért. Szabó erre megfenyegetett, hogy ez esetben számolnunk kell a következményekkel. Egy hónappal késõbb elvették az állami támogatást.
Na, csak megvan az az ok. De visszatérve: jobbosok, balosok egyaránt úgy vélték, a kettõs állampolgárság messze nem a legjobb módja a határon túliak integrálásának, errõl népszavazni pedig õrültség.
Ez volt az egyetlen eszköz, s ha mi akkor nem lépünk, ma sincs magyar állampolgárságuk a határon túliaknak.
A Fideszben masszívan tartja magát a vélekedés, miszerint önt a román titkosszolgálat küldte Magyarországra viszályt szítani a népszavazási kezdeményezéssel.
Igen, Makovecz Imre, nyugodjék békében, õ volt, aki 2004 novemberében elsütötte ezt a poént.
Poént?
Idézõjelben mondom. Makovecz engem név szerint nem emlegetve jelentette ki, hogy a népszavazás egyedül a Securitaténak áll érdekében. De az egészben az a legfõbb skandalum, hogy elcsalták a referendumot: bár valójában kettõmillió-egyszázezer igen voks volt, hatszázezret a nemekhez számoltak, hogy ne legyen ügydöntõ erejû a referendum.
Ön elõszeretettel hangoztatja ezt az összeesküvés-elméletet. Kár, hogy nincs rá bizonyíték.
Van bizonyíték. Könyvben neveztem meg azt az 1152 szavazókört, ahol egyszerûen megcserélték az igenek és a nemek számát. Beadványunkra annak idején a Legfelsõbb Bíróság el is rendelte az eredmény újbóli megállapítását, de sok helyen, visszaélve a törvényben rejlõ kiskapukkal, még csak fel sem bontották ismét az urnákat. Bantusztánban különb választási törvény él, mint az akkori magyarországi, amely mintha csalásra lett volna kitalálva.
A csaláshoz mind az 1152 helyen át kellett volna verni a komplett szavazatszámláló bizottságot, köztük az önök megfigyelõit, egyetlen hiba nélkül.
Ez megtörtént.
Lehetetlen.
Lehetséges. Többségükben profik voltak, akik harminc éve számlálták a szavazatokat. Mint emlékezetes, két kérdésrõl kellett szavazni: a kettõs állampolgárságról és a kórházprivatizációról. Figyeljen! Az urnabontás után minden szavazókörben két sor kupacba gyûjtötték azokat a szavazólapokat, amelyeken két igen szerepelt, egy másik kupacba a két nemet, egy harmadikba az igen-nemet, egy negyedikbe pedig a nem-igent, az ötödikbe az érvényteleneket halmozták föl. Vagyis elsõ ránézésre nem volt látható, hányan szavaztak igennel a kettõs állampolgárságra.
Össze kellett adni az igen-igen kupacot az igen-nemmel. Alsó tagozatos föladat.
Nem, ez rendkívül bonyolult lélektani szituáció. Ha nem velünk történik, el sem hiszem. Hinné, hogy a saját szavazóbiztosaink sem tudták megmondani, pedig százával kérdeztük õket, hogy náluk az igenek vagy a nemek gyõztek-e? De nem hibáztatom õket. Szegények...
bementek reggel hatra, egész nap ott szorongtak, lesték, hogy csal-e valaki, standoltak tizenkét órán át, aztán végigcsinálták a számlálást, és a végén azt sem tudták, fiúk-e vagy lányok. Ebben a lélektani helyzetben...
...könnyû két számot egymással felcserélni. Mellesleg, akkoriban a szavazatszámlálók aláírásukkal nem a jegyzõkönyvi adatok helyességét tanúsították, hanem azt, hogy õk reggel hatkor urnazáráskor, és este kilenckor urnanyitáskor jelen voltak! Tiszta Bantusztán! Átverték õket. Így történt... Amikor kértem a Fidesz segítségét, Rogán Antal elfutott. Elfutott! Orbán Viktor pedig nem vette fel a telefont. Miért?
Tán mert botorságnak tartották, amit állít.
Mindig minden állításomat igazolni tudom.
Link
Hozzaszolasok
#1 |
postaimre
- 2014. January 28. 07:36:38
#2 |
kontroll88
- 2014. January 28. 17:05:59
Hozzaszolas küldése
Hozzaszolas küldéséhez be kell jelentkezni.