Navigacio
Szakmai oldal:
RSS
Jásdi Kiss Imre: Hatodik Pecsét
Bejelentkezés
üdvözlet
A MAI NAPTÓL (2015/09/22) AZ ÚJ WEBOLDALUNK A: HTTP://POSTAIMRE.MAGYARNEMZETIKORMANY.COM :)
.....................
(A www.postaimre.net a továbbiakban szakmai oldalként müködik
az egykoti www.magyarnemzetikormany.com/pi-klub cím - archiv oldalként, amint tapasztalhatjátok - még mindig elérhetö.)
.....................
(A www.postaimre.net a továbbiakban szakmai oldalként müködik
az egykoti www.magyarnemzetikormany.com/pi-klub cím - archiv oldalként, amint tapasztalhatjátok - még mindig elérhetö.)
Szlovák tömeggyilkosság - kiegészitve Brády Z. által (Karol Pazur, aljas Kohn Izidor)
Tibor, ha megnézed a Magukért nem felel senki cimû egyórás dokumentumfilmünket –ezekrõl szól.Csak a szakemberek 100 000 fõre saccolták a kivégzett magyarokat ,és 800 000 –re becsülték a kivégzett buliner,és cipszer polgárok számát.Mind ezek a háboru befejezése után 3-4 hónappal kezdõdtek el.Kellettek a házak,birtokok a szlovákoknak. A különitmény parancsnoka Karol Pazur volt. Kohn Izidor volt az eredeti neve –poprádi magyar zsidó. Késõbb õ lett a csehszlovák partizánszövetség elnöke. Az egyik különitményest 84 évesen megtaláltam Dobsinán,és interjut csináltam vele….filmünkben benne van. Janics Kálmánnal közremüködve kutattuk a ligetfalui tömegsir történetét. Csikszeredai leventék voltak/ 16-20 évesek/ akik németországból tértek volna haza különvonattal. A csikszeredaiak tõlünk tudták meg 40 év után,hogy hol vannak a gyerekeik….
Ezt a filmünket több magyar tévéadó sugározta,csak sajnos késõi idõpontban,mert olyan borzalmas és megrázó volt. Németországban is adtak részleteket a filmbõl,és úri módon Kohl kancellár levélben köszönte meg.
üdv Brády
Eltitkolt kis Katyn Felvidéken, a Duna partján“magyartalanító” szlovák tömeggyilkosság.
Ezt az ügyet valóban Dr. Janics Kálmán kaparta ki és ami lejött a mellékelt cikkben az teljesen igaz. Nem ez az egyetlen tömegsir. Sajnos van több is. A kommunista idõkben, hatvanas évek, Dr. Ónody Zoltán a Nyitrai Pedagógiai Fõiskola dékánhelyettese, aki a Magyar részleg vezetõje volt, szintén foglalkozott vele. Bevitték kihallgatni pár napra és aztán nagyon csendes let. Hirtelen elvitték megoperálni és nem élte túl. Kész csoda, hogy Janics túlélte. Könyvét, a Hontalanság évei-t Illyés Gyula ellátta elõszóval és kitért a Ligetfalusi tömegsirra. De a határon elvették a kéziratot. De párhuzamosan kijutott a másik, viszont Illyés elõszavából ezt a hivatkozást kihagyták a nyugati kiadónál. Illyés Gyula jelezte is nekem, hogy valamire készül, de Marosi Júlia, Csoóri elvált felesége aztán elmondta a részleteket, mert õ intézte a csempészést. üdv.G Gyula
September 22, 2013
A mind a mai napig agyonhallgatott pozsony-ligetfalusi tömegmészárlás feltárásáról szóló írásával emlékezünk a száz éve született Janics Kálmán orvosra, történészre, a felvidéki magyarság meghurcoltatásának elsõ tényfeltáró Írójára.
.http://kolozsvaros.ro/wp-content/uploads/2013/09/pozsony-ligetfalusi.jpg
A 20. század derekának Európájában a mindenképpen égbekiáltó anakronizmusnak számító kormányprogram elõirányozta „magyartalanítás” egyik igencsak náci színezetû formája volt a „megbízhatatlan és áruló magyarok” számára kiötlött internálás, amit internáló táborok (szögesdróttal körülvett lágerek) felállításával valósítottak meg.
Ezekbe nemzetiségi alapon hurcolták el a magyarokat, nem vizsgálva, elkövettek-e valamit, vagy sem.
A hosszabb-rövidebb idõre lágerban tartott szlovákiai magyarok vallomásaiból akár külön könyvet is össze lehetne állítani.
Itt most hadd említsek meg „csupán” annyit, hogy − bármennyire agyonhallgatja is a „hivatalos történetírás” − igenis voltak internáló táborok, talán több is, melyek közül a „leghíresebb” a pozsony-ligetfalusi (Petr¾alka) és a tölténygyári (Patronka).
A következõkben csak egy eseményt tárok a nyilvánosság elé, mely − minthogy már a háború befejezése után történt − nemcsak hogy a civilizáció megcsúfolása volt, hanem igazi justizmord, mely igazságszolgáltatás, nemzetközi ítélõszék után kiált.
Annál is inkább, minthogy az áldozatok zömükben minden valószínûség szerint szülõföldjükrõl elhurcolt, még nem hadköteles gyerekemberek voltak.
Sokat olvastunk már a második világháború legyõzöttjeinek háborús bûneirõl, de ne tévesszen meg senkit, hogy évtizedekig bizonyos fokú egyoldalúság uralkodott a korszakkal foglalkozó történetírásban, mert a gyõztesek háborús bûneirõl mélyen hallgatott a propaganda nemcsak Keleten, Nyugaton is.
Pedig Berija „halálmûhelyének” tevékenységét pontosan ismerték Londonban is pl. már a háború idején, ezt Eduárd Bene¹ sem titkolja emlékirataiban; ma pedig a kortörténet újraértékelése az egész emberiség kötelességévé szélesedett.
Vannak visszavonhatatlanul kötelezõ tanulságok, szembe kell fordulni a legmakacsabb „fehér lapok”-kal, az eltitkolással, a „dehistorizálással”.
A sors úgy hozta, hogy − akaratom ellenére − mai titkok birtokába jussak; részben a régen elfelejtett sajtójelentések felfedezése, részben saját vizsgálódásaim alapján lassanként lehullott a lepel egy Duna-menti kis Katynnak is nevezhetõ tömeggyilkosságról, egy furcsamód takargatott tömegsír létezésérõl.
A döbbenetes esemény azért érdemli meg a figyelmet, mert színhelye Pozsony város területe, akkor még Ligetfalu (Per¾alka-Engerau). Itt a Duna és a bécsi országút között tíz héttel a második világháború befejezése után lemészároltak és tömegsírba hánytak kilencven magyar fiatalembert.
A hatvanas évek közepe táján újra kezembe került néhány megsárgult újságlap, s nem hagyott nyugodni a húsz évvel korábbi híradássorozat, melyet a szlovák koalíciós kormány Demokrata Pártjának lapja, a Èas tett közzé − nyilván dacolva bizonyos ellenállással − 1947 májusában.
A háború utáni években, talán mert túlságosan megszoktuk az embertelenségeket, fel sem tûntek a szórványos jelzések, ezt a híradást (az esemény különleges kegyetlensége miatt) mégis megõriztem.
Csaknem húsz év múltán felajzottan érdeklõdni kezdtem megbízható ismerõseimtõl, mert érthetetlennek találtam a tömeggyilkosság körüli makacs hallgatást. Szerettem volna fényt deríteni a valóságos tényekre, az igazságra.
Elsõk között egy Budapesten lakó hajdani barátomat kerestem fel, aki a magyar koalíciós kormányzás idején Gyöngyösi külügyminiszter mellett dolgozott.
Egykori politikus barátom megdöbbenve nézett végig rajtam, és azt kérdezte: „Te ezt honnan tudod, ez szigorú csehszlovák-magyar államtitok”. Mire azt feleltem: „Miféle államtitok az, melyet egy vidéki orvos is ismer?”
A további vitában hajdani pozsonyi barátom elismerte, hogy Csehszlovákia kártérítést fizetett Magyarországnak, de ugyanakkor azt állította, hogy a gyilkosságokat cseh partizánok követték el, enyhítve az ügyet azzal, hogy volksbundista németekrõl volt szó.
Nem hittem neki, hiszen a szóban forgó tömeggyilkossággal egy idõben éppen folyt a magyarországi németek kitelepítése, arról nem is beszélve, hogy a Magyarországra hazaigyekvõ németek az akkori Csehszlovákiát aligha tarthatták volna alkalmas terepnek az átutazásra, de az is fölöttébb elgondolkodtató volt, hogy a csehszlovák hatalmasságok miért csak Pozsonynál ismerték fel az ellenséget.
A ködösítéssel szemben tények sorozata utal arra, hogy észak felõl hazaigyekvõ magyarországi fiatalokról (ún. leventékrõl) volt szó, akiket a nyilas uralom 1944 õszén háborús emberanyag-tartalékként a német birodalom területére deportált.
Sorsuk akkor vált tragikussá, amikor Pozsonynál feltartóztatták õket a háború utáni hetekben, és internálták a ligetfalusi „politikai fogolytáborba”.
A cseh partizánok megvádolását sem fogadtam el, nem hihettem el budapesti barátomnak, hogy 1945 júliusában egy olyan fontos határzónában, mint a felújított osztrák-csehszlovák szakasz, szabadon gyilkolhattak ismeretlen „partizánok” annak ellenére, hogy a határvédelmet a szovjet hadsereg egységei látták el; 1945 augusztusában ui. még a csehszlovák-magyar határõrségi szerep is a vörös hadsereg joga volt.
Ezt magam is láttam, mert 1945 augusztusában kétszer léptem át a határt Komáromnál, csehszlovák határõröknek pedig még nyomuk sem volt sehol.
A volt Német Birodalom felé a határt nemzetközi megegyezés alapján 1945 novemberéig a szovjet hadsereg ellenõrizte.
Az események teljes megértéséhez történelmi alapismeretekre van szükség.
Tudnunk kell, hogy Ligetfalut 1939. március 14-én Dévénnyel együtt a cseh-morva területek teljes megszállása idején bekebelezték az Ostmarkba, vagyis a Német Birodalomhoz csatolták, ezzel megszûnt az addig létezõ ligetfalui osztrák-csehszlovák országhatár.
A Pozsony melletti Károlyfalu (Karlova Ves) Hitler engedelmével már Szlovákiában maradt. A határ megszûnésének ügye lényeges esemény a tömeggyilkosság részleteinek kibogozásában.
A továbbiak megértéséhez némi magyarázat szükséges. Elõre kell bocsátani, hogy az akkori határ a mai helyén volt, a Duna jobb partján, Károlyfaluval szemben, metszve a Duna és a bécsi országút vonalát. A terep 1945-ben még erdõs és mocsaras volt, a húszas években a csehszlovák hatalom betonbunkereket épített a határzónában.
Miután 1945. április 4-én Pozsonyból kiverték a németeket, a régi ligetfalusi osztrák-csehszlovák határt is felújították, de folyt még a háború, ezért 1945 áprilisában az országhatár mentén légvédelmi futóárkokat ástak.
Ez a tény dönt el mindent, ti. kizárja a németek esetleges bûnösségét, mert a legyilkolt áldozatokat a frissen kiásott árkokba temették.
A Károlyfaluval szemben feltárt tömegsír felfedezéséhez véletlen elõzmények vezettek 1947 májusában, amikor egy E. Bacusan nevû háború után meggyilkolt és eltûnt személy holttestét keresték. Bacusan sírja helyett azonban tömegsírra bukkantak 1947. május 20-án, közvetlenül az osztrák-csehszlovák határ közelében az 1945 áprilisában ásott futóárkokban.
Csehszlovákiában az esetrõl egyedül a Èas, a szlovákiai Demokrata Párt napilapja közölt tájékoztatásokat, de május végével a Èas számára is megtiltották a további hírszolgáltatást. (Megjegyzem: koalíciós kormányzás idején!)
Nézzük azonban, mi áll a Èas 1947. május 22-ei számában.
A lap elsõ oldalán olvashatjuk: „Szerencsétlenek tömegsírja az osztrák határ menti futóárokban”. Magyarázat az alcímben: „Bacusant keresték, és több legyilkolt személyre bukkantak.”
Idézet a jelentésbõl: „… a határ mentén légvédelmi árok húzódik, és Krajmus, a Bacusan-ügy egyik tanúja a bíróság elõtt azt vallotta, hogy Bacusant a vasúti sínpártól kb. 80 méterre temették el.” (…) „Az ebéd utáni órákban más helyeken kezdték az árkok kimélyítését, közelebb a vasúthoz és a vámházhoz. Nem tartott sokáig, míg az elsõ bunkerhez hasonló helyen, ahol az elsõ csontváz elõkerült, tömegsírra bukkantak… Hat tetemet találtak, polgári személyek voltak, keresztül-kasul egymásra dobálva, sok csontvázon még megmaradt a bomló hús. A hullák többségének aranyfoga volt, mibõl az következik, hogy jól szituált személyek lehettek. Zsebeikben okiratokat nem találtak, csak néhány apróságot, egy személynél „Camel” amerikai cigarettát.
Az orvosok megállapították, hogy az áldozatok többsége fiatalember.
Egy személy csak 16-17 éves lehetett. Megállapították, hogy az ismeretlen személyeket agyonlõtték, valószínûleg a bunker tetején, onnan hullottak a gödörbe, majd rájuk kaparták a földet.
Azt beszélik − de még ez nincs bizonyítva −, hogy az áldozatok a ligetfalusi megbízhatatlanok számára szervezett fogolytáborból származtak.
A hírek szerint ezeket az embereket elõbb kirabolták, azután elvitték õket a határ menti futóárokhoz, ahol a tömeggyilkosságot végrehajtották.
Úgy hallani, hogy a szerencsétlenek között több olyan személy volt, aki a háború végeztével Ausztriából vagy Németországból volt hazatérõben…
A szóbeli megnyilatkozások abban azonosak, hogy a határ mentén több tucat személyt lõttek agyon és temettek el.”
Másnap, május 23-án nagybetûs cím olvasható a Èas elsõ oldalán: „Miért érdeke a Pravdának a ligetfalui tömegsír ügyének eltitkolása?
Tanúk állítása szerint a gyilkosságokat az arcvonal átvonulása után követték el, amikor ezeken a területeken már nem tartózkodtak német katonák, a megbízhatatlan német polgári személyek is táborokban voltak, tehát a tömeggyilkosságot nem lehet német bûntettnek minõsíteni.
Majer kapitány írásbeli tanúvallomásában jelentette ki, hogy hatvan agyonlõtt emberrõl van tudomása, akiket az osztrák határ mentén öltek meg.”
A híradások felbukkanásának szórványos jellege fokozódó felsõbb nyomásra utal, további hír már csak május 31-én jelent meg a (Èas 3. oldalán: „Újabb holttesteket találtak az osztrák határon” − cím alatt ezeket olvashatjuk: „Szerdán és csütörtökön (május 28-án és 29-én − JK) huszonegy újabb holttestet sikerült kiásni.
Írásos bizonyítékok hiányában a holttesteket nem lehetett azonosítani. A munka tovább folytatódik, hivatalos jelentés kiadása a jövõ héten várható.”
A „hivatalos jelentés” kiadása negyvenhárom éve késik, de az ügy átmenetileg még egyszer és utoljára szóba került a Szlovák Nemzeti Tanács 1947. december 20-ai ülésén, amikor is Géci képviselõ választ követelt a belügyi megbízottól az eset tisztázására.
A Èas 1947. december 21-ei száma szerint: „Géci képviselõ követeli a ligetfalui rejtélyes tömegsír ügyének kivizsgálását, a határ mentén kilencven személy van eltemetve.”
M. Ferjencík belügyi megbízott nem válaszolt az interpellációra (már több éve elhunyt emigrációban, de ma is élnek társadalmunkban akkori megbízottak − ún. povereníkok, akik negyvenhárom éve mélyen hallgatnak az ügyrõl).
Szlovákiai jogász barátomtól megtudtam (1965-ben), hogy az áldozatok névsora és más okiratok 1947-ben az államügyészség birtokában voltak, nem volt nehéz hozzájutni a táborparancsnokság segítségével.
Késõbbi megsemmisítésüket valószínûnek kell tartani.
Mivel 1977-ben a Hontalanság évei címû könyvem kéziratában röviden megemlékeztem a tömeggyilkosságról, a dráma története körülöttem folytatódott.http://kolozsvaros.ro/wp-content/uploads/2013/09/5.jpg
Megkezdõdött a zaklatásnak éppen nem nevezhetõ állandó fenyegetés, kétszer menesztettek állásomból teljesen törvénytelenül. Amikor a kézirat nyugatra került, az Új Szó, Szlovákia Kommunista Pártjának magyar nyelvû szócsöve 1979. január 24-én keményen megtámadott.
„A „Charta 77″ szocialistaellenes pamflet egyik védelmezõje, az ellenséges rágalmazó koholmányok állandó szállítója lett bizonyos Janics Kálmán, orvos, akinek emberi testeket kellene gyógyítania. De idõs korára nem gyógyításra, hanem az emberek lelkének felsebzésére, a nacionalizmus mérgének és a szocializmus elleni gyûlöletnek terjesztésére vállalkozott” − vádol „bizonyos” Szathmáry Ádám (alighanem álnéven) a „Kit szolgál ez?” címû cikk felbérelt szerzõje, akivel nem óhajtok vitába szállni, hisz primitív dogmatikus blöffölése kiválóan jellemzi a Gustáv Husák-féle „normalizáló” korszakot.
Íme: „Az ellenforradalmi erõknek a válság idõszakában tanúsított magatartásától buzdítva, 1968 óta hadat visel a szocializmus ellen.(…) Abszurd »tanulmányaiban« ez a demagóg eltorzítja Csehszlovákia Kommunista Pártja dél-szlovákiai nemzetiségi politikájának lényegét és eredményeit.(…) Janics Kálmán nacionalizmusa, irredentizmusa és antikommunizmusa tetõzik A csehszlovákiai magyar nemzeti kisebbség címû pamfletjében, amely az Új Látóhatár címû magyar emigráns folyóiratban jelent meg.”(…)
A cikk summázatta is magáért beszél: „A magyar nemzetiség egész tényleges fejlõdése 1948-1949-tõl sorra megdönti Janics állításait. (…) Dél-Szlovákia gazdasági, szociális, politikai, kulturális és szellemi átalakulása örök idõkre felszámolta az osztály- és a nemzetiségi ellentétek kiváltóit, a volt uralkodó osztályokat, amelyek antagonizmust plántáltak a szlovák és a magyar dolgozók kapcsolataiba.
A magyar nemzetiség szociális összetétele szorosan megközelítette két nemzetünk szociális összetételét. Megváltozott az emberek gondolkodásmódja és tudata, kapcsolataik és érdekeik.http://kolozsvaros.ro/wp-content/uploads/2013/09/csurogi_emlekmu_kicsi.jpg
A magyar nemzetiség ma szocialista nemzetiség…”
Csak 1980-ban ismertem fel, hogy nem a szlovák hatalmasságok szemében vagyok veszedelmes szálka, hanem Andropov úr gépezete vetette ki rám a hálóját − bizonyíthatóan − a ligetfalui tömeggyilkosság ügye miatt.
1980-ban raktárosként dolgoztam, ekkor, 1980. április 13-án meglátogatott a munkahelyemen E. úr, a rendõrség kapitánya, és szigorúan négyszemközt a következõket mondta: „Mindazt, ami Ön ellen történik, nem mi csináljuk!” − És az Új Szó cikke? − kérdeztem én. A válasz ez volt: A belügyminiszter nem tudta megakadályozni.
Nem szabad feledni, hogy ez a tömeggyilkosság a szlovák nemzet becsületének ügye is, tehát szükséges, hogy a hivatalos történetírás mondja ki az igazságot, tekintet nélkül arra, hogy megnyeri-e az igazmondás külföldi érdekek tetszését vagy nem.
(Forrás: Janics Kálmán A Kassai Kormányprogram és a magyarok „kollektív bûnössége”)
***
Janics Kálmán 1912. december 29-én született Vágkirályfán, ugyanitt halt meg 2003. augusztus 20-án. 1931-ben a pozsonyi magyar gimnáziumban érettségizett, majd 1937-ben orvosi diplomát szerzett a pozsonyi egyetemen. Számtalan felvidéki városban, községben (Trencsén, Komárom, Nádszeg, Jolsva, Rozsnyó) dolgozott, mint kórházi vagy magánorvos. 1978-ban A hontalanság évei címû könyvének svájci megjelenése után kitiltották a Rozsnyói járásból, ezért visszaköltözött szülõfalujába, Vágkirályfára. 1989-ig a vágsellyei Duslo, illetve a Hydrostav vállalat üzemi orvosaként tevékenykedett. A mûve megjelenése után a Szlovák Titkosszolgálat célkeresztjébe került, és minden közéleti tevékenységét megfigyelték.
1989 után aktív közéleti szerepet vállalt és egyik alapítója, illetve tiszteletbeli elnöke lett a Magyar Kereszténydemokrata Mozgalomnak. 1990-92 között parlamenti képviselõ volt.
1936 óta publikált, cikkei azonban 1945-68 között politikai okok miatt Csehszlovákiában nem jelenhettek meg. 1945 õszén, ill. 1950 nyarán vizsgálati fogságba is került. A dubèeki érában, 1968-70 között a csehszlovákiai magyar sajtóban számos tényfeltáró írása jelent meg a felvidéki magyarság 1945 utáni meghurcoltatásairól és a magyar közösség jogi helyzetérõl. Munkássága elismeréseképpen szülõfalujában mellszobrot állítottak emlékére. Az 1989-es rendszerváltáskor aktív közéleti szerepet vállalt, egyik alapítója és tiszteletbeli elnöke lett a Magyar Kereszténydemokrata Mozgalomnak. 1990–1992 között parlamenti képviselõ volt.
Kitüntetései:
1989 Bethlen Gábor-díj
1998 Pro Probitate – A Helytállásért Díj
1998 A Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztje
Mûvei
1939 Válságunk felvidéki szemmel. Új Élet 1939.
1979/1989 A hontalanság évei. Bern/Budapest (angolul: 1982; szlovákul: 1994).
1993 A kassai kormányprogram és a magyarság “kollektív bûnössége”. Bratislava.
1994 Eltévedtünk Európában
Szerzõ: http://www.magyartudat.com
Ezt a filmünket több magyar tévéadó sugározta,csak sajnos késõi idõpontban,mert olyan borzalmas és megrázó volt. Németországban is adtak részleteket a filmbõl,és úri módon Kohl kancellár levélben köszönte meg.
üdv Brády
Eltitkolt kis Katyn Felvidéken, a Duna partján“magyartalanító” szlovák tömeggyilkosság.
Ezt az ügyet valóban Dr. Janics Kálmán kaparta ki és ami lejött a mellékelt cikkben az teljesen igaz. Nem ez az egyetlen tömegsir. Sajnos van több is. A kommunista idõkben, hatvanas évek, Dr. Ónody Zoltán a Nyitrai Pedagógiai Fõiskola dékánhelyettese, aki a Magyar részleg vezetõje volt, szintén foglalkozott vele. Bevitték kihallgatni pár napra és aztán nagyon csendes let. Hirtelen elvitték megoperálni és nem élte túl. Kész csoda, hogy Janics túlélte. Könyvét, a Hontalanság évei-t Illyés Gyula ellátta elõszóval és kitért a Ligetfalusi tömegsirra. De a határon elvették a kéziratot. De párhuzamosan kijutott a másik, viszont Illyés elõszavából ezt a hivatkozást kihagyták a nyugati kiadónál. Illyés Gyula jelezte is nekem, hogy valamire készül, de Marosi Júlia, Csoóri elvált felesége aztán elmondta a részleteket, mert õ intézte a csempészést. üdv.G Gyula
September 22, 2013
A mind a mai napig agyonhallgatott pozsony-ligetfalusi tömegmészárlás feltárásáról szóló írásával emlékezünk a száz éve született Janics Kálmán orvosra, történészre, a felvidéki magyarság meghurcoltatásának elsõ tényfeltáró Írójára.
.http://kolozsvaros.ro/wp-content/uploads/2013/09/pozsony-ligetfalusi.jpg
A 20. század derekának Európájában a mindenképpen égbekiáltó anakronizmusnak számító kormányprogram elõirányozta „magyartalanítás” egyik igencsak náci színezetû formája volt a „megbízhatatlan és áruló magyarok” számára kiötlött internálás, amit internáló táborok (szögesdróttal körülvett lágerek) felállításával valósítottak meg.
Ezekbe nemzetiségi alapon hurcolták el a magyarokat, nem vizsgálva, elkövettek-e valamit, vagy sem.
A hosszabb-rövidebb idõre lágerban tartott szlovákiai magyarok vallomásaiból akár külön könyvet is össze lehetne állítani.
Itt most hadd említsek meg „csupán” annyit, hogy − bármennyire agyonhallgatja is a „hivatalos történetírás” − igenis voltak internáló táborok, talán több is, melyek közül a „leghíresebb” a pozsony-ligetfalusi (Petr¾alka) és a tölténygyári (Patronka).
A következõkben csak egy eseményt tárok a nyilvánosság elé, mely − minthogy már a háború befejezése után történt − nemcsak hogy a civilizáció megcsúfolása volt, hanem igazi justizmord, mely igazságszolgáltatás, nemzetközi ítélõszék után kiált.
Annál is inkább, minthogy az áldozatok zömükben minden valószínûség szerint szülõföldjükrõl elhurcolt, még nem hadköteles gyerekemberek voltak.
Sokat olvastunk már a második világháború legyõzöttjeinek háborús bûneirõl, de ne tévesszen meg senkit, hogy évtizedekig bizonyos fokú egyoldalúság uralkodott a korszakkal foglalkozó történetírásban, mert a gyõztesek háborús bûneirõl mélyen hallgatott a propaganda nemcsak Keleten, Nyugaton is.
Pedig Berija „halálmûhelyének” tevékenységét pontosan ismerték Londonban is pl. már a háború idején, ezt Eduárd Bene¹ sem titkolja emlékirataiban; ma pedig a kortörténet újraértékelése az egész emberiség kötelességévé szélesedett.
Vannak visszavonhatatlanul kötelezõ tanulságok, szembe kell fordulni a legmakacsabb „fehér lapok”-kal, az eltitkolással, a „dehistorizálással”.
A sors úgy hozta, hogy − akaratom ellenére − mai titkok birtokába jussak; részben a régen elfelejtett sajtójelentések felfedezése, részben saját vizsgálódásaim alapján lassanként lehullott a lepel egy Duna-menti kis Katynnak is nevezhetõ tömeggyilkosságról, egy furcsamód takargatott tömegsír létezésérõl.
A döbbenetes esemény azért érdemli meg a figyelmet, mert színhelye Pozsony város területe, akkor még Ligetfalu (Per¾alka-Engerau). Itt a Duna és a bécsi országút között tíz héttel a második világháború befejezése után lemészároltak és tömegsírba hánytak kilencven magyar fiatalembert.
A hatvanas évek közepe táján újra kezembe került néhány megsárgult újságlap, s nem hagyott nyugodni a húsz évvel korábbi híradássorozat, melyet a szlovák koalíciós kormány Demokrata Pártjának lapja, a Èas tett közzé − nyilván dacolva bizonyos ellenállással − 1947 májusában.
A háború utáni években, talán mert túlságosan megszoktuk az embertelenségeket, fel sem tûntek a szórványos jelzések, ezt a híradást (az esemény különleges kegyetlensége miatt) mégis megõriztem.
Csaknem húsz év múltán felajzottan érdeklõdni kezdtem megbízható ismerõseimtõl, mert érthetetlennek találtam a tömeggyilkosság körüli makacs hallgatást. Szerettem volna fényt deríteni a valóságos tényekre, az igazságra.
Elsõk között egy Budapesten lakó hajdani barátomat kerestem fel, aki a magyar koalíciós kormányzás idején Gyöngyösi külügyminiszter mellett dolgozott.
Egykori politikus barátom megdöbbenve nézett végig rajtam, és azt kérdezte: „Te ezt honnan tudod, ez szigorú csehszlovák-magyar államtitok”. Mire azt feleltem: „Miféle államtitok az, melyet egy vidéki orvos is ismer?”
A további vitában hajdani pozsonyi barátom elismerte, hogy Csehszlovákia kártérítést fizetett Magyarországnak, de ugyanakkor azt állította, hogy a gyilkosságokat cseh partizánok követték el, enyhítve az ügyet azzal, hogy volksbundista németekrõl volt szó.
Nem hittem neki, hiszen a szóban forgó tömeggyilkossággal egy idõben éppen folyt a magyarországi németek kitelepítése, arról nem is beszélve, hogy a Magyarországra hazaigyekvõ németek az akkori Csehszlovákiát aligha tarthatták volna alkalmas terepnek az átutazásra, de az is fölöttébb elgondolkodtató volt, hogy a csehszlovák hatalmasságok miért csak Pozsonynál ismerték fel az ellenséget.
A ködösítéssel szemben tények sorozata utal arra, hogy észak felõl hazaigyekvõ magyarországi fiatalokról (ún. leventékrõl) volt szó, akiket a nyilas uralom 1944 õszén háborús emberanyag-tartalékként a német birodalom területére deportált.
Sorsuk akkor vált tragikussá, amikor Pozsonynál feltartóztatták õket a háború utáni hetekben, és internálták a ligetfalusi „politikai fogolytáborba”.
A cseh partizánok megvádolását sem fogadtam el, nem hihettem el budapesti barátomnak, hogy 1945 júliusában egy olyan fontos határzónában, mint a felújított osztrák-csehszlovák szakasz, szabadon gyilkolhattak ismeretlen „partizánok” annak ellenére, hogy a határvédelmet a szovjet hadsereg egységei látták el; 1945 augusztusában ui. még a csehszlovák-magyar határõrségi szerep is a vörös hadsereg joga volt.
Ezt magam is láttam, mert 1945 augusztusában kétszer léptem át a határt Komáromnál, csehszlovák határõröknek pedig még nyomuk sem volt sehol.
A volt Német Birodalom felé a határt nemzetközi megegyezés alapján 1945 novemberéig a szovjet hadsereg ellenõrizte.
Az események teljes megértéséhez történelmi alapismeretekre van szükség.
Tudnunk kell, hogy Ligetfalut 1939. március 14-én Dévénnyel együtt a cseh-morva területek teljes megszállása idején bekebelezték az Ostmarkba, vagyis a Német Birodalomhoz csatolták, ezzel megszûnt az addig létezõ ligetfalui osztrák-csehszlovák országhatár.
A Pozsony melletti Károlyfalu (Karlova Ves) Hitler engedelmével már Szlovákiában maradt. A határ megszûnésének ügye lényeges esemény a tömeggyilkosság részleteinek kibogozásában.
A továbbiak megértéséhez némi magyarázat szükséges. Elõre kell bocsátani, hogy az akkori határ a mai helyén volt, a Duna jobb partján, Károlyfaluval szemben, metszve a Duna és a bécsi országút vonalát. A terep 1945-ben még erdõs és mocsaras volt, a húszas években a csehszlovák hatalom betonbunkereket épített a határzónában.
Miután 1945. április 4-én Pozsonyból kiverték a németeket, a régi ligetfalusi osztrák-csehszlovák határt is felújították, de folyt még a háború, ezért 1945 áprilisában az országhatár mentén légvédelmi futóárkokat ástak.
Ez a tény dönt el mindent, ti. kizárja a németek esetleges bûnösségét, mert a legyilkolt áldozatokat a frissen kiásott árkokba temették.
A Károlyfaluval szemben feltárt tömegsír felfedezéséhez véletlen elõzmények vezettek 1947 májusában, amikor egy E. Bacusan nevû háború után meggyilkolt és eltûnt személy holttestét keresték. Bacusan sírja helyett azonban tömegsírra bukkantak 1947. május 20-án, közvetlenül az osztrák-csehszlovák határ közelében az 1945 áprilisában ásott futóárkokban.
Csehszlovákiában az esetrõl egyedül a Èas, a szlovákiai Demokrata Párt napilapja közölt tájékoztatásokat, de május végével a Èas számára is megtiltották a további hírszolgáltatást. (Megjegyzem: koalíciós kormányzás idején!)
Nézzük azonban, mi áll a Èas 1947. május 22-ei számában.
A lap elsõ oldalán olvashatjuk: „Szerencsétlenek tömegsírja az osztrák határ menti futóárokban”. Magyarázat az alcímben: „Bacusant keresték, és több legyilkolt személyre bukkantak.”
Idézet a jelentésbõl: „… a határ mentén légvédelmi árok húzódik, és Krajmus, a Bacusan-ügy egyik tanúja a bíróság elõtt azt vallotta, hogy Bacusant a vasúti sínpártól kb. 80 méterre temették el.” (…) „Az ebéd utáni órákban más helyeken kezdték az árkok kimélyítését, közelebb a vasúthoz és a vámházhoz. Nem tartott sokáig, míg az elsõ bunkerhez hasonló helyen, ahol az elsõ csontváz elõkerült, tömegsírra bukkantak… Hat tetemet találtak, polgári személyek voltak, keresztül-kasul egymásra dobálva, sok csontvázon még megmaradt a bomló hús. A hullák többségének aranyfoga volt, mibõl az következik, hogy jól szituált személyek lehettek. Zsebeikben okiratokat nem találtak, csak néhány apróságot, egy személynél „Camel” amerikai cigarettát.
Az orvosok megállapították, hogy az áldozatok többsége fiatalember.
Egy személy csak 16-17 éves lehetett. Megállapították, hogy az ismeretlen személyeket agyonlõtték, valószínûleg a bunker tetején, onnan hullottak a gödörbe, majd rájuk kaparták a földet.
Azt beszélik − de még ez nincs bizonyítva −, hogy az áldozatok a ligetfalusi megbízhatatlanok számára szervezett fogolytáborból származtak.
A hírek szerint ezeket az embereket elõbb kirabolták, azután elvitték õket a határ menti futóárokhoz, ahol a tömeggyilkosságot végrehajtották.
Úgy hallani, hogy a szerencsétlenek között több olyan személy volt, aki a háború végeztével Ausztriából vagy Németországból volt hazatérõben…
A szóbeli megnyilatkozások abban azonosak, hogy a határ mentén több tucat személyt lõttek agyon és temettek el.”
Másnap, május 23-án nagybetûs cím olvasható a Èas elsõ oldalán: „Miért érdeke a Pravdának a ligetfalui tömegsír ügyének eltitkolása?
Tanúk állítása szerint a gyilkosságokat az arcvonal átvonulása után követték el, amikor ezeken a területeken már nem tartózkodtak német katonák, a megbízhatatlan német polgári személyek is táborokban voltak, tehát a tömeggyilkosságot nem lehet német bûntettnek minõsíteni.
Majer kapitány írásbeli tanúvallomásában jelentette ki, hogy hatvan agyonlõtt emberrõl van tudomása, akiket az osztrák határ mentén öltek meg.”
A híradások felbukkanásának szórványos jellege fokozódó felsõbb nyomásra utal, további hír már csak május 31-én jelent meg a (Èas 3. oldalán: „Újabb holttesteket találtak az osztrák határon” − cím alatt ezeket olvashatjuk: „Szerdán és csütörtökön (május 28-án és 29-én − JK) huszonegy újabb holttestet sikerült kiásni.
Írásos bizonyítékok hiányában a holttesteket nem lehetett azonosítani. A munka tovább folytatódik, hivatalos jelentés kiadása a jövõ héten várható.”
A „hivatalos jelentés” kiadása negyvenhárom éve késik, de az ügy átmenetileg még egyszer és utoljára szóba került a Szlovák Nemzeti Tanács 1947. december 20-ai ülésén, amikor is Géci képviselõ választ követelt a belügyi megbízottól az eset tisztázására.
A Èas 1947. december 21-ei száma szerint: „Géci képviselõ követeli a ligetfalui rejtélyes tömegsír ügyének kivizsgálását, a határ mentén kilencven személy van eltemetve.”
M. Ferjencík belügyi megbízott nem válaszolt az interpellációra (már több éve elhunyt emigrációban, de ma is élnek társadalmunkban akkori megbízottak − ún. povereníkok, akik negyvenhárom éve mélyen hallgatnak az ügyrõl).
Szlovákiai jogász barátomtól megtudtam (1965-ben), hogy az áldozatok névsora és más okiratok 1947-ben az államügyészség birtokában voltak, nem volt nehéz hozzájutni a táborparancsnokság segítségével.
Késõbbi megsemmisítésüket valószínûnek kell tartani.
Mivel 1977-ben a Hontalanság évei címû könyvem kéziratában röviden megemlékeztem a tömeggyilkosságról, a dráma története körülöttem folytatódott.http://kolozsvaros.ro/wp-content/uploads/2013/09/5.jpg
Megkezdõdött a zaklatásnak éppen nem nevezhetõ állandó fenyegetés, kétszer menesztettek állásomból teljesen törvénytelenül. Amikor a kézirat nyugatra került, az Új Szó, Szlovákia Kommunista Pártjának magyar nyelvû szócsöve 1979. január 24-én keményen megtámadott.
„A „Charta 77″ szocialistaellenes pamflet egyik védelmezõje, az ellenséges rágalmazó koholmányok állandó szállítója lett bizonyos Janics Kálmán, orvos, akinek emberi testeket kellene gyógyítania. De idõs korára nem gyógyításra, hanem az emberek lelkének felsebzésére, a nacionalizmus mérgének és a szocializmus elleni gyûlöletnek terjesztésére vállalkozott” − vádol „bizonyos” Szathmáry Ádám (alighanem álnéven) a „Kit szolgál ez?” címû cikk felbérelt szerzõje, akivel nem óhajtok vitába szállni, hisz primitív dogmatikus blöffölése kiválóan jellemzi a Gustáv Husák-féle „normalizáló” korszakot.
Íme: „Az ellenforradalmi erõknek a válság idõszakában tanúsított magatartásától buzdítva, 1968 óta hadat visel a szocializmus ellen.(…) Abszurd »tanulmányaiban« ez a demagóg eltorzítja Csehszlovákia Kommunista Pártja dél-szlovákiai nemzetiségi politikájának lényegét és eredményeit.(…) Janics Kálmán nacionalizmusa, irredentizmusa és antikommunizmusa tetõzik A csehszlovákiai magyar nemzeti kisebbség címû pamfletjében, amely az Új Látóhatár címû magyar emigráns folyóiratban jelent meg.”(…)
A cikk summázatta is magáért beszél: „A magyar nemzetiség egész tényleges fejlõdése 1948-1949-tõl sorra megdönti Janics állításait. (…) Dél-Szlovákia gazdasági, szociális, politikai, kulturális és szellemi átalakulása örök idõkre felszámolta az osztály- és a nemzetiségi ellentétek kiváltóit, a volt uralkodó osztályokat, amelyek antagonizmust plántáltak a szlovák és a magyar dolgozók kapcsolataiba.
A magyar nemzetiség szociális összetétele szorosan megközelítette két nemzetünk szociális összetételét. Megváltozott az emberek gondolkodásmódja és tudata, kapcsolataik és érdekeik.http://kolozsvaros.ro/wp-content/uploads/2013/09/csurogi_emlekmu_kicsi.jpg
A magyar nemzetiség ma szocialista nemzetiség…”
Csak 1980-ban ismertem fel, hogy nem a szlovák hatalmasságok szemében vagyok veszedelmes szálka, hanem Andropov úr gépezete vetette ki rám a hálóját − bizonyíthatóan − a ligetfalui tömeggyilkosság ügye miatt.
1980-ban raktárosként dolgoztam, ekkor, 1980. április 13-án meglátogatott a munkahelyemen E. úr, a rendõrség kapitánya, és szigorúan négyszemközt a következõket mondta: „Mindazt, ami Ön ellen történik, nem mi csináljuk!” − És az Új Szó cikke? − kérdeztem én. A válasz ez volt: A belügyminiszter nem tudta megakadályozni.
Nem szabad feledni, hogy ez a tömeggyilkosság a szlovák nemzet becsületének ügye is, tehát szükséges, hogy a hivatalos történetírás mondja ki az igazságot, tekintet nélkül arra, hogy megnyeri-e az igazmondás külföldi érdekek tetszését vagy nem.
(Forrás: Janics Kálmán A Kassai Kormányprogram és a magyarok „kollektív bûnössége”)
***
Janics Kálmán 1912. december 29-én született Vágkirályfán, ugyanitt halt meg 2003. augusztus 20-án. 1931-ben a pozsonyi magyar gimnáziumban érettségizett, majd 1937-ben orvosi diplomát szerzett a pozsonyi egyetemen. Számtalan felvidéki városban, községben (Trencsén, Komárom, Nádszeg, Jolsva, Rozsnyó) dolgozott, mint kórházi vagy magánorvos. 1978-ban A hontalanság évei címû könyvének svájci megjelenése után kitiltották a Rozsnyói járásból, ezért visszaköltözött szülõfalujába, Vágkirályfára. 1989-ig a vágsellyei Duslo, illetve a Hydrostav vállalat üzemi orvosaként tevékenykedett. A mûve megjelenése után a Szlovák Titkosszolgálat célkeresztjébe került, és minden közéleti tevékenységét megfigyelték.
1989 után aktív közéleti szerepet vállalt és egyik alapítója, illetve tiszteletbeli elnöke lett a Magyar Kereszténydemokrata Mozgalomnak. 1990-92 között parlamenti képviselõ volt.
1936 óta publikált, cikkei azonban 1945-68 között politikai okok miatt Csehszlovákiában nem jelenhettek meg. 1945 õszén, ill. 1950 nyarán vizsgálati fogságba is került. A dubèeki érában, 1968-70 között a csehszlovákiai magyar sajtóban számos tényfeltáró írása jelent meg a felvidéki magyarság 1945 utáni meghurcoltatásairól és a magyar közösség jogi helyzetérõl. Munkássága elismeréseképpen szülõfalujában mellszobrot állítottak emlékére. Az 1989-es rendszerváltáskor aktív közéleti szerepet vállalt, egyik alapítója és tiszteletbeli elnöke lett a Magyar Kereszténydemokrata Mozgalomnak. 1990–1992 között parlamenti képviselõ volt.
Kitüntetései:
1989 Bethlen Gábor-díj
1998 Pro Probitate – A Helytállásért Díj
1998 A Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztje
Mûvei
1939 Válságunk felvidéki szemmel. Új Élet 1939.
1979/1989 A hontalanság évei. Bern/Budapest (angolul: 1982; szlovákul: 1994).
1993 A kassai kormányprogram és a magyarság “kollektív bûnössége”. Bratislava.
1994 Eltévedtünk Európában
Szerzõ: http://www.magyartudat.com
Hozzaszolasok
#1 |
postaimre
- 2014. February 04. 14:15:00
#2 |
Kormos
- 2014. February 04. 15:50:01
#3 |
Balu
- 2014. February 04. 18:06:09
Hozzaszolas küldése
Hozzaszolas küldéséhez be kell jelentkezni.