Navigacio
Szakmai oldal:
RSS
Jásdi Kiss Imre: Hatodik Pecsét
Bejelentkezés
üdvözlet
A MAI NAPTÓL (2015/09/22) AZ ÚJ WEBOLDALUNK A: HTTP://POSTAIMRE.MAGYARNEMZETIKORMANY.COM :)
.....................
(A www.postaimre.net a továbbiakban szakmai oldalként müködik
az egykoti www.magyarnemzetikormany.com/pi-klub cím - archiv oldalként, amint tapasztalhatjátok - még mindig elérhetö.)
.....................
(A www.postaimre.net a továbbiakban szakmai oldalként müködik
az egykoti www.magyarnemzetikormany.com/pi-klub cím - archiv oldalként, amint tapasztalhatjátok - még mindig elérhetö.)
Smedley D. Butler - A háború egy svindli - Pokolba a háborúval!
A fordító megjegyzése: Az 1930-as években, a közelgõ újabb világháború veszélyét érezve, a tengerentúlon kibontakozott egy olyan mozgalom, ami „America First” (Elsõsorban Amerika) néven vált ismertté. Ennek a mozgalomnak az volt a célja, hogy megakadályozza azt, ami húsz évvel korábban történt: Amerika hadba rántását sötét ügyletek által. Az, hogy az amerikai kormányzat, illetve a mögötte álló háttérhatalom csak két háborús év (1939 szeptember – 1941 december) után, csak a Pearl Harbor elleni, még manapság is sok kérdést felvetõ japán támadás hatására tudta elérni, hogy az USA népe hadba vonuljon, az ennek a mozgalom ellenállásának köszönhetõ.
Ennek a mozgalomnak a volt a tagja Smedley D. Butler nyugalmazott tengerészgyalogos-tábornok, Amerika egyik legtöbb kitüntetéssel elhalmozott veteránja is.
Smedley D. Butler a harmincas években országjáró körúton vett részt, ahol több száz beszédet tartott „A háború egy svindli” (War Is A Racket) címmel, a háborútól való távolmaradás mellett. 1935-ben kiadta ennek a beszédnek egy bõvített, könyv formátumú változatát.
„A háború egy svindli” legfontosabb mondanivalója az, hogy bár kiadásától számítva majdnem nyolc évtized telt el, ennek ellenére semmit sem veszített jelentõségébõl. Az elmúlt nyolcvan évben generációk születtek és haltak meg, de a háború mint hazafias cselekedet eladása, az abból irdatlan hasznot húzó nagyvállalatok, bankárok és spekulánsok trükkjei, valamint a harcot megvívó átlagemberek szenvedései mit sem változtak.
Semmiképpen nem akarom, hogy ez a könyv kötelezõ olvasmány legyen, mert akkor senki sem fogja elolvasni. Ajánlott olvasmányként viszont hasznosnak tartom mindenki, különösen az ifjú generáció számára.
Senki ne aggódjon amiatt, hogy mi fog akkor történni, ha egy ismerõsének ajánlja ezt a rövid, de lényegre törõ könyvet! Ha Ön nem kioktató módon, hanem valóban jó szívvel cselekszik, de ennek ellenére a másik fél megsértõdik, és nem áll Önnel többet szóba, akkor azt mondom, hogy az a kapcsolat annyit is ért, és egyáltalán nem kár érte, hogy megszakadt. „You can lead a horse to water, but you can’t make it drink”, mondják az angolszászok, ami körülbelül annyit tesz, hogy „Odavezethetsz egy lovat a vízhez, de arra nem kényszerítheted, hogy igyon”.Nézni mindenki tud, de arra senki sem kényszeríthetõ, hogy lásson is.
Aki beszél angolul, annak természetesen az eredeti változatot ajánlom, annyi kiegészítéssel, hogy elõtte olvassa el a magyar fordítás bevezetõjében lévõ, a könnyebb szövegértést elõsegítõ magyarázatot. Aki pedig a magyar fordítást akarja elolvasni, megtisztel döntésével.
Jó olvasást, és másokkal való megosztást!
Magyarázatok a könnyebb szövegértés érdekében:
The World War (A Világháború), 1914-18Az I. világháború. „A háború egy svindli” c. könyvet 1935-ben adták ki.
”Open door” policy („Nyitott kapuk” politika)A XIX-XX. század fordulóján született elv, mely szerint Franciaország, Németország, az Egyesült Királyság, Olaszország, Japán, Oroszország, és az Amerikai Egyesült Államok szabadon kereskedhet Kínával, de egyik nagyhatalom sem törhet kizárólagos befolyásra.
entangling allianceBelegabalyító szövetség. Olyan szövetség, ami magával rántja, háborúba sodorja az országot. Az USA alapító atyái óvtak attól, hogy az amerikaiak szövetségeket kössenek, és így belesodródjanak Európa – és a világ – viszályaiba.
Uncle SamSamu nagybácsi; az Egyesült Államok gúnyneve. Az „Uncle Sam” kezdõbetûi megegyeznek a „United States” kezdõbetûivel.
yard91 cm, azaz kb. 1 méter.
The Armistice (A Tûzszünet)Az elsõ világháború harcait lezáró tûzszünet. Ez a nap – november 11. – számos országban ünnepnap.
Andrew „Andy” JacksonAz USA elnöke 1829-37-ben.
buckboardA XIX. században, az USA-ban elterjedt, könnyû fogatolt kocsi (lovaskocsi).
Nye-bizottságA Gerald Nye szenátor vezette bizottság, mely az USA-t a Világháborúba rángató trükköket, valamint a hadi nyerészkedést vizsgálta.
AdministrationA[z amerikai] kormány.
State DepartmentAz USA külügyminisztériuma.
War DepartmentAz USA hadügyminisztériuma.
Navy DepartmentAz USA haditengerészeti minisztériuma.
Az infláció mértéke1200 dollár 1861-ben kb. egyenlõ 28.000 dollárral 2013-ban.400 dollár 1918-ban kb. egyenlõ 6100 dollárral 2013-ban.
Liberty Bond„Szabadság-kötvény”. A háborús költségek fedezésére kibocsátott amerikai kötvény.
„Liberty Loan” speech„Szabadság-kölcsön” szónoklat. „Szabadság-kötvény” vásárlására, amerikai hadikölcsön jegyzésére buzdító beszéd.
About face!Szûk értelemben: Hátra arc!. Tágabb értelemben: 180 fokos fordulat az ember életében.
canned willySózott marhahús-konzerv
The Civil War (A Polgárháború), 1861-65Az Amerikai Egyesült Államokban maradt északi államok, valamint a kivált déli államok alkotta Amerikai Konföderált Államok közötti háború.
A USS Maine és a spanyol-amerikai háború, 1898United States Ship Maine, azaz az Egyesült Államok Maine nevû hadihajója.1895-ben a függetlenségpárti kubaiak felkeltek a gyarmattartó spanyolok ellen. 1898-ban Havanna kikötõjébe befutott a USS Maine, majd ott, tisztázatlan okból felrobbant. Az amerikai kormány a spanyolokat tette felelõssé, és az USA hadat üzent Spanyolországnak.A háború az USA gyõzelmével végzõdött.
Congressional Medal of HonorKongresszusi Becsületrend.
draft; conscription (sorozás)Az angolszász országokban általában nem volt sorozás, azaz a haderõ önkéntesekbõl állt. A könyv írásáig, azaz 1935-ig, az USA-ban csak kétszer volt sorozás: a Polgárháború közepétõl annak végéig (1863-65), illetve a Világháborúban való részvétel (1917-18) idején.
A Szövetségesek (The Allies)Az antant megnevezése az angolszász irodalomban.
125 millió ember.Az USA lakossága 1935-ben.
Nippon (Nippón)Japán.
Smedley D. Butler tábornok: A háború egy svindli(1935)
Tartalom
1. fejezet: A háború egy svindli
2. fejezet: Ki húzza a hasznot?
3. fejezet: Ki állja a számlát?
4. fejezet: Ahogyan ezt a svindlit szét lehet zúzni!
5. fejezet: Pokolba a háborúval!
ELSÕ FEJEZET - A háború egy svindli
A háború egy svindli. Mindig is az volt.
Valószínûleg a legrégibb; könnyen lehet, hogy a legnagyobb hasznot hozó; bizonyos, hogy a legerkölcstelenebb. Az egyetlen olyan svindli, ami nemzetközi léptékû. Az egyetlen svindli, amiben a hasznot dollárban, a veszteséget pedig emberéletben számítják.
Úgy vélem, hogy a svindli legjobb meghatározása az, amikor valami nem az, mint aminek az emberek többsége számára tûnik. Csak egy kis „belsõ” csoport tudja, hogy mirõl is van szó. Nagyon kevesek szûk köre javára, nagyon sokak tömegének a terhére bonyolítják le. A háborúból egy kisszámú ember hatalmas vagyonra tesz szer.
A Világháborúban mindössze egy maroknyi ember takarította be a konfliktus hasznát. A Világháború alatt, az Egyesült Államokban legalább 21.000 új milliomos és milliárdos keletkezett. Jövedelemadó-bevallás formájában, ennyien vallották be hatalmas, vérbõl vett nyereségüket. Azt, hogy vajon hány egyéb hadi-milliomos hamisította meg adóbevallását, senki sem tudja.
Ezek a hadi-milliomosok közül, vajon hányan vettek a vállukra puskát? Közülük hányan ástak lövészárkot? Közülük hányan tudták, hogy mit jelent éhezni egy patkányoktól hemzsegõ tüzérségi óvóhelyen? Közülük hányan töltöttek el éjszakákat kialvatlanul és rémülten, hogy közben tüzérségi gránátok, repeszek és géppuska-lövedékek elõl buktak le? Közülük hányan verték vissza az ellenség szuronyrohamát? Közülük hányan sebesültek meg vagy estek el csatában?
A háborúból kifolyólag, a nemzetek további területeket szereznek, ha gyõzedelmeskednek. Egyszerûen elveszik azokat. Az újonnan megszerzett területeket kevesek egy szûk köre haladéktalanul ki is aknázza – ugyanazok a kevesek, akik a háborúban dollárt facsartak ki a vérbõl. A számlát pedig a nagyközönség állja.
És mégis, milyen számláról van szó?
A számla borzalmas kimutatással szolgál. Újonnan lerakott sírkövek. Szétszaggatott testek. Darabokra hullott elmék. Összetört szívek és otthonok. Gazdasági instabilitás. Gazdasági válság, és az összes velejáró nyomorúság. Generációkat és generációkat sújtó adóprés.
Évek hosszú során, katonaként, volt egy olyan gyanúm, hogy a háború egy svindli, de ennek teljes tudatára csak akkor ébredtem rá, miután visszavonultam a polgári életbe. Most, hogy látom, amint napjainkban, a nemzetközi háború viharfelhõi gyülekeznek, szembe kell velük néznem, és fel kell ellenük szólalnom.
Megint oldalakat választanak. Franciaország és Oroszország tárgyalt, majd megegyezett, hogy egymás mellett fognak állni. Olaszország és Ausztria, sietve, hasonló egyezségre jutott. Lengyelország és Németország vágyakozva tekint egymásra, erre az egyetlen alkalomra elfelejtve a Lengyel-átjáróval (korridor) kapcsolatos vitájukat.
A Sándor jugoszláv király elleni merénylet bonyolította a helyzetet. Két ádáz ellenség, Jugoszlávia és Magyarország, majdnem egymás torkának esett. Olaszország kész volt arra, hogy beszálljon. Franciaország persze figyelte a dolgot. Akárcsak Csehszlovákia. Mindegyikük egy jövõbeli háborúval számol. Nem maguk az emberek – nem azok, akik harcolnak, megfizetnek és meghalnak –, csak azok, akik a háborúkat szítják, és biztonságban, otthon maradnak, hogy hasznot húzzanak.
Napjainkban, világszerte, 40 millió ember áll fegyverben, és eközben államférfiainknak és diplomatáinknak van képük azt mondani, hogy nem formálódik egy újabb háború.
Az ördögöt nem! Talán ezt a 40 millió embert táncosnak képezik ki?
Olaszországban biztos, hogy nem. Mussolini miniszterelnök tudja, hogy õket mire képzik ki. Õ legalább elég õszinte ahhoz, hogy kimondja. Nem is olyan régen, Il Duce az „International Conciliation”-ben [Nemzetközi Békéltetés], a Carnegie Endowment for International Peace kiadványában, azt mondta:
„És mindenek felett a fasizmus – minél többet fontolgatja, minél jobban megfigyeli az emberiség jövõjét és fejlõdését, elválasztva az adott pillanat politikai megfontolásaitól – nem hisz az állandó békének sem a lehetõségében, sem a hasznosságában… Egyedül a háború az, ami az emberi energiát, annak legteljesebb mértékében, a felszínre hozza, és ami nemes fénybe öltözteti mindazokat az emberek, akikben van bátorság, hogy ezt felvállalják.”
Kétségtelen, hogy Mussolini pontosan úgy érti ezt, ahogy mondja. Jól kiképzett hadserege, nagy légiflottája, még haditengerészete is, kész a háborúra – nyilvánvaló, hogy azt türelmetlenül várja. Legutóbbi kiállása Magyarország mellett, ez utóbbinak a Jugoszláviával folytatott vitája során, ezt mutatta. Csapatainak sietõs mozgósítása az osztrák határ mentén, a Dollfuss elleni merénylet után, szintén ezt mutatta. Vannak még mások is Európában, akiknek a kardcsörgetése elõrejelzi az elõbb vagy utóbb bekövetkezõ háborút.
Herr Hitler – Németország újrafelfegyverzésével, valamint újabb és újabb fegyverekre irányuló, állandó követeléseivel – ugyanakkora, ha nem nagyobb fenyegetés a békére nézve. Franciaország nem olyan régen emelte fel ifjúsága kötelezõ katonai szolgálati idejét egy évrõl tizennyolc hónapra.
Így van – a nemzetek mindenfelé fegyverben állnak. Európa veszett kutyái elszabadultak. A Távol-Keleten a helyezkedés ügyesebben zajlik. Még 1904-ben, amikor Oroszország és Japán harcolt, az út szélére hajítottuk öreg barátunkat, az oroszokat, és Japánt támogattuk. Akkoriban a nagyon bõkezû nemzetközi bankáraink Japánt pénzelték. Mostanság az az irányvonal, hogy elmérgesedjen a viszonyunk a japánokkal. Mit is jelent a Kínára vonatkozó „nyílt kapuk” politika számunkra? A Kínával való kereskedelmünk körülbelül évi 90 millió dollár. Vagy a Fülöp-szigetek esetében? Körülbelül 600 millió dollárt költöttünk a Fülöp-szigeteken az elmúlt harmincöt évben, és nekünk (a bankárainknak, a nagyiparosainknak és a spekulánsainknak) kevesebb, mint 200 millió dollárnyi magánbefektetésünk van ott.
Majd pedig azért, hogy a Kínával folytatott, körülbelül 90 millió dolláros kereskedelmet megmentsük, vagy hogy ezeket a kevesebb, mint 200 millió dolláros, Fülöp-szigeteken lévõ magánbefektetéseket megóvjuk, felborzolnák a kedélyünket azért, hogy gyûlöljük Japánt, és hogy háborúba menjünk ellene – egy olyan háborúba, ami akár több tízmilliárd dollárba, amerikaiak százezreinek életébe, valamint további, több százezernyi testileg megnyomorított és szellemileg zavarodott emberbe kerülne.
Természetesen ezekért a veszteségekért cserébe, azokat ellensúlyozó haszon keletkezne – hatalmas vagyonok jönnének létre. Dollármilliókat és -milliárdokat halmoznának fel. A kevesek egy szûk köre. A lõszer-gyárosok. A bankárok. A hajóépítõk. Az iparosok. A konzervgyárosok. A spekulánsok. Nekik futna a szekér.
Igen, õk készülnek egy újabb háborúra. Miért is ne tennék? A háború nagy megtérüléssel jár.
De milyen haszonnal jár azoknak az embereknek, akik elesnek? Milyen haszonnal jár az anyjuknak és a húgaiknak, a feleségeiknek és a kedveseiknek? Milyen haszonnal jár a gyermekeiknek?
Milyen haszonnal jár bárkinek is, kivéve a kevesek azon szûk körét, akiknek a háború hatalmas hasznot jelent?
És milyen haszonnal jár a nemzetnek?
Vegyük a saját esetünket! 1898-ig egy rögnyi területet sem birtokoltunk az észak-amerikai szárazföldön kívül. Abban az idõben nemzeti adósságunk egy kicsit volt csak több, mint 1 milliárd dollár. Azután „nemzetközi beállítottságúvá” váltunk. Elfelejtettük, vagy félretoltuk országunk atyjának tanácsát. Elfeledtük George Washington figyelmeztetését a mások viszályaiba „belegabalyító szövetségekrõl”. Háborúba vonultunk. Külsõ területeket szereztünk. A Világháború idõszakának végén, a nemzetközi ügyekbe való beavatkozás közvetlen eredményeként, nemzeti adósságunk 25 milliárd dollár fölé ugrott. A huszonöt éves idõszak alatt, a teljes pozitív kereskedelmi mérlegünk körülbelül 24 milliárd dollár volt. Tehát, pusztán könyvelési szempontból nézve, évrõl évre, kis mértékben, negatívan zártunk; a fenti külkereskedelmet pedig – háborúk nélkül – akár le is bonyolíthattuk volna.
Sokkal olcsóbb – hogy azt már ne is mondjam, biztonságosabb – lett volna az átlagos, a számlát álló amerikai számára távol maradni a külföldi ügyekbe való belegabalyodástól. Ez a svindli – akárcsak a szeszcsempészet és más, alvilági svindli – kevesek egy szûk körének búsás hasznot hajt, de a mûködtetési költség mindig áthárul az emberekre – azokra, akiknek nincs belõle hasznuk.
MÁSODIK FEJEZET - Ki húzza a hasznot?
A Világháború, vagy inkább a mi rövid részvételünk benne, az Egyesült Államoknak mintegy 52 milliárd dollárjába került. Számítsák ki – ez minden egyes amerikai férfira, nõre, és gyerekre vonatkoztatva 400 dollár. És az adósságot még nem törlesztettük. Mi még mindig fizetjük, gyermekeink is fizetni fogják, és gyermekeink gyermekei valószínûleg szintén fizetni fogják annak a háborúnak a költségét.
Az Egyesült Államokban egy vállalat természetes haszna hat, nyolc, tíz, és néha tizenkét százalék. Azonban a haszon háború idején – ó igen, az más tészta! – húsz, hatvan, száz, háromszáz, vagy akár ezernyolcszáz százalék – a határ a csillagos ég. Minden, ami a csövön kifér. Uncle Samnél van a pénz. Szerezzük meg!
Természetesen ezt háború idején nem ilyen nyers formában adják elõ. Körbebugyolálják hazafiasságról, hazaszeretetrõl szóló beszédekkel, meg azzal, hogy „mindenkinek oda kell tennie magát”, miközben a haszon megugrik, az égbe szökell és elszabadul – és miközben azt biztonságosan bezsebelik. Nézzünk erre néhány példát!
Vegyük barátainkat, du Ponts-ékat, a lõpor-gyártókat – nem arról tett vallomást az egyikük nemrég a Szenátus bizottsága elõtt, hogy az õ lõporuk nyerte meg a háborút? Vagy hogy az mentette meg a világot a demokrácia számára? Vagy valami ilyesmi? Hogyan ment a soruk a háború alatt? Hazafias nagyvállalat voltak. Nos, a du Ponts átlagos jövedelme az 1910-1914-es idõszakban évi 6 millió dollár volt. Nem volt sok, de a du Ponts megélt belõle. Most pedig nézzük meg az átlagos évi hasznukat a háborús évek alatt, 1914 és 1918 között. 58 millió dollárnyi éves hasznot találunk! Közel tízszerese a normál idõszaknak, és a normál idõszak haszna is igen szép volt. Több mint 950 százalékos haszonnövekedés.
Vegyük a helyes kis acélvállalataink egyikét, ami hazafias módon félretette a vasúti sínek, gerendák és hidak elõállítását, hogy hadianyagot gyártson. Nos, 1910 és 1914 között, az éves jövedelmük átlagosan 6 millió dollár volt. Azután jött a háború. És hûséges állampolgárként, a Bethlehem Steel hirtelenjében lõszergyártásba fogott. Magától ugrott meg a hasznuk, vagy inkább azért, mert Uncle Sammel kezdtek üzletelni? Nos, 1914 és 1918 között, az átlagos jövedelmük évi 49 millió dollár volt!
Vagy vegyük a United States Steelt! A háború megelõzõen, egy ötéves periódus alatt, a természetes jövedelmük évente 105 millió dollár volt. Nem rossz. Azután jött a háború, haszon pedig megnõtt. Az 1914-1918-as idõszakban, az átlagos éves haszon 240 millió dollár volt. Nem rossz.
Íme, Ön elõtt van néhány, acéllal és lõporral kapcsolatos jövedelem! Nézzünk most valami mást! Esetleg jöhet egy kis réz? Az mindig fut a háborús idõkben.
Itt van például az Anaconda. A háború elõtti, 1910-1914-es idõszakban, az átlagos éves jövedelme 10 millió dollár volt. A háborús években, 1914 és 1918 között, a haszna felugrott évi 34 millió dollárra.
Vagy itt van a Utah Copper. Az 1910-1914-es idõszakban, az átlagos éves jövedelme 5 millió dollár volt. Ez a háborús idõszakban felugrott átlagosan évi 21 millió dollárra.
Vegyük ezt az ötöt, három kisebb céggel együtt. A háború elõtti, 1910-1914-es idõszakban, az összesített éves átlagos hasznuk 137.480.000 dollár volt. Azután jött a háború. Ennek a csoportnak az átlagos éves haszna felszökött 408.300.000 dollárra.
Egy csekélyke haszonnövekedés, mintegy 200 százalékban.
Kifizetõdõ a háború? Nekik az volt. De nem õk az egyedül ilyenek. Vannak még mások is. Vegyük például a bõrt!
A háború elõtti hároméves idõszakban, a Central Leather Company teljes haszna 3,5 millió dollár volt. Ez évente körülbelül 1,167 millió dollár volt. Nos, 1916-ban, a Central Leather 15 millió dolláros hasznot hozott, csekély 1100 százalékos növekedéssel. Hát ez az. A General Chemical Company a háború elõtti három évben, átlagosan évi 800 ezer dollár hasznot hozott. Jött a háború, és a haszon felugrott 12 millió dollárra, ami 1400 százalékos ugrás.
Az International Nickel Company esetében – és háborút nem lehet nikkel nélkül vívni – az átlagos, mindössze évi 4 millió dolláros haszon, évi 73 millió dolláros haszonra nõtt. Nem rossz? Több mint 1700 százalékos növekedés.
Az American Sugar Refining Company a háború elõtti három évben, évi átlag 2 millió dollárt hozott. 1916-ban 6 millió dollár hasznot jegyeztek fel.
Nézzék meg a Szenátus 259. számú dokumentumát! A hatvanötödik Kongresszus jelentését a nagyvállalati jövedelmekrõl és a kormányzati bevételekrõl. Amiben 122 konzervgyárnak, 153 gyapotfeldolgozónak, 299 ruhagyártónak, 49 acélmûnek, valamint 340 széntermelõnek, a háború alatti hasznáról van szó. A 25 százaléknál kisebb haszon kivételes volt. Például a széntermelõ cégek 100 és 7856 közötti százalékokat kerestek a törzstõkéjükön a háború alatt. A chicagói konzervgyárak jövedelmüket megduplázták és megtriplázták.
És ne felejtsük el a bankárokat, akik pénzelték a nagy háborút. Ha volt valaki, aki lefölözte a hasznot, akkor azok a bankárok voltak. Mivel inkább társulási, mintsem részvénytársasági szervezetek, így nincsenek részvényeseik, akiknek beszámolóval tartoznak. És a hasznuk ugyanannyira titkos volt, mint amennyire hatalmas. Hogy a bankárok hogyan tettek szert milliókra és milliárdokra, nem tudom, mert ezek a kis titkok sohasem kerültek napvilágra – még a Szenátus vizsgálóbizottsága elõtt sem.
Íme, ahogyan egyéb hazafias nagyiparosok és spekulánsok egyengették az útjukat a hadi-haszon felé!
Vegyük a lábbeli-gyártókat! Õk szeretik a háborút. Természetellenes nagyságú haszonnal járó üzletet eredményez. Hatalmas hasznot tettek el külföldön, a szövetségeseink felé irányuló eladásokon. Talán – akárcsak a lõszer- és a fegyvergyártók – az ellenségnek is adtak el. A pénz, az pénz, akár Németországból, akár Franciaországból jön. De Uncle Sammel is jól jártak. Például eladtak Uncle Samnek 35 millió pár szegecselt katonai lábbelit. Katonából 4 millió volt. Ez nyolc, vagy még több pár katonánként. A háború alatt, az én ezredemben, minden katonának csak egy pár lábbelije volt. Azok a lábbelik közül valószínûleg néhány még mindig rendszerben van. Jó lábbelik voltak. De amikor a háború véget ért, Uncle Sam nyakán maradt 25 millió pár. Amiket már elõre megvettek – és kifizettek. A hasznot elkönyvelték és bezsebelték.
Még mindig sok bõr volt raktáron. Így a bõriparosok eladtak Uncle Samnek több százezernyi McClellan-nyerget, a lovasság számára. Azonban a tengerentúlon semmiféle amerikai lovasság nem fordult meg! Mindazonáltal valakinek meg kellett szabadulnia ezektõl a bõröktõl. Valakinek hasznot kellett belõle húznia – így tettünk szert rengeteg McClellan-nyeregre. És azok valószínûleg még mindig megvannak.
Ugyancsak valakinek rengeteg moszkitóhálója volt. Eladtak Uncle Samnek 20 millió moszkitóhálót, tengerentúli katonai használatra. Feltételezem, hogy azt várták el a fiúktól, hogy magukra terítsék azt, ahogyan a sáros lövészárkokban megpróbáltak elaludni – miközben egyik kezükkel a tetveket vakarták a hátukon, a másikkal pedig elzavarták a futkosó patkányokat. Nos, a moszkitóhálókból egyetlen egy sem jutott el Franciaországba!
Mindenesetre ezek a figyelmes gyártók biztosak akartak lenni, hogy egyetlenegy katona se maradjon moszkitóháló nélkül, úgyhogy további 40 millió yardnyi moszkitóhálót adtak el Uncle Samnek.
Azokban a napokban a moszkitóháló igen szép hasznot hozott, még akkor is, ha Franciaországban nem voltak moszkitók. Feltételezem, hogy ha a háború még egy kicsit tovább tartott volna, a vállalkozó szellemû moszkitóháló-gyártók néhány moszkitószállítmányt is eladtak volna Uncle Samnek, hogy azokat Franciaországban terítsék, hogy több moszkitóhálóra legyen rendelés.
A repülõgép- és a repülõgépmotor-gyártók úgy érezték, hogy ebbõl a háborúból nekik is ki kell venniük a jogos hasznukat. Miért is ne? Mindenki más kivette a sajátját. Így költött Uncle Sam 1 milliárd dollárt – ha Önök elég sokáig élnek, utánaszámolhatnak – olyan repülõgép-motorok legyártására, melyek soha nem hagyták el a talajt! Abból az egy milliárd dollár értékben megrendelt repülõbõl és repülõgép-motorból, egyetlenegy sem jutott el a franciaországi harcmezõre. Ahogy másutt, a gyártók itt is eltették a maguk csekély 30, 100, vagy talán 300 százalékos hasznukat.
A katonák trikójának legyártása 14 centbe került, Uncle Sam pedig 30-40 centet adott értük – szép kis haszon a trikógyártó számára. A harisnyagyártók, az egyenruha-gyártók, a sapkagyártók, és az acélsisak-gyártók – mindegyikük eltette a magáét.
Amikor a háború véget ért, miért roskadozott mintegy 400 000 készletnyi felszerelés – hátizsákok és minden, ami beléjük való – az ezen az oldalon [az USA-ban] lévõ raktárakban? Mostanság ezeket a felszerelési tárgyakat leselejtezik, mert a szabályozás változása miatt, más a hátizsákok tartalma. A gyártók azonban már begyûjtötték a belõlük származó hadi-hasznot – és legközelebb, újra be fogják gyûjteni.
A háború alatt sok ragyogó ötlet merült fel haszon húzására.
Egy sokoldalú hazafi tizenkét tucatnyi, 48 hüvelykes csavarkulcsot adott el Uncle Samnek. Ó de nagyon szép csavarkulcsok voltak! Az egyetlen baj az volt, hogy addig mindössze egy olyan méretû anyacsavart gyártottak, ami elég nagy volt ezekhez a csavarkulcsokhoz. Az pedig az volt, ami a Niagara Falls-ban lévõ turbinákat tartotta. Nos, miután Uncle Sam megvásárolta ezeket a csavarkulcsokat, a gyártó pedig bezsebelte a hasznot, a csavarkulcsokat tehervagonra rakták, és az Egyesült Államokban ide-oda utaztatták, hogy kitalálják, hogy mire is használhatják azokat. Amikor a Tûzszünetet aláírták, az valóban nagy csapás volt a csavarkulcs-gyártó számára. Éppen azon volt, hogy néhány anyacsavart legyártson, melyek beleillettek volna a csavarkulcsokba. Azután úgy tervezte, hogy azokat is eladja Uncle Samnek.
Valaki másnak az a ragyogó ötlete támadt, hogy az ezredesek ne automobilon, de még csak ne is lóháton közlekedjenek. Valaki valószínûleg látott egy képet Andy Jacksonról, amint könnyû fogatolt kocsin [buckboard] közlekedik. Nos, mintegy 6 ezer könnyû fogatolt kocsit adtak el Uncle Samnek azért, hogy az ezredesek használják. Egyetlenegyet sem használtak közülük. A könnyû fogatolt kocsik gyártója azonban eltette a hadi-hasznot.
A hajóépítõk is úgy érezték, hogy nekik is be kellene szállniuk ebbe a dologba. Sok hajót építettek, melyek nagy hasznot hoztak. Több mint 3 milliárd dollárt. Némelyik hajó rendben volt. Azonban 635 millió dollár értékû hajó fából készült, és még csak nem is úszott! Az eresztékek megnyíltak – a hajók elsüllyedtek. Azonban már kifizettük azokat. És valaki bezsebelte a hasznot.
A statisztikusok, közgazdászok és kutatók úgy becsülik, hogy a háború Uncle Samnek 52 milliárd dollárba került. Ebbõl az összegbõl 39 milliárd dollárt valóban magára a háborúra költöttek el. Ez a ráfordítás 16 milliárd dollár hasznot fialt. Ez az, ahogyan az a 21 000 milliárdos és milliomos keletkezett. Ez a 16 milliárd dollár haszon nem megvetendõ összeg. Egészen szép kis summa. És ez mindössze nagyon kevesek szûk köréhez vándorolt.
A lõszeripart, és annak a háborús idõkre esõ hasznát szondázó, szenátusi Nye-bizottság – szenzációs feltárásai ellenére – még éppen hogy csak a jéghegy csúcsát érintette.
Azonban még így is, gyakorolt némi hatást. A State Department „bizonyos ideje” tanulmányozza azokat a módszereket, hogy hogyan maradjunk távol a háborúktól. A War Department hirtelen arra a döntésre jutott, hogy csodálatos terve van, amit szárba kellene szökkenteni. A kormány létrehoz egy bizottságot – mely bizottságban a War és a Navy Department, ügyes módon, egy Wall Street-i spekuláns elnöksége alatt lenne képviselve -, hogy a háborús idõkben keletkezõ hasznot korlátozza. Hogy milyen mértékben, arra nem tettek ajánlást. Hmmm. Lehetséges, hogy azoknak a személyeknek a 300, 600 és 1600 százalékos haszna, akik a vért pénzzé alakították a Világháborúban, egy némileg kisebb összegre lesz korlátozva.
Mindazonáltal úgy tûnik, hogy a terv nem tartalmaz olyan felhívást, hogy a veszteségeket bármilyen módon korlátozzák – azaz, hogy azoknak a veszteségét korlátozzák, akik a háborúban harcolnak. Amennyire megbizonyosodhattam róla, nincs olyan tervezet, hogy egy katona legfeljebb csak egy szemet, vagy egy kart veszíthet, vagy hogy csak egy, két, vagy három sebet kaphat. Vagy hogy az élet elvesztését korlátoznák.
Úgy tûnik, nincs semmi ebben a tervezetben, ami azt mondja, hogy az ezred létszámának 12 százalékánál többen nem sebesülhetnek meg a csatában, vagy hogy a hadosztály létszámának 7 százalékánál többen nem eshetnek el.
Természetesen a bizottság ilyen jelentéktelen ügyekkel nem ér rá veszõdni.
HARMADIK FEJEZET - Ki állja a számlát?
Kinek köszönhetõ a haszon – ez a helyes kis 20, 100, 300, 1500 és 1800 százalékos haszon? Mindannyian fizetjük – adó formájában. Hasznot hajtottunk a bankároknak, amikor 100 dollárért megvettük a Szabadság-kötvényeket, majd azokat 84 vagy 86 dollárért viszont-eladtuk a bankároknak. Ezek a bankárok 100 dollár felett kasszíroztak. Ez egyszerû manipuláció volt. A bankárok uralják a kötvénypiacokat. Könnyû volt nekik lenyomni ezeknek a kötvényeknek az árát. Ezután mi mindannyian – mi, emberek – megrémültünk, és eladtuk a kötvényeket 84 vagy 86 dollárért. A bankárok megvásárolták ezeket. Ezután ugyanezek a bankárok fellendülést gerjesztettek, és a kormányzati kötvények névértékre, sõt, névérték fölé emelkedtek. Ezután a bankárok besöpörték a hasznot.
De a katona az, aki a számla legnagyobb részét állja.
Ha ezt nem hiszik, látogassák meg a külföldi harcmezõkön lévõ amerikai temetõket! Vagy látogassák meg az Egyesült Államokban lévõ veterán-kórházak bármelyikét! Országjárásom során – melynek közepében vagyok akkor, amikor ezeket a sorokat papírra vetem – tizennyolc kormányzati veteránkórházat látogattam meg. Ezekben összesen körülbelül 50 000 emberi roncs van – emberek, akik a nemzet színe-java voltak tizennyolc évvel ezelõtt. A Milwaukee-ban lévõ kormányzati kórház – mely kórházban 3800 élõhalott van – nagyon rátermett fõorvosa elmondta nekem, hogy a veteránok között a halálozási arány háromszor akkora, mint azok között, akik itthon maradtak.
Normális életszemléletû fiúkat elvittek a földekrõl, az irodákból, a gyárakból és a tantermekbõl, és csatasorba állították õket. Újjágyúrtak õket, átalakították õket, „hátra arc!”-ot csináltattak velük, hogy az ölést a napirend részének tekintsék. Vállt vállnak vetve, egymás mellé állították õket, és tömegpszichológián keresztül, gyökeresen megváltoztatták õket. Néhány évig használtuk, és arra képeztük õket, hogy egyáltalán semmit se gondoljanak az ölésrõl, vagy arról, hogy õket ölik meg.
Azután hirtelen leszereltük õket, és azt mondtuk nekik, hogy csináljanak újra „hátra arc!”-ot. Ezúttal a visszailleszkedést saját maguktól kellett megtenniük, tömegpszichológia nélkül, tisztek segítsége és tanácsa nélkül, össznemzeti propaganda nélkül. Többé nem volt rájuk szükségünk. Így azután szélnek eresztettük õket mindenféle „háromperces” beszéd vagy „Szabadság-hadikölcsön” beszéd vagy parádé nélkül. Egy idõ után, ezek a remek fiatal fiúk közül sokan, túl sokan szellemi ronccsá váltak, mert egyedül nem voltak képesek végrehajtani azt a végsõ „hátra arc!”-ot.
Az indianai Marionban lévõ kormányzati kórházban, ezek a fiúk közül ezernyolcszázan cellákban vannak! Közülük ötszázan egy olyan barakkban, ahol körös-körül acélrudak és drót van az épületen és a tornácon kívül. Õk már mentálisan szétroncsolódtak. Ezek a fiúk még emberi lényeknek sem néznek ki. Ó, és a tekintetük! Fizikailag jó állapotban vannak; mentálisan már elvesztek.
Ilyen esetek ezrével és ezrével vannak, és mindig több és több ilyen eset kerül elõ. A háború félelmetes, túlfûtött izgalma, majd annak hirtelen vége szakadása – a fiatal fiúk ezt nem tudták feldolgozni.
Ez is a számla egy része. A halottakkal már nincs mit tenni – õk már megfizették a hadi-haszon rájuk esõ részét. A szellemileg és testileg sérültekkel már nincs mit tenni – õk most fizetik meg a hadi-haszon rájuk esõ részét. De a többiek is fizettek – akkor, amikor összetört a szívük, midõn elszakadtak az otthon melegétõl és a családjuktól, hogy felöltsék Uncle Sam egyenruháját – azt az egyenruhát, amin haszon keletkezett. Egy újabb részt fizettek meg a kiképzõtáborokban, ahol parancsok szerint éltek, ahol kiképezték õket, miközben mások átvették otthoni munkahelyüket, valamint a hátrahagyott közösségben betöltött szerepüket. Megfizettek érte a lövészárkokban, ahonnan lõttek, és ahol meglõtték õket; ahol idõnként napokig éhesek voltak; ahol sárban, hidegben és esõben aludtak – a haldoklók nyögése és sikolya által adott borzalmas altatódal mellett.
De ne feledjék: a katona a dollárokból és centekbõl álló számlát is megfizette.
A spanyol-amerikai háborúig, azt is beleértve, jutalomdíj-rendszerünk volt, és a katonák és tengerészek pénzért harcoltak. A Polgárháború alatt bónuszokat fizettek, sok esetben még a katonai szolgálat elvállalása elõtt. A kormányzat, vagy a tagállamok, akár 1200 dollárt is fizettek annak, aki beáll. A spanyol-amerikai háborúban jutalomdíjat adtak. Amikor egy hajót zsákmányoltunk, a katonák mindannyian megkapták a részüket – legalább is, meg kellett, hogy kapják. Azután ráébredtünk, hogy csökkenteni tudjuk a háború költségeit, ha elvesszük az összes jutalomdíjat, azt megtartjuk, azonban a katonát ettõl függetlenül besorozzuk. Így a katonák nem tudtak alkudozni a munkavégzésükkel kapcsolatban. Mindenki más alkudozhatott a munkavégzésérõl, de a katona nem.
Napóleon egykoron azt mondta, hogy
„Minden embert elámítanak a kitüntetések… egész egyszerûen éheznek rájuk”.
Tehát a napóleoni rendszer kialakításával – az érmemódszerrel – a kormányzat ráébredt, hogy kevesebb pénzért is tud katonákat szerezni, mert a fiúk szeretik, ha kitüntetik õket. A Polgárháborúig nem voltak érmék. Akkor került sor a Kongresszusi Becsületrend kiosztására. Ez könnyebbé tette a haderõ feltöltését. A Polgárháború után, a spanyol-amerikai háborúig, új érmét nem bocsátottak ki.
A Világháborúban propagandát alkalmaztunk, hogy a fiúk elfogadják a sorozást. Elértük náluk, hogy szégyenkezzenek, ha nem lépnek be a hadseregbe.
Annyira erkölcstelen volt ez a háborús propaganda, hogy még Istent is belevették. Kevés kivételtõl eltekintve, egyházi személyeink bekapcsolódtak az „Ölj! Ölj! Ölj!” ordítozásba. Öld meg a németeket! Isten a mi oldalunkon van… az az Õ akarata, hogy a németeket meg kell ölni.
És Németországban, a jó lelkipásztorok felhívást intéztek a németekhez, hogy öljék meg a szövetségeseket… hogy ugyanannak az Istennek a kedvébe járjanak. Ez az általános propaganda része volt, melyet úgy építettek fel, hogy az emberek tudatosan fogadják el a háborút és az ölést.
Gyönyörû eszményképeket festettek azok a fiúk elé, akiket elküldtek meghalni. Ez volt az „a háború, ami véget vet minden háborúnak”. Ez volt az „a háború, ami biztonságossá teszi a világot a demokrácia számára”. Senki sem említette meg nekik, amint elmasíroztak, hogy az elmenetelük és a haláluk hatalmas hadi-hasznot fog jelenteni. Senki sem mondta ezeknek az amerikai katonáknak, hogy lehet, hogy olyan lövedékek terítik majd le õket, amiket itthoni felebarátjuk gyártott. Senki sem mondta nekik, hogy azt a hajót, melyen átkelnek, lehet, hogy olyan tengeralattjárók torpedózzák meg, melyeket az Egyesült Államokban bejegyzett szabadalmak alapján építettek. Csak azt mondták nekik, hogy ez egy „dicsõséges kaland” lesz.
Tehát miután a hazafiságot lenyomtuk a torkukon, elhatározás született, hogy segítségadásra kötelezzük õket olyan módon, hogy fizessenek is a háborúért. Úgyhogy nagy fizetséget, havi 30 dollárt adtunk nekik.
Mindaz, amit ezért a bõkezû summáért tenniük kellet, az volt, hogy hagyják hátra szeretteiket, mondjanak le a munkahelyükrõl, feküdjenek sáros lövészárkokban, egyenek sózott marhahús-konzervet (már amikor hozzájutnak), valamint hogy öljenek, és öljenek, és öljenek… és megölessenek.
Várjunk csak!
A havi fizetség felét – ami csak egy kicsit több, mint amit egy hajógyár szegecselõje, vagy egy lõszergyár munkása biztonságban, otthon, egyetlen nap alatt megkeres – azonnal levonták, hogy abból támogassa az eltartottjait azért, hogy ne legyenek tehertétel a közösség számára. Azután a katonával megfizettettük azt, ami baleset-biztosításként jelentkezik – egy olyan valamit, amit egy felvilágosult államban a munkaadó fizet -, és ami havi 6 dollárjába került. A katonának kevesebb, mint 9 dollárja maradt egy hónapra.
Ezután pedig, az összes arcátlanság megkoronázásaképpen, gyakorlatilag kicsikartuk tõle, hogy fizessen a saját lõszeréért, ruházatáért, és élelmiszeréért azáltal, hogy Szabadság-kötvényeket vetettünk vele. A fizetésnapon a legtöbb katona semmilyen pénzt nem kapott.
A Szabadság-kötvényeket 100 dollárért vetettük meg a katonákkal, majd – amikor hazatértek a háborúból, és nem tudtak munkát találni – 84 és 86 dollárért vásároltuk õket vissza. És a katonák körülbelül 2 milliárd dollár értékben vettek ilyen kötvényeket!
Igen, a katona állja a számla nagyobbik részét. A családja is fizet. Ugyanazon a szívtépõ módon fizetnek, mint a katona. Amikor õ szenved, õk is szenvednek. Éjszakánként, amikor õ a lövészárokban feküdt, és nézte, ahogyan repeszek robbannak körülötte, õk otthon feküdtek az ágyukban, és álmatlanul hánykolódtak – az apja, az anyja, a felesége, a húgai, az öccsei, a fiai, és a lányai.
Amikor egy szemmel, vagy egy lábbal kevesebbel, vagy széthullott elmével tért haza, õk is szenvedtek – ugyanúgy, sõt néha még jobban, mint õ maga. Igen, õk is megfizették azt a hasznot, amit a lõszergyárosok, a bankárok, a hajóépítõk, az iparosok, és a spekulánsok húztak. Õk is vettek Szabadság-kötvényeket, és hozzájárultak a bankárok azon hasznához, ami a Tûszünet után, a manipulált Szabadság-kötvény–árfolyamok hókuszpókuszában keletkezett.
Még manapság is, a sebesült, illetve a széthullott elméjû emberek családjai, valamint azok, akik sohasem voltak képesek visszailleszkedni, még mindig szenvednek, és még mindig fizetnek.
NEGYEDIK FEJEZET - Ahogyan ezt a svindlit szét lehet zúzni!
Ez a helyzet – ez egy svindli.
Kevesek egy szûk köre hasznot húz – és a sokak tömege fizet. Mégis van egy módszer arra, hogy megállítsuk. Ennek leszerelési konferenciákkal nem lehet véget vetni. Ezt Genfben tartott béketárgyalásokkal nem lehet kiküszöbölni. Jó szándékú, de hasztalan csoportok, határozatok hozatalával, nem tudják eltörölni. Csak úgy lehet hatásosan szétzúzni, ha a háborúból eltávolítjuk a hasznot.
Az egyetlen út ennek a svindlinek szétzúzására a tõke, az ipar, és a munkaerõ besorozása, mielõtt még a nemzet férfiembereit besoroznák. Egy hónappal azelõtt, hogy a kormányzat besorozhatná a nemzet fiatal férfiait – be kell soroznia a tõkét, az ipart, és a munkaerõt. Fegyvergyáraink, lõszer-gyáraink, hajógyáraink és a repülõgép-gyáraink, valamint minden egyéb gyáraink – melyek háborús idõben hasznot hajtanak – tisztviselõi, igazgatói, és nagy-hatalmú vezetõi, akárcsak a bankárok és a spekulánsok, hadd kerüljenek sorozásra – kapjanak havi 30 dollárt, ugyanazt a fizetséget, amit a lövészárokban lévõ legények kapnak.
Az ezekben az ipari létesítményekben lévõ munkások – az összes munkás, az összes elnök, az összes vezetõ, az összes igazgató, az összes menedzser, az összes bankár -, és igen, az összes tábornok, az összes tengernagy, az összes tiszt, az összes politikus, és az összes kormányzati tisztviselõ hadd kapják meg ugyanezt a fizetséget – hadd legyen a nemzet mindegyik tagjának havi összfizetsége úgy korlátozva, hogy az nem haladhatja meg azt, amit a lövészárokban lévõ katona részére fizetnek!
Ezekkel a bárókkal, mágnásokkal, nagyvállalkozókkal, és az összes ipari munkással, valamint az összes szenátorral, kormányzóval és fõtisztviselõvel fizettessék ki a havi 30 dolláros fizetsége felét a család részére, fizettessenek velük háborús kockázatbiztosítást, és vásároltassanak velük Szabadság-kötvényeket!
Miért is ne kellene így tenniük?
Õk semmilyen kockázatot nem vállalnak, hogy elesnek, vagy hogy a testüket szétszabdalják, vagy hogy az elméjük megbomlik. Nem alszanak sáros lövészárkokban. Nem éheznek. A katonák viszont igen!
Adjanak a tõkének, az iparnak, és a munkaerõnek harminc napot, hogy átgondolják a dolgot, és meg fogják látni, hogy mire az a harminc nap véget ér, nem lesz háború! Ez zúzza szét a háborús svindlit – ez, és semmi más.
Talán egy kicsit túl optimista vagyok. A tõkének még mindig van némi beleszólása a dolgokba. Tehát a tõke nem fogja megengedni, hogy a hasznot eltávolítsuk a háborúból, egészen addig, amíg az emberek – akik viselik a háború szenvedéseit, és még meg is fizetik az árát – rá nem ébrednek, hogy azoknak, akiket szavazatukkal hivatalba emelnek, az emberek, nem pedig a haszonhajhászók érdekeit kell nézniük.
Egy másik szükséges lépés ebben, a háborús svindli összezúzásával kapcsolatos küzdelemben, zártkörû népszavazás tartása annak meghatározására, hogy hadat kell-e üzenni. Egy nem minden választóra, hanem csupán azokra a választókra kiterjedõ népszavazásról van szó, akiket behívnának, hogy vívják meg a harcot, hogy essenek el a harcban. Nem lenne sok értelme egy lõszergyár 76 éves elnökét, vagy egy nemzetközi bankárcég lúdtalpas vezetõjét, vagy egy egyenruha-gyár kancsal menedzserét – akik közül mindegyik irdatlan hasznot lát a háborúban – szavaztatni, hogy vajon a nemzetnek háborúba kellene-e vonulnia, vagy sem. Õket sohasem hívnák be, hogy emeljenek puskát a vállukra; hogy aludjanak lövészárokban; hogy lelõjék õket. Csak azok, akiket behívnának, hogy országukért kockáztassák az életüket, csak nekik lenne kiváltságuk szavazni arról, hogy eldöntsék, hogy a nemzet háborúba vonuljon-e.
Bõséges precedens van arra, hogy a szavazást azokra korlátozzák, akiket az érint. Államaink közül sokban van korlátozás arra nézve, hogy kinek engedélyezett a szavazás. A legtöbb államban szükséges, hogy valaki tudjon írni és olvasni, mielõtt szavazhat. Némelyik államban a szavazónak ingatlannal kell rendelkeznie. Egyszerû dolog lenne minden évben, a katonai életkort betöltõ férfiak regisztrálása saját közösségükben, amint az a Világháború alatt, a sorozás során történt, valamint egészségügyi vizsgálatuk elvégzése. Azok, akik átmennek a szûrön, és ezért behívót kaphatnak háború esetén, hogy fogjanak fegyvert, azok lennének jogosultak szavazni egy zártkörû népszavazáson. Nekik kellene azoknak lenniük, akiknek a döntés hatalma a kezében van – nem pedig a Kongresszusnak, ahol a tagok közül csak kevesen vannak az érintett életkori sávban, és még kevesebben vannak közülük olyanok, akik abban a fizikai állapotban vannak, hogy fegyvert fogjanak. Csak azoknak, akiknek viselniük kell a háború szenvedését, kellene, hogy joga legyen szavazni.
A harmadik lépés a háborús svindli összezúzásának kérdéskörében annak biztosítása, hogy haderõnk valóban csak védelmi haderõ legyen.
A Kongresszus minden egyes ülésszakán felmerül a további haditengerészeti költségjóváhagyás kérdése. A washingtoni forgószékekben ülõ tengernagyok – és belõlük mindig sok van – nagyon ügyes lobbizók. És okosak is. Nem azt kiabálják, hogy „Sok csatahajóra van szükségünk, hogy ez a nemzet, vagy az a nemzet ellen háborúzzunk”. Ó dehogy. Elõször behozzák a köztudatba, hogy Amerikára egy nagy tengeri hatalom fenyegetést jelent. Szinte minden nap, ezek a tengernagyok elmondják Önöknek, hogy ez a feltételezett ellenség hatalmas flottája, hirtelen csapást fog mérni, és 125 millió embert fog elpusztítani. Csak úgy. Ezután elkezdenek siránkozni, hogy nagyobb haditengerészet kell. Mégis mire? Hogy harcba szálljunk az ellenséggel? Ó, ugyan dehogy. Nem, nem. Csakis védelmi célra. Azután, mellékesen, csendes-óceáni hadgyakorlatokat jelentenek be. Védelmi célból. Aha.
A Csendes-óceán egy szép nagy óceán. A Csendes-óceán mentén irdatlan hosszúságú partvonalunk van. Vajon a hadgyakorlatokat partjaink elõtt, két- vagy háromszáz mérföldre tartják? Ó nem. A hadgyakorlatok partjainktól kétezer, sõt, esetleg akár háromezer-ötszáz mérföldre tartják.
A japánokat, ezt a büszke népet, természetesen leírhatatlan örömmel fogja eltölteni, hogy az Egyesült Államok flottáját Nippón partjaihoz olyan közel látják. Legalább annyira, mint amennyire Kalifornia lakói örülnének, ha a reggeli ködben a japán flotta homályos körvonalait vennék észre, amint az hadgyakorlatot folytat Los Angeles partjai elõtt.
Mint látható, haditengerészetünk hajóit arra kellene korlátozni, törvény által, hogy a partvonalunktól számított 200 mérföldön belül maradjanak. Ha lett volna ilyen törvény 1898-ban, a Maine sohasem ment volna Havanna kikötõjébe. Sohasem robbantották volna fel. Nem lett volna háború Spanyolországgal, ami emberéletek elvesztésével járt. A szakértõk véleménye szerint, kétszáz mérföld bõségesen elegendõ védelmi célokra. Nemzetünk nem tud támadó háborúba kezdeni, ha hajói nem mehetnek a partvonaltól 200 mérföldnél távolabbra. A repülõgépeknek meg lehetne engedni, hogy – felderítési célból – a partvonaltól akár 500 mérföldig elrepüljenek. És a hadsereg sohasem hagyhatná el nemzetünk szárazföldi határait.
Összefoglalásképpen, három lépést kell megtenni a háborús svindli összezúzására:
1. A hasznot el kell távolítanunk a háborúból.
2. Az ország ifjúságának – akire a fegyverfogás hárul – meg kell engednünk, hogy döntsön arról, hogy legyen-e, vagy ne legyen-e háború.
3. Haderõnket honvédelmi célokra kell korlátoznunk.
ÖTÖDIK FEJEZET - Pokolba a háborúval!
Nem vagyok olyan bolond, hogy azt higgyem, hogy a háború már a múlté. Tudom, hogy az emberek nem akarnak háborút, de semmi haszna azt mondani, hogy nem taszíthatnak minket egy újabb háborúba.
Visszatekintve, Woodrow Wilsont 1916-ban azzal a politikai programmal választották újra elnökké, hogy õ volt az, aki „távol tartott minket a háborútól”, valamint azzal a sugallt ígérettel, hogy „õ tart minket távol a háborútól”. Mégis, öt hónappal késõbb azt kérte a Kongresszustól, hogy üzenjen hadat Németországnak.
Abban az öt-hónapos idõszakban az embereket nem kérdezték meg, hogy vajon meggondolták-e magukat. Azt a 4 millió fiatalembert – akik felöltötték az egyenruhát, és elmasíroztak vagy elhajóztak – nem kérdezték meg, hogy vajon menni akarnak-e szenvedni és meghalni.
Akkor mégis mi volt az oka, hogy kormányzatunk olyan hirtelen meggondolta magát?
A pénz.
Egy szövetséges bizottság – ha még emlékszünk rá – röviddel a hadüzenet elõtt átjött [Amerikába], és meglátogatta az elnököt. Az elnök magához hívatta a tanácsadók egy csoportját. A bizottság feje felszólalt. A diplomácia nyelvezetét lehámozva, ez volt, amit elmondott az elnöknek és tanácsadói csoportjának:
„Nincs semmi haszna tovább áltatni magunkat. A szövetségesek ügye elveszett. Most öt vagy hat milliárd dollárral tartozunk Önöknek (amerikai bankároknak, amerikai lõszer-gyártóknak, amerikai gyárosoknak, amerikai spekulánsoknak, amerikai exportõröknek).
Ha veszítünk – és az Egyesült Államok segítsége nélkül bizonyos, hogy veszítünk -, akkor mi, Anglia, Franciaország és Olaszország, nem tudjuk ezt a pénzt visszafizetni… Németország pedig nem fogja.
Tehát…”
Ha a titkolózást törvényen kívül helyezték volna, mármint ami a hadi-tárgyalásokat illeti, és ha a sajtót meghívták volna, hogy jelen legyen azon a konferencián, vagy ha a rádió rendelkezésre állt volna, hogy a fejleményeket közvetítse, Amerika sohasem lépett volna be a Világháborúba. Azonban ezt a konferenciát – akárcsak az összes hadi-megbeszélést – a legteljesebb mértékû titkossággal palástolták el. Amikor a fiainkat elküldték a háborúba, azt mondták nekik, hogy ez egy olyan „háború, ami biztonságossá teszi a világot a demokrácia számára”, és hogy ez egy olyan „háború, ami véget vet minden háborúnak”.
Nos, tizennyolc évvel késõbb, a világban kevesebb a demokrácia, mint korábban volt. Mindemellett mi közünk van ahhoz, hogy Oroszország vagy Németország vagy Anglia vagy Franciaország vagy Olaszország vagy Ausztria demokrácia vagy monarchia alatt él-e? Vagy hogy fasiszták vagy kommunisták-e? A mi feladatunk az, hogy megõrizzük a saját demokráciánkat.
És igen csekély – ha egyáltalán bármilyen – eredményt értünk el annak biztosítására, hogy a Világháború valóban az a háború volt, ami véget vet minden háborúnak.
Igaz, voltak leszerelési konferenciák és fegyverkorlátozási konferenciák. Ezek az égvilágon semmit sem jelentenek. Az egyik éppen most fulladt kudarcba; egy másiknak az eredményeit pedig hatálytalanították. Ezekre a konferenciákra elküldjük hivatásos katonáinkat, tengerészeinket, politikusainkat és diplomatáinkat. És azután mi történik?
A hivatásos katonák és tengerészek nem akarnak leszerelést. Egyetlen tengernagy sem akar hajó nélkül maradni. Egyetlen tábornok sem akar parancsnokság nélkül maradni. Mindkét eset azt jelenti, hogy állás nélkül maradtak. Õk nem a leszerelés pártján állnak. Õk nem lehetnek a fegyverkorlátozás pártján. És az összes ilyen konferencián, a háttérben ólálkodva, de ugyanolyan teljhatalommal rendelkezve, azoknak a személyeknek a sötét ügynökei vannak, akik hasznot húznak a háborúból. Õk intézik úgy a dolgot, hogy ezeken a konferenciákon ne legyen leszerelés vagy komoly fegyverzetkorlátozás.
Ezeken a konferenciákon az egyes hatalmak fõ célja nem a háború megelõzését szolgáló leszerelés elérése, hanem inkább még több fegyverzet biztosítása saját maga, és még kevesebb biztosítása bármely potenciális ellenfél számára.
Csak egy út van a lefegyverzéssel kapcsolatban, ami valamennyire kézzelfogható eredményt tükröz. Ez pedig az, hogyha az összes nemzet összegyûlik, és minden egyes hajót, minden egyes ágyút, minden egyes puskát, minden egyes harckocsit, minden egyes hadirepülõgépet a szemétre hajít. Még ha ez lehetséges volna is, még ez sem lenne elegendõ.
A szakértõk szerint, a következõ háborút nem csatahajókkal, nem tüzérséggel, nem puskákkal, és nem géppuskákkal fogják megvívni. Halálos vegyi anyagokkal és gázokkal fogják megvívni.
Titokban minden egyes nemzet tanulmányozza és tökéletesíti ellensége nagyszabású megsemmisítésének újabb és szörnyûbb módszereit. Igaz, hajókat továbbra is építeni fognak, hiszen a hajóépítõknek is hasznot kell húzniuk. És ágyúkat is fognak gyártani, és lõport és puskákat is fognak készíteni, hiszen a lõszer-gyárosoknak is hatalmas hasznot kell húzniuk. És természetesen, a katonáknak egyenruhát kell viselniük, hiszen a gyártónak is a saját háborús hasznát kell húznia.
Azonban a gyõzelmet vagy a vereséget tudósaink ügyessége és leleményessége fogja eldönteni.
Ha olyan munkára fogjuk õket, hogy mérges gázokat, valamint a pusztítás egyre pokolibb mûszaki és robbanószerkezeteit állítsák elõ, nem lesz idejük az összes nép javát szolgáló, alkotó munkára. Ha a tudósokat ez utóbbi, hasznos munkára fogjuk, akkor mi mindannyian nagyobb jóléthez jutunk a békébõl, mint amihez a háborúból jutnánk – még a lõszer-gyártók is.
Tehát… azt mondom, hogy
POKOLBA A HÁBORÚVAL!
Fordította : Hidra
“Ha megengedik, azt javasolnám, hogy családtagjaik, barátaik, ismerõseik, valamint nézõik és hallgatóságuk körében ajánlják és terjesszék elektronikus formában. Ha még a honlapjukra is feltöltik mindkét nyelven, külön megtisztelnek.”
Az angol nyelvû verzió itt tölthetõ le PDF formátumban!
A magyar nyelvû verzió itt tölthetõ le PDF formátumban!
Link
Forrás:
Link
Ennek a mozgalomnak a volt a tagja Smedley D. Butler nyugalmazott tengerészgyalogos-tábornok, Amerika egyik legtöbb kitüntetéssel elhalmozott veteránja is.
Smedley D. Butler a harmincas években országjáró körúton vett részt, ahol több száz beszédet tartott „A háború egy svindli” (War Is A Racket) címmel, a háborútól való távolmaradás mellett. 1935-ben kiadta ennek a beszédnek egy bõvített, könyv formátumú változatát.
„A háború egy svindli” legfontosabb mondanivalója az, hogy bár kiadásától számítva majdnem nyolc évtized telt el, ennek ellenére semmit sem veszített jelentõségébõl. Az elmúlt nyolcvan évben generációk születtek és haltak meg, de a háború mint hazafias cselekedet eladása, az abból irdatlan hasznot húzó nagyvállalatok, bankárok és spekulánsok trükkjei, valamint a harcot megvívó átlagemberek szenvedései mit sem változtak.
Semmiképpen nem akarom, hogy ez a könyv kötelezõ olvasmány legyen, mert akkor senki sem fogja elolvasni. Ajánlott olvasmányként viszont hasznosnak tartom mindenki, különösen az ifjú generáció számára.
Senki ne aggódjon amiatt, hogy mi fog akkor történni, ha egy ismerõsének ajánlja ezt a rövid, de lényegre törõ könyvet! Ha Ön nem kioktató módon, hanem valóban jó szívvel cselekszik, de ennek ellenére a másik fél megsértõdik, és nem áll Önnel többet szóba, akkor azt mondom, hogy az a kapcsolat annyit is ért, és egyáltalán nem kár érte, hogy megszakadt. „You can lead a horse to water, but you can’t make it drink”, mondják az angolszászok, ami körülbelül annyit tesz, hogy „Odavezethetsz egy lovat a vízhez, de arra nem kényszerítheted, hogy igyon”.Nézni mindenki tud, de arra senki sem kényszeríthetõ, hogy lásson is.
Aki beszél angolul, annak természetesen az eredeti változatot ajánlom, annyi kiegészítéssel, hogy elõtte olvassa el a magyar fordítás bevezetõjében lévõ, a könnyebb szövegértést elõsegítõ magyarázatot. Aki pedig a magyar fordítást akarja elolvasni, megtisztel döntésével.
Jó olvasást, és másokkal való megosztást!
Magyarázatok a könnyebb szövegértés érdekében:
The World War (A Világháború), 1914-18Az I. világháború. „A háború egy svindli” c. könyvet 1935-ben adták ki.
”Open door” policy („Nyitott kapuk” politika)A XIX-XX. század fordulóján született elv, mely szerint Franciaország, Németország, az Egyesült Királyság, Olaszország, Japán, Oroszország, és az Amerikai Egyesült Államok szabadon kereskedhet Kínával, de egyik nagyhatalom sem törhet kizárólagos befolyásra.
entangling allianceBelegabalyító szövetség. Olyan szövetség, ami magával rántja, háborúba sodorja az országot. Az USA alapító atyái óvtak attól, hogy az amerikaiak szövetségeket kössenek, és így belesodródjanak Európa – és a világ – viszályaiba.
Uncle SamSamu nagybácsi; az Egyesült Államok gúnyneve. Az „Uncle Sam” kezdõbetûi megegyeznek a „United States” kezdõbetûivel.
yard91 cm, azaz kb. 1 méter.
The Armistice (A Tûzszünet)Az elsõ világháború harcait lezáró tûzszünet. Ez a nap – november 11. – számos országban ünnepnap.
Andrew „Andy” JacksonAz USA elnöke 1829-37-ben.
buckboardA XIX. században, az USA-ban elterjedt, könnyû fogatolt kocsi (lovaskocsi).
Nye-bizottságA Gerald Nye szenátor vezette bizottság, mely az USA-t a Világháborúba rángató trükköket, valamint a hadi nyerészkedést vizsgálta.
AdministrationA[z amerikai] kormány.
State DepartmentAz USA külügyminisztériuma.
War DepartmentAz USA hadügyminisztériuma.
Navy DepartmentAz USA haditengerészeti minisztériuma.
Az infláció mértéke1200 dollár 1861-ben kb. egyenlõ 28.000 dollárral 2013-ban.400 dollár 1918-ban kb. egyenlõ 6100 dollárral 2013-ban.
Liberty Bond„Szabadság-kötvény”. A háborús költségek fedezésére kibocsátott amerikai kötvény.
„Liberty Loan” speech„Szabadság-kölcsön” szónoklat. „Szabadság-kötvény” vásárlására, amerikai hadikölcsön jegyzésére buzdító beszéd.
About face!Szûk értelemben: Hátra arc!. Tágabb értelemben: 180 fokos fordulat az ember életében.
canned willySózott marhahús-konzerv
The Civil War (A Polgárháború), 1861-65Az Amerikai Egyesült Államokban maradt északi államok, valamint a kivált déli államok alkotta Amerikai Konföderált Államok közötti háború.
A USS Maine és a spanyol-amerikai háború, 1898United States Ship Maine, azaz az Egyesült Államok Maine nevû hadihajója.1895-ben a függetlenségpárti kubaiak felkeltek a gyarmattartó spanyolok ellen. 1898-ban Havanna kikötõjébe befutott a USS Maine, majd ott, tisztázatlan okból felrobbant. Az amerikai kormány a spanyolokat tette felelõssé, és az USA hadat üzent Spanyolországnak.A háború az USA gyõzelmével végzõdött.
Congressional Medal of HonorKongresszusi Becsületrend.
draft; conscription (sorozás)Az angolszász országokban általában nem volt sorozás, azaz a haderõ önkéntesekbõl állt. A könyv írásáig, azaz 1935-ig, az USA-ban csak kétszer volt sorozás: a Polgárháború közepétõl annak végéig (1863-65), illetve a Világháborúban való részvétel (1917-18) idején.
A Szövetségesek (The Allies)Az antant megnevezése az angolszász irodalomban.
125 millió ember.Az USA lakossága 1935-ben.
Nippon (Nippón)Japán.
Smedley D. Butler tábornok: A háború egy svindli(1935)
Tartalom
1. fejezet: A háború egy svindli
2. fejezet: Ki húzza a hasznot?
3. fejezet: Ki állja a számlát?
4. fejezet: Ahogyan ezt a svindlit szét lehet zúzni!
5. fejezet: Pokolba a háborúval!
ELSÕ FEJEZET - A háború egy svindli
A háború egy svindli. Mindig is az volt.
Valószínûleg a legrégibb; könnyen lehet, hogy a legnagyobb hasznot hozó; bizonyos, hogy a legerkölcstelenebb. Az egyetlen olyan svindli, ami nemzetközi léptékû. Az egyetlen svindli, amiben a hasznot dollárban, a veszteséget pedig emberéletben számítják.
Úgy vélem, hogy a svindli legjobb meghatározása az, amikor valami nem az, mint aminek az emberek többsége számára tûnik. Csak egy kis „belsõ” csoport tudja, hogy mirõl is van szó. Nagyon kevesek szûk köre javára, nagyon sokak tömegének a terhére bonyolítják le. A háborúból egy kisszámú ember hatalmas vagyonra tesz szer.
A Világháborúban mindössze egy maroknyi ember takarította be a konfliktus hasznát. A Világháború alatt, az Egyesült Államokban legalább 21.000 új milliomos és milliárdos keletkezett. Jövedelemadó-bevallás formájában, ennyien vallották be hatalmas, vérbõl vett nyereségüket. Azt, hogy vajon hány egyéb hadi-milliomos hamisította meg adóbevallását, senki sem tudja.
Ezek a hadi-milliomosok közül, vajon hányan vettek a vállukra puskát? Közülük hányan ástak lövészárkot? Közülük hányan tudták, hogy mit jelent éhezni egy patkányoktól hemzsegõ tüzérségi óvóhelyen? Közülük hányan töltöttek el éjszakákat kialvatlanul és rémülten, hogy közben tüzérségi gránátok, repeszek és géppuska-lövedékek elõl buktak le? Közülük hányan verték vissza az ellenség szuronyrohamát? Közülük hányan sebesültek meg vagy estek el csatában?
A háborúból kifolyólag, a nemzetek további területeket szereznek, ha gyõzedelmeskednek. Egyszerûen elveszik azokat. Az újonnan megszerzett területeket kevesek egy szûk köre haladéktalanul ki is aknázza – ugyanazok a kevesek, akik a háborúban dollárt facsartak ki a vérbõl. A számlát pedig a nagyközönség állja.
És mégis, milyen számláról van szó?
A számla borzalmas kimutatással szolgál. Újonnan lerakott sírkövek. Szétszaggatott testek. Darabokra hullott elmék. Összetört szívek és otthonok. Gazdasági instabilitás. Gazdasági válság, és az összes velejáró nyomorúság. Generációkat és generációkat sújtó adóprés.
Évek hosszú során, katonaként, volt egy olyan gyanúm, hogy a háború egy svindli, de ennek teljes tudatára csak akkor ébredtem rá, miután visszavonultam a polgári életbe. Most, hogy látom, amint napjainkban, a nemzetközi háború viharfelhõi gyülekeznek, szembe kell velük néznem, és fel kell ellenük szólalnom.
Megint oldalakat választanak. Franciaország és Oroszország tárgyalt, majd megegyezett, hogy egymás mellett fognak állni. Olaszország és Ausztria, sietve, hasonló egyezségre jutott. Lengyelország és Németország vágyakozva tekint egymásra, erre az egyetlen alkalomra elfelejtve a Lengyel-átjáróval (korridor) kapcsolatos vitájukat.
A Sándor jugoszláv király elleni merénylet bonyolította a helyzetet. Két ádáz ellenség, Jugoszlávia és Magyarország, majdnem egymás torkának esett. Olaszország kész volt arra, hogy beszálljon. Franciaország persze figyelte a dolgot. Akárcsak Csehszlovákia. Mindegyikük egy jövõbeli háborúval számol. Nem maguk az emberek – nem azok, akik harcolnak, megfizetnek és meghalnak –, csak azok, akik a háborúkat szítják, és biztonságban, otthon maradnak, hogy hasznot húzzanak.
Napjainkban, világszerte, 40 millió ember áll fegyverben, és eközben államférfiainknak és diplomatáinknak van képük azt mondani, hogy nem formálódik egy újabb háború.
Az ördögöt nem! Talán ezt a 40 millió embert táncosnak képezik ki?
Olaszországban biztos, hogy nem. Mussolini miniszterelnök tudja, hogy õket mire képzik ki. Õ legalább elég õszinte ahhoz, hogy kimondja. Nem is olyan régen, Il Duce az „International Conciliation”-ben [Nemzetközi Békéltetés], a Carnegie Endowment for International Peace kiadványában, azt mondta:
„És mindenek felett a fasizmus – minél többet fontolgatja, minél jobban megfigyeli az emberiség jövõjét és fejlõdését, elválasztva az adott pillanat politikai megfontolásaitól – nem hisz az állandó békének sem a lehetõségében, sem a hasznosságában… Egyedül a háború az, ami az emberi energiát, annak legteljesebb mértékében, a felszínre hozza, és ami nemes fénybe öltözteti mindazokat az emberek, akikben van bátorság, hogy ezt felvállalják.”
Kétségtelen, hogy Mussolini pontosan úgy érti ezt, ahogy mondja. Jól kiképzett hadserege, nagy légiflottája, még haditengerészete is, kész a háborúra – nyilvánvaló, hogy azt türelmetlenül várja. Legutóbbi kiállása Magyarország mellett, ez utóbbinak a Jugoszláviával folytatott vitája során, ezt mutatta. Csapatainak sietõs mozgósítása az osztrák határ mentén, a Dollfuss elleni merénylet után, szintén ezt mutatta. Vannak még mások is Európában, akiknek a kardcsörgetése elõrejelzi az elõbb vagy utóbb bekövetkezõ háborút.
Herr Hitler – Németország újrafelfegyverzésével, valamint újabb és újabb fegyverekre irányuló, állandó követeléseivel – ugyanakkora, ha nem nagyobb fenyegetés a békére nézve. Franciaország nem olyan régen emelte fel ifjúsága kötelezõ katonai szolgálati idejét egy évrõl tizennyolc hónapra.
Így van – a nemzetek mindenfelé fegyverben állnak. Európa veszett kutyái elszabadultak. A Távol-Keleten a helyezkedés ügyesebben zajlik. Még 1904-ben, amikor Oroszország és Japán harcolt, az út szélére hajítottuk öreg barátunkat, az oroszokat, és Japánt támogattuk. Akkoriban a nagyon bõkezû nemzetközi bankáraink Japánt pénzelték. Mostanság az az irányvonal, hogy elmérgesedjen a viszonyunk a japánokkal. Mit is jelent a Kínára vonatkozó „nyílt kapuk” politika számunkra? A Kínával való kereskedelmünk körülbelül évi 90 millió dollár. Vagy a Fülöp-szigetek esetében? Körülbelül 600 millió dollárt költöttünk a Fülöp-szigeteken az elmúlt harmincöt évben, és nekünk (a bankárainknak, a nagyiparosainknak és a spekulánsainknak) kevesebb, mint 200 millió dollárnyi magánbefektetésünk van ott.
Majd pedig azért, hogy a Kínával folytatott, körülbelül 90 millió dolláros kereskedelmet megmentsük, vagy hogy ezeket a kevesebb, mint 200 millió dolláros, Fülöp-szigeteken lévõ magánbefektetéseket megóvjuk, felborzolnák a kedélyünket azért, hogy gyûlöljük Japánt, és hogy háborúba menjünk ellene – egy olyan háborúba, ami akár több tízmilliárd dollárba, amerikaiak százezreinek életébe, valamint további, több százezernyi testileg megnyomorított és szellemileg zavarodott emberbe kerülne.
Természetesen ezekért a veszteségekért cserébe, azokat ellensúlyozó haszon keletkezne – hatalmas vagyonok jönnének létre. Dollármilliókat és -milliárdokat halmoznának fel. A kevesek egy szûk köre. A lõszer-gyárosok. A bankárok. A hajóépítõk. Az iparosok. A konzervgyárosok. A spekulánsok. Nekik futna a szekér.
Igen, õk készülnek egy újabb háborúra. Miért is ne tennék? A háború nagy megtérüléssel jár.
De milyen haszonnal jár azoknak az embereknek, akik elesnek? Milyen haszonnal jár az anyjuknak és a húgaiknak, a feleségeiknek és a kedveseiknek? Milyen haszonnal jár a gyermekeiknek?
Milyen haszonnal jár bárkinek is, kivéve a kevesek azon szûk körét, akiknek a háború hatalmas hasznot jelent?
És milyen haszonnal jár a nemzetnek?
Vegyük a saját esetünket! 1898-ig egy rögnyi területet sem birtokoltunk az észak-amerikai szárazföldön kívül. Abban az idõben nemzeti adósságunk egy kicsit volt csak több, mint 1 milliárd dollár. Azután „nemzetközi beállítottságúvá” váltunk. Elfelejtettük, vagy félretoltuk országunk atyjának tanácsát. Elfeledtük George Washington figyelmeztetését a mások viszályaiba „belegabalyító szövetségekrõl”. Háborúba vonultunk. Külsõ területeket szereztünk. A Világháború idõszakának végén, a nemzetközi ügyekbe való beavatkozás közvetlen eredményeként, nemzeti adósságunk 25 milliárd dollár fölé ugrott. A huszonöt éves idõszak alatt, a teljes pozitív kereskedelmi mérlegünk körülbelül 24 milliárd dollár volt. Tehát, pusztán könyvelési szempontból nézve, évrõl évre, kis mértékben, negatívan zártunk; a fenti külkereskedelmet pedig – háborúk nélkül – akár le is bonyolíthattuk volna.
Sokkal olcsóbb – hogy azt már ne is mondjam, biztonságosabb – lett volna az átlagos, a számlát álló amerikai számára távol maradni a külföldi ügyekbe való belegabalyodástól. Ez a svindli – akárcsak a szeszcsempészet és más, alvilági svindli – kevesek egy szûk körének búsás hasznot hajt, de a mûködtetési költség mindig áthárul az emberekre – azokra, akiknek nincs belõle hasznuk.
MÁSODIK FEJEZET - Ki húzza a hasznot?
A Világháború, vagy inkább a mi rövid részvételünk benne, az Egyesült Államoknak mintegy 52 milliárd dollárjába került. Számítsák ki – ez minden egyes amerikai férfira, nõre, és gyerekre vonatkoztatva 400 dollár. És az adósságot még nem törlesztettük. Mi még mindig fizetjük, gyermekeink is fizetni fogják, és gyermekeink gyermekei valószínûleg szintén fizetni fogják annak a háborúnak a költségét.
Az Egyesült Államokban egy vállalat természetes haszna hat, nyolc, tíz, és néha tizenkét százalék. Azonban a haszon háború idején – ó igen, az más tészta! – húsz, hatvan, száz, háromszáz, vagy akár ezernyolcszáz százalék – a határ a csillagos ég. Minden, ami a csövön kifér. Uncle Samnél van a pénz. Szerezzük meg!
Természetesen ezt háború idején nem ilyen nyers formában adják elõ. Körbebugyolálják hazafiasságról, hazaszeretetrõl szóló beszédekkel, meg azzal, hogy „mindenkinek oda kell tennie magát”, miközben a haszon megugrik, az égbe szökell és elszabadul – és miközben azt biztonságosan bezsebelik. Nézzünk erre néhány példát!
Vegyük barátainkat, du Ponts-ékat, a lõpor-gyártókat – nem arról tett vallomást az egyikük nemrég a Szenátus bizottsága elõtt, hogy az õ lõporuk nyerte meg a háborút? Vagy hogy az mentette meg a világot a demokrácia számára? Vagy valami ilyesmi? Hogyan ment a soruk a háború alatt? Hazafias nagyvállalat voltak. Nos, a du Ponts átlagos jövedelme az 1910-1914-es idõszakban évi 6 millió dollár volt. Nem volt sok, de a du Ponts megélt belõle. Most pedig nézzük meg az átlagos évi hasznukat a háborús évek alatt, 1914 és 1918 között. 58 millió dollárnyi éves hasznot találunk! Közel tízszerese a normál idõszaknak, és a normál idõszak haszna is igen szép volt. Több mint 950 százalékos haszonnövekedés.
Vegyük a helyes kis acélvállalataink egyikét, ami hazafias módon félretette a vasúti sínek, gerendák és hidak elõállítását, hogy hadianyagot gyártson. Nos, 1910 és 1914 között, az éves jövedelmük átlagosan 6 millió dollár volt. Azután jött a háború. És hûséges állampolgárként, a Bethlehem Steel hirtelenjében lõszergyártásba fogott. Magától ugrott meg a hasznuk, vagy inkább azért, mert Uncle Sammel kezdtek üzletelni? Nos, 1914 és 1918 között, az átlagos jövedelmük évi 49 millió dollár volt!
Vagy vegyük a United States Steelt! A háború megelõzõen, egy ötéves periódus alatt, a természetes jövedelmük évente 105 millió dollár volt. Nem rossz. Azután jött a háború, haszon pedig megnõtt. Az 1914-1918-as idõszakban, az átlagos éves haszon 240 millió dollár volt. Nem rossz.
Íme, Ön elõtt van néhány, acéllal és lõporral kapcsolatos jövedelem! Nézzünk most valami mást! Esetleg jöhet egy kis réz? Az mindig fut a háborús idõkben.
Itt van például az Anaconda. A háború elõtti, 1910-1914-es idõszakban, az átlagos éves jövedelme 10 millió dollár volt. A háborús években, 1914 és 1918 között, a haszna felugrott évi 34 millió dollárra.
Vagy itt van a Utah Copper. Az 1910-1914-es idõszakban, az átlagos éves jövedelme 5 millió dollár volt. Ez a háborús idõszakban felugrott átlagosan évi 21 millió dollárra.
Vegyük ezt az ötöt, három kisebb céggel együtt. A háború elõtti, 1910-1914-es idõszakban, az összesített éves átlagos hasznuk 137.480.000 dollár volt. Azután jött a háború. Ennek a csoportnak az átlagos éves haszna felszökött 408.300.000 dollárra.
Egy csekélyke haszonnövekedés, mintegy 200 százalékban.
Kifizetõdõ a háború? Nekik az volt. De nem õk az egyedül ilyenek. Vannak még mások is. Vegyük például a bõrt!
A háború elõtti hároméves idõszakban, a Central Leather Company teljes haszna 3,5 millió dollár volt. Ez évente körülbelül 1,167 millió dollár volt. Nos, 1916-ban, a Central Leather 15 millió dolláros hasznot hozott, csekély 1100 százalékos növekedéssel. Hát ez az. A General Chemical Company a háború elõtti három évben, átlagosan évi 800 ezer dollár hasznot hozott. Jött a háború, és a haszon felugrott 12 millió dollárra, ami 1400 százalékos ugrás.
Az International Nickel Company esetében – és háborút nem lehet nikkel nélkül vívni – az átlagos, mindössze évi 4 millió dolláros haszon, évi 73 millió dolláros haszonra nõtt. Nem rossz? Több mint 1700 százalékos növekedés.
Az American Sugar Refining Company a háború elõtti három évben, évi átlag 2 millió dollárt hozott. 1916-ban 6 millió dollár hasznot jegyeztek fel.
Nézzék meg a Szenátus 259. számú dokumentumát! A hatvanötödik Kongresszus jelentését a nagyvállalati jövedelmekrõl és a kormányzati bevételekrõl. Amiben 122 konzervgyárnak, 153 gyapotfeldolgozónak, 299 ruhagyártónak, 49 acélmûnek, valamint 340 széntermelõnek, a háború alatti hasznáról van szó. A 25 százaléknál kisebb haszon kivételes volt. Például a széntermelõ cégek 100 és 7856 közötti százalékokat kerestek a törzstõkéjükön a háború alatt. A chicagói konzervgyárak jövedelmüket megduplázták és megtriplázták.
És ne felejtsük el a bankárokat, akik pénzelték a nagy háborút. Ha volt valaki, aki lefölözte a hasznot, akkor azok a bankárok voltak. Mivel inkább társulási, mintsem részvénytársasági szervezetek, így nincsenek részvényeseik, akiknek beszámolóval tartoznak. És a hasznuk ugyanannyira titkos volt, mint amennyire hatalmas. Hogy a bankárok hogyan tettek szert milliókra és milliárdokra, nem tudom, mert ezek a kis titkok sohasem kerültek napvilágra – még a Szenátus vizsgálóbizottsága elõtt sem.
Íme, ahogyan egyéb hazafias nagyiparosok és spekulánsok egyengették az útjukat a hadi-haszon felé!
Vegyük a lábbeli-gyártókat! Õk szeretik a háborút. Természetellenes nagyságú haszonnal járó üzletet eredményez. Hatalmas hasznot tettek el külföldön, a szövetségeseink felé irányuló eladásokon. Talán – akárcsak a lõszer- és a fegyvergyártók – az ellenségnek is adtak el. A pénz, az pénz, akár Németországból, akár Franciaországból jön. De Uncle Sammel is jól jártak. Például eladtak Uncle Samnek 35 millió pár szegecselt katonai lábbelit. Katonából 4 millió volt. Ez nyolc, vagy még több pár katonánként. A háború alatt, az én ezredemben, minden katonának csak egy pár lábbelije volt. Azok a lábbelik közül valószínûleg néhány még mindig rendszerben van. Jó lábbelik voltak. De amikor a háború véget ért, Uncle Sam nyakán maradt 25 millió pár. Amiket már elõre megvettek – és kifizettek. A hasznot elkönyvelték és bezsebelték.
Még mindig sok bõr volt raktáron. Így a bõriparosok eladtak Uncle Samnek több százezernyi McClellan-nyerget, a lovasság számára. Azonban a tengerentúlon semmiféle amerikai lovasság nem fordult meg! Mindazonáltal valakinek meg kellett szabadulnia ezektõl a bõröktõl. Valakinek hasznot kellett belõle húznia – így tettünk szert rengeteg McClellan-nyeregre. És azok valószínûleg még mindig megvannak.
Ugyancsak valakinek rengeteg moszkitóhálója volt. Eladtak Uncle Samnek 20 millió moszkitóhálót, tengerentúli katonai használatra. Feltételezem, hogy azt várták el a fiúktól, hogy magukra terítsék azt, ahogyan a sáros lövészárkokban megpróbáltak elaludni – miközben egyik kezükkel a tetveket vakarták a hátukon, a másikkal pedig elzavarták a futkosó patkányokat. Nos, a moszkitóhálókból egyetlen egy sem jutott el Franciaországba!
Mindenesetre ezek a figyelmes gyártók biztosak akartak lenni, hogy egyetlenegy katona se maradjon moszkitóháló nélkül, úgyhogy további 40 millió yardnyi moszkitóhálót adtak el Uncle Samnek.
Azokban a napokban a moszkitóháló igen szép hasznot hozott, még akkor is, ha Franciaországban nem voltak moszkitók. Feltételezem, hogy ha a háború még egy kicsit tovább tartott volna, a vállalkozó szellemû moszkitóháló-gyártók néhány moszkitószállítmányt is eladtak volna Uncle Samnek, hogy azokat Franciaországban terítsék, hogy több moszkitóhálóra legyen rendelés.
A repülõgép- és a repülõgépmotor-gyártók úgy érezték, hogy ebbõl a háborúból nekik is ki kell venniük a jogos hasznukat. Miért is ne? Mindenki más kivette a sajátját. Így költött Uncle Sam 1 milliárd dollárt – ha Önök elég sokáig élnek, utánaszámolhatnak – olyan repülõgép-motorok legyártására, melyek soha nem hagyták el a talajt! Abból az egy milliárd dollár értékben megrendelt repülõbõl és repülõgép-motorból, egyetlenegy sem jutott el a franciaországi harcmezõre. Ahogy másutt, a gyártók itt is eltették a maguk csekély 30, 100, vagy talán 300 százalékos hasznukat.
A katonák trikójának legyártása 14 centbe került, Uncle Sam pedig 30-40 centet adott értük – szép kis haszon a trikógyártó számára. A harisnyagyártók, az egyenruha-gyártók, a sapkagyártók, és az acélsisak-gyártók – mindegyikük eltette a magáét.
Amikor a háború véget ért, miért roskadozott mintegy 400 000 készletnyi felszerelés – hátizsákok és minden, ami beléjük való – az ezen az oldalon [az USA-ban] lévõ raktárakban? Mostanság ezeket a felszerelési tárgyakat leselejtezik, mert a szabályozás változása miatt, más a hátizsákok tartalma. A gyártók azonban már begyûjtötték a belõlük származó hadi-hasznot – és legközelebb, újra be fogják gyûjteni.
A háború alatt sok ragyogó ötlet merült fel haszon húzására.
Egy sokoldalú hazafi tizenkét tucatnyi, 48 hüvelykes csavarkulcsot adott el Uncle Samnek. Ó de nagyon szép csavarkulcsok voltak! Az egyetlen baj az volt, hogy addig mindössze egy olyan méretû anyacsavart gyártottak, ami elég nagy volt ezekhez a csavarkulcsokhoz. Az pedig az volt, ami a Niagara Falls-ban lévõ turbinákat tartotta. Nos, miután Uncle Sam megvásárolta ezeket a csavarkulcsokat, a gyártó pedig bezsebelte a hasznot, a csavarkulcsokat tehervagonra rakták, és az Egyesült Államokban ide-oda utaztatták, hogy kitalálják, hogy mire is használhatják azokat. Amikor a Tûzszünetet aláírták, az valóban nagy csapás volt a csavarkulcs-gyártó számára. Éppen azon volt, hogy néhány anyacsavart legyártson, melyek beleillettek volna a csavarkulcsokba. Azután úgy tervezte, hogy azokat is eladja Uncle Samnek.
Valaki másnak az a ragyogó ötlete támadt, hogy az ezredesek ne automobilon, de még csak ne is lóháton közlekedjenek. Valaki valószínûleg látott egy képet Andy Jacksonról, amint könnyû fogatolt kocsin [buckboard] közlekedik. Nos, mintegy 6 ezer könnyû fogatolt kocsit adtak el Uncle Samnek azért, hogy az ezredesek használják. Egyetlenegyet sem használtak közülük. A könnyû fogatolt kocsik gyártója azonban eltette a hadi-hasznot.
A hajóépítõk is úgy érezték, hogy nekik is be kellene szállniuk ebbe a dologba. Sok hajót építettek, melyek nagy hasznot hoztak. Több mint 3 milliárd dollárt. Némelyik hajó rendben volt. Azonban 635 millió dollár értékû hajó fából készült, és még csak nem is úszott! Az eresztékek megnyíltak – a hajók elsüllyedtek. Azonban már kifizettük azokat. És valaki bezsebelte a hasznot.
A statisztikusok, közgazdászok és kutatók úgy becsülik, hogy a háború Uncle Samnek 52 milliárd dollárba került. Ebbõl az összegbõl 39 milliárd dollárt valóban magára a háborúra költöttek el. Ez a ráfordítás 16 milliárd dollár hasznot fialt. Ez az, ahogyan az a 21 000 milliárdos és milliomos keletkezett. Ez a 16 milliárd dollár haszon nem megvetendõ összeg. Egészen szép kis summa. És ez mindössze nagyon kevesek szûk köréhez vándorolt.
A lõszeripart, és annak a háborús idõkre esõ hasznát szondázó, szenátusi Nye-bizottság – szenzációs feltárásai ellenére – még éppen hogy csak a jéghegy csúcsát érintette.
Azonban még így is, gyakorolt némi hatást. A State Department „bizonyos ideje” tanulmányozza azokat a módszereket, hogy hogyan maradjunk távol a háborúktól. A War Department hirtelen arra a döntésre jutott, hogy csodálatos terve van, amit szárba kellene szökkenteni. A kormány létrehoz egy bizottságot – mely bizottságban a War és a Navy Department, ügyes módon, egy Wall Street-i spekuláns elnöksége alatt lenne képviselve -, hogy a háborús idõkben keletkezõ hasznot korlátozza. Hogy milyen mértékben, arra nem tettek ajánlást. Hmmm. Lehetséges, hogy azoknak a személyeknek a 300, 600 és 1600 százalékos haszna, akik a vért pénzzé alakították a Világháborúban, egy némileg kisebb összegre lesz korlátozva.
Mindazonáltal úgy tûnik, hogy a terv nem tartalmaz olyan felhívást, hogy a veszteségeket bármilyen módon korlátozzák – azaz, hogy azoknak a veszteségét korlátozzák, akik a háborúban harcolnak. Amennyire megbizonyosodhattam róla, nincs olyan tervezet, hogy egy katona legfeljebb csak egy szemet, vagy egy kart veszíthet, vagy hogy csak egy, két, vagy három sebet kaphat. Vagy hogy az élet elvesztését korlátoznák.
Úgy tûnik, nincs semmi ebben a tervezetben, ami azt mondja, hogy az ezred létszámának 12 százalékánál többen nem sebesülhetnek meg a csatában, vagy hogy a hadosztály létszámának 7 százalékánál többen nem eshetnek el.
Természetesen a bizottság ilyen jelentéktelen ügyekkel nem ér rá veszõdni.
HARMADIK FEJEZET - Ki állja a számlát?
Kinek köszönhetõ a haszon – ez a helyes kis 20, 100, 300, 1500 és 1800 százalékos haszon? Mindannyian fizetjük – adó formájában. Hasznot hajtottunk a bankároknak, amikor 100 dollárért megvettük a Szabadság-kötvényeket, majd azokat 84 vagy 86 dollárért viszont-eladtuk a bankároknak. Ezek a bankárok 100 dollár felett kasszíroztak. Ez egyszerû manipuláció volt. A bankárok uralják a kötvénypiacokat. Könnyû volt nekik lenyomni ezeknek a kötvényeknek az árát. Ezután mi mindannyian – mi, emberek – megrémültünk, és eladtuk a kötvényeket 84 vagy 86 dollárért. A bankárok megvásárolták ezeket. Ezután ugyanezek a bankárok fellendülést gerjesztettek, és a kormányzati kötvények névértékre, sõt, névérték fölé emelkedtek. Ezután a bankárok besöpörték a hasznot.
De a katona az, aki a számla legnagyobb részét állja.
Ha ezt nem hiszik, látogassák meg a külföldi harcmezõkön lévõ amerikai temetõket! Vagy látogassák meg az Egyesült Államokban lévõ veterán-kórházak bármelyikét! Országjárásom során – melynek közepében vagyok akkor, amikor ezeket a sorokat papírra vetem – tizennyolc kormányzati veteránkórházat látogattam meg. Ezekben összesen körülbelül 50 000 emberi roncs van – emberek, akik a nemzet színe-java voltak tizennyolc évvel ezelõtt. A Milwaukee-ban lévõ kormányzati kórház – mely kórházban 3800 élõhalott van – nagyon rátermett fõorvosa elmondta nekem, hogy a veteránok között a halálozási arány háromszor akkora, mint azok között, akik itthon maradtak.
Normális életszemléletû fiúkat elvittek a földekrõl, az irodákból, a gyárakból és a tantermekbõl, és csatasorba állították õket. Újjágyúrtak õket, átalakították õket, „hátra arc!”-ot csináltattak velük, hogy az ölést a napirend részének tekintsék. Vállt vállnak vetve, egymás mellé állították õket, és tömegpszichológián keresztül, gyökeresen megváltoztatták õket. Néhány évig használtuk, és arra képeztük õket, hogy egyáltalán semmit se gondoljanak az ölésrõl, vagy arról, hogy õket ölik meg.
Azután hirtelen leszereltük õket, és azt mondtuk nekik, hogy csináljanak újra „hátra arc!”-ot. Ezúttal a visszailleszkedést saját maguktól kellett megtenniük, tömegpszichológia nélkül, tisztek segítsége és tanácsa nélkül, össznemzeti propaganda nélkül. Többé nem volt rájuk szükségünk. Így azután szélnek eresztettük õket mindenféle „háromperces” beszéd vagy „Szabadság-hadikölcsön” beszéd vagy parádé nélkül. Egy idõ után, ezek a remek fiatal fiúk közül sokan, túl sokan szellemi ronccsá váltak, mert egyedül nem voltak képesek végrehajtani azt a végsõ „hátra arc!”-ot.
Az indianai Marionban lévõ kormányzati kórházban, ezek a fiúk közül ezernyolcszázan cellákban vannak! Közülük ötszázan egy olyan barakkban, ahol körös-körül acélrudak és drót van az épületen és a tornácon kívül. Õk már mentálisan szétroncsolódtak. Ezek a fiúk még emberi lényeknek sem néznek ki. Ó, és a tekintetük! Fizikailag jó állapotban vannak; mentálisan már elvesztek.
Ilyen esetek ezrével és ezrével vannak, és mindig több és több ilyen eset kerül elõ. A háború félelmetes, túlfûtött izgalma, majd annak hirtelen vége szakadása – a fiatal fiúk ezt nem tudták feldolgozni.
Ez is a számla egy része. A halottakkal már nincs mit tenni – õk már megfizették a hadi-haszon rájuk esõ részét. A szellemileg és testileg sérültekkel már nincs mit tenni – õk most fizetik meg a hadi-haszon rájuk esõ részét. De a többiek is fizettek – akkor, amikor összetört a szívük, midõn elszakadtak az otthon melegétõl és a családjuktól, hogy felöltsék Uncle Sam egyenruháját – azt az egyenruhát, amin haszon keletkezett. Egy újabb részt fizettek meg a kiképzõtáborokban, ahol parancsok szerint éltek, ahol kiképezték õket, miközben mások átvették otthoni munkahelyüket, valamint a hátrahagyott közösségben betöltött szerepüket. Megfizettek érte a lövészárkokban, ahonnan lõttek, és ahol meglõtték õket; ahol idõnként napokig éhesek voltak; ahol sárban, hidegben és esõben aludtak – a haldoklók nyögése és sikolya által adott borzalmas altatódal mellett.
De ne feledjék: a katona a dollárokból és centekbõl álló számlát is megfizette.
A spanyol-amerikai háborúig, azt is beleértve, jutalomdíj-rendszerünk volt, és a katonák és tengerészek pénzért harcoltak. A Polgárháború alatt bónuszokat fizettek, sok esetben még a katonai szolgálat elvállalása elõtt. A kormányzat, vagy a tagállamok, akár 1200 dollárt is fizettek annak, aki beáll. A spanyol-amerikai háborúban jutalomdíjat adtak. Amikor egy hajót zsákmányoltunk, a katonák mindannyian megkapták a részüket – legalább is, meg kellett, hogy kapják. Azután ráébredtünk, hogy csökkenteni tudjuk a háború költségeit, ha elvesszük az összes jutalomdíjat, azt megtartjuk, azonban a katonát ettõl függetlenül besorozzuk. Így a katonák nem tudtak alkudozni a munkavégzésükkel kapcsolatban. Mindenki más alkudozhatott a munkavégzésérõl, de a katona nem.
Napóleon egykoron azt mondta, hogy
„Minden embert elámítanak a kitüntetések… egész egyszerûen éheznek rájuk”.
Tehát a napóleoni rendszer kialakításával – az érmemódszerrel – a kormányzat ráébredt, hogy kevesebb pénzért is tud katonákat szerezni, mert a fiúk szeretik, ha kitüntetik õket. A Polgárháborúig nem voltak érmék. Akkor került sor a Kongresszusi Becsületrend kiosztására. Ez könnyebbé tette a haderõ feltöltését. A Polgárháború után, a spanyol-amerikai háborúig, új érmét nem bocsátottak ki.
A Világháborúban propagandát alkalmaztunk, hogy a fiúk elfogadják a sorozást. Elértük náluk, hogy szégyenkezzenek, ha nem lépnek be a hadseregbe.
Annyira erkölcstelen volt ez a háborús propaganda, hogy még Istent is belevették. Kevés kivételtõl eltekintve, egyházi személyeink bekapcsolódtak az „Ölj! Ölj! Ölj!” ordítozásba. Öld meg a németeket! Isten a mi oldalunkon van… az az Õ akarata, hogy a németeket meg kell ölni.
És Németországban, a jó lelkipásztorok felhívást intéztek a németekhez, hogy öljék meg a szövetségeseket… hogy ugyanannak az Istennek a kedvébe járjanak. Ez az általános propaganda része volt, melyet úgy építettek fel, hogy az emberek tudatosan fogadják el a háborút és az ölést.
Gyönyörû eszményképeket festettek azok a fiúk elé, akiket elküldtek meghalni. Ez volt az „a háború, ami véget vet minden háborúnak”. Ez volt az „a háború, ami biztonságossá teszi a világot a demokrácia számára”. Senki sem említette meg nekik, amint elmasíroztak, hogy az elmenetelük és a haláluk hatalmas hadi-hasznot fog jelenteni. Senki sem mondta ezeknek az amerikai katonáknak, hogy lehet, hogy olyan lövedékek terítik majd le õket, amiket itthoni felebarátjuk gyártott. Senki sem mondta nekik, hogy azt a hajót, melyen átkelnek, lehet, hogy olyan tengeralattjárók torpedózzák meg, melyeket az Egyesült Államokban bejegyzett szabadalmak alapján építettek. Csak azt mondták nekik, hogy ez egy „dicsõséges kaland” lesz.
Tehát miután a hazafiságot lenyomtuk a torkukon, elhatározás született, hogy segítségadásra kötelezzük õket olyan módon, hogy fizessenek is a háborúért. Úgyhogy nagy fizetséget, havi 30 dollárt adtunk nekik.
Mindaz, amit ezért a bõkezû summáért tenniük kellet, az volt, hogy hagyják hátra szeretteiket, mondjanak le a munkahelyükrõl, feküdjenek sáros lövészárkokban, egyenek sózott marhahús-konzervet (már amikor hozzájutnak), valamint hogy öljenek, és öljenek, és öljenek… és megölessenek.
Várjunk csak!
A havi fizetség felét – ami csak egy kicsit több, mint amit egy hajógyár szegecselõje, vagy egy lõszergyár munkása biztonságban, otthon, egyetlen nap alatt megkeres – azonnal levonták, hogy abból támogassa az eltartottjait azért, hogy ne legyenek tehertétel a közösség számára. Azután a katonával megfizettettük azt, ami baleset-biztosításként jelentkezik – egy olyan valamit, amit egy felvilágosult államban a munkaadó fizet -, és ami havi 6 dollárjába került. A katonának kevesebb, mint 9 dollárja maradt egy hónapra.
Ezután pedig, az összes arcátlanság megkoronázásaképpen, gyakorlatilag kicsikartuk tõle, hogy fizessen a saját lõszeréért, ruházatáért, és élelmiszeréért azáltal, hogy Szabadság-kötvényeket vetettünk vele. A fizetésnapon a legtöbb katona semmilyen pénzt nem kapott.
A Szabadság-kötvényeket 100 dollárért vetettük meg a katonákkal, majd – amikor hazatértek a háborúból, és nem tudtak munkát találni – 84 és 86 dollárért vásároltuk õket vissza. És a katonák körülbelül 2 milliárd dollár értékben vettek ilyen kötvényeket!
Igen, a katona állja a számla nagyobbik részét. A családja is fizet. Ugyanazon a szívtépõ módon fizetnek, mint a katona. Amikor õ szenved, õk is szenvednek. Éjszakánként, amikor õ a lövészárokban feküdt, és nézte, ahogyan repeszek robbannak körülötte, õk otthon feküdtek az ágyukban, és álmatlanul hánykolódtak – az apja, az anyja, a felesége, a húgai, az öccsei, a fiai, és a lányai.
Amikor egy szemmel, vagy egy lábbal kevesebbel, vagy széthullott elmével tért haza, õk is szenvedtek – ugyanúgy, sõt néha még jobban, mint õ maga. Igen, õk is megfizették azt a hasznot, amit a lõszergyárosok, a bankárok, a hajóépítõk, az iparosok, és a spekulánsok húztak. Õk is vettek Szabadság-kötvényeket, és hozzájárultak a bankárok azon hasznához, ami a Tûszünet után, a manipulált Szabadság-kötvény–árfolyamok hókuszpókuszában keletkezett.
Még manapság is, a sebesült, illetve a széthullott elméjû emberek családjai, valamint azok, akik sohasem voltak képesek visszailleszkedni, még mindig szenvednek, és még mindig fizetnek.
NEGYEDIK FEJEZET - Ahogyan ezt a svindlit szét lehet zúzni!
Ez a helyzet – ez egy svindli.
Kevesek egy szûk köre hasznot húz – és a sokak tömege fizet. Mégis van egy módszer arra, hogy megállítsuk. Ennek leszerelési konferenciákkal nem lehet véget vetni. Ezt Genfben tartott béketárgyalásokkal nem lehet kiküszöbölni. Jó szándékú, de hasztalan csoportok, határozatok hozatalával, nem tudják eltörölni. Csak úgy lehet hatásosan szétzúzni, ha a háborúból eltávolítjuk a hasznot.
Az egyetlen út ennek a svindlinek szétzúzására a tõke, az ipar, és a munkaerõ besorozása, mielõtt még a nemzet férfiembereit besoroznák. Egy hónappal azelõtt, hogy a kormányzat besorozhatná a nemzet fiatal férfiait – be kell soroznia a tõkét, az ipart, és a munkaerõt. Fegyvergyáraink, lõszer-gyáraink, hajógyáraink és a repülõgép-gyáraink, valamint minden egyéb gyáraink – melyek háborús idõben hasznot hajtanak – tisztviselõi, igazgatói, és nagy-hatalmú vezetõi, akárcsak a bankárok és a spekulánsok, hadd kerüljenek sorozásra – kapjanak havi 30 dollárt, ugyanazt a fizetséget, amit a lövészárokban lévõ legények kapnak.
Az ezekben az ipari létesítményekben lévõ munkások – az összes munkás, az összes elnök, az összes vezetõ, az összes igazgató, az összes menedzser, az összes bankár -, és igen, az összes tábornok, az összes tengernagy, az összes tiszt, az összes politikus, és az összes kormányzati tisztviselõ hadd kapják meg ugyanezt a fizetséget – hadd legyen a nemzet mindegyik tagjának havi összfizetsége úgy korlátozva, hogy az nem haladhatja meg azt, amit a lövészárokban lévõ katona részére fizetnek!
Ezekkel a bárókkal, mágnásokkal, nagyvállalkozókkal, és az összes ipari munkással, valamint az összes szenátorral, kormányzóval és fõtisztviselõvel fizettessék ki a havi 30 dolláros fizetsége felét a család részére, fizettessenek velük háborús kockázatbiztosítást, és vásároltassanak velük Szabadság-kötvényeket!
Miért is ne kellene így tenniük?
Õk semmilyen kockázatot nem vállalnak, hogy elesnek, vagy hogy a testüket szétszabdalják, vagy hogy az elméjük megbomlik. Nem alszanak sáros lövészárkokban. Nem éheznek. A katonák viszont igen!
Adjanak a tõkének, az iparnak, és a munkaerõnek harminc napot, hogy átgondolják a dolgot, és meg fogják látni, hogy mire az a harminc nap véget ér, nem lesz háború! Ez zúzza szét a háborús svindlit – ez, és semmi más.
Talán egy kicsit túl optimista vagyok. A tõkének még mindig van némi beleszólása a dolgokba. Tehát a tõke nem fogja megengedni, hogy a hasznot eltávolítsuk a háborúból, egészen addig, amíg az emberek – akik viselik a háború szenvedéseit, és még meg is fizetik az árát – rá nem ébrednek, hogy azoknak, akiket szavazatukkal hivatalba emelnek, az emberek, nem pedig a haszonhajhászók érdekeit kell nézniük.
Egy másik szükséges lépés ebben, a háborús svindli összezúzásával kapcsolatos küzdelemben, zártkörû népszavazás tartása annak meghatározására, hogy hadat kell-e üzenni. Egy nem minden választóra, hanem csupán azokra a választókra kiterjedõ népszavazásról van szó, akiket behívnának, hogy vívják meg a harcot, hogy essenek el a harcban. Nem lenne sok értelme egy lõszergyár 76 éves elnökét, vagy egy nemzetközi bankárcég lúdtalpas vezetõjét, vagy egy egyenruha-gyár kancsal menedzserét – akik közül mindegyik irdatlan hasznot lát a háborúban – szavaztatni, hogy vajon a nemzetnek háborúba kellene-e vonulnia, vagy sem. Õket sohasem hívnák be, hogy emeljenek puskát a vállukra; hogy aludjanak lövészárokban; hogy lelõjék õket. Csak azok, akiket behívnának, hogy országukért kockáztassák az életüket, csak nekik lenne kiváltságuk szavazni arról, hogy eldöntsék, hogy a nemzet háborúba vonuljon-e.
Bõséges precedens van arra, hogy a szavazást azokra korlátozzák, akiket az érint. Államaink közül sokban van korlátozás arra nézve, hogy kinek engedélyezett a szavazás. A legtöbb államban szükséges, hogy valaki tudjon írni és olvasni, mielõtt szavazhat. Némelyik államban a szavazónak ingatlannal kell rendelkeznie. Egyszerû dolog lenne minden évben, a katonai életkort betöltõ férfiak regisztrálása saját közösségükben, amint az a Világháború alatt, a sorozás során történt, valamint egészségügyi vizsgálatuk elvégzése. Azok, akik átmennek a szûrön, és ezért behívót kaphatnak háború esetén, hogy fogjanak fegyvert, azok lennének jogosultak szavazni egy zártkörû népszavazáson. Nekik kellene azoknak lenniük, akiknek a döntés hatalma a kezében van – nem pedig a Kongresszusnak, ahol a tagok közül csak kevesen vannak az érintett életkori sávban, és még kevesebben vannak közülük olyanok, akik abban a fizikai állapotban vannak, hogy fegyvert fogjanak. Csak azoknak, akiknek viselniük kell a háború szenvedését, kellene, hogy joga legyen szavazni.
A harmadik lépés a háborús svindli összezúzásának kérdéskörében annak biztosítása, hogy haderõnk valóban csak védelmi haderõ legyen.
A Kongresszus minden egyes ülésszakán felmerül a további haditengerészeti költségjóváhagyás kérdése. A washingtoni forgószékekben ülõ tengernagyok – és belõlük mindig sok van – nagyon ügyes lobbizók. És okosak is. Nem azt kiabálják, hogy „Sok csatahajóra van szükségünk, hogy ez a nemzet, vagy az a nemzet ellen háborúzzunk”. Ó dehogy. Elõször behozzák a köztudatba, hogy Amerikára egy nagy tengeri hatalom fenyegetést jelent. Szinte minden nap, ezek a tengernagyok elmondják Önöknek, hogy ez a feltételezett ellenség hatalmas flottája, hirtelen csapást fog mérni, és 125 millió embert fog elpusztítani. Csak úgy. Ezután elkezdenek siránkozni, hogy nagyobb haditengerészet kell. Mégis mire? Hogy harcba szálljunk az ellenséggel? Ó, ugyan dehogy. Nem, nem. Csakis védelmi célra. Azután, mellékesen, csendes-óceáni hadgyakorlatokat jelentenek be. Védelmi célból. Aha.
A Csendes-óceán egy szép nagy óceán. A Csendes-óceán mentén irdatlan hosszúságú partvonalunk van. Vajon a hadgyakorlatokat partjaink elõtt, két- vagy háromszáz mérföldre tartják? Ó nem. A hadgyakorlatok partjainktól kétezer, sõt, esetleg akár háromezer-ötszáz mérföldre tartják.
A japánokat, ezt a büszke népet, természetesen leírhatatlan örömmel fogja eltölteni, hogy az Egyesült Államok flottáját Nippón partjaihoz olyan közel látják. Legalább annyira, mint amennyire Kalifornia lakói örülnének, ha a reggeli ködben a japán flotta homályos körvonalait vennék észre, amint az hadgyakorlatot folytat Los Angeles partjai elõtt.
Mint látható, haditengerészetünk hajóit arra kellene korlátozni, törvény által, hogy a partvonalunktól számított 200 mérföldön belül maradjanak. Ha lett volna ilyen törvény 1898-ban, a Maine sohasem ment volna Havanna kikötõjébe. Sohasem robbantották volna fel. Nem lett volna háború Spanyolországgal, ami emberéletek elvesztésével járt. A szakértõk véleménye szerint, kétszáz mérföld bõségesen elegendõ védelmi célokra. Nemzetünk nem tud támadó háborúba kezdeni, ha hajói nem mehetnek a partvonaltól 200 mérföldnél távolabbra. A repülõgépeknek meg lehetne engedni, hogy – felderítési célból – a partvonaltól akár 500 mérföldig elrepüljenek. És a hadsereg sohasem hagyhatná el nemzetünk szárazföldi határait.
Összefoglalásképpen, három lépést kell megtenni a háborús svindli összezúzására:
1. A hasznot el kell távolítanunk a háborúból.
2. Az ország ifjúságának – akire a fegyverfogás hárul – meg kell engednünk, hogy döntsön arról, hogy legyen-e, vagy ne legyen-e háború.
3. Haderõnket honvédelmi célokra kell korlátoznunk.
ÖTÖDIK FEJEZET - Pokolba a háborúval!
Nem vagyok olyan bolond, hogy azt higgyem, hogy a háború már a múlté. Tudom, hogy az emberek nem akarnak háborút, de semmi haszna azt mondani, hogy nem taszíthatnak minket egy újabb háborúba.
Visszatekintve, Woodrow Wilsont 1916-ban azzal a politikai programmal választották újra elnökké, hogy õ volt az, aki „távol tartott minket a háborútól”, valamint azzal a sugallt ígérettel, hogy „õ tart minket távol a háborútól”. Mégis, öt hónappal késõbb azt kérte a Kongresszustól, hogy üzenjen hadat Németországnak.
Abban az öt-hónapos idõszakban az embereket nem kérdezték meg, hogy vajon meggondolták-e magukat. Azt a 4 millió fiatalembert – akik felöltötték az egyenruhát, és elmasíroztak vagy elhajóztak – nem kérdezték meg, hogy vajon menni akarnak-e szenvedni és meghalni.
Akkor mégis mi volt az oka, hogy kormányzatunk olyan hirtelen meggondolta magát?
A pénz.
Egy szövetséges bizottság – ha még emlékszünk rá – röviddel a hadüzenet elõtt átjött [Amerikába], és meglátogatta az elnököt. Az elnök magához hívatta a tanácsadók egy csoportját. A bizottság feje felszólalt. A diplomácia nyelvezetét lehámozva, ez volt, amit elmondott az elnöknek és tanácsadói csoportjának:
„Nincs semmi haszna tovább áltatni magunkat. A szövetségesek ügye elveszett. Most öt vagy hat milliárd dollárral tartozunk Önöknek (amerikai bankároknak, amerikai lõszer-gyártóknak, amerikai gyárosoknak, amerikai spekulánsoknak, amerikai exportõröknek).
Ha veszítünk – és az Egyesült Államok segítsége nélkül bizonyos, hogy veszítünk -, akkor mi, Anglia, Franciaország és Olaszország, nem tudjuk ezt a pénzt visszafizetni… Németország pedig nem fogja.
Tehát…”
Ha a titkolózást törvényen kívül helyezték volna, mármint ami a hadi-tárgyalásokat illeti, és ha a sajtót meghívták volna, hogy jelen legyen azon a konferencián, vagy ha a rádió rendelkezésre állt volna, hogy a fejleményeket közvetítse, Amerika sohasem lépett volna be a Világháborúba. Azonban ezt a konferenciát – akárcsak az összes hadi-megbeszélést – a legteljesebb mértékû titkossággal palástolták el. Amikor a fiainkat elküldték a háborúba, azt mondták nekik, hogy ez egy olyan „háború, ami biztonságossá teszi a világot a demokrácia számára”, és hogy ez egy olyan „háború, ami véget vet minden háborúnak”.
Nos, tizennyolc évvel késõbb, a világban kevesebb a demokrácia, mint korábban volt. Mindemellett mi közünk van ahhoz, hogy Oroszország vagy Németország vagy Anglia vagy Franciaország vagy Olaszország vagy Ausztria demokrácia vagy monarchia alatt él-e? Vagy hogy fasiszták vagy kommunisták-e? A mi feladatunk az, hogy megõrizzük a saját demokráciánkat.
És igen csekély – ha egyáltalán bármilyen – eredményt értünk el annak biztosítására, hogy a Világháború valóban az a háború volt, ami véget vet minden háborúnak.
Igaz, voltak leszerelési konferenciák és fegyverkorlátozási konferenciák. Ezek az égvilágon semmit sem jelentenek. Az egyik éppen most fulladt kudarcba; egy másiknak az eredményeit pedig hatálytalanították. Ezekre a konferenciákra elküldjük hivatásos katonáinkat, tengerészeinket, politikusainkat és diplomatáinkat. És azután mi történik?
A hivatásos katonák és tengerészek nem akarnak leszerelést. Egyetlen tengernagy sem akar hajó nélkül maradni. Egyetlen tábornok sem akar parancsnokság nélkül maradni. Mindkét eset azt jelenti, hogy állás nélkül maradtak. Õk nem a leszerelés pártján állnak. Õk nem lehetnek a fegyverkorlátozás pártján. És az összes ilyen konferencián, a háttérben ólálkodva, de ugyanolyan teljhatalommal rendelkezve, azoknak a személyeknek a sötét ügynökei vannak, akik hasznot húznak a háborúból. Õk intézik úgy a dolgot, hogy ezeken a konferenciákon ne legyen leszerelés vagy komoly fegyverzetkorlátozás.
Ezeken a konferenciákon az egyes hatalmak fõ célja nem a háború megelõzését szolgáló leszerelés elérése, hanem inkább még több fegyverzet biztosítása saját maga, és még kevesebb biztosítása bármely potenciális ellenfél számára.
Csak egy út van a lefegyverzéssel kapcsolatban, ami valamennyire kézzelfogható eredményt tükröz. Ez pedig az, hogyha az összes nemzet összegyûlik, és minden egyes hajót, minden egyes ágyút, minden egyes puskát, minden egyes harckocsit, minden egyes hadirepülõgépet a szemétre hajít. Még ha ez lehetséges volna is, még ez sem lenne elegendõ.
A szakértõk szerint, a következõ háborút nem csatahajókkal, nem tüzérséggel, nem puskákkal, és nem géppuskákkal fogják megvívni. Halálos vegyi anyagokkal és gázokkal fogják megvívni.
Titokban minden egyes nemzet tanulmányozza és tökéletesíti ellensége nagyszabású megsemmisítésének újabb és szörnyûbb módszereit. Igaz, hajókat továbbra is építeni fognak, hiszen a hajóépítõknek is hasznot kell húzniuk. És ágyúkat is fognak gyártani, és lõport és puskákat is fognak készíteni, hiszen a lõszer-gyárosoknak is hatalmas hasznot kell húzniuk. És természetesen, a katonáknak egyenruhát kell viselniük, hiszen a gyártónak is a saját háborús hasznát kell húznia.
Azonban a gyõzelmet vagy a vereséget tudósaink ügyessége és leleményessége fogja eldönteni.
Ha olyan munkára fogjuk õket, hogy mérges gázokat, valamint a pusztítás egyre pokolibb mûszaki és robbanószerkezeteit állítsák elõ, nem lesz idejük az összes nép javát szolgáló, alkotó munkára. Ha a tudósokat ez utóbbi, hasznos munkára fogjuk, akkor mi mindannyian nagyobb jóléthez jutunk a békébõl, mint amihez a háborúból jutnánk – még a lõszer-gyártók is.
Tehát… azt mondom, hogy
POKOLBA A HÁBORÚVAL!
Fordította : Hidra
“Ha megengedik, azt javasolnám, hogy családtagjaik, barátaik, ismerõseik, valamint nézõik és hallgatóságuk körében ajánlják és terjesszék elektronikus formában. Ha még a honlapjukra is feltöltik mindkét nyelven, külön megtisztelnek.”
Az angol nyelvû verzió itt tölthetõ le PDF formátumban!
A magyar nyelvû verzió itt tölthetõ le PDF formátumban!
Link
Forrás:
Link
Hozzaszolasok
#1 |
Detonator
- 2014. March 11. 12:50:03
Hozzaszolas küldése
Hozzaszolas küldéséhez be kell jelentkezni.