Orosz kĂ­sĂŠrlet: napokig nem hagytĂĄk aludni a katonĂĄkat. NĂŠzd meg mi tĂśrtĂŠnt
Az oroszok 40-es években ki akarták próbálni, hogy milyen, amikor az embert hosszú ideig nem hagyják aludni. Öt hadifoglyot zártak egy kamrába, ahova egy különleges gázt engedtek be. De ami történt arra nem számítottak.

Az oroszok 40-es években ki akarták próbálni, hogy milyen, amikor az embert hosszú ideig nem hagyják aludni. Öt hadifoglyot zártak egy kamrába, ahova egy különleges gázt engedtek be. De ami történt arra nem számítottak.

Az elhangzĂł szĂśveg magyar fordĂ­tĂĄsa a videĂł alatt olvashatĂł Romulusnak ĂŠs a paranormallife.webnode.hu weboldalnak kĂśszĂśnhetĂľen.

Nos, a késõ '40-es években öt hadifoglyon ki akarták próbálni, hogy mi lesz, ha az ember nem alszik hosszú idõn keresztül. Lezárt kamrában kezdték, légmonitorozó eszközök között, mert a gáz, amivel ébren tartották õket, nagy koncentrációba toxikus, mérgezõ volt. Mindezt figyelték rejtett kamerákkal, mikrofonokkal, és néhány ötvenforintos nagyságú, tíz centi vastag ablakú kémlelõnyílással. A kamrát, ahová betették õket, telirakták könyvekkel, újságokkal, és betettek öt priccset is, de ágynemû, és matrac nélkül. El is felejtettem mondani, politikai hadifoglyok voltak. Minden fasza volt az elsõ öt napban, a résztvevõ foglyok azt hitték, hogy ha harminc napig nem alszanak, elengedik õket. Természetesen hazudtak nekik, de ezen már meg se lepõdjön senki, a háború mocskos biznisz. A társalgásukat felvéve, visszahallgatva érdekes fordulatot vettek az események. Egyre sötétebb hangnemben, tónusban beszéltek, egyre traumatikusabb eseményekrõl, amik velük történtek. Öt nap után a körülmények megromlottak. Paranoiásak lettek, nem beszéltek egymáshoz, ehelyett a "rejtett" mikrofonokba, és kémlelõnyílásokba suttogtak, abban a hitben, hogy kiengedik õket, ha elmondják életüket. Elõször a tudósok azt hitték, hogy ez a gáz hatása... 9 nap után az elsõ elkezdett ordítani. Fel-alá rohangált a kamrában, és üvöltött, ahogy a torkán kifért. 3 órán keresztül. Utána még próbált üvölteni, de nem ment neki, helyette csak vinnyogott. A tudósok megállapították, hogy szó szerint eltépte a hangszalagjait (brrr). De a legfurcsább ebben a társai reakciója volt... Illetve éppen az, hogy nem reagáltak rá. Végig folytatták a suttogást a mikrofonokba. Egészen addig, míg a második is elkezdett üvölteni. A három, nem üvöltõ fogoly széttépte a könyveket, oldalt oldal után, majd a saját féceszükkel (nem írom le ide, hogy mi az, aki nem tudja, tessék rágooglezni) bekenve ráragasztották a kémlelõnyílásokra. Az üvöltés abbamaradt. Ahogyan a suttogás is a mikrofonokba. Még 3 nap eltelt. A tudósok óránként csekkolták a mikrofonokat, hogy mûködnek-e még, tekintve, hogy nem jött semmi zaj tõlük. Egy szó se, egy hang se. Az oxigénfogyasztás viszont azt mutatta, hogy mind az öt alany életben van még. A 14. nap reggelén úgy döntöttek a projectvezetõk, hogy megpróbálnak kapcsolatot teremteni az adóvevõvel, ami a kamrában van, azt remélve, hogy kapnak választ, mert attól féltek, hogy vagy halottak az alanyok, vagy nagyon közel vannak hozzá. Bejelentették: "-A kamrát kinyitjuk, hogy leteszteljük a mikrofonokat. Lépjenek hátrébb, és feküdjenek a földre, vagy az ágyaikra. Aki megmozdul, lelõjük. Ha mindenki engedelmeskedik, akkor egyikük szabadon lesz engedve." Nagyon meglepõdtek, mert a válasz tényleg õrült volt. Egy nyugodt hang bejelentette nekik a mikrofonba: "-Nem akarunk többé szabadok lenni." Izgalom lett úrrá a kutatókon, és a militarista csoport vezetõjén, aki pénzelte a kutatást. Mivel nem jött több válasz az adóvevõn keresztül, úgy döntöttek, kinyitják a kamrát a 15. napon éjfélkor. A kamrából ki lett ürítve a stimuláns gáz, és helyette friss levegõt engedtek be. Amint ez megtörtént, azonnal könyörgés jött a raboktól, hogy engedjék vissza a gázt. A kamra kinyílt, és tökös orosz katonák léptek be, hogy ellenõrizzék a foglyokat. A bentlakók elkezdtek üvölteni, hangosabban, mint valaha, ahogyan a ruszkik is. Az ötbõl négyen voltak életben, bár ezt a fázist senki nem nevezné életnek... Az élelemadagból már öt napja nem fogyott, érintetlenül állt ott. Húscafatok voltak a kamra közepén lévõ lefolyóba tömve a halott ötödiknek a mellkasából, és hasából. Tíz centi víz állt a padlón, mivel a húscafatok elzárták a lefolyót.. Illetve tíz centi vér, ami az életét jelentette a halott társuknak. A négy 'túlélõnek' viszont hatalmas darab izmok, és bõr volt letépve a testérõl. A húson lévõ tépésnyomok, és az ujjaik végén lévõ sebek, kopások bizonyították, hogy kézzel tépkedték le magukról a darabokat, nem pedig egymásról foggal, ahogy azt korábban hitték. A nem életfontosságú szerveik ki voltak tépkedve. Mind a négynél. Ahogyan a bordákat körülvevõ izmok is, ezáltal szabadon hagyva, és láttatni engedve az összes mellkasban, és hasban lévõ belsõ szervett. A vérerek, és belek nem voltak kitépkedve, még kapcsolatban voltak a testtel, 'csak' ki lettek tépve. Az emésztõrendszer látszott, ahogyan mûködött, és a saját húscafatjaikat emésztette. A katonák nagy része orosz speciális osztagos volt, mégis visszautasították, hogy bemenjenek a kamrába és kihozzák az alanyokat. Azok pedig közben konstans üvöltöttek, hogy kapcsolják vissza a gázt, ne hagyják, hogy elaludjanak. Mindenki meglepetésére, amikor ki akarták vinni õket, heves csatába kezdtek az õrökkel, hogy ne kerüljenek ki onnét. Egy katona meghalt, mert kitépték a torkát. Egy másik pedig halálosan megsebesült, mert letépték a nemi szerveit, és átszakítottak egy ütõeret a combjában. Ketten haltak meg csak, ha nem számoljuk azt az öt embert, aki öngyilkos lett amiatt, amit átélt. Ráadásul egy alanynak a négy közül betört a homloka. Nem valami kis horpadással, hanem úgy, hogy hiányzott belõle egy hatalmas darab. Minimum kéttenyérnyi. Az orvosi csapat megpróbálta leszedálni, az emberre hatásos adag morfium tízszeresét kapta meg, hogy nyugodjon le, de még mindig sarokba szorított állatként küzdött, eltörve egy orvos bordáit, és kezét. A szíve látszott, hogy vert, két perccel azután is, hogy több volt a levegõ az ereiben, mint a vér. Miután a szíve megállt, még három percig (hogy a szarba? - Áron) üvöltött, hogy MÉG, MÉG, MÉG. A másik három életben maradtat nagyon erõsen lekötözték. Amelyik kettõnek még mûködtek a hangszálai, könyörögtek, hogy kapcsolják vissza a gázt, hogy ébren kelljen maradniuk. A legjobban megsebesültet azonnal elvitték a sürgõsségi operálószobába a szedálás után. A felkészítõ folyamat alatt, ami összefércelte volna egy kicsit a testet, hogy vissza lehessen tenni a belsõ szerveit, hevesen elkezdett küzdeni. Arra a szedáló anyagra, amit akkor kapott, immunis volt. Addig harcolt, amíg nem kapott a szeretett gázából. Az egyik kezét sikerült kitépnie egy tíz centi vastag bõr karpánt alól, amit még tartott egy 90 kilós katona. Még egy kicsi gázt adagoltak neki, majd a szemhéja fennakadt, visszarogyott az ágyra, mert megállt a szíve. A boncolási vizsgálatok kimutatták, hogy a vérében 3x annyi oxigén volt, mint amennyi a normális mennyiség. A csontvázához még hozzákapcsolt izmok nagyon rossz állapotban voltak, és 9 csontja volt eltörve. A második túlélõ volt az elsõ alany, amelyik üvölteni kezdett. Mivel tönkre voltak menve a hangszálai, csak heves fej-, és kézmozdulatokkal jelezte, hogy nem kér a gázból, amíg operálják. Nem is reagált hat órán keresztül, míg visszahelyezték a belsõ szerveit, és befércelték a maradék bõrével. A fõsebész azt mondta, hogy lehetséges, hogy túléli az egészet. Egy horrorban lévõ nõvér azt mondta, hogy amikor az alanyéval találkozott a tekintete, az mosolygott. Mikor a mûtét befejezõdött, a férfi hevesen gesztikulált, amivel kivívta a figyelmét a fõorvosnak, aki ennél fogva adott neki egy ceruzát és egy papírt, hogy írja le, hogy mit akar. Le is írta. Egyszerû üzenet volt. "Vagdaljatok még össze" - állt a papíron. A maradék kettõ is ugyanezt az ellátást kapta, és õket csak lebénították a mûtét idõtartamára, mert nem lehetett úgy operálni, hogy vég nélkül nevettek. Amikor végetért az operáció, és magukhoz tértek, az egyik orvos megkérdezte õket, hogy miért tépték ki a darabjaikat, miért ölték meg társukat, és miért akarják a gázt. A válasz nem volt túlbonyolított. "Ébren kell maradnom"- mondta az egyik. Mind a három alanyt visszahelyezték a kamrába. Kettõ még alvás közben meghalt. A harmadik életben volt, ki akart törni. A vezetõ úgy döntött, hogy be kell zárni a három kutatót és az alanyt. Azaz meg kell halnia. Az egyik kutató fedezte a többieket, míg azok menekültek. Kihúzta a pisztolyát és lelõtte elõször is a vezetõt. Majd ráfogta a fegyvert az utolsó alanyra. Miközben a többiek kintrõl figyelték, az ráüvöltött: "-Mi vagy te?! Tudnom kell!" A válasz meglepõ volt. Az alany felnézett, és mosolygott. "Ilyen gyorsan elfelejtetted? Én vagyok te. A benned lévõ õrület, ami minden másodpercben szabad akar lenni, animálisan kitörni. Én vagyok te, a benned lévõ õrület, ami elõl elbújsz az ágyadban. Én vagyok az, amit leszedálsz, eltûntetsz, amíg a nokturnális Mennybe süllyedsz, amit alvásnak hívsz." A kutató megállt egy pillanatra. Majd az alany szívére célzott, és lõtt. Miközben az AKG, ami hozzá volt csatlakoztatva kisímult, ezt suttogta: "Olyan... közel... a szabadsághoz..."
Link