Nem azért, mert éppen õt olvasom, de érdemes átfutni a cikket. Nagyjából benne van minden, ami aktuális. Mûvei mára teljesen eltûntek a köztudatból, pedig nagyapáink az õ regényein nõttek fel. Neve kikopott a magyar irodalomtörténetbõl, hiába zengett évtizedekkel ezelõtt a nagyérdemû vastapsától az ország valamennyi színháza, ha darabjait játszották. Tökéletes ismerõje a magyar nyelvnek, ami csak keveseknek adatik meg azok közül, akik nem az anyatejjel szívják magukba ezt a tudást. A Franz Herzogból lett Herczeg Ferenc ezen kevesek közé tartozott. A Hetek cikke.

Sváb polgári családból emelkedett a 19. század legjelentõsebb magyar elbeszélõi közé. Versec város polgármestere a magyart tartotta a legszívósabb és legéletrevalóbb nemzetnek. Õ maga egyáltalán nem beszélte a nyelvet, de eltökélt szándéka volt, mint kora jelentõs, jómódú, polgárosodó németségének, hogy beolvad a Monarchia magyar urai közé. Magyar urat szeretett volna faragni fiából is, és terve tökéletesen sikeredett. Olyannyira, hogy évekkel késõbb Franz Herzog, amikor egy hölgy becsületéért vívott párbajban leszúrta ellenfelét, néhány napra a váci fogházba került. Innen szárnyalt a Parnasszusra, hiszen a zárkában született meg elsõ regénye Fenn és lenn címmel, melyet késõbb beküldött a Singer és Wolfner Kiadó Egyetemes Regénytár pályadíjára is.

A zsûri fõ bírálója, Mikszáth Kálmán egybõl ráharapott a regényre. Franz Herzogból Herczeg Ferenc lett, aki egyúttal a magyar irodalom egyik vezéregyéniségévé vált. Olvasók tömegeit vonzotta, falták könyveit. A szerzõ önéletrajzi ihletésû írásában így emlékezik meg elsõ könyve fogadtatásáról:

„Regényemrõl az elsõ mértékadó bírálatot a régi Korona Kávéházban hallottam... Én... egyedül olvasgattam a Korona ablakfülkéjében, mikor a saját nevem ütötte meg a fülemet;
– Olvastad annak a Herczeg Ferencnek a regényét?
– Ki az a Herczeg Ferenc? – kérdezte mogorván a kövér úr.
– Új ember. Egy Fenn és alant (így!) címû regénye jelent meg Wolfneréknál.
– És milyen?
– Na...
– Ha csak „na”, akkor minek olvassam?
– Mert igazi elbeszélõ... üzentem Wolfnernek, hogy beszélni szeretnék azzal az emberrel. Tud írni...”

Nemcsak igazi elbeszélõ, de remek szerkesztõ is egyben. Nevéhez fûzõdik a Singer és Wolfner kiadó alapította Új Idõk szépirodalmi képes hetilap szerkesztése (Herczeg 1894–1944 között állt az élén). A magyar irodalomtörténetben a Nyugat ellenlábasaként emlegetett kiadványról megoszlanak a vélemények. Olyan nagy nevek közöltek szövegeket a lapban, mint Jókai Mór, Mikszáth Kálmán, Gárdonyi Géza, Tömörkény István, Kassák Lajos, Radnóti Miklós, Molnár Ferenc, Szabó Lõrinc, Márai Sándor, Fekete István és a Nyugat egyik „oszlopos tagja”, Ady Endre. Közöttük sokan izraelita származásúak és liberális beállítottságúak.

Elkerülhetetlen azonban, hogy ne érintsük az Új Idõk konzervatív, népi-nemzeti vonalát is. Ez az irányzat erõsödik meg ugyanis az 1920-30-as években annyira, hogy az Új Idõk a Horthykorszak legjobban támogatott, legnép­szerûbb kiadványává növi ki magát a ’40-es évek elejére. Az író-szerkesztõ pályája elején még ragaszkodott ahhoz az elképzeléséhez, miszerint az irodalmat nem oszthatja meg a politikai irányultság, csak az írás minõsége és a tehetség számít. Her­czeg Ferenc irodalmi szereplése a Tanácsköztársaság bukása után érte el csúcspontját. Az ezt megelõzõ idõszakban országgyûlési képviselõként is tevékenykedett, és Tisza István feltétlen híve volt.

Keszler József, korának híres szini­kritikusa Herczeg Három testõr címû darabjának egyik szereplõjével kapcsolatban a következõt írta: „Ein Antisemit muss bei mir mehr cselekmény haben...” A legendás mondat sötét árnyékot vetett a rangos író megítélésére. Sokan úgy vélték, hogy Keszler a mulatságos, gúnnyal megrajzolt budai sváb borkereskedõ, Pollacsek figurájában magára ismert, és a személyes bosszúvágy fûtötte, ezért tûzte tolla élére az ünnepelt szerzõt. Több évtized távlatából mindezt nehéz megítélnünk…

Herczeg egyik legellentmondásosabb mûve az 1929-ben megjelent Északi fény, melyet a tõle nagyon távol álló „õszirózsás forradalomról” és a Tanácsköztársaság eseményeirõl írt. Tormay Cecil Bujdosókönyve ellentétjeként szokták említeni ezt a mûvét, hiszen míg a Tormay-szöveg fröcsög az antiszemita szólamoktól, Herczeg sorai nagyon józanul és reálisan ábrázol­ják az egymással szemben álló vörös- és fehérterror brutalitását. Az író pártatlan marad, olyannyira, hogy a könyv zárójelenetének utolsó szavait egy, a fehérterror pribékjei által ártatlanul kivégzett zsidó hitközségi vezetõ, Pelikán Dávid szájába adja. Az Északi fény a mai olvasó számára is objektív képet ad az akkori véres, igazságtalan öldöklésekrõl.

Horthy Miklós és miniszterei tisztában voltak Herczeg hatalmas népszerûségével. Tudták, hogy mûveiért tömegek lelkesednek. Valószínûleg azt is jól látták, hogy ez a „valamikori” sváb fiú mennyit küzdött azért, hogy a magyar nemzet befogadja. Ismerték szavainak, történeteinek erejét. Az író rég dédelgetett álma végre valóra vált: magyar fõúr lett. A kormányzó írófejedelemnek nevezte.

A Horthy-korszak szócsöveként számtalan megtiszteltetés érte. Az Élet kapuja címû mûvét háromszor jelölték Nobel-díjra. 1932. október hatodikán a budapesti Szabadság téren õ avatta fel a Magyar fájdalom szobrát, melyet 1945 után eltávolítottak (ennek helyére tervezik az 1944-es német megszállás emlékmûvét). Ebben az idõszakban született mûvei már nem olyan erõs könyvek, mit a korábbiak. Propagandaíró lett.

„A dzsentrihez történt asszimilációja természetesen magyar nacionalistává teszi, s a szélsõ sovinizmusnak lesz a szószólója” – írja róla Hegedûs Géza. Pályájának kezdetén még élesen bírálta, és nem egyszer kifigurázta a magyar urakat. Érzékenyen érintette a kisemberek nyomorúságos világa, ám már ekkor is jellemezte az a kettõsség, amely élete végéig elkísérte.

Hihetetlen erõvel vonzotta a pazar úri miliõ és a vele járó dicsõség. Herczeg köszöntötte Magyarország kormányzóját 75. születésnapja alkalmából 1943-ban. A Magyar Világhíradó fekete-fehér kockáin jól látszik az öregségében is fess, szikár férfi, aki a pátosztól elfúló hangon élteti Horthy kormányzót, Mussolinit, Hitlert és a magyarok istenét. Nehéz elhinni, hogy ugyanez az ember jár közben egy évvel késõbb a fiatal, zsidó költõ Radnóti Miklós érdekében, és próbálja megmenteni õt a munkaszolgálattól.

„Ázsia eljött Budapestre... Világos, hogy a mai napon összeomlott az egész világ, melyben én immár hosszúra nyúló életemet eltöltöttem. Kezdõdik egy új élet. A régi országot a nemzet rossz tulajdonságai buktatták meg, az újat csak a magyarság jó tulajdonságai építhetik fel. De ebben az építkezésben én már nem veszek részt. Én eljutottam minden munkám és minden állomásom végére. És eljutottam Emlékezéseim végére” – írja Emlékirataiban az orosz megszálláskor, pár évvel halála elõtt. 1950-ben ment el. Valamikori ünnepelt, fényes alakját beszõtte a feledés.

Link