Navigacio
Szakmai oldal:
RSS
Jásdi Kiss Imre: Hatodik Pecsét
Bejelentkezés
üdvözlet
A MAI NAPTÓL (2015/09/22) AZ ÚJ WEBOLDALUNK A: HTTP://POSTAIMRE.MAGYARNEMZETIKORMANY.COM :)
.....................
(A www.postaimre.net a továbbiakban szakmai oldalként müködik
az egykoti www.magyarnemzetikormany.com/pi-klub cím - archiv oldalként, amint tapasztalhatjátok - még mindig elérhetö.)
.....................
(A www.postaimre.net a továbbiakban szakmai oldalként müködik
az egykoti www.magyarnemzetikormany.com/pi-klub cím - archiv oldalként, amint tapasztalhatjátok - még mindig elérhetö.)
Meglepõen könnyû végigcsinálni egy népirtást
Olyan, mintha aktuálissá szeretnék tenni! Bár, ha jobban belegondolok 800 ezer itt ma már nem létszám, ha a betelepülõ és egyéb parazita férgekrõl vagyon szó. Ha meg ipeg magunkra gondolok, jó, ha ezren vagyunk rá. Húsz évvel ezelõtt a ruandai hutuk száz napon senkitõl és semmitõl sem zavartatva gyilkolhatták tuszi honfitársaikat. Nagyjából 800 ezer áldozatig jutottak. A nyugati hatalmak az elmúlt években nagyon sokszor sajnálkoztak a történtek miatt, több bizonyíték van azonban arra, hogy a népirtás idején tudták, hogy mi zajlik Ruandában, mégsem tettek semmit. Mi kell ahhoz, hogy zavartalanul kiirtsák egy ország lakosságának az egytizedét? Meglepõen kevés.
Utólag könnyû beazonosítani az 1994-es ruandai népirtáshoz vezetõ fontosabb epizódokat, sõt vérfagyasztóan nyilvánvaló események és dokumentumok utaltak arra, hogy a hutu többség milyen elszánt és hatékony gyilkolási kampányra készült a kisebbségben lévõ tuszik ellen. Ezek a nyugtalanító fejlemények azonban húsz évvel ezelõtt sem közvetlenül a népirtás kezdete elõtt, sem alatta nem törték át a világpolitika ingerküszöbét. "A nagy amerikai tévécsatornák több idõt szenteltek annak, hogy a mûkorcsolyázó Tonya Harding vasrúddal szétverette a legnagyobb vetélytársának, Nancy Kerrigannek térdét, mint a ruandai népirtásnak. A legyilkolt tuszik szerencsétlenségére a két esemény pont egy idõben zajlott" - festett lesújtó képet az emberiség lelkiismeretének az akkori állapotáról az ENSZ ruandai békemisszióját 1993 és 1994 között vezetõ kanadai tábornok, Roméo Dallaire.
Bill Clinton a népirtás után négy évvel, 1998-ban látogatott el Ruanda fõvárosába, Kigaliba, hogy sajnálatát fejezze ki, amiért nem cselekedett elég gyorsan, mert a fehér házi irodájából nem látta át világosan, mi zajlik az afrikai országban. A volt amerikai elnök alibijét azonban, miszerint nem volt tudatában annak, hogy Ruandában nagyon szervezett, tömeges öldöklés folyik, késõbb porrá zúzta több titkosítás alól feloldott dokumentum. Ezekbõl kiderül, hogy az Egyesült Államok, Franciaország, az ENSZ és a volt gyarmattartó Belgium is megkapta azokat az információkat, amelyek egyértelmûen egy készülõ, majd elképesztõ iramban lezajló népirtásra utaltak.
A népirtás egyik emlékmûve Nyamatában. A településen 59 ezer tuszi élet, közülük 50 ezren az életüket vesztették
Forrás: AFP/Gianluigi Guercia
Hogy történhetett meg mégis, hogy a ruandai hutuk száz nap alatt 800 ezer tuszit és mérsékelt hutut gyilkolhattak le úgy, hogy senki és semmi nem zavarta õket közben? A ruandai népirtás óta összeállt képbõl az derül ki, hogy némi jogi csûrés-csavarás, adminisztrációs idõhúzás és szakmai alkalmatlanság elég ahhoz, hogy zavartalanul végrehajtsanak egy népirtást alig ötven évvel a holokauszt után.
Ölbe tett kézzel
A kilencvenes évek világpolitikai szereplõi Ruandát egy kicsi, stratégiailag elhanyagolható, a gazdasági szempontok szerint értelmezhetetlen országnak láthatták, és 1993-ban fellélegeztek, hogy az évek óta tartó polgárháborút sikerült egy békemegállapodással lezárni. Az ENSZ elintézettnek látta a problémát azzal, hogy egy 2500 fõs békefenntartó missziót (UNAMIR) küldött az országba. A Ruandát szétfeszítõ etnikai feszültség azonban olyan erõs volt, hogy amikor 1994. április 6-án a kigali repülõtér mellett lelõtték Juvénal Habyarimana elnök repülõgépét, szinte azonnal beindult a jól elõkészített gyilkoló gépezet.
Miközben a hutuk megdöbbentõ gyorsasággal kezdték el irtani a tuszikat- az elsõ három hétben 300 ezer emberrel végeztek, ráadásul úgy, hogy modern fegyverek helyett a legtöbben a macsetéikre hagyatkozhattak -, a nyugati hatalmak és az ENSZ megdöbbentõ lassúsággal vett tudomást a ruandai történésekrõl, és úgy tûnt, hogy minden lehetséges módszerrel megpróbálja szabotálni a fellépést a gyilkosok ellen.
Az áldozatok ruhái a nyamatai templom padjain
Forrás: AFP/Phil Moore
Április 21-én az ENSZ Biztonsági Tanácsa egyhangúlag döntött arról, a békefenntartó misszió létszámát 270-re csökkenti, miután a hutuk már a népirtás elsõ napján végeztek tíz belga békefenntartóval. Az országba érkezett ugyan több száz francia, belga és amerikai katona, de õk csak azt az utasítást kapták, hogy menekítsék ki a honfitársaikat. Az UNAMIR parancsnokának, Roméo Dallaire tábornoknak az ENSZ lényegében megtiltotta, hogy bármit is tegyen. New York-ból és Párizsból csak azért hívták, hogy bizonyos embereket menekítsen ki az országból, befolyásos személyek barátait, akik el tudták érni az ENSZ-nél, hogy erõforrásokat biztosítanak a védelmükre.
Nem mintha Dallaire emberei képesek lettek volna megbirkózni egy népirtás feltartóztatásának a feladatával. Bangladesi katonái például annyira képzetlenek voltak, hogy maguk szabotálták a mûveleteket azzal, hogy rongydarabokkal tömítették el az ENSZ-terepjárók kipufogóit. Egy ghánai katonája pedig annyira ijedõs volt, hogy szó szerint összecsinálta magát, amikor a parancsnoka közeledett az õrhelyéhez.
Roméo Dallaire tudta a dolgát, de tehetetlen volt
Forrás: AFP/Alexander Joe
A békefenntartók mellett az ENSZ sem volt a helyzet magaslatán. Ruanda 1994-ben a Biztonsági Tanács nem állandó tagja volt, így a BT zárt ülésein a népirtást levezénylõ kigali kormány képviselõi a saját fülükkel hallották, amint az amerikai ENSZ-nagykövet arról beszél, hogy szó sem lehet az UNAMIR létszámának a növelésérõl vagy a mandátumának a megváltoztatásáról, arról pedig végképp nem, hogy amerikai katonákat küldjenek Ruandába. Ez érthetõen felbátorította a rezsimet, amely másnap a gyilkolások kiterjesztésérõl döntött.
A legnagyobb öldöklés idején végül 456 békefenntartó maradt Ruandában, õk 25 ezer ember életét tudták megmenteni úgy, hogy õrizték azokat a templomokat, hoteleket vagy stadionokat, ahová a tuszik menekültek a gyilkosaik elõl.
A népirtásnak végül az ezzel párhuzamosan zajló polgárháborúban érdekelt Ruandai Hazafias Front gyõzelme vetett véget július 4-én. Két nap alatt, július 14. és 16. között egymillió ember menekült át a szomszédos Kongóba, ez volt a történelem leggyorsabb vándorlása. Ruandában ekkorra már lépni alig lehetett a holttestektõl.
Egy népirtás anatómiája
Pedig az elõjelek hiányára aligha panaszkodhattak a nyugati hatalmak. A belga nagykövet már 1992 tavaszán értesítette a belga kormányt arról, hogy egy szélsõséges hutu csoport a tuszik kiirtásával készül egyszer és mindenkorra megoldani az ország etnikai problémáit. A két évvel késõbbi népirtást koordináló Théoneste Bagasora már ekkor szervezte a halálosztagokat. Három hónappal a gyilkosságok elszabadulása elõtt a CIA már figyelmeztetett arra, hogy küszöbön áll egy akár félmillió halálos áldozatot követelõ mészárlás.
Szomália árnyéka
A hidegháború lezárásával az amerikai elnök új kihívásokat keresett, és a békefenntartás pont megfelelõnek tûnt arra, hogy megerõsítse az Egyesült Államok vezetõ pozícióját a világban. Egészen Szomáliáig, ahol 1993. október 3-án a lázadók csúnyán elbántak az amerikaiak Black Hawk helikoptereivel. A balul elsült akcióban 18 amerikai katona halt meg, az amerikai közvélemény pedig ezek után már egybõl nem gondolta üdvözítõnek a békefenntartói szerepkört. Bill Clinton reagált is a közhangulatra, és elnöki irányelvet adott ki, amely sokkal konzervatívabb felfogásban húzta meg a békefenntartó missziók határait. A ruandaiak szerencsétlenségére a szomáliai fiaskó idõben még túl közel volt, és az új elnöki direktívát a döntéshozók igazolásként használták arra, hogy véletlenül se kelljen beavatkozniuk Ruandában, mert rettegtek egy újabb Szomáliától.
A kilencvenes évek elején Ruandába áramlani kezdtek a fegyverek: Juvénal Habyarimana elnök hadseregét nagylelkûen ellátták a franciák, és a dollármilliók reményében ajánlották magukat az egyiptomi és a dél-afrikai fegyverkereskedõk is. 1990 és 1994 áprilisa között Ruanda 112 millió dollárt költött fegyverekre, ezzel a harmadik legnagyobb vásárló lett Afrikában. A fegyverek finanszírozását szakértõk szerint a világbanki hitelekbõl fedezték.
Adminisztratív lépések is elõkészítették a tuszik legyilkolását. A népirtások folyamatát tanulmányozó Gregory H. Stanton már az elsõ ruandai útján, 1988-ban meglátta a veszélyt az etnikai hovatartozást feltüntetõ személyi igazolványokban, amelyeket a ruandaiaknak mindig maguknál kellett tartaniuk. "Egy nap majd népirtásra fogják használni" - próbálta figyelmeztetni Habyarimana elnököt. Stanton jóslatát tökéletesen átültették a gyakorlatba a gyilkosok 1994-ben: az igazolványoknak köszönhetõen ugyanis nagyon hatékonyan beazonosíthatták és megölhették a tuszikat. Azt, aki az úttorlaszoknál nem volt hajlandó igazolni magát, automatikusan tuszinak tekintették, és ennek megfelelõen bántak vele.
A hutuk tízparancsolataként ismertté vált iránymutatás lényegében megfosztotta a tuszikat az emberi mivoltuktól, és a fõ üzenete az volt, hogy a hutuk ne könyörüljenek rajtuk. Az uszító propagandának több újság és rádió teret adott, csótányokként emlegették a tuszikat, azt terjesztették róluk, hogy a hutuk belsõ szerveit eszik, és különben is valahonnan Etiópiából jöttek, így semmi keresnivalójuk Ruandában. Az amerikai nagykövetnek viszont meglehetõsen nehezére esett, hogy ne a sajtószabadság keretei között értelmezze ezeket a gyakran ismételt fordulatokat. Ez volt az oka annak, hogy az Egyesült Államok nem támogatta az uszító rádiók sugárzásának a megzavarását sem. A népirtás idején a rádiók élõben igazították el a hutu gyilkosokat, hogy merre keressék a tuszikat.
Ha tudták, miért nem tettek semmit?
A nemzetközi közösség szégyentábláján nagyon elõkelõ helyen szerepel az a fax, amelyet az ENSZ ruandai missziójának a vezetõje, Roméo Dallaire küldött még 1994 januárjában az ENSZ Békefenntartó Fõosztályának (DPKO), illetve az amerikai, francia és belga nagykövetségnek, és amelybõl egészen világosan kiderül, hogy a döntéshozók az információk birtokában sem tettek semmit, amivel fel lehetett volna tartóztatni a ruandai népirtást. Dallaire mindössze arra kért felhatalmazást, hogy a békefenntartók átkutathassák a hutu milíciák macseteraktárait, és elkobozhassák a fegyvereiket. Kofi Annan, aki az ENSZ békefenntartásért felelõs fõosztályát vezette akkor, azonban úgy ítélte meg, hogy az a lépés túlmutatna az UNAMIR mandátumán, ezért nem adta meg az engedélyt, és inkább arra utasította Dallaire-t, hogy az információt ossza meg a ruandai kormánnyal. A döntés profizmusát erõsen megkérdõjelezi, hogy a ruandai kormány tagjai között többen is voltak, akik épp a népirtás megszervezésén dolgoztak. Az ENSZ akkor is ragaszkodott a békefenntartókat lényegében passzív megfigyelésre ítélõ mandátumhoz, amikor a hutuk már tízezrével gyilkolták le a tuszik.
Bill Clinton az áldozatok elõtt tiszteleg Kigaliban
Forrás: AFP/Marco Longari
Az Egyesült Államokban közben szemantikai vitával kerülték ki a cselekvés után kiáltó helyzetet. Bár informálisan népirtásként emlegették a Ruandában zajló gyilkolást, hivatalosan még véletlenül sem ejtették ki a szót, és kitartóan polgárháborúról beszéltek. A polgárháború azért sokkal kényelmesebb a döntéshozatal szempontjából, mert egy ilyen konfliktusnak két oldala van, és nem teremt azonnali morális vagy jogi kötelezettséget a beavatkozásra. Ruandában 1990 óta kisebb-nagyobb intenzitással zajlott a polgárháború, így az április 7-én kezdõdött népirtást könnyû volt ennek a részeként értelmezni. Nem mintha a történészek nem mutattak volna már rá, hogy a polgárháborúk és népirtások általában nem kizárják, hanem kiegészítik egymást.
Az amerikai külügyminisztérium jogászai úgy gondolták, hogy ha a népirtást népirtásnak nevezték volna, akkor az Egyesült Államoknak közbe kellett volna avatkoznia az 1948-as népirtás ellenes konvenció alapján. Ezért sok munkaórát töltöttek azzal, hogy megindokolják, miért ne nevezzék népirtásnak a ruandai mészárlást, és a külügyminisztérium tisztségviselõi nevetséges magyarázkodásokra kényszerültek emiatt, miközben Ruandában teljes erõvel tombolt az öldöklés.
Az ENSZ április 30-án jutott el addig, hogy elfogadjon egy határozatot, amelyben elítélte a gyilkosságokat, de ebben a dokumentumban sem fordul elõ a népirtás szó. A világszervezet végül május 4-én nyilvánította népirtásnak a ruandai gyilkosságokat. Az amerikai külügyminiszter csak június 10-én jutott el eddig, amikor a gyilkosságok jó része már lecsengett. A pápa április 27-én, húsz nappal a népirtás kezdete után használta ezt a szót elõször.
Arra a kérdésre, hogy hány ember életét lehetett volna megmenteni, ha a nemzetközi közösség nem csak elítélte volna a gyilkosságokat, hanem tett is volna valamit a népirtás megakadályozására, feltehetõen sosem tudjuk meg a választ. A helyzetet talán a legjobban ismerõ Roméo Dallaire szerint az UNAMIR megerõsítésével, és kicsit határozottabb politikai fellépéssel több százezer embert meg lehetett volna menteni. Dallaire szerint a nyugati hatalmak végzetes passzivitásában szerepe volt annak is, hogy egy kis afrikai ország állampolgárainak a sorsa nem sokat számított Washingtonban vagy New York-ban. "Ruandában alig száz nap alatt több embert öltek meg, sebesítettek meg és üldöztek el az otthonukból, mint Jugoszláviában a hat-hét évig tartó konfliktus idején. Nem tudtam sem megtartani, sem megerõsíteni a kis csapatomat, még etetni is alig tudtam õket, miközben több tízezer katonát és több milliárd dolláros segélyt küldtek Jugoszláviába" - vont párhuzamot a két országgal szembeni nyugati hozzáállásban egy interjúban.
Roméo Dallaire parancsnoksága alatt 15 békefenntartó halt meg, a népirtás 800 ezer, más források szerint egymillió emberrel végzett. Dallaire a helyszínen nemcsak átlátta a helyzetet, hanem felmérte azt is, hogy mit lehetett volna tenni, de az ENSZ ezt csak fontoskodásnak vette, és megkötötte a kezét. Dallaire-t néhány hónappal a népirtás után küldték haza Ruandából, poszttraumás stresszben szenvedett, alkoholista lett, és az öngyilkosságot is fontolgatta. Ruandáról késõbb több könyvet írt. Jelenleg ember jogi aktivista és szenátor Kanadában. Még mindig rémálmok gyötrik.
Link
Utólag könnyû beazonosítani az 1994-es ruandai népirtáshoz vezetõ fontosabb epizódokat, sõt vérfagyasztóan nyilvánvaló események és dokumentumok utaltak arra, hogy a hutu többség milyen elszánt és hatékony gyilkolási kampányra készült a kisebbségben lévõ tuszik ellen. Ezek a nyugtalanító fejlemények azonban húsz évvel ezelõtt sem közvetlenül a népirtás kezdete elõtt, sem alatta nem törték át a világpolitika ingerküszöbét. "A nagy amerikai tévécsatornák több idõt szenteltek annak, hogy a mûkorcsolyázó Tonya Harding vasrúddal szétverette a legnagyobb vetélytársának, Nancy Kerrigannek térdét, mint a ruandai népirtásnak. A legyilkolt tuszik szerencsétlenségére a két esemény pont egy idõben zajlott" - festett lesújtó képet az emberiség lelkiismeretének az akkori állapotáról az ENSZ ruandai békemisszióját 1993 és 1994 között vezetõ kanadai tábornok, Roméo Dallaire.
Bill Clinton a népirtás után négy évvel, 1998-ban látogatott el Ruanda fõvárosába, Kigaliba, hogy sajnálatát fejezze ki, amiért nem cselekedett elég gyorsan, mert a fehér házi irodájából nem látta át világosan, mi zajlik az afrikai országban. A volt amerikai elnök alibijét azonban, miszerint nem volt tudatában annak, hogy Ruandában nagyon szervezett, tömeges öldöklés folyik, késõbb porrá zúzta több titkosítás alól feloldott dokumentum. Ezekbõl kiderül, hogy az Egyesült Államok, Franciaország, az ENSZ és a volt gyarmattartó Belgium is megkapta azokat az információkat, amelyek egyértelmûen egy készülõ, majd elképesztõ iramban lezajló népirtásra utaltak.
A népirtás egyik emlékmûve Nyamatában. A településen 59 ezer tuszi élet, közülük 50 ezren az életüket vesztették
Forrás: AFP/Gianluigi Guercia
Hogy történhetett meg mégis, hogy a ruandai hutuk száz nap alatt 800 ezer tuszit és mérsékelt hutut gyilkolhattak le úgy, hogy senki és semmi nem zavarta õket közben? A ruandai népirtás óta összeállt képbõl az derül ki, hogy némi jogi csûrés-csavarás, adminisztrációs idõhúzás és szakmai alkalmatlanság elég ahhoz, hogy zavartalanul végrehajtsanak egy népirtást alig ötven évvel a holokauszt után.
Ölbe tett kézzel
A kilencvenes évek világpolitikai szereplõi Ruandát egy kicsi, stratégiailag elhanyagolható, a gazdasági szempontok szerint értelmezhetetlen országnak láthatták, és 1993-ban fellélegeztek, hogy az évek óta tartó polgárháborút sikerült egy békemegállapodással lezárni. Az ENSZ elintézettnek látta a problémát azzal, hogy egy 2500 fõs békefenntartó missziót (UNAMIR) küldött az országba. A Ruandát szétfeszítõ etnikai feszültség azonban olyan erõs volt, hogy amikor 1994. április 6-án a kigali repülõtér mellett lelõtték Juvénal Habyarimana elnök repülõgépét, szinte azonnal beindult a jól elõkészített gyilkoló gépezet.
Miközben a hutuk megdöbbentõ gyorsasággal kezdték el irtani a tuszikat- az elsõ három hétben 300 ezer emberrel végeztek, ráadásul úgy, hogy modern fegyverek helyett a legtöbben a macsetéikre hagyatkozhattak -, a nyugati hatalmak és az ENSZ megdöbbentõ lassúsággal vett tudomást a ruandai történésekrõl, és úgy tûnt, hogy minden lehetséges módszerrel megpróbálja szabotálni a fellépést a gyilkosok ellen.
Az áldozatok ruhái a nyamatai templom padjain
Forrás: AFP/Phil Moore
Április 21-én az ENSZ Biztonsági Tanácsa egyhangúlag döntött arról, a békefenntartó misszió létszámát 270-re csökkenti, miután a hutuk már a népirtás elsõ napján végeztek tíz belga békefenntartóval. Az országba érkezett ugyan több száz francia, belga és amerikai katona, de õk csak azt az utasítást kapták, hogy menekítsék ki a honfitársaikat. Az UNAMIR parancsnokának, Roméo Dallaire tábornoknak az ENSZ lényegében megtiltotta, hogy bármit is tegyen. New York-ból és Párizsból csak azért hívták, hogy bizonyos embereket menekítsen ki az országból, befolyásos személyek barátait, akik el tudták érni az ENSZ-nél, hogy erõforrásokat biztosítanak a védelmükre.
Nem mintha Dallaire emberei képesek lettek volna megbirkózni egy népirtás feltartóztatásának a feladatával. Bangladesi katonái például annyira képzetlenek voltak, hogy maguk szabotálták a mûveleteket azzal, hogy rongydarabokkal tömítették el az ENSZ-terepjárók kipufogóit. Egy ghánai katonája pedig annyira ijedõs volt, hogy szó szerint összecsinálta magát, amikor a parancsnoka közeledett az õrhelyéhez.
Roméo Dallaire tudta a dolgát, de tehetetlen volt
Forrás: AFP/Alexander Joe
A békefenntartók mellett az ENSZ sem volt a helyzet magaslatán. Ruanda 1994-ben a Biztonsági Tanács nem állandó tagja volt, így a BT zárt ülésein a népirtást levezénylõ kigali kormány képviselõi a saját fülükkel hallották, amint az amerikai ENSZ-nagykövet arról beszél, hogy szó sem lehet az UNAMIR létszámának a növelésérõl vagy a mandátumának a megváltoztatásáról, arról pedig végképp nem, hogy amerikai katonákat küldjenek Ruandába. Ez érthetõen felbátorította a rezsimet, amely másnap a gyilkolások kiterjesztésérõl döntött.
A legnagyobb öldöklés idején végül 456 békefenntartó maradt Ruandában, õk 25 ezer ember életét tudták megmenteni úgy, hogy õrizték azokat a templomokat, hoteleket vagy stadionokat, ahová a tuszik menekültek a gyilkosaik elõl.
A népirtásnak végül az ezzel párhuzamosan zajló polgárháborúban érdekelt Ruandai Hazafias Front gyõzelme vetett véget július 4-én. Két nap alatt, július 14. és 16. között egymillió ember menekült át a szomszédos Kongóba, ez volt a történelem leggyorsabb vándorlása. Ruandában ekkorra már lépni alig lehetett a holttestektõl.
Egy népirtás anatómiája
Pedig az elõjelek hiányára aligha panaszkodhattak a nyugati hatalmak. A belga nagykövet már 1992 tavaszán értesítette a belga kormányt arról, hogy egy szélsõséges hutu csoport a tuszik kiirtásával készül egyszer és mindenkorra megoldani az ország etnikai problémáit. A két évvel késõbbi népirtást koordináló Théoneste Bagasora már ekkor szervezte a halálosztagokat. Három hónappal a gyilkosságok elszabadulása elõtt a CIA már figyelmeztetett arra, hogy küszöbön áll egy akár félmillió halálos áldozatot követelõ mészárlás.
Szomália árnyéka
A hidegháború lezárásával az amerikai elnök új kihívásokat keresett, és a békefenntartás pont megfelelõnek tûnt arra, hogy megerõsítse az Egyesült Államok vezetõ pozícióját a világban. Egészen Szomáliáig, ahol 1993. október 3-án a lázadók csúnyán elbántak az amerikaiak Black Hawk helikoptereivel. A balul elsült akcióban 18 amerikai katona halt meg, az amerikai közvélemény pedig ezek után már egybõl nem gondolta üdvözítõnek a békefenntartói szerepkört. Bill Clinton reagált is a közhangulatra, és elnöki irányelvet adott ki, amely sokkal konzervatívabb felfogásban húzta meg a békefenntartó missziók határait. A ruandaiak szerencsétlenségére a szomáliai fiaskó idõben még túl közel volt, és az új elnöki direktívát a döntéshozók igazolásként használták arra, hogy véletlenül se kelljen beavatkozniuk Ruandában, mert rettegtek egy újabb Szomáliától.
A kilencvenes évek elején Ruandába áramlani kezdtek a fegyverek: Juvénal Habyarimana elnök hadseregét nagylelkûen ellátták a franciák, és a dollármilliók reményében ajánlották magukat az egyiptomi és a dél-afrikai fegyverkereskedõk is. 1990 és 1994 áprilisa között Ruanda 112 millió dollárt költött fegyverekre, ezzel a harmadik legnagyobb vásárló lett Afrikában. A fegyverek finanszírozását szakértõk szerint a világbanki hitelekbõl fedezték.
Adminisztratív lépések is elõkészítették a tuszik legyilkolását. A népirtások folyamatát tanulmányozó Gregory H. Stanton már az elsõ ruandai útján, 1988-ban meglátta a veszélyt az etnikai hovatartozást feltüntetõ személyi igazolványokban, amelyeket a ruandaiaknak mindig maguknál kellett tartaniuk. "Egy nap majd népirtásra fogják használni" - próbálta figyelmeztetni Habyarimana elnököt. Stanton jóslatát tökéletesen átültették a gyakorlatba a gyilkosok 1994-ben: az igazolványoknak köszönhetõen ugyanis nagyon hatékonyan beazonosíthatták és megölhették a tuszikat. Azt, aki az úttorlaszoknál nem volt hajlandó igazolni magát, automatikusan tuszinak tekintették, és ennek megfelelõen bántak vele.
A hutuk tízparancsolataként ismertté vált iránymutatás lényegében megfosztotta a tuszikat az emberi mivoltuktól, és a fõ üzenete az volt, hogy a hutuk ne könyörüljenek rajtuk. Az uszító propagandának több újság és rádió teret adott, csótányokként emlegették a tuszikat, azt terjesztették róluk, hogy a hutuk belsõ szerveit eszik, és különben is valahonnan Etiópiából jöttek, így semmi keresnivalójuk Ruandában. Az amerikai nagykövetnek viszont meglehetõsen nehezére esett, hogy ne a sajtószabadság keretei között értelmezze ezeket a gyakran ismételt fordulatokat. Ez volt az oka annak, hogy az Egyesült Államok nem támogatta az uszító rádiók sugárzásának a megzavarását sem. A népirtás idején a rádiók élõben igazították el a hutu gyilkosokat, hogy merre keressék a tuszikat.
Ha tudták, miért nem tettek semmit?
A nemzetközi közösség szégyentábláján nagyon elõkelõ helyen szerepel az a fax, amelyet az ENSZ ruandai missziójának a vezetõje, Roméo Dallaire küldött még 1994 januárjában az ENSZ Békefenntartó Fõosztályának (DPKO), illetve az amerikai, francia és belga nagykövetségnek, és amelybõl egészen világosan kiderül, hogy a döntéshozók az információk birtokában sem tettek semmit, amivel fel lehetett volna tartóztatni a ruandai népirtást. Dallaire mindössze arra kért felhatalmazást, hogy a békefenntartók átkutathassák a hutu milíciák macseteraktárait, és elkobozhassák a fegyvereiket. Kofi Annan, aki az ENSZ békefenntartásért felelõs fõosztályát vezette akkor, azonban úgy ítélte meg, hogy az a lépés túlmutatna az UNAMIR mandátumán, ezért nem adta meg az engedélyt, és inkább arra utasította Dallaire-t, hogy az információt ossza meg a ruandai kormánnyal. A döntés profizmusát erõsen megkérdõjelezi, hogy a ruandai kormány tagjai között többen is voltak, akik épp a népirtás megszervezésén dolgoztak. Az ENSZ akkor is ragaszkodott a békefenntartókat lényegében passzív megfigyelésre ítélõ mandátumhoz, amikor a hutuk már tízezrével gyilkolták le a tuszik.
Bill Clinton az áldozatok elõtt tiszteleg Kigaliban
Forrás: AFP/Marco Longari
Az Egyesült Államokban közben szemantikai vitával kerülték ki a cselekvés után kiáltó helyzetet. Bár informálisan népirtásként emlegették a Ruandában zajló gyilkolást, hivatalosan még véletlenül sem ejtették ki a szót, és kitartóan polgárháborúról beszéltek. A polgárháború azért sokkal kényelmesebb a döntéshozatal szempontjából, mert egy ilyen konfliktusnak két oldala van, és nem teremt azonnali morális vagy jogi kötelezettséget a beavatkozásra. Ruandában 1990 óta kisebb-nagyobb intenzitással zajlott a polgárháború, így az április 7-én kezdõdött népirtást könnyû volt ennek a részeként értelmezni. Nem mintha a történészek nem mutattak volna már rá, hogy a polgárháborúk és népirtások általában nem kizárják, hanem kiegészítik egymást.
Az amerikai külügyminisztérium jogászai úgy gondolták, hogy ha a népirtást népirtásnak nevezték volna, akkor az Egyesült Államoknak közbe kellett volna avatkoznia az 1948-as népirtás ellenes konvenció alapján. Ezért sok munkaórát töltöttek azzal, hogy megindokolják, miért ne nevezzék népirtásnak a ruandai mészárlást, és a külügyminisztérium tisztségviselõi nevetséges magyarázkodásokra kényszerültek emiatt, miközben Ruandában teljes erõvel tombolt az öldöklés.
Az ENSZ április 30-án jutott el addig, hogy elfogadjon egy határozatot, amelyben elítélte a gyilkosságokat, de ebben a dokumentumban sem fordul elõ a népirtás szó. A világszervezet végül május 4-én nyilvánította népirtásnak a ruandai gyilkosságokat. Az amerikai külügyminiszter csak június 10-én jutott el eddig, amikor a gyilkosságok jó része már lecsengett. A pápa április 27-én, húsz nappal a népirtás kezdete után használta ezt a szót elõször.
Arra a kérdésre, hogy hány ember életét lehetett volna megmenteni, ha a nemzetközi közösség nem csak elítélte volna a gyilkosságokat, hanem tett is volna valamit a népirtás megakadályozására, feltehetõen sosem tudjuk meg a választ. A helyzetet talán a legjobban ismerõ Roméo Dallaire szerint az UNAMIR megerõsítésével, és kicsit határozottabb politikai fellépéssel több százezer embert meg lehetett volna menteni. Dallaire szerint a nyugati hatalmak végzetes passzivitásában szerepe volt annak is, hogy egy kis afrikai ország állampolgárainak a sorsa nem sokat számított Washingtonban vagy New York-ban. "Ruandában alig száz nap alatt több embert öltek meg, sebesítettek meg és üldöztek el az otthonukból, mint Jugoszláviában a hat-hét évig tartó konfliktus idején. Nem tudtam sem megtartani, sem megerõsíteni a kis csapatomat, még etetni is alig tudtam õket, miközben több tízezer katonát és több milliárd dolláros segélyt küldtek Jugoszláviába" - vont párhuzamot a két országgal szembeni nyugati hozzáállásban egy interjúban.
Roméo Dallaire parancsnoksága alatt 15 békefenntartó halt meg, a népirtás 800 ezer, más források szerint egymillió emberrel végzett. Dallaire a helyszínen nemcsak átlátta a helyzetet, hanem felmérte azt is, hogy mit lehetett volna tenni, de az ENSZ ezt csak fontoskodásnak vette, és megkötötte a kezét. Dallaire-t néhány hónappal a népirtás után küldték haza Ruandából, poszttraumás stresszben szenvedett, alkoholista lett, és az öngyilkosságot is fontolgatta. Ruandáról késõbb több könyvet írt. Jelenleg ember jogi aktivista és szenátor Kanadában. Még mindig rémálmok gyötrik.
Link
Hozzaszolasok
#1 |
GP
- 2014. April 07. 14:05:42
#2 |
mormota1968
- 2014. April 07. 15:27:46
#3 |
Kormos
- 2014. April 07. 17:51:36
#4 |
repuloszonyeg
- 2014. April 07. 19:29:20
#5 |
Perje
- 2014. April 07. 19:37:22
#6 |
postaimre
- 2014. April 08. 09:01:23
#7 |
Maguskacska
- 2014. April 08. 12:47:30
#8 |
nyilasfergeteg
- 2014. April 08. 12:50:21
#9 |
Perje
- 2014. April 10. 15:47:18
Hozzaszolas küldése
Hozzaszolas küldéséhez be kell jelentkezni.