Navigacio
Szakmai oldal:
RSS
Jásdi Kiss Imre: Hatodik Pecsét
Bejelentkezés
üdvözlet
A MAI NAPTÓL (2015/09/22) AZ ÚJ WEBOLDALUNK A: HTTP://POSTAIMRE.MAGYARNEMZETIKORMANY.COM :)
.....................
(A www.postaimre.net a továbbiakban szakmai oldalként müködik
az egykoti www.magyarnemzetikormany.com/pi-klub cím - archiv oldalként, amint tapasztalhatjátok - még mindig elérhetö.)
.....................
(A www.postaimre.net a továbbiakban szakmai oldalként müködik
az egykoti www.magyarnemzetikormany.com/pi-klub cím - archiv oldalként, amint tapasztalhatjátok - még mindig elérhetö.)
Pokahontasz, akibõl Lady Rebecca lett
A magyarból is így lesznek asszimilált zsidó-cigányok, s akinek nem tetszik, annak rezervátum (Hunnia), vagy elvándorlás...vagy börtön és gyors halál. Ez a tervük. Nem tetszik? Nem kell elfogadni! Egy angol dohányültetvényessel kötött házassága és e frigybõl született gyermeke miatt a 19. században a fenti néven emlegették Pokahontaszt, miközben népét gyakorlatilag eltüntették a föld színérõl. De miként befolyásolta a 400 éve kötött házasság a gyarmatosítók és a bennszülöttek közötti kapcsolatokat, és miért fogadta személyesen I. Erzsébet királynõ az „indián hercegnõt”?
Pokahontasz (kb. 1596–1617) eredeti neve Matoaka volt. A powhatan (magyarosan: póheten) törzsszövetség fõnökének legkedvesebb lányaként – de nem a legfontosabb felesége gyermekeként – kulcsszerepet játszott az õslakosok és a gyarmatosítók közötti kapcsolatok alakulásában a Jamestown alapítását követõ évtizedben. A „játékos kedvû” néven is ismert lány nagyobb érdeklõdést mutatott a különös fehér telepesek iránt, mint népének többi tagja, gyakran ellátogatott Jamestownba és barátkozott a korban hozzá illõ fiúkkal. Az angolok csodálták õt szeretetreméltósága, elõkelõ származása és nemes külleme miatt. (Jamestown elsõ viszontagságos éveirõl lásd cikkünket itt.)
Amikor 1607 decemberében látszólag az életét is kockára tette John Smith kapitány megmentéséért egy – feltehetõen befogadási – szertartás során, a telepesek rájöttek, hogy honfitársainál sokkal könnyebben kezelhetõ. Maga Smith egyenesen „Páratlannak” nevezte. William Strachey viszont – talán annak hatása alatt, hogy a lány szokása szerint az erõdön kívül meztelenül cigánykerekezett, ahogy kortársainál az megszokott volt – jóval óvatosabb véleményt formált róla: szerinte „jó kiállású, de ledér ifjú leány” volt (ezért kaphatta az állítólag hasonló jelentésû Pokahontasz becenevet). 1613-ban az angolok elfogták Pokahontaszt, és váltságdíjat követeltek az apjától, amit az visszautasított. Fogsága alatt a lány megtanult angolul, felvette a kereszténységet, és Lady Rebecca néven meg is keresztelték. A telepesek abban bíztak, hogy a John Rolfe dohányültetvényessel 1614-ben kötött házassága békét hoz a gyarmatnak. A frigy egészen pontosan 400 éve, 1614. április 5-én köttetett meg.
A barna özvegy
Néhány történész szerint azonban nem ez volt Pokahontasz elsõ házassága: korábban már két évig élt együtt egy Kocoum nevû „kapitánnyal”, aki talán Pokahontasz apjának testõre volt eredetileg. A férj állítólag a patawomeck (potomac) törzshöz tartozott, amellyel így pecsételték meg szövetségüket a powhatanok. Amikor Pokahontasz éppen férje rokonságát látogatta 1613-ban, Samuel Argall kapitány egy csellel – és a helyi indiánokkal összejátszva – elraboltatta Pokahontaszt, a hajójára vitette, és túszként tartotta fogva, hogy a powhatan törzsszövetség feje cserébe kiadja az 1609-ben vagy 1610-ben kezdõdött elsõ angol–powhatan háborúban ejtett foglyait, valamint számos fegyvert. A foglyok kiadása megtörtént, ám Pokahontasz mégsem tért haza népéhez, ugyanakkor egy pillanatra sem feledte apja iránti kötelességeit, és igyekezett elsimítani az ellentéteket a gyarmatosítókkal.
Erre jó esélyt kínált a házasság, amelyet a fiatal özvegyember, John Rolfe kezdeményezett – Kocoum állítólag meghalt egy csetepaté során, de az is lehet, hogy sohasem létezett, valójában a késõbbi férj egyik, az évszázadok során elferdült helyi ragadványneve volt a Kocoum. Pokahontasz valódi érzéseirõl és szándékairól nem maradt fenn feljegyzés, azt azonban tudjuk, hogy Rolfe szenvedélyesen kereste kegyeit, és egyértelmû testi vonzalmát Jamestown kormányzójának írott levelében azzal magyarázta, hogy a házassággal akarja a lány lelki üdvét megmenteni (a sajátjával együtt), kiemelve õt a pogányságból, és hazáját, valamint Isten nagyobb dicsõségét akarja e tettel szolgálni.
A házaspárnak nem sokkal késõbb, 1615. január 30-án született egy Thomas nevû kisfia, majd 1616-ban Angliába hajóztak, hogy az amerikai gyarmatot népszerûsítsék. Még a királyi udvarban is fogadták Pokahontaszt (közrendû férjét ellenben nem), és a „nemes vadembereknek” kijáró hódolattal és kíváncsisággal vették körül. Neki azonban – és a kíséretében lévõ indiánoknak, akiknek az volt a feladata, hogy felmérjék az angolok valódi erejét és hatalmát – nem voltak túl nagy illúziói a gyarmatosítással kapcsolatban, és az õt felkeresõ John Smith kapitánynak is alaposan beolvasott (ez burkoltan John Smith alább közölt visszaemlékezéseibõl is kiderül).
Amerikába való hazautazása elõtt mindössze egy nappal hunyt el fertõzõ betegségben, és a gravesendi Szent György-templomban temették el. Férje 1622-ben halt meg az ültetvényén – lehet, hogy indiánok mészárolták le, de az is elképzelhetõ, hogy betegség végzett vele –, Thomas Rolfe pedig (akinek neveltetését 20 éves koráig nagybátyja felügyelte Angliában) késõbb szintén visszatért Virginiába, és a gyarmat megbecsült polgára lett.
John Smith kapitány meglátogatja Pokahontaszt
[1616. június havában]
Ezen idõ alatt Rebecca úrhölgy, más néven Pocahontas, Powhatan leánya férjének, John Rolfe úrnak és barátainak szorgalmas gondoskodásával úgy megtanult angolul, hogy jól meg lehetett érteni szavát. Alaposan kioktatták a kereszténység tanaira, és igen udvarias és jól nevelt lett a mi angol szokásaink szerint. Férjétõl gyermeke is született, akit gyöngéden szeretett, és a kincstárnok meg a Társaság elrendelték, hogy az õ meg a gyermeke ellátása biztosítva legyen. Ezenkívül különbözõ magasrendû és rangú személyek nagy szívességgel viseltettek iránta. Mielõtt Londonba érkezett volna, Smith kapitány, hogy meghálálja elõbbi jóindulatát, ismertette õkegyelmes fölségével, a királynéval és az udvarral Pocahontas érdemeit, s e célból egy könyvecskét írt a királynénak, melynek rövid kivonata alább következik:
113626621
Pocahontas megmenti Smith kapitányt
A legfölségesebb és legerényesebb uralkodónõ, Anna, Nagy-Britannia királynéjához
Csodálatra legméltóbb Királyné.
A szeretet, melyet Istenem, királyom és hazám iránt érzek, gyakran bátorított a legnagyobb életveszedelemben. Most pedig a becsület késztet arra, hogy vakmerõen feledve jelentéktelen voltomat, e rövid írást átnyújtsam Fölségednek. Hogyha a hálátlanság halálos mérgezõje a becsület minden erényének, akkor én bizonyára vétkes lennék e bûnben, ha elmulasztanám bármely módját is annak, hogy hálámat megmutassam. Úgy történt, hogy majd tíz évvel ezelõtt, amikor Virginiában jártam, és foglyul ejtett legnagyobb királyuk, Powhatan hada, rendkívüli kegyben részesített e hatalmas vadember, különösen annak fia, Nantaquaus, a legférfiasabb, legnyájasabb s legbátrabb lélek, akit valaha is láttam a vademberek között, és annak leánytestvére, Pocahontas, a király legkedvesebb és nagyon szeretett leánya, aki akkor gyermek volt csupán, tizenkét-tizenhárom éves. Ennek szánalommal telt, könyörületes szíve [megesett] kétségbeejtõ helyzetemen, és nagy okot adott arra, hogy tiszteljem õt, magam lévén az elsõ keresztény, akit e büszke király és zordon kísérõi valaha is láttak. Miután így barbár erejük rabságba hajtott, nem panaszolhatom, hogy hiányzott volna a segítség megelõzni azt, amit halálos ellenségeimnek hatalmukban volt tenni. Miután vagy hat hétig hizlaltak a vad udvaroncok között, kivégzésem percében a királyleány a maga fejét tette kockára, hogy megmentse az enyémet. Ámde nem elégedett meg ennyivel, hanem rábírta atyját, hogy biztonságban visszaküldjön James Townba, ahol is vagy harmincnyolc nyomorult, szegény, beteg teremtményre találtam. Ezeknek kellett birtokukban tartaniok Virginia egész hatalmas területét. Oly gyönge volt ez a szegény közösség, hogy ha a vademberek nem tápláltak volna bennünket, egyenesen éhen haltunk volna. És a segítséget, legkegyelmesebb Királyné, legtöbbször ezen úrhölgy, Pocahontas hozta.
Amikor pedig a forgandó szerencse a békét háborúra váltotta, a harci viadalok ellenére, e zsenge szûz még mindig nem félt meglátogatni minket, és általa a viszályok gyakran elsimultak, nélkülözéseinket pedig mindig élelemmel enyhítette. Hogy atyja politikája volt-e így felhasználni õt, vagy Isten rendelése tette õt a gondviselés eszközévé, vagy a maga rendkívüli szeretete nemzetünk iránt, nem tudnám megmondani. De abban biztos vagyok, hogy amikor atyja a legnagyobb fortéllyal és erõvel rajtam akart ütni – lévén nekem akkor csak tizennyolc emberem –, az éj sötétje nem riasztotta el attól, hogy az irtózatos erdõn keresztül eljöjjön, és könnyes szemmel adja tudtomra a hírt, legjobb tanácsával együtt, hogy meneküljek atyja dühétõl, amit is ha az megtudott volna, bizonyára megölte volna õt.
James Townban oly szabadon jött-ment vad kíséretével, akárcsak atyja lakhelyén, és két-három éven át Isten után õ volt az eszköz, mely megõrizte a haláltól, éhínségtõl és a teljes zûrzavartól a kolóniát, melyet ha akkor feloszlatunk, Virginia a mai napig az maradt volna, ami volt, amikor mi elõször odaérkeztünk.
Amióta eljöttem, a dolgokat ott sokféle esemény befolyásolta és változtatta meg; így volt ez bizonyára a távozásomat követõ hosszú és kínos háború után, melynek egész ideje alatt semmi hír sem jött felõle.
Két évvel késõbb õ maga került fogságba, és ott tartották még két évig. Ezáltal a kolónia felszabadult [az ostrom alól], és békét kötöttek. Végül is lemondott barbár életmódjáról, és férjhez ment egy angol úriemberhez, akivel jelenleg Angliában tartózkodik, õ az elsõ keresztény abból a nemzetbõl, az elsõ virginiai, aki angolul beszél, vagy akinek angol férfival kötött házasságából gyermeke született, mely dolog, ha igazából meggondoljuk azt, amit mondani akarok, méltó egy uralkodónõ figyelmére. Így, Legkegyelmesebb Úrnõm, elbeszéltem Fölségednek, amirõl Fölséged nagyobb élvezetére tudós történetírásunk részletesen beszámol majd, és ezt még Fölséged életében; ámbár írhat errõl jelesebb toll, de becsületesebb szívbõl nem fakadhat. Eddig még soha semmit sem kértem az államtól, sem mástól, és most a magam tehetetlensége, az õ rendkívüli érdemei, Fölséged születése, módja és tekintélye, az õ származása, erénye, szüksége és tapasztalatlansága tesznek engem olyan bátorrá, hogy alázatosan könyörögjek Fölségednek, vegyen így tudomást személyérõl, legyen bár ez egy oly érdemtelen hírhozó részérõl, mint én – férjének helyzete nem lévén olyan, hogy õt Fölséged szolgálatára érdemessé tegye. Az a legtöbb és ugyanakkor a legkedvesebb, amit tehetek, hogy ezt elmondom, mert senki sem tapasztalta oly gyakran, mint én, milyen nagy a lelke, legyen bár termete akármilyen is. Ha nem fogadjuk illendõen, látván, hogy a királyság általa igazában egy királysághoz juthat, irántunk és a kereszténység iránt való szeretete gyûlöletre és haragra válthat, oly mértékben, hogy hamarosan mindent megronthatna, ami jó. Míg ha látja, hogy egy ilyen hatalmas királyné megtiszteli kegyével, jobban, mint gondolhatná, mivel Fölséged annyira jó szolgáihoz és alattvalóihoz, ez annyira elbûvölné, hogy elégedettségében legdrágább vérét áldozná annak érdekében, amit Fölséged és a Király minden becsületes alattvalója a legõszintébben kíván.
És így én alázattal csókolom Fölséged kegyes kezét.
Mivel abban az idõben készültem vitorlát bontani Új-Anglia felé, nem maradhattam, hogy úgy szolgáljam õt, ahogy szerettem volna, és ahogy azt õ ugyancsak megérdemelte. De hallván, hogy Branfordban tartózkodik, több barátom társaságában elmentem, hogy meglátogassam. Szerény köszöntés után, minden szó nélkül elfordult s elrejtette arcát, mintha valami bántaná. Ilyen kedvében férje és mi, a többiek magára hagytuk õt két-három órán át, s közben én megbántam, hogy azt írtam volt, hogy beszél angolul. Ámde nem sokkal ezután beszélni kezdett, és jól emlékeztetett a szívességekre, amiket tett volt.
(Fordította C. Cutean Éva)
Link
Pokahontasz (kb. 1596–1617) eredeti neve Matoaka volt. A powhatan (magyarosan: póheten) törzsszövetség fõnökének legkedvesebb lányaként – de nem a legfontosabb felesége gyermekeként – kulcsszerepet játszott az õslakosok és a gyarmatosítók közötti kapcsolatok alakulásában a Jamestown alapítását követõ évtizedben. A „játékos kedvû” néven is ismert lány nagyobb érdeklõdést mutatott a különös fehér telepesek iránt, mint népének többi tagja, gyakran ellátogatott Jamestownba és barátkozott a korban hozzá illõ fiúkkal. Az angolok csodálták õt szeretetreméltósága, elõkelõ származása és nemes külleme miatt. (Jamestown elsõ viszontagságos éveirõl lásd cikkünket itt.)
Amikor 1607 decemberében látszólag az életét is kockára tette John Smith kapitány megmentéséért egy – feltehetõen befogadási – szertartás során, a telepesek rájöttek, hogy honfitársainál sokkal könnyebben kezelhetõ. Maga Smith egyenesen „Páratlannak” nevezte. William Strachey viszont – talán annak hatása alatt, hogy a lány szokása szerint az erõdön kívül meztelenül cigánykerekezett, ahogy kortársainál az megszokott volt – jóval óvatosabb véleményt formált róla: szerinte „jó kiállású, de ledér ifjú leány” volt (ezért kaphatta az állítólag hasonló jelentésû Pokahontasz becenevet). 1613-ban az angolok elfogták Pokahontaszt, és váltságdíjat követeltek az apjától, amit az visszautasított. Fogsága alatt a lány megtanult angolul, felvette a kereszténységet, és Lady Rebecca néven meg is keresztelték. A telepesek abban bíztak, hogy a John Rolfe dohányültetvényessel 1614-ben kötött házassága békét hoz a gyarmatnak. A frigy egészen pontosan 400 éve, 1614. április 5-én köttetett meg.
A barna özvegy
Néhány történész szerint azonban nem ez volt Pokahontasz elsõ házassága: korábban már két évig élt együtt egy Kocoum nevû „kapitánnyal”, aki talán Pokahontasz apjának testõre volt eredetileg. A férj állítólag a patawomeck (potomac) törzshöz tartozott, amellyel így pecsételték meg szövetségüket a powhatanok. Amikor Pokahontasz éppen férje rokonságát látogatta 1613-ban, Samuel Argall kapitány egy csellel – és a helyi indiánokkal összejátszva – elraboltatta Pokahontaszt, a hajójára vitette, és túszként tartotta fogva, hogy a powhatan törzsszövetség feje cserébe kiadja az 1609-ben vagy 1610-ben kezdõdött elsõ angol–powhatan háborúban ejtett foglyait, valamint számos fegyvert. A foglyok kiadása megtörtént, ám Pokahontasz mégsem tért haza népéhez, ugyanakkor egy pillanatra sem feledte apja iránti kötelességeit, és igyekezett elsimítani az ellentéteket a gyarmatosítókkal.
Erre jó esélyt kínált a házasság, amelyet a fiatal özvegyember, John Rolfe kezdeményezett – Kocoum állítólag meghalt egy csetepaté során, de az is lehet, hogy sohasem létezett, valójában a késõbbi férj egyik, az évszázadok során elferdült helyi ragadványneve volt a Kocoum. Pokahontasz valódi érzéseirõl és szándékairól nem maradt fenn feljegyzés, azt azonban tudjuk, hogy Rolfe szenvedélyesen kereste kegyeit, és egyértelmû testi vonzalmát Jamestown kormányzójának írott levelében azzal magyarázta, hogy a házassággal akarja a lány lelki üdvét megmenteni (a sajátjával együtt), kiemelve õt a pogányságból, és hazáját, valamint Isten nagyobb dicsõségét akarja e tettel szolgálni.
A házaspárnak nem sokkal késõbb, 1615. január 30-án született egy Thomas nevû kisfia, majd 1616-ban Angliába hajóztak, hogy az amerikai gyarmatot népszerûsítsék. Még a királyi udvarban is fogadták Pokahontaszt (közrendû férjét ellenben nem), és a „nemes vadembereknek” kijáró hódolattal és kíváncsisággal vették körül. Neki azonban – és a kíséretében lévõ indiánoknak, akiknek az volt a feladata, hogy felmérjék az angolok valódi erejét és hatalmát – nem voltak túl nagy illúziói a gyarmatosítással kapcsolatban, és az õt felkeresõ John Smith kapitánynak is alaposan beolvasott (ez burkoltan John Smith alább közölt visszaemlékezéseibõl is kiderül).
Amerikába való hazautazása elõtt mindössze egy nappal hunyt el fertõzõ betegségben, és a gravesendi Szent György-templomban temették el. Férje 1622-ben halt meg az ültetvényén – lehet, hogy indiánok mészárolták le, de az is elképzelhetõ, hogy betegség végzett vele –, Thomas Rolfe pedig (akinek neveltetését 20 éves koráig nagybátyja felügyelte Angliában) késõbb szintén visszatért Virginiába, és a gyarmat megbecsült polgára lett.
John Smith kapitány meglátogatja Pokahontaszt
[1616. június havában]
Ezen idõ alatt Rebecca úrhölgy, más néven Pocahontas, Powhatan leánya férjének, John Rolfe úrnak és barátainak szorgalmas gondoskodásával úgy megtanult angolul, hogy jól meg lehetett érteni szavát. Alaposan kioktatták a kereszténység tanaira, és igen udvarias és jól nevelt lett a mi angol szokásaink szerint. Férjétõl gyermeke is született, akit gyöngéden szeretett, és a kincstárnok meg a Társaság elrendelték, hogy az õ meg a gyermeke ellátása biztosítva legyen. Ezenkívül különbözõ magasrendû és rangú személyek nagy szívességgel viseltettek iránta. Mielõtt Londonba érkezett volna, Smith kapitány, hogy meghálálja elõbbi jóindulatát, ismertette õkegyelmes fölségével, a királynéval és az udvarral Pocahontas érdemeit, s e célból egy könyvecskét írt a királynénak, melynek rövid kivonata alább következik:
113626621
Pocahontas megmenti Smith kapitányt
A legfölségesebb és legerényesebb uralkodónõ, Anna, Nagy-Britannia királynéjához
Csodálatra legméltóbb Királyné.
A szeretet, melyet Istenem, királyom és hazám iránt érzek, gyakran bátorított a legnagyobb életveszedelemben. Most pedig a becsület késztet arra, hogy vakmerõen feledve jelentéktelen voltomat, e rövid írást átnyújtsam Fölségednek. Hogyha a hálátlanság halálos mérgezõje a becsület minden erényének, akkor én bizonyára vétkes lennék e bûnben, ha elmulasztanám bármely módját is annak, hogy hálámat megmutassam. Úgy történt, hogy majd tíz évvel ezelõtt, amikor Virginiában jártam, és foglyul ejtett legnagyobb királyuk, Powhatan hada, rendkívüli kegyben részesített e hatalmas vadember, különösen annak fia, Nantaquaus, a legférfiasabb, legnyájasabb s legbátrabb lélek, akit valaha is láttam a vademberek között, és annak leánytestvére, Pocahontas, a király legkedvesebb és nagyon szeretett leánya, aki akkor gyermek volt csupán, tizenkét-tizenhárom éves. Ennek szánalommal telt, könyörületes szíve [megesett] kétségbeejtõ helyzetemen, és nagy okot adott arra, hogy tiszteljem õt, magam lévén az elsõ keresztény, akit e büszke király és zordon kísérõi valaha is láttak. Miután így barbár erejük rabságba hajtott, nem panaszolhatom, hogy hiányzott volna a segítség megelõzni azt, amit halálos ellenségeimnek hatalmukban volt tenni. Miután vagy hat hétig hizlaltak a vad udvaroncok között, kivégzésem percében a királyleány a maga fejét tette kockára, hogy megmentse az enyémet. Ámde nem elégedett meg ennyivel, hanem rábírta atyját, hogy biztonságban visszaküldjön James Townba, ahol is vagy harmincnyolc nyomorult, szegény, beteg teremtményre találtam. Ezeknek kellett birtokukban tartaniok Virginia egész hatalmas területét. Oly gyönge volt ez a szegény közösség, hogy ha a vademberek nem tápláltak volna bennünket, egyenesen éhen haltunk volna. És a segítséget, legkegyelmesebb Királyné, legtöbbször ezen úrhölgy, Pocahontas hozta.
Amikor pedig a forgandó szerencse a békét háborúra váltotta, a harci viadalok ellenére, e zsenge szûz még mindig nem félt meglátogatni minket, és általa a viszályok gyakran elsimultak, nélkülözéseinket pedig mindig élelemmel enyhítette. Hogy atyja politikája volt-e így felhasználni õt, vagy Isten rendelése tette õt a gondviselés eszközévé, vagy a maga rendkívüli szeretete nemzetünk iránt, nem tudnám megmondani. De abban biztos vagyok, hogy amikor atyja a legnagyobb fortéllyal és erõvel rajtam akart ütni – lévén nekem akkor csak tizennyolc emberem –, az éj sötétje nem riasztotta el attól, hogy az irtózatos erdõn keresztül eljöjjön, és könnyes szemmel adja tudtomra a hírt, legjobb tanácsával együtt, hogy meneküljek atyja dühétõl, amit is ha az megtudott volna, bizonyára megölte volna õt.
James Townban oly szabadon jött-ment vad kíséretével, akárcsak atyja lakhelyén, és két-három éven át Isten után õ volt az eszköz, mely megõrizte a haláltól, éhínségtõl és a teljes zûrzavartól a kolóniát, melyet ha akkor feloszlatunk, Virginia a mai napig az maradt volna, ami volt, amikor mi elõször odaérkeztünk.
Amióta eljöttem, a dolgokat ott sokféle esemény befolyásolta és változtatta meg; így volt ez bizonyára a távozásomat követõ hosszú és kínos háború után, melynek egész ideje alatt semmi hír sem jött felõle.
Két évvel késõbb õ maga került fogságba, és ott tartották még két évig. Ezáltal a kolónia felszabadult [az ostrom alól], és békét kötöttek. Végül is lemondott barbár életmódjáról, és férjhez ment egy angol úriemberhez, akivel jelenleg Angliában tartózkodik, õ az elsõ keresztény abból a nemzetbõl, az elsõ virginiai, aki angolul beszél, vagy akinek angol férfival kötött házasságából gyermeke született, mely dolog, ha igazából meggondoljuk azt, amit mondani akarok, méltó egy uralkodónõ figyelmére. Így, Legkegyelmesebb Úrnõm, elbeszéltem Fölségednek, amirõl Fölséged nagyobb élvezetére tudós történetírásunk részletesen beszámol majd, és ezt még Fölséged életében; ámbár írhat errõl jelesebb toll, de becsületesebb szívbõl nem fakadhat. Eddig még soha semmit sem kértem az államtól, sem mástól, és most a magam tehetetlensége, az õ rendkívüli érdemei, Fölséged születése, módja és tekintélye, az õ származása, erénye, szüksége és tapasztalatlansága tesznek engem olyan bátorrá, hogy alázatosan könyörögjek Fölségednek, vegyen így tudomást személyérõl, legyen bár ez egy oly érdemtelen hírhozó részérõl, mint én – férjének helyzete nem lévén olyan, hogy õt Fölséged szolgálatára érdemessé tegye. Az a legtöbb és ugyanakkor a legkedvesebb, amit tehetek, hogy ezt elmondom, mert senki sem tapasztalta oly gyakran, mint én, milyen nagy a lelke, legyen bár termete akármilyen is. Ha nem fogadjuk illendõen, látván, hogy a királyság általa igazában egy királysághoz juthat, irántunk és a kereszténység iránt való szeretete gyûlöletre és haragra válthat, oly mértékben, hogy hamarosan mindent megronthatna, ami jó. Míg ha látja, hogy egy ilyen hatalmas királyné megtiszteli kegyével, jobban, mint gondolhatná, mivel Fölséged annyira jó szolgáihoz és alattvalóihoz, ez annyira elbûvölné, hogy elégedettségében legdrágább vérét áldozná annak érdekében, amit Fölséged és a Király minden becsületes alattvalója a legõszintébben kíván.
És így én alázattal csókolom Fölséged kegyes kezét.
Mivel abban az idõben készültem vitorlát bontani Új-Anglia felé, nem maradhattam, hogy úgy szolgáljam õt, ahogy szerettem volna, és ahogy azt õ ugyancsak megérdemelte. De hallván, hogy Branfordban tartózkodik, több barátom társaságában elmentem, hogy meglátogassam. Szerény köszöntés után, minden szó nélkül elfordult s elrejtette arcát, mintha valami bántaná. Ilyen kedvében férje és mi, a többiek magára hagytuk õt két-három órán át, s közben én megbántam, hogy azt írtam volt, hogy beszél angolul. Ámde nem sokkal ezután beszélni kezdett, és jól emlékeztetett a szívességekre, amiket tett volt.
(Fordította C. Cutean Éva)
Link
Hozzaszolasok
#1 |
VaLa
- 2014. April 08. 11:42:01
Hozzaszolas küldése
Hozzaszolas küldéséhez be kell jelentkezni.