Navigacio
Szakmai oldal:
RSS
Jásdi Kiss Imre: Hatodik Pecsét
Bejelentkezés
üdvözlet
A MAI NAPTÓL (2015/09/22) AZ ÚJ WEBOLDALUNK A: HTTP://POSTAIMRE.MAGYARNEMZETIKORMANY.COM :)
.....................
(A www.postaimre.net a továbbiakban szakmai oldalként müködik
az egykoti www.magyarnemzetikormany.com/pi-klub cím - archiv oldalként, amint tapasztalhatjátok - még mindig elérhetö.)
.....................
(A www.postaimre.net a továbbiakban szakmai oldalként müködik
az egykoti www.magyarnemzetikormany.com/pi-klub cím - archiv oldalként, amint tapasztalhatjátok - még mindig elérhetö.)
Miért válnak normális emberek gonosszá?
"Normálisak" nem válnak "gonosszá"! Ami "normális" manapság, az a teljes idiotizmus.
"Hõsiesnek lenni egyszerû" – üzeni Philip Zimbardo, a világhírû börtönkísérlet atyja, aki a hétvégén Budapesten népszerûsítette az õ ötlete alapján szervezõdött hazai civil kezdeményezést, a Hõsök Tere-projektet. Úgy véli, ma sokkal jobb a pszichológus hallgatóknak, mint az õ idejében, mert több a lány az egyetemeken. A világhírû szociálpszichológust az emberi gonoszságról, a magyar néplélek megváltoztathatóságáról kérdeztük.
hvg.hu: Ön leginkább a stanfordi börtönkísérlet miatt vált ismertté, rengeteg cikket, egy könyvet (Lucifer-hatás) és megannyi elõadást tartott arról, hogyan válnak normális emberek gonosszá. Néhány éve azonban változtatott a nézõpontján, és azt kezdte el kutatni, hogyan képesek hétköznapi emberek jó cselekedetekre. Mi állt ennek a váltásnak a hátterében? Miért állt a Hõsök Tere kezdeményezés mellé?
Philip Zimbardo: Azért váltottam, mert a Gonosz már teljesen átjárt (nevet). Komolyra fordítva a szót, az emberi gonoszság gyerekkorom óta érdekel. Dél-Bronxban nõttem fel egy gettóban. Egy ilyen szegény helyen mindig találkozol olyan emberekkel, akik arra csábítanak, hogy rossz dolgokat tegyél – fõleg pénzért. Már akkor, gyerekként feltettem magamnak a kérdést, miért választja néhány gyerek a rossz utat, és miért van mindig néhány, aki nem lép erre a veszélyes ösvényre. Az egyszerû válasz persze általában a rossz családi háttér volt: csonka családok, drog- vagy alkoholfüggõ szülõk, de ez a válasz már akkor sem elégített ki.
Philip Zimbardo
Fotó: Horváth Szabolcs
Késõbb elkezdtem pszichológiát tanulni, ahol ugyanezt a kérdést tettem fel újra: miért válnak normális, alapvetõen jó emberek gonosszá? Az addigi pszichológiai kutatások azonban külsõ szempontok alapján tették fel a kérdést, én viszont belülrõl, magukból kiindulva akartam megérteni az embereket. A stanfordi börtönkísérlettel az volt a célom, hogy én teremtsem meg azt a környezetet, amelyben az emberi gonoszság színre léphet. A kísérlet üzenete azonban szörnyû volt: egy rossz szituáció, rossz környezet, az emberek többségébõl az esetek nagy százalékában borzalmas cselekedeteket vált ki.
A börtönkísérlet
Fotó: prisonexp.org
A stanfordi egyetemen 1971-ben újsághirdetés útján kerestek napi 15 dollárért egyetemista résztvevõket egy kéthetesre tervezett börtönszimulációs kísérlethez. A jelentkezõket megvizsgálták, s akiket egészségesnek és pszichésen is kiegyensúlyozottnak találtak, azok közül kiválasztottak 24-et. Ezt a kiválasztott csoportot azután teljesen véletlenszerûen osztották szét foglyokra és börtönõrökre. Az egyetem alagsorában rendezték be a „börtönt”. Az õrök mindössze annyi eligazítást kaptak, hogy mûködtessék azt rendeltetésszerûen, tartsák fenn a rendet bármilyen módon, csak fizikai erõszakot nem alkalmazhattak. A rabok semmiféle eligazítást nem kaptak.
A kísérlet már a második naptól elfajult. Az õrök egyre inkább megmámorosodtak a hatalmuktól, egyre durvábbak lettek, megalázták a foglyokat, akiken pedig egyre súlyosabb érzelmi, lelki zavarok mutatkoztak. Az õrök idõnként a WC használatát is megtagadták a raboktól, így azok kénytelenek voltak a cellájukban elhelyezett vödröket használni. Gyakori volt, hogy a rabokat õreik meztelenségre kényszerítették, vagy megvonták tõlük az élelmet.
A kísérlet hamar ellenõrizhetetlenné, és a rabokra nézve veszélyessé kezdett válni, az õrök jelentõs részének szadizmusa és a foglyok pszichés traumája miatt. A hatodik napon be kellett szüntetni a kísérletet.
A börtönkísérletnek ma is mûködõ honlapja van, ez azért is fontos, mert a kísérletben tapasztaltak többször elõfordultak korábban is és azóta is „élesben”: gondoljunk csak az Abu Ghraib börtönre vagy Guantánamóra. Zimbardo a Lucifer-hatás címû magyarul is megjelent kötetében hosszasan taglalja a „szörnyeteggé válás útjának” lélektani, szociálpszichológiai elemeit.
A börtönkísérletrõl egyébként játékfilm is készült A kísérlet címmel.
Korunk médiája ráadásul imádja az ilyen történeteket, mert az emberek ugyan Jézushoz imádkoznak, de olvasni az Ördögrõl szeretnek. De ezek a kutatások egy másik aspektushoz is elvezettek: miért tesznek néha jót az emberek, és ez egy jóval komplikáltabb kérdés volt az elõzõnél.
hvg.hu: Olyan témájú kutatás nem is létezett korábban, amely a jó cselekedet, a segítõkészség, a hétköznapi hõsiesség kérdésével foglalkozott volna?
P. Z.: Nem találtam ilyet. A pozitív pszichológiai irányzat nem foglakozott a hétköznapi hõsiességgel. Volt szó együttérzésrõl, szánalomról, de hõsiességrõl nem. Azért nem, mert a hõsiesség egy tett, és az addigi kutatások a gondolatra fókuszáltak.
Egyszer alkalmam nyílt beszélgetni a dalai lámával, aki egy kérdésemre azt válaszolta, hogy õ hisz benne, hogy a világ teljesen megváltoztatható, ha mindenki birtokában lenne a részvét, az együttérzés képességének. De például egy bronxi srác soha nem fogja megtapasztalni az empátiát, nem fog beiratkozni egy ilyen témájú kurzusra, nem fog meditálni errõl a kérdésrõl. Ha a földön fekszem és vérzem, és odajön hozzám valaki azzal a szöveggel, hogy együtt érzek veled a szenvedésben, valószínûleg elküldöm a fenébe.
Fotó: Horváth Szabolcs
Így aztán a részvét, az empátia helyett a tettekre koncentráltam, azokra az esetekre, amikor valaki ténylegesen segít egy másik emberen. Az lett a célom, hogy a bennünk rejlõ együttérzést hõsies tetté alakítsuk át a társadalomban. Egy pedagógiaforradalmat szeretnék elérni, amelynek keretében a középiskolások megismerhetik cselekedeteik hátterét, motivációit. Nem leckét adunk ezeknek a gyerekeknek, hanem videókat vetítünk, amelyekre reagálniuk, reflektálniuk kell. Nem vizsgáztatjuk a középiskolásokat, hanem arra ösztönözzük õket, hogy kérdéseket tegyenek fel, írják le és osszák meg a tapasztalataikat, problémáikat a legjobb barátaikkal.
hvg.hu: Hogyan tudna leírni egy hétköznapi hõst, mik a legfõbb tulajdonságai? Például én is hétköznapi hõssé válhatok?
P. Z.: Mindenkiben – kivéve a pszichopatákat – ott van a potenciál, hogy hétköznapi hõs lehessen. A hõsiesség fogalmát azonban gyakran összemossuk a büszkeséggel. Valaki például olimpia aranyat nyer, ami óriási teljesítmény, de mit is tett ez a sportoló értem? Az én és a projekt résztvevõinek definíciója a hõsre így szól: olyan személy, aki segített máson, annak tudatában, hogy tette súlyos következményekkel és veszélyekkel járhat. Az önzetlenség, az adakozás a hõs "light" verziója: nincs veszély, nincs kockázat.
Hõsi tett alatt azonban nem kell nagyon drámai dolgot érteni. A cél az, hogy felismerd azt a szituációt, amikor egy másik személynek jobbá teheted a napját. Megdicséred, rámosolyogsz, stb. Ezek olyan kis dolgok, amikre bárki képes, hõsnek lenni egyszerû, ez a világ legkönnyebb "munkája". Ez az az idõszak, amit úgy hívunk "betanuló hõs" vagy "várakozó hõs", ezek a látszólag kis cselekedetek tudatosabbá tehetnek, és nagyobb eséllyel lépsz közbe, ha egy komolyabb helyzetben kell segítened.
hvg.hu: Mennyire ismeri a kelet-európaiakat, a magyarokat? Ezt azért kérdezem, mert felmérések szerint az önképünk rendkívül negatív, a bizalmatlanság és cinizmus hatja át a hétköznapjainkat. Mûködhet-e ez a program egy ilyen környezetben?
P. Z.: Igen, mûködhet. Tudja, én az amerikai optimizmussal felvértezve érkeztem ide (nevet). Jártam az egykori Csehszlovákiában, Lengyelországban, a délszláv államokban, és azt tapasztaltam, hogy a legnagyobb ellenség ebben a régióban a pesszimizmus és a cinizmus. A probléma onnan ered, hogy a fasizmus, majd a kommunizmus azt hitette el az emberekkel, hogy a fontos eseményeket, döntéseket nem befolyásolhatják. Ha mégis megteszik, meghalnak. Így akinek lett volna mersze felszólalni, közbelépni, azt a közeg visszahúzta, mert az átlag azt vallotta, nem érdemes ugrálni, hiszen az ilyet úgyis eltünteti a hatalom. A kémek miatt az emberek nem bíztak egymásban. Egyszóval ezek az elnyomó rendszerek arra épültek, hogy minimalizálják a lehetõségét, hogy valaki hõssé válhasson.
Fotó: Horváth Szabolcs
A célunk az, hogy ezeket a beidegzõdéseket megváltoztassuk, és átalakítsuk az itteni emberek gondolkodásmódját. Ezt gyakorlatokkal is elérhetjük. Ezeket a gyakorlatokat már alkalmazzák például Lengyelországban vagy Svédországban, remélhetõleg hamarosan itt is elkezdõdhet a program. A lényeg az, hogy a gyerekeket és az idõsebb érdeklõdõket az úgynevezett helyzeti figyelemre neveljük. Mit jelent ez: például, hogy tudják, kihez fordulhatnak, kiben bízhatnak veszély esetén, de azt is, hogyan ismerjék fel és hogyan közeledjenek egy olyan társukhoz, aki félénk, vagy hogyan vigasztalják meg egy, a sarokban magányosan sírdogáló ismerõsüket.
hvg.hu: A befelé fordulás helyett a mások felé nyitásra helyezõdik a hangsúly.
P. Z.: Így van. Az ellenség az egocentrizmus. Ehelyett arra kell törekednünk, hogy merjünk nyitni mások felé. A hõsiesség nem rólam, hanem rólunk szól. Három éve indítottuk az elsõ ilyen programunkat egy amerikai középiskolában. Ez a program arra koncentrál, hogy követelmények támasztása helyett inkább egyszerûen afelé orientáljuk a diákokat, hogy merjék magukat jól érezni. Például az legyen a "házi feladatuk", hogy megnevetessenek valakit. Az egész a jókedvrõl szól, és nem a számon kérésrõl.
hvg.hu: Tehát ez egy tanulható folyamat?
P. Z.: Abszolút. Például meglátsz egy turistát, aki láthatóan eltévedt és ahelyett, hogy továbbmennél, inkább segítesz neki. Ez már egy lépés. A legrosszabb válasz, ha azt mondod, bocs, de nincs idõm. Mindenki elfoglalt, mindenki siet, de igazából csak nagyon kevés az igazán sürgõs helyzet. Én is elfoglalt embernek számítok, rengeteg levélre kell válaszolnom, de megtanultam, hogy mindennap idõt szakítsak azokra az emberekre, akik fontosak nekem.
hvg.hu: Rengeteg felkérést vállal el a világ minden táján, elõadásokat tart, korábban a pszichológiát népszerûsítõ tévés mûsorokban is szerepelt. Miért ilyen fontos önnek, hogy közelebb hozza a pszichológiai elméleteket a hétköznapi emberekhez, laikusokhoz?
P. Z.: Ennek megértéséhez megint a gyerekkoromba kell visszamenni. Egyszerû családból származom, ahol rajtam kívül senki még csak a középiskola közelébe sem jutott. Amikor elkezdtem pszichológiával foglalkozni, mindig feltettem magamnak a kérdést: vajon el tudnám-e ezt magyarázni az édesanyámnak? Késõbb ez vált a célommá. Olyanokat tanítani, akik érdeklõdnek a téma iránt, de képzetlenek.
Fotó: Horváth Szabolcs
Mostanra szokásommá vált, hogy nem használok akadémikus kifejezéseket. A Lucifer-hatás címû könyvem sem szociálpszichológiai mû: bárki elolvashatja és megértheti. A tanítás során amikor elõadást tartok, vagy amikor írok, mindig figyelek arra, hogy ne csak a kutatás végeredményét és tanulságait ismertessem, hanem feltárjam a saját nézõpontomat is, láthatóvá tegyem a kutatást megelõzõ kérdéseket, és a folyamatot. Így a hallgatók vagy olvasók sokkal inkább a részesévé válnak a folyamatnak. A tanulságokat jobban megértik, és könnyebben alkalmazzák azokat késõbb, a hétköznapjaik során.
hvg.hu: Egyszer azt nyilatkozta, hogy a pszichológia tudománya most éli az eddigi legizgalmasabb idõszakát. Melyek most a leginkább érdekes területek?
P. Z.: Az 50-es években, amikor én egyetemista voltam, a pszichológia borzasztóan unalmas volt. Ott is hagytam az órákat és inkább szociológiát és antropológiát hallgattam. Mára azonban a pszichológia teljesen átalakult. A legizgalmasabb terület a memóriakutatás. Ma már olyan technikai lehetõségeink vannak, amelyekkel például mûvészek, zenészek agyi mûködéseit tanulmányozhatjuk. A transzaktív memóriakutatás is hihetetlenül izgalmas terület.
De ami még fontosabb különbség számomra, és ami miatt még inkább irigylem a mai egyetemistákat, hogy az én idõmben alig volt lány a szakon, manapság azonban a nõi pszichológia hallgatók aránya az amerikai egyetemeken 70-80 százalék. Azért ez nem egy elhanyagolható különbség. (nevet)
Fotó: Horváth Szabolcs
hvg.hu: Egy rövid elõadásában fõleg a tinédzser fiúkat veszélyeztetõ modern problémákra figyelmeztet. Azzal érvel, hogy a videojátékokhoz és a pornóvideókhoz való korlátlan hozzáférés kihat a a fiúk szellemi, szociális és érzelmi intelligenciájára. Milyen folyamatok zajlanak jelenleg ebben a problémakörben?
P. Z.: Errõl a kérdésrõl épp a múlt héten adtam közre egy e-könyvet. A probléma súlyos, és egyre súlyosabb az Egyesült Államokban, de még rosszabb a helyzet Ázsiában. Japánban külön kifejezés (hikikomori) van azokra a férfiakra, akik soha nem hagyják el a lakásukat, és nem élnek semmiféle szociális életet.
Az okok a következõk: egyrészt nincs olyan apafigura a srácok közelében, aki motiválná õket. Egy felmérés szerint egy átlag amerikai tinédzser egy hét alatt 30 percet tölt az apjával, és 44 órát ül a képernyõ elõtt. Másrészt a videojátékok és pornóvideók egyre erõsebb függõséget okoznak, mivel folyamatosan fejlõdnek, újabb és újabb lehetõségeket kínálnak.
A valódi probléma az, hogy a játék- és pornófüggõség miatt ezek a fiatalok nem tanulják meg, mi az a szociális felelõsség. Itt a tinédzserektõl kezdve egészen a fiatal harmincasokig kimutatható jelenségrõl beszélünk. Száz százalékban az adott dologra, a játékra vagy a pornóklipre koncentrálnak, ilyen helyzet viszont csak a virtuális világban létezik. A valódi életben nincs olyan szituáció, amikor a teljes figyelmed kizárólag egy dolognak tudod szentelni.
Nem a pornóipar a felelõs, hiszen az csak az igényt szolgálja ki. A fõ veszély az, hogy aki a képernyõ elõtt tölti a napját videojátékkal és pornóval, az voltaképp megszûnik emberi lénynek lenni: nem alkot, nem olvas, nem mozog, nem beszélget, stb. Ennyi erõvel egy robot is ülhetne a képernyõk elõtt.
A Hõsök tere-pro
Link
"Hõsiesnek lenni egyszerû" – üzeni Philip Zimbardo, a világhírû börtönkísérlet atyja, aki a hétvégén Budapesten népszerûsítette az õ ötlete alapján szervezõdött hazai civil kezdeményezést, a Hõsök Tere-projektet. Úgy véli, ma sokkal jobb a pszichológus hallgatóknak, mint az õ idejében, mert több a lány az egyetemeken. A világhírû szociálpszichológust az emberi gonoszságról, a magyar néplélek megváltoztathatóságáról kérdeztük.
hvg.hu: Ön leginkább a stanfordi börtönkísérlet miatt vált ismertté, rengeteg cikket, egy könyvet (Lucifer-hatás) és megannyi elõadást tartott arról, hogyan válnak normális emberek gonosszá. Néhány éve azonban változtatott a nézõpontján, és azt kezdte el kutatni, hogyan képesek hétköznapi emberek jó cselekedetekre. Mi állt ennek a váltásnak a hátterében? Miért állt a Hõsök Tere kezdeményezés mellé?
Philip Zimbardo: Azért váltottam, mert a Gonosz már teljesen átjárt (nevet). Komolyra fordítva a szót, az emberi gonoszság gyerekkorom óta érdekel. Dél-Bronxban nõttem fel egy gettóban. Egy ilyen szegény helyen mindig találkozol olyan emberekkel, akik arra csábítanak, hogy rossz dolgokat tegyél – fõleg pénzért. Már akkor, gyerekként feltettem magamnak a kérdést, miért választja néhány gyerek a rossz utat, és miért van mindig néhány, aki nem lép erre a veszélyes ösvényre. Az egyszerû válasz persze általában a rossz családi háttér volt: csonka családok, drog- vagy alkoholfüggõ szülõk, de ez a válasz már akkor sem elégített ki.
Philip Zimbardo
Fotó: Horváth Szabolcs
Késõbb elkezdtem pszichológiát tanulni, ahol ugyanezt a kérdést tettem fel újra: miért válnak normális, alapvetõen jó emberek gonosszá? Az addigi pszichológiai kutatások azonban külsõ szempontok alapján tették fel a kérdést, én viszont belülrõl, magukból kiindulva akartam megérteni az embereket. A stanfordi börtönkísérlettel az volt a célom, hogy én teremtsem meg azt a környezetet, amelyben az emberi gonoszság színre léphet. A kísérlet üzenete azonban szörnyû volt: egy rossz szituáció, rossz környezet, az emberek többségébõl az esetek nagy százalékában borzalmas cselekedeteket vált ki.
A börtönkísérlet
Fotó: prisonexp.org
A stanfordi egyetemen 1971-ben újsághirdetés útján kerestek napi 15 dollárért egyetemista résztvevõket egy kéthetesre tervezett börtönszimulációs kísérlethez. A jelentkezõket megvizsgálták, s akiket egészségesnek és pszichésen is kiegyensúlyozottnak találtak, azok közül kiválasztottak 24-et. Ezt a kiválasztott csoportot azután teljesen véletlenszerûen osztották szét foglyokra és börtönõrökre. Az egyetem alagsorában rendezték be a „börtönt”. Az õrök mindössze annyi eligazítást kaptak, hogy mûködtessék azt rendeltetésszerûen, tartsák fenn a rendet bármilyen módon, csak fizikai erõszakot nem alkalmazhattak. A rabok semmiféle eligazítást nem kaptak.
A kísérlet már a második naptól elfajult. Az õrök egyre inkább megmámorosodtak a hatalmuktól, egyre durvábbak lettek, megalázták a foglyokat, akiken pedig egyre súlyosabb érzelmi, lelki zavarok mutatkoztak. Az õrök idõnként a WC használatát is megtagadták a raboktól, így azok kénytelenek voltak a cellájukban elhelyezett vödröket használni. Gyakori volt, hogy a rabokat õreik meztelenségre kényszerítették, vagy megvonták tõlük az élelmet.
A kísérlet hamar ellenõrizhetetlenné, és a rabokra nézve veszélyessé kezdett válni, az õrök jelentõs részének szadizmusa és a foglyok pszichés traumája miatt. A hatodik napon be kellett szüntetni a kísérletet.
A börtönkísérletnek ma is mûködõ honlapja van, ez azért is fontos, mert a kísérletben tapasztaltak többször elõfordultak korábban is és azóta is „élesben”: gondoljunk csak az Abu Ghraib börtönre vagy Guantánamóra. Zimbardo a Lucifer-hatás címû magyarul is megjelent kötetében hosszasan taglalja a „szörnyeteggé válás útjának” lélektani, szociálpszichológiai elemeit.
A börtönkísérletrõl egyébként játékfilm is készült A kísérlet címmel.
Korunk médiája ráadásul imádja az ilyen történeteket, mert az emberek ugyan Jézushoz imádkoznak, de olvasni az Ördögrõl szeretnek. De ezek a kutatások egy másik aspektushoz is elvezettek: miért tesznek néha jót az emberek, és ez egy jóval komplikáltabb kérdés volt az elõzõnél.
hvg.hu: Olyan témájú kutatás nem is létezett korábban, amely a jó cselekedet, a segítõkészség, a hétköznapi hõsiesség kérdésével foglalkozott volna?
P. Z.: Nem találtam ilyet. A pozitív pszichológiai irányzat nem foglakozott a hétköznapi hõsiességgel. Volt szó együttérzésrõl, szánalomról, de hõsiességrõl nem. Azért nem, mert a hõsiesség egy tett, és az addigi kutatások a gondolatra fókuszáltak.
Egyszer alkalmam nyílt beszélgetni a dalai lámával, aki egy kérdésemre azt válaszolta, hogy õ hisz benne, hogy a világ teljesen megváltoztatható, ha mindenki birtokában lenne a részvét, az együttérzés képességének. De például egy bronxi srác soha nem fogja megtapasztalni az empátiát, nem fog beiratkozni egy ilyen témájú kurzusra, nem fog meditálni errõl a kérdésrõl. Ha a földön fekszem és vérzem, és odajön hozzám valaki azzal a szöveggel, hogy együtt érzek veled a szenvedésben, valószínûleg elküldöm a fenébe.
Fotó: Horváth Szabolcs
Így aztán a részvét, az empátia helyett a tettekre koncentráltam, azokra az esetekre, amikor valaki ténylegesen segít egy másik emberen. Az lett a célom, hogy a bennünk rejlõ együttérzést hõsies tetté alakítsuk át a társadalomban. Egy pedagógiaforradalmat szeretnék elérni, amelynek keretében a középiskolások megismerhetik cselekedeteik hátterét, motivációit. Nem leckét adunk ezeknek a gyerekeknek, hanem videókat vetítünk, amelyekre reagálniuk, reflektálniuk kell. Nem vizsgáztatjuk a középiskolásokat, hanem arra ösztönözzük õket, hogy kérdéseket tegyenek fel, írják le és osszák meg a tapasztalataikat, problémáikat a legjobb barátaikkal.
hvg.hu: Hogyan tudna leírni egy hétköznapi hõst, mik a legfõbb tulajdonságai? Például én is hétköznapi hõssé válhatok?
P. Z.: Mindenkiben – kivéve a pszichopatákat – ott van a potenciál, hogy hétköznapi hõs lehessen. A hõsiesség fogalmát azonban gyakran összemossuk a büszkeséggel. Valaki például olimpia aranyat nyer, ami óriási teljesítmény, de mit is tett ez a sportoló értem? Az én és a projekt résztvevõinek definíciója a hõsre így szól: olyan személy, aki segített máson, annak tudatában, hogy tette súlyos következményekkel és veszélyekkel járhat. Az önzetlenség, az adakozás a hõs "light" verziója: nincs veszély, nincs kockázat.
Hõsi tett alatt azonban nem kell nagyon drámai dolgot érteni. A cél az, hogy felismerd azt a szituációt, amikor egy másik személynek jobbá teheted a napját. Megdicséred, rámosolyogsz, stb. Ezek olyan kis dolgok, amikre bárki képes, hõsnek lenni egyszerû, ez a világ legkönnyebb "munkája". Ez az az idõszak, amit úgy hívunk "betanuló hõs" vagy "várakozó hõs", ezek a látszólag kis cselekedetek tudatosabbá tehetnek, és nagyobb eséllyel lépsz közbe, ha egy komolyabb helyzetben kell segítened.
hvg.hu: Mennyire ismeri a kelet-európaiakat, a magyarokat? Ezt azért kérdezem, mert felmérések szerint az önképünk rendkívül negatív, a bizalmatlanság és cinizmus hatja át a hétköznapjainkat. Mûködhet-e ez a program egy ilyen környezetben?
P. Z.: Igen, mûködhet. Tudja, én az amerikai optimizmussal felvértezve érkeztem ide (nevet). Jártam az egykori Csehszlovákiában, Lengyelországban, a délszláv államokban, és azt tapasztaltam, hogy a legnagyobb ellenség ebben a régióban a pesszimizmus és a cinizmus. A probléma onnan ered, hogy a fasizmus, majd a kommunizmus azt hitette el az emberekkel, hogy a fontos eseményeket, döntéseket nem befolyásolhatják. Ha mégis megteszik, meghalnak. Így akinek lett volna mersze felszólalni, közbelépni, azt a közeg visszahúzta, mert az átlag azt vallotta, nem érdemes ugrálni, hiszen az ilyet úgyis eltünteti a hatalom. A kémek miatt az emberek nem bíztak egymásban. Egyszóval ezek az elnyomó rendszerek arra épültek, hogy minimalizálják a lehetõségét, hogy valaki hõssé válhasson.
Fotó: Horváth Szabolcs
A célunk az, hogy ezeket a beidegzõdéseket megváltoztassuk, és átalakítsuk az itteni emberek gondolkodásmódját. Ezt gyakorlatokkal is elérhetjük. Ezeket a gyakorlatokat már alkalmazzák például Lengyelországban vagy Svédországban, remélhetõleg hamarosan itt is elkezdõdhet a program. A lényeg az, hogy a gyerekeket és az idõsebb érdeklõdõket az úgynevezett helyzeti figyelemre neveljük. Mit jelent ez: például, hogy tudják, kihez fordulhatnak, kiben bízhatnak veszély esetén, de azt is, hogyan ismerjék fel és hogyan közeledjenek egy olyan társukhoz, aki félénk, vagy hogyan vigasztalják meg egy, a sarokban magányosan sírdogáló ismerõsüket.
hvg.hu: A befelé fordulás helyett a mások felé nyitásra helyezõdik a hangsúly.
P. Z.: Így van. Az ellenség az egocentrizmus. Ehelyett arra kell törekednünk, hogy merjünk nyitni mások felé. A hõsiesség nem rólam, hanem rólunk szól. Három éve indítottuk az elsõ ilyen programunkat egy amerikai középiskolában. Ez a program arra koncentrál, hogy követelmények támasztása helyett inkább egyszerûen afelé orientáljuk a diákokat, hogy merjék magukat jól érezni. Például az legyen a "házi feladatuk", hogy megnevetessenek valakit. Az egész a jókedvrõl szól, és nem a számon kérésrõl.
hvg.hu: Tehát ez egy tanulható folyamat?
P. Z.: Abszolút. Például meglátsz egy turistát, aki láthatóan eltévedt és ahelyett, hogy továbbmennél, inkább segítesz neki. Ez már egy lépés. A legrosszabb válasz, ha azt mondod, bocs, de nincs idõm. Mindenki elfoglalt, mindenki siet, de igazából csak nagyon kevés az igazán sürgõs helyzet. Én is elfoglalt embernek számítok, rengeteg levélre kell válaszolnom, de megtanultam, hogy mindennap idõt szakítsak azokra az emberekre, akik fontosak nekem.
hvg.hu: Rengeteg felkérést vállal el a világ minden táján, elõadásokat tart, korábban a pszichológiát népszerûsítõ tévés mûsorokban is szerepelt. Miért ilyen fontos önnek, hogy közelebb hozza a pszichológiai elméleteket a hétköznapi emberekhez, laikusokhoz?
P. Z.: Ennek megértéséhez megint a gyerekkoromba kell visszamenni. Egyszerû családból származom, ahol rajtam kívül senki még csak a középiskola közelébe sem jutott. Amikor elkezdtem pszichológiával foglalkozni, mindig feltettem magamnak a kérdést: vajon el tudnám-e ezt magyarázni az édesanyámnak? Késõbb ez vált a célommá. Olyanokat tanítani, akik érdeklõdnek a téma iránt, de képzetlenek.
Fotó: Horváth Szabolcs
Mostanra szokásommá vált, hogy nem használok akadémikus kifejezéseket. A Lucifer-hatás címû könyvem sem szociálpszichológiai mû: bárki elolvashatja és megértheti. A tanítás során amikor elõadást tartok, vagy amikor írok, mindig figyelek arra, hogy ne csak a kutatás végeredményét és tanulságait ismertessem, hanem feltárjam a saját nézõpontomat is, láthatóvá tegyem a kutatást megelõzõ kérdéseket, és a folyamatot. Így a hallgatók vagy olvasók sokkal inkább a részesévé válnak a folyamatnak. A tanulságokat jobban megértik, és könnyebben alkalmazzák azokat késõbb, a hétköznapjaik során.
hvg.hu: Egyszer azt nyilatkozta, hogy a pszichológia tudománya most éli az eddigi legizgalmasabb idõszakát. Melyek most a leginkább érdekes területek?
P. Z.: Az 50-es években, amikor én egyetemista voltam, a pszichológia borzasztóan unalmas volt. Ott is hagytam az órákat és inkább szociológiát és antropológiát hallgattam. Mára azonban a pszichológia teljesen átalakult. A legizgalmasabb terület a memóriakutatás. Ma már olyan technikai lehetõségeink vannak, amelyekkel például mûvészek, zenészek agyi mûködéseit tanulmányozhatjuk. A transzaktív memóriakutatás is hihetetlenül izgalmas terület.
De ami még fontosabb különbség számomra, és ami miatt még inkább irigylem a mai egyetemistákat, hogy az én idõmben alig volt lány a szakon, manapság azonban a nõi pszichológia hallgatók aránya az amerikai egyetemeken 70-80 százalék. Azért ez nem egy elhanyagolható különbség. (nevet)
Fotó: Horváth Szabolcs
hvg.hu: Egy rövid elõadásában fõleg a tinédzser fiúkat veszélyeztetõ modern problémákra figyelmeztet. Azzal érvel, hogy a videojátékokhoz és a pornóvideókhoz való korlátlan hozzáférés kihat a a fiúk szellemi, szociális és érzelmi intelligenciájára. Milyen folyamatok zajlanak jelenleg ebben a problémakörben?
P. Z.: Errõl a kérdésrõl épp a múlt héten adtam közre egy e-könyvet. A probléma súlyos, és egyre súlyosabb az Egyesült Államokban, de még rosszabb a helyzet Ázsiában. Japánban külön kifejezés (hikikomori) van azokra a férfiakra, akik soha nem hagyják el a lakásukat, és nem élnek semmiféle szociális életet.
Az okok a következõk: egyrészt nincs olyan apafigura a srácok közelében, aki motiválná õket. Egy felmérés szerint egy átlag amerikai tinédzser egy hét alatt 30 percet tölt az apjával, és 44 órát ül a képernyõ elõtt. Másrészt a videojátékok és pornóvideók egyre erõsebb függõséget okoznak, mivel folyamatosan fejlõdnek, újabb és újabb lehetõségeket kínálnak.
A valódi probléma az, hogy a játék- és pornófüggõség miatt ezek a fiatalok nem tanulják meg, mi az a szociális felelõsség. Itt a tinédzserektõl kezdve egészen a fiatal harmincasokig kimutatható jelenségrõl beszélünk. Száz százalékban az adott dologra, a játékra vagy a pornóklipre koncentrálnak, ilyen helyzet viszont csak a virtuális világban létezik. A valódi életben nincs olyan szituáció, amikor a teljes figyelmed kizárólag egy dolognak tudod szentelni.
Nem a pornóipar a felelõs, hiszen az csak az igényt szolgálja ki. A fõ veszély az, hogy aki a képernyõ elõtt tölti a napját videojátékkal és pornóval, az voltaképp megszûnik emberi lénynek lenni: nem alkot, nem olvas, nem mozog, nem beszélget, stb. Ennyi erõvel egy robot is ülhetne a képernyõk elõtt.
A Hõsök tere-pro
Link
Hozzaszolasok
#1 |
Balu
- 2014. April 09. 06:00:06
#2 |
postaimre
- 2014. April 09. 06:57:04
#3 |
Gutai Zub
- 2014. April 09. 09:06:42
#4 |
kissferenc
- 2014. April 09. 13:19:01
#5 |
Detonator
- 2014. April 09. 13:45:05
#6 |
Balu
- 2014. April 09. 17:58:18
#7 |
mormota1968
- 2014. April 09. 20:14:20
#8 |
kontroll88
- 2014. April 10. 02:40:53
Hozzaszolas küldése
Hozzaszolas küldéséhez be kell jelentkezni.