Navigacio
Szakmai oldal:
RSS
Jásdi Kiss Imre: Hatodik Pecsét
Bejelentkezés
üdvözlet
A MAI NAPTÓL (2015/09/22) AZ ÚJ WEBOLDALUNK A: HTTP://POSTAIMRE.MAGYARNEMZETIKORMANY.COM :)
.....................
(A www.postaimre.net a továbbiakban szakmai oldalként müködik
az egykoti www.magyarnemzetikormany.com/pi-klub cím - archiv oldalként, amint tapasztalhatjátok - még mindig elérhetö.)
.....................
(A www.postaimre.net a továbbiakban szakmai oldalként müködik
az egykoti www.magyarnemzetikormany.com/pi-klub cím - archiv oldalként, amint tapasztalhatjátok - még mindig elérhetö.)
Tizenkét éves kérdõjelek Mór körül
Csányi, Pinyó (az eredeti) és a többi bennfentes is köhöghetne, az majd hatna, de nekem nyóc. Miért nem sikerült elsõre elfogni a 2002 májusában nyolc emberéletet követelõ móri rablógyilkosság tetteseit? Miért siklott félre az elsõ nyomozás? Hogyan ítélhették el a magyar bíróságok jogerõsen Kaiser Edét, amikor ma már bizonyított tény, hogy ott sem volt? S vajon még ma is élne Fódi György, a Veszprémben meggyilkolt postás, ha jobb munkát végez a rendõrség? Kérdések, amelyekre tizenkét éve adós a válasszal az igazságszolgáltatás. Mert megteheti.
Bencze József országos rendõrfõkapitány egy lapunknak adott interjúban elsõként helyezett kilátásba „valamiféle tényfeltáró vizsgálatot”, tisztázandó hol és miért siklott félre az elsõ – a Kaiser Ede és Hajdú László vád alá helyezésével, és Kaiser jogerõs elítélésével végzõdött – móri nyomozás. Hasonlóképpen nyilatkozott Kovács Tamás akkori legfõbb ügyész. Késõbb az ORFK élén Benczét váltó Hatala József és Kovács utódja, Polt Péter is elkötelezte magát elõdje nyilvános ígérete mellett. Mindannyian leszögezték persze, hogy a majdani vizsgálat legfõbb célja nem a bûnbakkeresés, hanem a tanulságok levonása.
Aztán persze semmiféle vizsgálat nem indult. Olybá tûnik, senkit nem érdekelnek a 2002-es nyomozás tanulságai, így azok az idõmúlásával feledésbe merülhetnek, s az esetleges hibákat, mulasztásokat mások, más ügyekben újra elkövethetik. Eddig úgy tudtuk, egyedül Kovács Lajos ezredes, a Döglött ügyek osztályának nyugalmazott vezetõje ragadott tollat, és írta meg A Mór megtette... címû könyvében lesújtó véleményét a nyomozásról, a rendõrség súlyos tévedéseirõl, a terhelõ bizonyítékok túlértékelésérõl, a mentõ tények semmibevételérõl, elhallgatásáról, a belsõ vitákról, amelyekben nem érvényesülhettek, a hivatalostól (értsd: a nyomozás irányítóinak véleményétõl) eltérõ álláspontok.
hirdetés
A könyv megírása az állásába került a nyugdíj mellett szerzõdéssel foglalkoztatott ezredesnek. Hivatalosan a rendõrség máig tagadja, hogy a könyvben megfogalmazott kritika miatt nem hosszabbították volna meg annak idején Kovács szerzõdését. Folyosói beszélgetéseken azonban több rendõrségi vezetõi is kijelentette: „Aki arra az asztalra piszkít, amelyrõl eszik, számoljon a következményekkel”. Szerintük Kovács könyvében súlyos tárgyi tévedések vannak. Senkinek a felvetését, ellenvéleményét nem nyomták el, hiszen elemi érdeke volt a vezetésnek, hogy sikeresen megoldja az ügyet.
Nem mellesleg, tették hozzá, az ezredes csak a nyomozás kezdetén volt tagja a nyomozócsoportnak, egy sor részletrõl csak másodkézbõl értesülhetett. Nemrég azonban lapunk birtokába került egy terjedelmes tanulmány, amely még 2008 márciusában készült, tehát még Kovács könyvének megjelenése elõtt. Szerzõje Horváth András akkor még nyugalmazott rendõr ezredes, azóta dandártábornok, aki értékelõ-elemzõként és tanácsadóként vett részt mind az elsõ, félresiklott, mind a második, Nagy László és Weiszdorn Róbert elfogásával zárolt nyomozásban. Rendõrségi körökben – kimondva, ki nem mondva – jó néhányan Horváth Andrást okolták a móri fiaskóért.
Horváth rendkívül erõs egyéniség, aki közel negyven év bûnügyi nyomozásainak tapasztalatával a háta mögött ismerõi szerint gyorsan és igen határozottan alakítja ki álláspontját, amit késõbb ellentmondást nem tûrve képvisel is. Több kétkedõ rendõrtõl hallottam annak idején, hogy „Bolcsik (Bolcsik Zoltán dandártábornok, azNNI igazgatója, a móri nyomozás irányítója) túlságosan sokat adott Horváth szavára”, akinek viszont meggyõzõdése volt, hogy Kaiser és Hajdú követték el a móri mészárlást, így „ha törik, ha szakad, õk maradnak a gyanúsítottak, még ha nincsenek is ellenük igazán ütõs bizonyítékaink”. Amikor egy beszélgetésünk alkalmával ezt szóba hoztam neki, a tábornok elmosolyodott és megcsóválta a fejét: „Nem volt nekem akkora befolyásom.”
Akkor említette meg, hogy már évekkel ezelõtt leírta a véleményét a történtekrõl. Az eredetileg a nyilvánosságnak szánt írás azonban az asztalfiókban maradt. „Padló, KO”, mondta, amikor rákérdeztem, mit érzett vagy mire gondolt, amikor elõkerültek a Móron használt fegyverek, és már biztosak lehettek abban, hogy nem Kaiser és Hajdú voltak a tettesek. „De tényleg, mint akit jól állcsúcson csaptak. Levegõt alig kaptam. Aztán, összeszedtük magunkat, bár tudtuk, hogy a siker ellenére ebbõl jól nem jövünk ki.” Tizenkét évvel ezelõtt, 2002. május 9-én még a CNN internetes oldalán is a vezetõ hírek között volt az Erste Bank móri fiókjának hat halálos áldozatot követelõ, és két ember életveszélyes sérülését okozó kirablásáról szóló tudósítás. Késõbb a kórházban a két sérült is életét vesztette.
hirdetés
A fõút mentén, a lakótelepi háztömbök közti átjáróban mûködött a bankfiók, ahogy a sajtónak nyilatkozó valamennyi megkérdezett bankbiztonsági szakember utóbb megállapította, „egyáltalán nem bankfióknak való helyen”. Kevéssel dél után két, sötét nadrágot és fehér inget viselõ hátizsákos férfi lépett a bank elõterébe, majd másodpercekkel késõbb elszabadult a pokol. Az ügyféltérben a támadók pisztolyból és géppisztolyból leadott lövésekkel megölték a biztonsági õrt, majd az egyik rabló visszament õrködni a bejárati ajtóhoz, ahol egy kézzel írt „Mûszaki okok miatt zárva” feliratra mutogatva küldte el a délidõben bankügyeiket intézni akarókat.
Társa eközben egy Skorpióval a kezében módszeresen végigjárta a bank összes helyiségét, és egyenként több, fejre és felsõtestre leadott lövéssel meggyilkolta a bank valamennyi dolgozóját és az éppen ott tartózkodó ügyfeleket. A találatok pontossága gyakorlott lövészre vallott. Összesen 47 lövést adott le a géppisztolyból, nagyrészt a kétségbeesetten menekülõ alkalmazottakra, de közben szétlõtte a bank számítógépét és telefonközpontját is – ami szintén profira utal, hiszen az esetleges túlélõk vagy a távozásuk után érkezõk így nem tudtak volna segítséget hívni a banki készülékekkel. Az viszont már amatörizmusra vall, hogy meg sem kísérelték kinyitni a több tízmillió forintot õrzõ páncélszekrényt, pedig a trezor nem volt kulcsra zárva.
Így viszont csak 7,3 millió forintnyit zsákmányoltak, forintban és valutában – nyolc ember élete árán. Bár szakértõk szerint maga a mészárlás nem tarthatott tovább néhány percnél, a rablók közel fél órát töltöttek a bankfiókban, ami találgatásokra adott okot, összeesküvés-elmélethez szolgált alapul. Mit kereshettek, miféle adatokat tölthettek ott le? Vagy éppen kinek a titkos befektetéseinek a nyomait tüntették el, és így tovább. A rendõrség szerint egyszerûen csak az alkalmas pillanatot várták, amikor úgy távozhatnak, hogy senki nem látja õket. Ha valóban ez volt a cél, nem sikerült. Többen is látták a tetteseket kilépni a bankból. Köztük a támadás idején éppen lakáshitelt intézõ fiatal házaspár szülei, akik a bankhoz közeli parkolóban várták, hogy a fiatalok aláírják a szerzõdésüket.
Közben a kocsiban vigyáztak az unokára. A nagyapa figyelt fel a bankból távozó két férfire, mivel kívülrõl bezárták a bejárati ajtót, majd eldobták a kulcsot. A tanú utánuk indult, majd egy idõ után rosszat sejtve visszafordult, hogy kiderítse mi van a bankba zárt fiatalokkal és a többiekkel. Ekkor vette észre az egyik ablakon a két lövés semmivel sem összetéveszthetõ nyomát. Egy közeli kis boltból azonnal hívta a rendõrséget. Az elsõként helyszínre érkezõ rendõrök hatalmas vértócsák, szétszóródott lõszerhüvelyek és felborogatott asztalok, székek között láthatóan menekülés közben lelõtt emberek holttestére és két még életben lévõ sérültre bukkantak. „Iszonyat, ami odabent van, mintha háború lett volna”, mondták a bank bejáratánál tolongó újságíróknak az émelyegve kitántorgó rendõrök.
Kevéssel a csoportos gyilkosságról beszámoló elsõ híradások után hangzott el a bejelentés, hogy a rendõrség szerint a zálogházi rablóbanda két tagja, Horváth Szilárd és Farkas Róbert összefüggésbe hozható lehet a Móron történtetek. Az évszázad rablógyilkosságának felderítésére kijelölt budapesti nyomozócsoport még Székesfehérvárig sem jutott, amikor ez a hír elõször elhangzott a rádióban. Többen fel is hívták a felettesüket: „Kellünk még, vagy már megvannak a tettesek, és fordulhatunk vissza?” Az említett rablóbanda akkor már két éve tartotta rettegésben az ország kisebb zálogfiókjait. Budapesten kezdték a sorozatot, de legemlékezetesebb akciójukat Miskolcon hajtották végre, ahonnan csak amenekülési útjaikat addigmáshol nem tapasztalt gyorsasággal lezáró rendõrséggel vívott tûzpárbaj, és egyik társuk súlyos sebesülése árán sikerült elmenekülniük.
hirdetés
A zálogházi rablók lopott autóval hajtottak a kiszemelt zaci elé, Skorpió géppisztolyt használtak, és a biztonsági kamerák felvételei szerint a csuklyás támadók soha nem töltöttek másfél percnél többet a zálogházba. Egyikük fegyverével földre kényszerítette és sakkban tartotta a bennlévõket,miközben társa kipakolta az értéktárat. Amikor a járó motorral odakint várakozó kocsiban ülõ társuk jelzett, kirohantak és csikorgó gumikkal elhajtottak. Pár kilométerrel távolabb felgyújtották a lopott autó. Amikor Orbán Péter akkori fõkapitány a tetthelyen elõször felvetette, hogy a móri tragédiához esetleg köze lehet a zálogházi rablóbanda akkor már azonosított, de még szökésben lévõ tagjának, Horváth Szilárdnak, még a tapasztalt nyomozók közül is sokan elhamarkodottnak és kockázatosnak tartották a bejelentést.
Hosszabb idézet Horváth András tanulmányából: „Az elõzmények figyelembevételével talán nemmeglepõ, hogy a zálogházas ügyben nyomozást folytatók úgy gondolták, hogy a már egyébként a korábbi ügyek miatt elfogatóparancs hatálya alatt álló Horváth Szilárd és társai számításba jöhetnek a móri eset kapcsán. A támadás megtervezettsége, elsöprõ ereje, a nagy tûzerõ, az aránytalanul nagy lõszerkészlet, a könyörtelenség jelentõs azonosságot mutatott a korábbi ügyekkel. A rendõri vezetés súlyos dilemma elõtt állt. Vagy azt választják, hogy a folytatódó bûncselekmény-sorozat logikája és a módszerbeli azonosság alapján az elfogatóparancsot kiegészítik a móri üggyel, vagy az utóbbi ügyre vonatkozó gyanújukat eltitkolva, a zálogházsorozat ügyeiben folytatják a keresést, és az elfogásuk után veszik ellenõrzés alá a móri mészárlás ügyében is a keresett személyeket.
Mindkét megoldás mellett számtalan érvet lehet felsorakoztatni. A gyanú titokban tartásával mélységi, akár titkosszolgálati módszerekkel történõ ellenõrzésre is van lehetõség, mely jelentõsen megkönnyíti a késõbbi bizonyítást. Ez esetben a gyanúsítottak bizonytalan ideig szabadlábon maradnak, mely idõszak akár évekig eltarthatott volna, figyelembe véve, hogy Horváth Szilárd és társai ekkor már mély illegalitásban voltak. Korábbi kapcsolataikat megszakították, hamis okmányokkal béreltek lakást, új ismerõseik hamis nevüket tudták. (Farkas Róbertrõl mind a mai napig semmit sem tudunk.) Miután a banda minden tagja kizárólag bûncselekményekbõl élt, várhatón folytatódott volna a bûncselekmény-sorozat, és a támadások mind gyakrabbá váltak volna.
Azt sem szabad elfelejteni, hogy az elõzõekben részletezett okok miatt feltételezhetõ volt hogy a móri vérengzést az úgynevezett zálogházas sorozat elkövetõi hajtották végre, így reálisnak látszott az a veszély, hogy a konspirált keresés alatt újabb, hasonlóan véres bûntett elkövetésére kerül sor. Ennek elkerülésére, a gyanúsítottak gyors kézre kerítésére a másik megoldás, ha a közvéleménnyel a média útján a rendõrség megosztja a gyanút és a rendelkezésre álló adatokat. Ebben az esetben a számításba jöhetõ személyek »üldözött vaddá« válnak, szabad mozgási lehetõségük megszûnik, minden pillanatban számolniuk kell a leleplezés lehetõségével. Ráadásul a tapasztalatok szerint az ilyen ügyekben egyértelmûen tapasztalható, hogy az alvilág »kiadja« a keresett személyeket.
Az utóbbi megoldás ugyanakkor számos hátránnyal is jár. A gyanúsítottak értesülnek, arról hogy a rendõrség milyen információkkal rendelkezik róluk, felkészülnek a védekezésre, a bizonyítékokat megsemmisítik. Jelen esetben azzal is számolni kellett, hogy az adatokkal együtt nyilvánosságra hozott fényképek a késõbbi felismertetési eljárások bizonyító erejét csökkentik. Ennél is hátrányosabb volt számunkra az a veszély, hogy amennyiben Horváth Szilárdékkal szemben a gyanú nem igazolódik, a közölt fényképek és kiválasztási eljárások az esetleges késõbbi felismertetések bizonyító erejét csökkentik. (Ez be is következett, ami a Kaiser-ügyben jelentõs bonyodalmat okozott a nyomozás késõbbi szakaszában.) Végül a megelõzés elve kapott prioritást. A rendõrség a nyilvánossághoz fordult.”
Horváth Szilárd három nappal késõbb az MTV Kék fény címû mûsorának kamerája elõtt, egy szál alsónadrágban adta fel magát a rendõrségen. Múltja miatt attól tartott, ha a rendõrök meglátják, szó nélkül lelövik. Már megtapasztalta, milyen érzés, amikor lõnek az emberre, nem akarta újra átélni. Késõbb a vizsgálatok (még hazugságvizsgálatnak is alávetették, amit ártatlansága biztos tudatában önként vállalt) tisztázták, hogy semmi köze a móri mészárláshoz. Ellenben több megoldatlan súlyos bûncselekményt – amelyek között gyilkosság is volt – sikerült rábizonyítani az elfogásakor tõle vett DNS-minta alapján. Bíróság elé állították és el is ítélték. De közben Horváth is pert indított a rendõrség ellen jó hírneve megsértése miatt.
És meg is nyerte a pert. A rendõrségnek félmillió forintjába került, hogy összefüggésbe hozta Horváthot a móri üggyel. A bíróság szerint „a jó hírnév nem azt jelenti, hogy valakirõl csak jót szabad mondani, hanem azt, hogy mindenkirõl csak a valót lehet mondani, legyen az akár jó, akár rossz...”. Az ORFK az ítéletet tudomásul vette és nem kommentálta, a Horváth Szilárdnak megítélt összeget kifizették. Horváth András szerint: Horváth Szilárd ügye tényszerû cáfolata volt az akkor is, és azóta is folyamatosan elhangzó vádaskodásnak, miszerint a rendõrség az elviselhetetlen társadalmi és politikai nyomásnak engedelmeskedve, akár félrevezetõ eljárással is tettest akar produkálni. Két hónappal a mészárlás után a rendõrség elfogta Kaiser Edét és Hajdú Lászlót.
A legelsõ hivatalos közlések szerint elfogtak egy régóta között bûnözõt, s õ vezette a rendõröket Kaiser és Hajdú nyomára. Bár ezt már akkor sem hitte el senki, Hajdú és Kaiser bírósági tárgyalásáig kellett várni, hogy bizonyosságot kapjunk, tényleg nem ez történt. Újabb idézet Horváth András tanulmányából: „Ügyvédi közremûködéssel 2002 júliusában informátor (Kiglics Attila – a szerk.) jelentkezett, aki – sok más bejelentõhöz hasonlóan – azt állította, hogy a móri mészárlás elkövetõirõl adatokkal rendelkezik. A bejelentõ azt állította, hogy az általa tettesnek vélt személyekkel gyermekkoruk óta egy bandában bûnöznek, és bár ez az együttmûködés a móri elkövetés elõtt kb. fél évvel megszakadt, jelenleg is baráti viszonyban vannak. Konkrét ismeretei vannak arról, hogy tervezték a móri Erste Bank fegyveres kirablását, és ennek során számoltak, azzal hogy a jelenlévõket lemészárolják.”
„Tiszta lapokkal játszottunk. Nem hagytunk kétséget afelõl, hogy K. Attilát elkövetõként vonjuk ellenõrzés alá, és a nyomravezetõi díjban csak akkor részesül, ha az általa megjelölt személyekre bizonyítani tudjuk a móri vérengzés elkövetését, és természetesen csak akkor, ha az is bebizonyosodik, hogy õ nem vett részt az elkövetésben. Elfogadta, és természetesnek tartotta az ismertetett feltételeket, bár azt elõre leszögezte, hogy teljes és korlátlan együttmûködése csak Mórra vonatkozik. A poligráfos vizsgálat egyértelmûen alátámasztotta K. Attila igazmondását. (Itt szeretném leszögezni a módszerrel kapcsolatban, hogy az csak a szándékos félrevezetés kimutatására alkalmas, a meggyõzõdéses, de téves következtetések kiszûrésére nem felel meg. Röviden szólva a vizsgálat egyértelmûen állást foglalt amellett, hogy K. Attila nem vezeti félre a nyomozó hatóságot.)
Különös nyomatékkal kell kihangsúlyoznom, hogy a bírálók által visszatérõen támadott körülmény, miszerint hagytuk magunkat egy pénzéhes bûnözõtõl félrevezetni, teljesen alaptalan. K. Attila szinte egyedülálló módon mindenben, az utolsó szóig igazat mondott. Ez még akkor is kétségtelen, ha a végkövetkeztetései, hozzánk hasonlóan, teljes egészében tévesnek bizonyultak. K. Attila lényegében az alábbiakat mondta el: Kaiser 2000-ben megismerkedett egy Móron lakó lánnyal, rendszeresen látogatta a kisvárosban. Életmódszerûen bûnöztek, figyelmüket mindig automatikusan arra összpontosították, hogy adott környezetben milyen vagyon elleni bûncselekmény elkövetésére van lehetõség. Kaiser különösen kedvezõnek vélte a móri Erste bank elhelyezkedését...
Ez a bank viszonylag félreesõ helyen, kevésbé figyelemfelkeltõen volt megközelíthetõ. Becslése szerint 100 millió forintos zsákmányra is szert tehetnek. Ugyanakkor problémát jelentett a fegyveres õr személye.” A móri rablás ötletét soha nem vetették el, de Kiglics az ellene kiadott elfogatóparancs miatt nem volt hajlandó vidéki „munkákban” részt venni. A fentieken túl volt azonban Kiglicsnek volt még egy mondata, amellyel akarva-akaratlanul megpecsételte Kaiser és Hajdú sorsát. Nevezetesen az, hogy a móri rablás után Kaisernek hirtelen sok pénze lett. Ebben sem hazudott. Kaiser, mint utóbb kiderült, május 12-én Eisenstadtban kifosztott egy pénzváltót, ahonnan húszmillió forintnyi eurót zsákmányolt.
Horváth András írja: „Tudtuk, hogy a rendelkezésre álló bizonyítékok közvetettek és elégtelenek, de nem kockáztathattuk meg egy újabb tragédia bekövetkezését. Õszintén szólva bíztunk abban is, hogy a helyszínen rögzített nyomok azonosítása, a szemtanúk felismerése, a házkutatások végrehajtása perdöntõ bizonyítékokat szolgáltatnak. Végül is a vezetés egyhangú döntést hozott a gyanúsítottak elfogására, és elõzetes letartóztatásuk indítványozására. Kaiser szökést kísérelt meg, Hajdú pedig letartóztatása után lázasan kereste a kitörés, akár erõszakos módszerekkel történõ szökés lehetõségét. Magatartásuk a csapdába esett vadállatéhoz hasonlított, de teljes egészében hiányoztak az ártatlanul meggyanúsítottak normális reakciói... Hajdú és Kaiser a nyomozó hatósággal mindenfajta együttmûködést megtagadott. A fogdában ugyanakkor minden lehetõséget megragadtak, hogy konspiráltan érintkezzenek. Aktuális közlendõik egyes kulcsszavait idegen nyelven – görögül – folytatták. Teljesen egyértelmû volt, hogy lázasan kutatják, hogy ki árulta el õket. Hangsúlyozom, hogy nem az õket bemártó, gyanúba keverõ, vagy vádaskodó személyt akarták megtalálni, hanem az árulót. Ekkor rögzült bennünk az a téves következtetés, mely N. László és W. Róbert szerepének egyértelmû kirajzolódásáig megakadályozta tisztánlátásunkat. A gyanúsítottakkal kapcsolatban nagyszámú, vagyon és életelleni bûncselekmény elkövetését bizonyítottuk – ezekben az okozott összes kár 100 milliós nagyságrendû volt – ettõl függetlenül mindvégig a nyomozás középpontjában a móri ügy felderítése állt. Mindent ezen a »szemüvegen« keresztül néztünk, és a félrevezetõ manõvereket a móri ügy felderítésének meghiúsítására tett lépéseknek értékeltük. Szem elõl tévesztettük azt az alapvetõ fontosságú körülményt, hogy a banda éveken át olyan súlyos, gyakran véres bûncselekményeket követett el, melyeknek a büntetõjogi konzekvenciái azonosak a móri ügyben várható büntetéssel, így a gyanúsítottaknak élethalál kérdés volt az eredményes nyomozás akadályozása. A nyomozás utolsó szakaszában azzal kellett szembesülnünk, hogy a legnagyobb erõfeszítések ellenére sem tudunk további bizonyítékokat beszerezni az ügy megnyugtató tisztázására.”
Kaisert és Hajdút végül azért állították bíróság elé, mert tervezték a móri rablást (ezt a bíróság elõtt õk is beismerték). Hajdú kiképzett légiós volt, rajongásig szerette a Skorpió géppisztolyt, s mivel több élesbevetésen is részt vett, a korábban Kaiserrel közösen, brutális kegyetlenséggel végrehajtott bûncselekményeire is tekintettel alkalmasnak tûnt a tett végrehajtására. Kaisert többen felismerni vélték, mint azt a személyt, aki a bank ajtajában állt a „Mûszaki okok miatt zárva” táblával, és elküldte a vérengzés alatt érkezõket. Ahogy a nyomozás során a rendõrség, késõbb az ügyészség és a bíróság is félretette a két gyanúsított mentõ bizonyítékait. A Kaisernek alibit igazoló tizenéves barátnõt és szüleit az elsõ eljárásban ítélkezõ bíróságok feljelentették hamis tanúzásért. A vádat az igazságszolgáltatás dicsõségére azután is fenntartották, hogy a rendõrség elfogta Nagy Lászlót és Weiszdorn Róbertet. Késõbb más bírók elsõ- és másodfokon is felmentették a családot.
Az is csak Nagy és Weiszdorn elfogása után derült ki, hogy alig egy órával a mészárlás után nyolcezer forintra megbírságolta õket gyorshajtásért kétmotoros rendõr, mivel – az anyósülés alatt a két füstölgõ fegyverrel – túl nagy sebességgel hajtottak ki Mórról. A bírságpapírra azonban valamiért 13 helyett 18 órát írtak, így a Nagy–Weiszdorn páros ellenõrzése „mint gyanúsan viselkedõ autósoké” elmaradt. Még rendõrségi körökben is sokan vélekednek úgy, ha a két motoros rendõr pontosan tölti ki a csekket, az évszázad gyilkosait forró nyomon elkaphatták volna, és akkor Nagy nem követhette volna el 2003 nyarán a veszprémi gyilkosságot, azaz Fódi György postás még ma is élne.
Hajdú esetében is volt perdöntõ bizonyíték, amit több mint egy éven át „elfektetett” a rendõrség. Utóbb egy nyomozó menthetetlen hibájának minõsítették a történteket. Fegyelmi vagy más eljárás azonban nem indult. A nyomozótól – úgy hírlik – csendben megvált a rendõrség. Végül is az a telefonbeszélgetés, amelyet Hajdú a rablás idején Budapesten folytatott, már a kezdetek kezdetén kizárhatta volna, hogy Hajdú a móri mészáros – ha nem fektetik el. Így viszont, hogy mentse a menthetõt, az igazságszolgáltatás úgy döntött, hogy a nyolc gyilkosságot az elsõ jogerõs ítélet szerint „Kaiser egy ismeretlen társsal” követte el, Hajdú csak a fegyverek beszerzésében vett részt. Arról, hogy a nyomozás során fel sem merült semmiféle ismeretlen társ közremûködése, mindenki hallgatott...
Lenne itt mit tisztázni. De vagy a 30 ezer oldalnyi irat riasztotta el a vizsgálatot ígérõket tervük megvalósításától, vagy egyszerûen csak tizenkét év távlatából már senki nem akarja, mert az senkinek sem az érdeke, hogy esetleg még kiderüljön valami...
Másodfokon Kaiser ítéletét helyben hagyták, Hajdú ügyében új eljárást rendelt el a bíróság. Kaiser védõje az ítélet felülvizsgálatát kérte, a Legfelsõbb Bíróság azonban elutasította. Ez után jött a rendõrség számára a hidegzuhany. A 2003 nyarán elkövetett veszprémi postásgyilkosság nyomozása közben elõkerült holmik (láthatósági mellény, lõszerhüvelyek és hasonlók) között rátaláltak néhány, a móri gyilkosságnál használt fegyverekbõl származó lövedék hüvelyére is.
Horváth András errõl így ír:
„A móri és a postásgyilkosság ügyében párhuzamosan folytatott nyomozás során, a módszer alapvetõ különbözõsége miatt, senkiben sem merült fel az elkövetõ azonosságának lehetõsége. Merõben új helyzetet teremtett, hogy a bûnjeleket elrejtõ, vagy elhelyezõ személy kétségbevonhatatlanul kapcsolódik mindkét ügyhöz. Bár a dolgok ilyetén alakulása szinte sokkolt bennünket, annak jelentõsen pozitív hatása is volt a nyomozást végzõkre.” A rendõrség (személyesen a nyomozást irányító Bolcsik Zoltán, az NNI igazgatója) 2007 februárjában jelentette be, „lehetséges, hogy a móri ügynek van egy másik megoldása is”.
Ekkor derült ki, hogy a Kaiser ügyében meghozott jogerõs ítélet dacára nem állították le a nyomozást, bár nem Kaiser ismeretlen társát, hanem a gyilkos fegyvereket keresték. És miután egy amatõr „kincskeresõ” rátalált a móri és a postásgyilkosság elrejtett bizonyítékaira, gyorsan azonosították az igazi móri gyilkosokat, Nagy Lászlót és Weiszdorn Róbertet. A történtek után Kaiser kártérítési pert indított a magyar állam ellen, mivel szerinte a rendõrség hibái is közrejátszottak abban, hogy õt éveken át (ebben az ügyben ártatlanul) tömeggyilkosnak nevezték. A bíróság szerint nem így volt. Követtek el ugyan szabálytalanságokat a rendõrök a nyomozás során, de a bíróság szerint azok nem voltak olyan súlyosak, hogy érdemben befolyásolták volna az ügymegítélését.
Kaisert az akkor ismert tények alapján szabályosan ítélték el kétszer is – ártatlanul. Emlékezzünk Horváth Szilárd perére: „...mindenkirõl csak a valót lehet mondani, legyen az akár jó, akár rossz...”. Senki sem kötelezhetõ saját ártatlanságának bizonyítására. Horváth András ennek ellenére azt állítja, Kaiseréknak elég lett volna egyszer beülni a hazugságvizsgálóba, és kizárták volna õket a móri gyanúsítottak közül. Hogy miért nem tették, arra az ügy részleteit ismerõknek vannak elképzelései, de már nem mondják. Az indok így vélhetõen örökre Kaiser és Hajdú titka marad.
Link
Itt egy hsz is a cikk alól.
gtibor57
Nem szereztem olyan sok nyomozási tapasztalatot, mint a cikkben megszólaltatott vezetõ(k), így hozzászólásom, csak - ma már kívülrõl való - magánvélemény. De az az idézett kijelentés, hogy ha a móri üggyel tévesen gyanúsítottak közül bárki vállalta volna a hazugságvizsgálatot, kizárhatták volna õket, szakmailag nem állja meg a helyét. Egy poligráfos vizsgálaton bármi megtörténhet. Még akár az is, hogy nem hoz sem megerõsítõ, sem cáfoló eredményt. Én a móri ügy balul sikerült elsõ nyomozásának, a nyilvánossággal is megosztható eredményû kivizsgálása elmaradásának okát abban látom, hogy a rendõrség mai vezetési struktúrája sem támogatja ezt. Ugyanis az oly módon lett kialakítva és mûködtetve - ezt akár több évtizedre visszatekintve is érthetjük -, ahol a szakmai kompetenciák mellett eltörpülnek a valódi vezetõi alkalmasságot alátámasztó személyiség jellemzõk. Ez a feltételrendszer pedig a tekintélyelvûség alapján mûködõ rossz belsõ mechanizmusok kiemelt életre hívója és mûködtetõje. Véleményem szerint, ha egy független, menedzser szemléletû, ilyen profilú - semmilyen módon a magyar rendõrséghez nem kötõdõ - cég átvilágítaná az itthoni vezetõi struktúrát, lehet, hogy még ma is mûködésképtelenség állna be, oly nagy számban szorulna változtatásra ez az állomány (is). Hangsúlyozom nem szakmai kvalitások okán, ezt én senkinél nem vonom kétségbe. Ilyen környezetben azonban csak idõ kérdése, hogy "nyomás alatt" durva hibák is megtörténhessenek. Az ügyészség pedig szerkezeténél fogva nem képes - és a konkrét ügyben talán nem is akarta -"valódi mélységben" felügyelni egy ilyen terjedelmû nyomozást, s ezúton kiszûrni a mélyben megbúvó tévedéseket.
Bencze József országos rendõrfõkapitány egy lapunknak adott interjúban elsõként helyezett kilátásba „valamiféle tényfeltáró vizsgálatot”, tisztázandó hol és miért siklott félre az elsõ – a Kaiser Ede és Hajdú László vád alá helyezésével, és Kaiser jogerõs elítélésével végzõdött – móri nyomozás. Hasonlóképpen nyilatkozott Kovács Tamás akkori legfõbb ügyész. Késõbb az ORFK élén Benczét váltó Hatala József és Kovács utódja, Polt Péter is elkötelezte magát elõdje nyilvános ígérete mellett. Mindannyian leszögezték persze, hogy a majdani vizsgálat legfõbb célja nem a bûnbakkeresés, hanem a tanulságok levonása.
Aztán persze semmiféle vizsgálat nem indult. Olybá tûnik, senkit nem érdekelnek a 2002-es nyomozás tanulságai, így azok az idõmúlásával feledésbe merülhetnek, s az esetleges hibákat, mulasztásokat mások, más ügyekben újra elkövethetik. Eddig úgy tudtuk, egyedül Kovács Lajos ezredes, a Döglött ügyek osztályának nyugalmazott vezetõje ragadott tollat, és írta meg A Mór megtette... címû könyvében lesújtó véleményét a nyomozásról, a rendõrség súlyos tévedéseirõl, a terhelõ bizonyítékok túlértékelésérõl, a mentõ tények semmibevételérõl, elhallgatásáról, a belsõ vitákról, amelyekben nem érvényesülhettek, a hivatalostól (értsd: a nyomozás irányítóinak véleményétõl) eltérõ álláspontok.
hirdetés
A könyv megírása az állásába került a nyugdíj mellett szerzõdéssel foglalkoztatott ezredesnek. Hivatalosan a rendõrség máig tagadja, hogy a könyvben megfogalmazott kritika miatt nem hosszabbították volna meg annak idején Kovács szerzõdését. Folyosói beszélgetéseken azonban több rendõrségi vezetõi is kijelentette: „Aki arra az asztalra piszkít, amelyrõl eszik, számoljon a következményekkel”. Szerintük Kovács könyvében súlyos tárgyi tévedések vannak. Senkinek a felvetését, ellenvéleményét nem nyomták el, hiszen elemi érdeke volt a vezetésnek, hogy sikeresen megoldja az ügyet.
Nem mellesleg, tették hozzá, az ezredes csak a nyomozás kezdetén volt tagja a nyomozócsoportnak, egy sor részletrõl csak másodkézbõl értesülhetett. Nemrég azonban lapunk birtokába került egy terjedelmes tanulmány, amely még 2008 márciusában készült, tehát még Kovács könyvének megjelenése elõtt. Szerzõje Horváth András akkor még nyugalmazott rendõr ezredes, azóta dandártábornok, aki értékelõ-elemzõként és tanácsadóként vett részt mind az elsõ, félresiklott, mind a második, Nagy László és Weiszdorn Róbert elfogásával zárolt nyomozásban. Rendõrségi körökben – kimondva, ki nem mondva – jó néhányan Horváth Andrást okolták a móri fiaskóért.
Horváth rendkívül erõs egyéniség, aki közel negyven év bûnügyi nyomozásainak tapasztalatával a háta mögött ismerõi szerint gyorsan és igen határozottan alakítja ki álláspontját, amit késõbb ellentmondást nem tûrve képvisel is. Több kétkedõ rendõrtõl hallottam annak idején, hogy „Bolcsik (Bolcsik Zoltán dandártábornok, azNNI igazgatója, a móri nyomozás irányítója) túlságosan sokat adott Horváth szavára”, akinek viszont meggyõzõdése volt, hogy Kaiser és Hajdú követték el a móri mészárlást, így „ha törik, ha szakad, õk maradnak a gyanúsítottak, még ha nincsenek is ellenük igazán ütõs bizonyítékaink”. Amikor egy beszélgetésünk alkalmával ezt szóba hoztam neki, a tábornok elmosolyodott és megcsóválta a fejét: „Nem volt nekem akkora befolyásom.”
Akkor említette meg, hogy már évekkel ezelõtt leírta a véleményét a történtekrõl. Az eredetileg a nyilvánosságnak szánt írás azonban az asztalfiókban maradt. „Padló, KO”, mondta, amikor rákérdeztem, mit érzett vagy mire gondolt, amikor elõkerültek a Móron használt fegyverek, és már biztosak lehettek abban, hogy nem Kaiser és Hajdú voltak a tettesek. „De tényleg, mint akit jól állcsúcson csaptak. Levegõt alig kaptam. Aztán, összeszedtük magunkat, bár tudtuk, hogy a siker ellenére ebbõl jól nem jövünk ki.” Tizenkét évvel ezelõtt, 2002. május 9-én még a CNN internetes oldalán is a vezetõ hírek között volt az Erste Bank móri fiókjának hat halálos áldozatot követelõ, és két ember életveszélyes sérülését okozó kirablásáról szóló tudósítás. Késõbb a kórházban a két sérült is életét vesztette.
hirdetés
A fõút mentén, a lakótelepi háztömbök közti átjáróban mûködött a bankfiók, ahogy a sajtónak nyilatkozó valamennyi megkérdezett bankbiztonsági szakember utóbb megállapította, „egyáltalán nem bankfióknak való helyen”. Kevéssel dél után két, sötét nadrágot és fehér inget viselõ hátizsákos férfi lépett a bank elõterébe, majd másodpercekkel késõbb elszabadult a pokol. Az ügyféltérben a támadók pisztolyból és géppisztolyból leadott lövésekkel megölték a biztonsági õrt, majd az egyik rabló visszament õrködni a bejárati ajtóhoz, ahol egy kézzel írt „Mûszaki okok miatt zárva” feliratra mutogatva küldte el a délidõben bankügyeiket intézni akarókat.
Társa eközben egy Skorpióval a kezében módszeresen végigjárta a bank összes helyiségét, és egyenként több, fejre és felsõtestre leadott lövéssel meggyilkolta a bank valamennyi dolgozóját és az éppen ott tartózkodó ügyfeleket. A találatok pontossága gyakorlott lövészre vallott. Összesen 47 lövést adott le a géppisztolyból, nagyrészt a kétségbeesetten menekülõ alkalmazottakra, de közben szétlõtte a bank számítógépét és telefonközpontját is – ami szintén profira utal, hiszen az esetleges túlélõk vagy a távozásuk után érkezõk így nem tudtak volna segítséget hívni a banki készülékekkel. Az viszont már amatörizmusra vall, hogy meg sem kísérelték kinyitni a több tízmillió forintot õrzõ páncélszekrényt, pedig a trezor nem volt kulcsra zárva.
Így viszont csak 7,3 millió forintnyit zsákmányoltak, forintban és valutában – nyolc ember élete árán. Bár szakértõk szerint maga a mészárlás nem tarthatott tovább néhány percnél, a rablók közel fél órát töltöttek a bankfiókban, ami találgatásokra adott okot, összeesküvés-elmélethez szolgált alapul. Mit kereshettek, miféle adatokat tölthettek ott le? Vagy éppen kinek a titkos befektetéseinek a nyomait tüntették el, és így tovább. A rendõrség szerint egyszerûen csak az alkalmas pillanatot várták, amikor úgy távozhatnak, hogy senki nem látja õket. Ha valóban ez volt a cél, nem sikerült. Többen is látták a tetteseket kilépni a bankból. Köztük a támadás idején éppen lakáshitelt intézõ fiatal házaspár szülei, akik a bankhoz közeli parkolóban várták, hogy a fiatalok aláírják a szerzõdésüket.
Közben a kocsiban vigyáztak az unokára. A nagyapa figyelt fel a bankból távozó két férfire, mivel kívülrõl bezárták a bejárati ajtót, majd eldobták a kulcsot. A tanú utánuk indult, majd egy idõ után rosszat sejtve visszafordult, hogy kiderítse mi van a bankba zárt fiatalokkal és a többiekkel. Ekkor vette észre az egyik ablakon a két lövés semmivel sem összetéveszthetõ nyomát. Egy közeli kis boltból azonnal hívta a rendõrséget. Az elsõként helyszínre érkezõ rendõrök hatalmas vértócsák, szétszóródott lõszerhüvelyek és felborogatott asztalok, székek között láthatóan menekülés közben lelõtt emberek holttestére és két még életben lévõ sérültre bukkantak. „Iszonyat, ami odabent van, mintha háború lett volna”, mondták a bank bejáratánál tolongó újságíróknak az émelyegve kitántorgó rendõrök.
Kevéssel a csoportos gyilkosságról beszámoló elsõ híradások után hangzott el a bejelentés, hogy a rendõrség szerint a zálogházi rablóbanda két tagja, Horváth Szilárd és Farkas Róbert összefüggésbe hozható lehet a Móron történtetek. Az évszázad rablógyilkosságának felderítésére kijelölt budapesti nyomozócsoport még Székesfehérvárig sem jutott, amikor ez a hír elõször elhangzott a rádióban. Többen fel is hívták a felettesüket: „Kellünk még, vagy már megvannak a tettesek, és fordulhatunk vissza?” Az említett rablóbanda akkor már két éve tartotta rettegésben az ország kisebb zálogfiókjait. Budapesten kezdték a sorozatot, de legemlékezetesebb akciójukat Miskolcon hajtották végre, ahonnan csak amenekülési útjaikat addigmáshol nem tapasztalt gyorsasággal lezáró rendõrséggel vívott tûzpárbaj, és egyik társuk súlyos sebesülése árán sikerült elmenekülniük.
hirdetés
A zálogházi rablók lopott autóval hajtottak a kiszemelt zaci elé, Skorpió géppisztolyt használtak, és a biztonsági kamerák felvételei szerint a csuklyás támadók soha nem töltöttek másfél percnél többet a zálogházba. Egyikük fegyverével földre kényszerítette és sakkban tartotta a bennlévõket,miközben társa kipakolta az értéktárat. Amikor a járó motorral odakint várakozó kocsiban ülõ társuk jelzett, kirohantak és csikorgó gumikkal elhajtottak. Pár kilométerrel távolabb felgyújtották a lopott autó. Amikor Orbán Péter akkori fõkapitány a tetthelyen elõször felvetette, hogy a móri tragédiához esetleg köze lehet a zálogházi rablóbanda akkor már azonosított, de még szökésben lévõ tagjának, Horváth Szilárdnak, még a tapasztalt nyomozók közül is sokan elhamarkodottnak és kockázatosnak tartották a bejelentést.
Hosszabb idézet Horváth András tanulmányából: „Az elõzmények figyelembevételével talán nemmeglepõ, hogy a zálogházas ügyben nyomozást folytatók úgy gondolták, hogy a már egyébként a korábbi ügyek miatt elfogatóparancs hatálya alatt álló Horváth Szilárd és társai számításba jöhetnek a móri eset kapcsán. A támadás megtervezettsége, elsöprõ ereje, a nagy tûzerõ, az aránytalanul nagy lõszerkészlet, a könyörtelenség jelentõs azonosságot mutatott a korábbi ügyekkel. A rendõri vezetés súlyos dilemma elõtt állt. Vagy azt választják, hogy a folytatódó bûncselekmény-sorozat logikája és a módszerbeli azonosság alapján az elfogatóparancsot kiegészítik a móri üggyel, vagy az utóbbi ügyre vonatkozó gyanújukat eltitkolva, a zálogházsorozat ügyeiben folytatják a keresést, és az elfogásuk után veszik ellenõrzés alá a móri mészárlás ügyében is a keresett személyeket.
Mindkét megoldás mellett számtalan érvet lehet felsorakoztatni. A gyanú titokban tartásával mélységi, akár titkosszolgálati módszerekkel történõ ellenõrzésre is van lehetõség, mely jelentõsen megkönnyíti a késõbbi bizonyítást. Ez esetben a gyanúsítottak bizonytalan ideig szabadlábon maradnak, mely idõszak akár évekig eltarthatott volna, figyelembe véve, hogy Horváth Szilárd és társai ekkor már mély illegalitásban voltak. Korábbi kapcsolataikat megszakították, hamis okmányokkal béreltek lakást, új ismerõseik hamis nevüket tudták. (Farkas Róbertrõl mind a mai napig semmit sem tudunk.) Miután a banda minden tagja kizárólag bûncselekményekbõl élt, várhatón folytatódott volna a bûncselekmény-sorozat, és a támadások mind gyakrabbá váltak volna.
Azt sem szabad elfelejteni, hogy az elõzõekben részletezett okok miatt feltételezhetõ volt hogy a móri vérengzést az úgynevezett zálogházas sorozat elkövetõi hajtották végre, így reálisnak látszott az a veszély, hogy a konspirált keresés alatt újabb, hasonlóan véres bûntett elkövetésére kerül sor. Ennek elkerülésére, a gyanúsítottak gyors kézre kerítésére a másik megoldás, ha a közvéleménnyel a média útján a rendõrség megosztja a gyanút és a rendelkezésre álló adatokat. Ebben az esetben a számításba jöhetõ személyek »üldözött vaddá« válnak, szabad mozgási lehetõségük megszûnik, minden pillanatban számolniuk kell a leleplezés lehetõségével. Ráadásul a tapasztalatok szerint az ilyen ügyekben egyértelmûen tapasztalható, hogy az alvilág »kiadja« a keresett személyeket.
Az utóbbi megoldás ugyanakkor számos hátránnyal is jár. A gyanúsítottak értesülnek, arról hogy a rendõrség milyen információkkal rendelkezik róluk, felkészülnek a védekezésre, a bizonyítékokat megsemmisítik. Jelen esetben azzal is számolni kellett, hogy az adatokkal együtt nyilvánosságra hozott fényképek a késõbbi felismertetési eljárások bizonyító erejét csökkentik. Ennél is hátrányosabb volt számunkra az a veszély, hogy amennyiben Horváth Szilárdékkal szemben a gyanú nem igazolódik, a közölt fényképek és kiválasztási eljárások az esetleges késõbbi felismertetések bizonyító erejét csökkentik. (Ez be is következett, ami a Kaiser-ügyben jelentõs bonyodalmat okozott a nyomozás késõbbi szakaszában.) Végül a megelõzés elve kapott prioritást. A rendõrség a nyilvánossághoz fordult.”
Horváth Szilárd három nappal késõbb az MTV Kék fény címû mûsorának kamerája elõtt, egy szál alsónadrágban adta fel magát a rendõrségen. Múltja miatt attól tartott, ha a rendõrök meglátják, szó nélkül lelövik. Már megtapasztalta, milyen érzés, amikor lõnek az emberre, nem akarta újra átélni. Késõbb a vizsgálatok (még hazugságvizsgálatnak is alávetették, amit ártatlansága biztos tudatában önként vállalt) tisztázták, hogy semmi köze a móri mészárláshoz. Ellenben több megoldatlan súlyos bûncselekményt – amelyek között gyilkosság is volt – sikerült rábizonyítani az elfogásakor tõle vett DNS-minta alapján. Bíróság elé állították és el is ítélték. De közben Horváth is pert indított a rendõrség ellen jó hírneve megsértése miatt.
És meg is nyerte a pert. A rendõrségnek félmillió forintjába került, hogy összefüggésbe hozta Horváthot a móri üggyel. A bíróság szerint „a jó hírnév nem azt jelenti, hogy valakirõl csak jót szabad mondani, hanem azt, hogy mindenkirõl csak a valót lehet mondani, legyen az akár jó, akár rossz...”. Az ORFK az ítéletet tudomásul vette és nem kommentálta, a Horváth Szilárdnak megítélt összeget kifizették. Horváth András szerint: Horváth Szilárd ügye tényszerû cáfolata volt az akkor is, és azóta is folyamatosan elhangzó vádaskodásnak, miszerint a rendõrség az elviselhetetlen társadalmi és politikai nyomásnak engedelmeskedve, akár félrevezetõ eljárással is tettest akar produkálni. Két hónappal a mészárlás után a rendõrség elfogta Kaiser Edét és Hajdú Lászlót.
A legelsõ hivatalos közlések szerint elfogtak egy régóta között bûnözõt, s õ vezette a rendõröket Kaiser és Hajdú nyomára. Bár ezt már akkor sem hitte el senki, Hajdú és Kaiser bírósági tárgyalásáig kellett várni, hogy bizonyosságot kapjunk, tényleg nem ez történt. Újabb idézet Horváth András tanulmányából: „Ügyvédi közremûködéssel 2002 júliusában informátor (Kiglics Attila – a szerk.) jelentkezett, aki – sok más bejelentõhöz hasonlóan – azt állította, hogy a móri mészárlás elkövetõirõl adatokkal rendelkezik. A bejelentõ azt állította, hogy az általa tettesnek vélt személyekkel gyermekkoruk óta egy bandában bûnöznek, és bár ez az együttmûködés a móri elkövetés elõtt kb. fél évvel megszakadt, jelenleg is baráti viszonyban vannak. Konkrét ismeretei vannak arról, hogy tervezték a móri Erste Bank fegyveres kirablását, és ennek során számoltak, azzal hogy a jelenlévõket lemészárolják.”
„Tiszta lapokkal játszottunk. Nem hagytunk kétséget afelõl, hogy K. Attilát elkövetõként vonjuk ellenõrzés alá, és a nyomravezetõi díjban csak akkor részesül, ha az általa megjelölt személyekre bizonyítani tudjuk a móri vérengzés elkövetését, és természetesen csak akkor, ha az is bebizonyosodik, hogy õ nem vett részt az elkövetésben. Elfogadta, és természetesnek tartotta az ismertetett feltételeket, bár azt elõre leszögezte, hogy teljes és korlátlan együttmûködése csak Mórra vonatkozik. A poligráfos vizsgálat egyértelmûen alátámasztotta K. Attila igazmondását. (Itt szeretném leszögezni a módszerrel kapcsolatban, hogy az csak a szándékos félrevezetés kimutatására alkalmas, a meggyõzõdéses, de téves következtetések kiszûrésére nem felel meg. Röviden szólva a vizsgálat egyértelmûen állást foglalt amellett, hogy K. Attila nem vezeti félre a nyomozó hatóságot.)
Különös nyomatékkal kell kihangsúlyoznom, hogy a bírálók által visszatérõen támadott körülmény, miszerint hagytuk magunkat egy pénzéhes bûnözõtõl félrevezetni, teljesen alaptalan. K. Attila szinte egyedülálló módon mindenben, az utolsó szóig igazat mondott. Ez még akkor is kétségtelen, ha a végkövetkeztetései, hozzánk hasonlóan, teljes egészében tévesnek bizonyultak. K. Attila lényegében az alábbiakat mondta el: Kaiser 2000-ben megismerkedett egy Móron lakó lánnyal, rendszeresen látogatta a kisvárosban. Életmódszerûen bûnöztek, figyelmüket mindig automatikusan arra összpontosították, hogy adott környezetben milyen vagyon elleni bûncselekmény elkövetésére van lehetõség. Kaiser különösen kedvezõnek vélte a móri Erste bank elhelyezkedését...
Ez a bank viszonylag félreesõ helyen, kevésbé figyelemfelkeltõen volt megközelíthetõ. Becslése szerint 100 millió forintos zsákmányra is szert tehetnek. Ugyanakkor problémát jelentett a fegyveres õr személye.” A móri rablás ötletét soha nem vetették el, de Kiglics az ellene kiadott elfogatóparancs miatt nem volt hajlandó vidéki „munkákban” részt venni. A fentieken túl volt azonban Kiglicsnek volt még egy mondata, amellyel akarva-akaratlanul megpecsételte Kaiser és Hajdú sorsát. Nevezetesen az, hogy a móri rablás után Kaisernek hirtelen sok pénze lett. Ebben sem hazudott. Kaiser, mint utóbb kiderült, május 12-én Eisenstadtban kifosztott egy pénzváltót, ahonnan húszmillió forintnyi eurót zsákmányolt.
Horváth András írja: „Tudtuk, hogy a rendelkezésre álló bizonyítékok közvetettek és elégtelenek, de nem kockáztathattuk meg egy újabb tragédia bekövetkezését. Õszintén szólva bíztunk abban is, hogy a helyszínen rögzített nyomok azonosítása, a szemtanúk felismerése, a házkutatások végrehajtása perdöntõ bizonyítékokat szolgáltatnak. Végül is a vezetés egyhangú döntést hozott a gyanúsítottak elfogására, és elõzetes letartóztatásuk indítványozására. Kaiser szökést kísérelt meg, Hajdú pedig letartóztatása után lázasan kereste a kitörés, akár erõszakos módszerekkel történõ szökés lehetõségét. Magatartásuk a csapdába esett vadállatéhoz hasonlított, de teljes egészében hiányoztak az ártatlanul meggyanúsítottak normális reakciói... Hajdú és Kaiser a nyomozó hatósággal mindenfajta együttmûködést megtagadott. A fogdában ugyanakkor minden lehetõséget megragadtak, hogy konspiráltan érintkezzenek. Aktuális közlendõik egyes kulcsszavait idegen nyelven – görögül – folytatták. Teljesen egyértelmû volt, hogy lázasan kutatják, hogy ki árulta el õket. Hangsúlyozom, hogy nem az õket bemártó, gyanúba keverõ, vagy vádaskodó személyt akarták megtalálni, hanem az árulót. Ekkor rögzült bennünk az a téves következtetés, mely N. László és W. Róbert szerepének egyértelmû kirajzolódásáig megakadályozta tisztánlátásunkat. A gyanúsítottakkal kapcsolatban nagyszámú, vagyon és életelleni bûncselekmény elkövetését bizonyítottuk – ezekben az okozott összes kár 100 milliós nagyságrendû volt – ettõl függetlenül mindvégig a nyomozás középpontjában a móri ügy felderítése állt. Mindent ezen a »szemüvegen« keresztül néztünk, és a félrevezetõ manõvereket a móri ügy felderítésének meghiúsítására tett lépéseknek értékeltük. Szem elõl tévesztettük azt az alapvetõ fontosságú körülményt, hogy a banda éveken át olyan súlyos, gyakran véres bûncselekményeket követett el, melyeknek a büntetõjogi konzekvenciái azonosak a móri ügyben várható büntetéssel, így a gyanúsítottaknak élethalál kérdés volt az eredményes nyomozás akadályozása. A nyomozás utolsó szakaszában azzal kellett szembesülnünk, hogy a legnagyobb erõfeszítések ellenére sem tudunk további bizonyítékokat beszerezni az ügy megnyugtató tisztázására.”
Kaisert és Hajdút végül azért állították bíróság elé, mert tervezték a móri rablást (ezt a bíróság elõtt õk is beismerték). Hajdú kiképzett légiós volt, rajongásig szerette a Skorpió géppisztolyt, s mivel több élesbevetésen is részt vett, a korábban Kaiserrel közösen, brutális kegyetlenséggel végrehajtott bûncselekményeire is tekintettel alkalmasnak tûnt a tett végrehajtására. Kaisert többen felismerni vélték, mint azt a személyt, aki a bank ajtajában állt a „Mûszaki okok miatt zárva” táblával, és elküldte a vérengzés alatt érkezõket. Ahogy a nyomozás során a rendõrség, késõbb az ügyészség és a bíróság is félretette a két gyanúsított mentõ bizonyítékait. A Kaisernek alibit igazoló tizenéves barátnõt és szüleit az elsõ eljárásban ítélkezõ bíróságok feljelentették hamis tanúzásért. A vádat az igazságszolgáltatás dicsõségére azután is fenntartották, hogy a rendõrség elfogta Nagy Lászlót és Weiszdorn Róbertet. Késõbb más bírók elsõ- és másodfokon is felmentették a családot.
Az is csak Nagy és Weiszdorn elfogása után derült ki, hogy alig egy órával a mészárlás után nyolcezer forintra megbírságolta õket gyorshajtásért kétmotoros rendõr, mivel – az anyósülés alatt a két füstölgõ fegyverrel – túl nagy sebességgel hajtottak ki Mórról. A bírságpapírra azonban valamiért 13 helyett 18 órát írtak, így a Nagy–Weiszdorn páros ellenõrzése „mint gyanúsan viselkedõ autósoké” elmaradt. Még rendõrségi körökben is sokan vélekednek úgy, ha a két motoros rendõr pontosan tölti ki a csekket, az évszázad gyilkosait forró nyomon elkaphatták volna, és akkor Nagy nem követhette volna el 2003 nyarán a veszprémi gyilkosságot, azaz Fódi György postás még ma is élne.
Hajdú esetében is volt perdöntõ bizonyíték, amit több mint egy éven át „elfektetett” a rendõrség. Utóbb egy nyomozó menthetetlen hibájának minõsítették a történteket. Fegyelmi vagy más eljárás azonban nem indult. A nyomozótól – úgy hírlik – csendben megvált a rendõrség. Végül is az a telefonbeszélgetés, amelyet Hajdú a rablás idején Budapesten folytatott, már a kezdetek kezdetén kizárhatta volna, hogy Hajdú a móri mészáros – ha nem fektetik el. Így viszont, hogy mentse a menthetõt, az igazságszolgáltatás úgy döntött, hogy a nyolc gyilkosságot az elsõ jogerõs ítélet szerint „Kaiser egy ismeretlen társsal” követte el, Hajdú csak a fegyverek beszerzésében vett részt. Arról, hogy a nyomozás során fel sem merült semmiféle ismeretlen társ közremûködése, mindenki hallgatott...
Lenne itt mit tisztázni. De vagy a 30 ezer oldalnyi irat riasztotta el a vizsgálatot ígérõket tervük megvalósításától, vagy egyszerûen csak tizenkét év távlatából már senki nem akarja, mert az senkinek sem az érdeke, hogy esetleg még kiderüljön valami...
Másodfokon Kaiser ítéletét helyben hagyták, Hajdú ügyében új eljárást rendelt el a bíróság. Kaiser védõje az ítélet felülvizsgálatát kérte, a Legfelsõbb Bíróság azonban elutasította. Ez után jött a rendõrség számára a hidegzuhany. A 2003 nyarán elkövetett veszprémi postásgyilkosság nyomozása közben elõkerült holmik (láthatósági mellény, lõszerhüvelyek és hasonlók) között rátaláltak néhány, a móri gyilkosságnál használt fegyverekbõl származó lövedék hüvelyére is.
Horváth András errõl így ír:
„A móri és a postásgyilkosság ügyében párhuzamosan folytatott nyomozás során, a módszer alapvetõ különbözõsége miatt, senkiben sem merült fel az elkövetõ azonosságának lehetõsége. Merõben új helyzetet teremtett, hogy a bûnjeleket elrejtõ, vagy elhelyezõ személy kétségbevonhatatlanul kapcsolódik mindkét ügyhöz. Bár a dolgok ilyetén alakulása szinte sokkolt bennünket, annak jelentõsen pozitív hatása is volt a nyomozást végzõkre.” A rendõrség (személyesen a nyomozást irányító Bolcsik Zoltán, az NNI igazgatója) 2007 februárjában jelentette be, „lehetséges, hogy a móri ügynek van egy másik megoldása is”.
Ekkor derült ki, hogy a Kaiser ügyében meghozott jogerõs ítélet dacára nem állították le a nyomozást, bár nem Kaiser ismeretlen társát, hanem a gyilkos fegyvereket keresték. És miután egy amatõr „kincskeresõ” rátalált a móri és a postásgyilkosság elrejtett bizonyítékaira, gyorsan azonosították az igazi móri gyilkosokat, Nagy Lászlót és Weiszdorn Róbertet. A történtek után Kaiser kártérítési pert indított a magyar állam ellen, mivel szerinte a rendõrség hibái is közrejátszottak abban, hogy õt éveken át (ebben az ügyben ártatlanul) tömeggyilkosnak nevezték. A bíróság szerint nem így volt. Követtek el ugyan szabálytalanságokat a rendõrök a nyomozás során, de a bíróság szerint azok nem voltak olyan súlyosak, hogy érdemben befolyásolták volna az ügymegítélését.
Kaisert az akkor ismert tények alapján szabályosan ítélték el kétszer is – ártatlanul. Emlékezzünk Horváth Szilárd perére: „...mindenkirõl csak a valót lehet mondani, legyen az akár jó, akár rossz...”. Senki sem kötelezhetõ saját ártatlanságának bizonyítására. Horváth András ennek ellenére azt állítja, Kaiseréknak elég lett volna egyszer beülni a hazugságvizsgálóba, és kizárták volna õket a móri gyanúsítottak közül. Hogy miért nem tették, arra az ügy részleteit ismerõknek vannak elképzelései, de már nem mondják. Az indok így vélhetõen örökre Kaiser és Hajdú titka marad.
Link
Itt egy hsz is a cikk alól.
gtibor57
Nem szereztem olyan sok nyomozási tapasztalatot, mint a cikkben megszólaltatott vezetõ(k), így hozzászólásom, csak - ma már kívülrõl való - magánvélemény. De az az idézett kijelentés, hogy ha a móri üggyel tévesen gyanúsítottak közül bárki vállalta volna a hazugságvizsgálatot, kizárhatták volna õket, szakmailag nem állja meg a helyét. Egy poligráfos vizsgálaton bármi megtörténhet. Még akár az is, hogy nem hoz sem megerõsítõ, sem cáfoló eredményt. Én a móri ügy balul sikerült elsõ nyomozásának, a nyilvánossággal is megosztható eredményû kivizsgálása elmaradásának okát abban látom, hogy a rendõrség mai vezetési struktúrája sem támogatja ezt. Ugyanis az oly módon lett kialakítva és mûködtetve - ezt akár több évtizedre visszatekintve is érthetjük -, ahol a szakmai kompetenciák mellett eltörpülnek a valódi vezetõi alkalmasságot alátámasztó személyiség jellemzõk. Ez a feltételrendszer pedig a tekintélyelvûség alapján mûködõ rossz belsõ mechanizmusok kiemelt életre hívója és mûködtetõje. Véleményem szerint, ha egy független, menedzser szemléletû, ilyen profilú - semmilyen módon a magyar rendõrséghez nem kötõdõ - cég átvilágítaná az itthoni vezetõi struktúrát, lehet, hogy még ma is mûködésképtelenség állna be, oly nagy számban szorulna változtatásra ez az állomány (is). Hangsúlyozom nem szakmai kvalitások okán, ezt én senkinél nem vonom kétségbe. Ilyen környezetben azonban csak idõ kérdése, hogy "nyomás alatt" durva hibák is megtörténhessenek. Az ügyészség pedig szerkezeténél fogva nem képes - és a konkrét ügyben talán nem is akarta -"valódi mélységben" felügyelni egy ilyen terjedelmû nyomozást, s ezúton kiszûrni a mélyben megbúvó tévedéseket.
Hozzaszolasok
#1 |
tillati
- 2014. May 13. 08:25:51
#2 |
postaimre
- 2014. May 13. 13:03:42
#3 |
repuloszonyeg
- 2014. May 13. 13:54:20
#4 |
kontroll88
- 2014. May 13. 21:15:49
#5 |
keepfargo
- 2014. May 14. 10:19:08
#6 |
hajnaczkicsaba
- 2014. May 14. 15:12:46
#7 |
postaimre
- 2014. May 14. 15:59:42
#8 |
kurgan
- 2014. May 14. 16:19:42
Hozzaszolas küldése
Hozzaszolas küldéséhez be kell jelentkezni.