Navigacio
Szakmai oldal:
RSS
Jásdi Kiss Imre: Hatodik Pecsét
Bejelentkezés
üdvözlet
A MAI NAPTÓL (2015/09/22) AZ ÚJ WEBOLDALUNK A: HTTP://POSTAIMRE.MAGYARNEMZETIKORMANY.COM :)
.....................
(A www.postaimre.net a továbbiakban szakmai oldalként müködik
az egykoti www.magyarnemzetikormany.com/pi-klub cím - archiv oldalként, amint tapasztalhatjátok - még mindig elérhetö.)
.....................
(A www.postaimre.net a továbbiakban szakmai oldalként müködik
az egykoti www.magyarnemzetikormany.com/pi-klub cím - archiv oldalként, amint tapasztalhatjátok - még mindig elérhetö.)
Hogyan is kezdõdött?
1989. november 30-án Alfred Herrhausen, a Dautsche Bank vezérigazgatója merénylet áldozata lett. A hírszolgálat azt sugallta, hogy a merényletet a Vörös Brigád valamely ága követhette el. Le is tartóztattak két gyanúsítottat, majd szabadon engedték õket, és rövid idõn belül napirendre tértek az ügy felett az óceán mindkét oldalán. Jelek szerint, a hírszolgálat úgy vélte, hogy a világ egyik legbefolyásosabb bank vezérigazgatójának meggyilkolása nem egy olyan esemény, aminek kivizsgálására érdemes idõt és pénzt pazarolni.
Herrhausen jó megjelenésû, jó beszédû, befolyásos, tekintélyes hatalommal bíró bankár volt. Emlékezzünk vissza, 1989 a nagy politikai átalakulás, eseményekben dús éve volt, amikor a kommunizmus tartógerendái már nemcsak recsegtek-ropogtak, hanem a Birodalom bástyái omlóban voltak. Többen úgy vélték – köztük Henry Kissinger is –, hogy a II. Világháború után kettéválasztott Németország újraegyesül. Herrhausen is így látta, azzal az alapvetõ különbséggel, hogy az újraegyesítést egy átgondolt gazdasági és pénzügyi terv alapján kell megvalósítani, ami legkevesebb tíz-tizenkét évet vesz igénybe. Herrhausennek hasonló tervei voltak, nemcsak a szovjet elnyomás alá taszított országokkal, hanem magával a Szovjetunióval is. Világosan látta, hogy terve megvalósításához a gazdaságilag lerombolt országok felhalmozott adósságának tekintélyes részét a bankoknak el kell engedni. Erre Michael D. Morrissey egyetemi tanár a Terrorist Victim? (Terrorista áldozat?) – címû írásában ezt írta: „A nagy nemzetközi bankárok nem így csinálják a hasznot.” Morrisseynek volt egy másik figyelemreméltó megjegyzése is Kennedy elnök meggyilkolása, máig tisztázatlan hátterének kapcsán: „Mi, amerikaiak tudjuk, hogy mi történik a változás jó megjelenésû hírnökeivel – lelövik õket –, …” Ma már látjuk, hogy Morrisseynek igaza volt a „nagy nemzetközi bankárokat” illetõen. A szovjet elnyomás alól felszabadult országokat nem felépítették, hanem kirabolták. Tökéletes munkát végeztek. Nyílván, Herrhausen útban volt!
Herhausen gyilkosságával többen is foglalkoztak, mint például L. Fletcher Prouty ezredes. Prouty a 23 év katonai szolgálatból kilencet a hadügyminisztériumban töltött. 1955-ben kinevezték az egyik katonai titkosszolgálat vezetõjének. A világ eseményeinek hírei az õ kezébe összpontosultak, melyekrõl õ számolt be a hadügyminiszternek és a vezérkari fõnöknek. Összegyülemlett egy nagy adag tudnivaló a tarsolyában, melyek birtokában a késõbbiek folyamán is más rálátása volt a világ eseményeire. A Herhausen Alfréd meggyilkolása (The Assassination of Alfred Herrhausen) címû írásából a következõt tudhatjuk meg: “A Nixon-kormány 1972. február 7-9-én egy rendkívüli gyûlést rendezett Washingtonban a nemzet több, mit 1500 magas rangú üzletembere részére, melyet: A Jövõ Ipari Világa Fehérházi Konferenciája: Gazdasági célkitûzés 1990-re.” – neveztek. (One of the strangest and most unusual meetings ever to have taken place in Washington was convened by the Nixon Administration, February 7-9, 1972. This meeting of more than 1,500 of the nation's top business leaders, was called: "The White House Conference on the industrial World Ahead: A Look at business in 1990") Ezek szerint 1972-ben született ama döntés, amely a vasfüggöny gazdasági áttörését célozta meg az 1990-es határidõ kitûzésével. Ma már tudjuk, hogy ez kísérteties pontossággal megvalósult.
Herrhausen meggyilkolása után, nem egészen egy hónappal, 1989. december 25-én, tehát karácsony napján a világ televíziónézõi szemtanúi lehettek Románia zsarnokának, a Ceausescu-házaspár látványos kivégzésének. Olyan magyarázatokat hallottunk, hogy a kommunisták Ion Iliescu vezetésével a „kondukátor” kivégzésével mentették át magukat az új rendszerbe. Ez jól hangzott, és meggyõzõ is volt. Végsõ fokon a véreskezû zsarnokért nem sokan ejtettek könnyet. 1968-ban, miután Románia nem vett részt Csehszlovákia megszállásában, Ceausescu csillaga a magasba reppent. Vendégül látta az angol királynõ, a spanyol király és a japán császár, hogy csak a legnevezetesebbeket említsük. Nyugaton nem nehezteltek rá a falurombolásért, és az õshonos magyarság felszámolásáért, melyet célul tûzött ki.
A nyugati bankároknak is megesett a szívük Románián, és kölcsönöket folyósítottak. A román adósság már 13 milliárdra rúgott, és Ceausescu azt vette észre, hogy az adósság gyarapszik, de Románia gazdasága nem. Elhatározta, hogy visszafizeti az adósságot, amiért Románia népei nagyon-nagy árat fizettek. Ceausescu megszavaztatta, hogy alkotmányosan tiltsák meg a jövõ kormányainak a kölcsönök uzsorakamatra való felvételét. A kondukátor, mint Herrhauzen, ezzel kihívta maga ellen a nemzetközi bankárok dühét. 1989 nyarára, Románia visszafizette a teljes adósságát. Ezzel Románia független állam lett. Egy ország, amely kamat formájában nem fizet „tiszteletdíjat” a világ urainak. Ez elfogadhatatlan, mert akadályozta a kialakulóban lévõ új világrendet! Példát kellett mutatni a „felszabadulóban” lévõ országok új vezetõinek. Kérdés, hogy az átalakulásnak a haszonszerzés volt-e a kizárólagos célja, vagy más egyéb is meghúzódott a háttérben?
Van – ugyanis – olyan jel is, amely arra mutat, hogy változást nemcsak a gátlástalan rablás és uzsorakamat vezérelte. Az 1970-es évek elsõ felében, Golda Meir, Izrael negyedik miniszterelnöke írt egy cikket a zsidóság helyzetérõl, amelyben megemlíti, hogy a nyugati zsidóság az anyagi jólétben elpuhul, ezért évente mintegy 40 ezer életerõs keleti zsidóval kell felfrissíteni. Az írást figyelemreméltónak találtam, de akkor nem láttam át a teljes hátteret.
A Chicago Tribune 1981. november 9. számában foglalkozott a keleti-blokk zsidóságának helyzetével, melyben azt írták, hogy a Szovjetunióban van „több millió zsidó” (kb. kétmillió), de csak hat (6) rabbijuk van. Nos, több millió zsidót nem lehet hat rabbival megtartani. Még másik 50-60 év a sztálinista „szocializmusból”, és az utódok már csak annyit tudnak majd, hogy a szüleik valamikor zsidók voltak. Vagy még azt se. Jelek szerint, Magyarországnak e tervben kiemelt figyelmet szenteltek. Több okból is. Például: Budapesten volt az egyetlen rabbiképzõ a keleti-blokkban, ahol három rabbijelõlt tanult a Szovjetunióból. Velük, miután befejezték tanulmányaikat, a rabbik száma kilencre emelkedett, de ez még mindig kevés a több millió zsidó megmentéséhez. Ennek tudatában már kerekebb kép tárul elénk. Elképzelhetõ, hogy a nyugati és izraeli zsidók 1972-ben határozták el keleti testvéreik megmentését?
Magyarország esetében az elsõ és látható nagy lépés volt, mikor 1982-ben a Magyar Nemzeti Bankot a Nemzetközi Valutaalap fennhatósága alá helyezték. Ez bizonyára hihetetlennek tûnhetett azoknak, akik nem tudták, hogy a nyugati kapitalizmus és a szovjet bolsevizmus közötti összekötõkapocs a nemzetközi bankár volt kezdettõl. A bolsevik forradalmat õk pénzelték, és a Szovjetuniónak mindenkor segítõkezet nyújtottak, amikor arra szükség volt. Csak egy példa: A Chicago Tribune 1987. december 3. száma arról adott hírt a CIA jelentése alapján, hogy a nyugati bankok hat (6) milliárd dollár kölcsönt adnak a Szovjetuniónak. Na, de 1982-ben ki mert volna arra gondolni, hogy nyolc éven belül bekövetkezik a rendszerváltás? A kijelölt terv egyenes vágányon robogott. Egy Fekete János nevû bankár vezetésével megkezdték Magyarország eladósítását. 1984-ben feltûnt Soros György is, aki nem a jótékonyságról volt híres. Ez is része lehetett az 1972-ben kidolgozott tervnek.
A 80-as években egyéb jelek is voltak, amelyek az elõkészületek mellett szóltak, csak éppen a beavatottakon kívül, e jeleket senki se tudta olvasni. 1980 októberében az amerikai NBC (National Broadcasting Corporation) sugárzott mûsort a magyarországi zsidóság életérõl, amelyben kihangsúlyozták, hogy a zsidóság már Kr.u. a III. századtól Magyarországon él, míg a magyarok csak a 9. században jelentek meg. E mûsor kapcsán jelent meg a New York-i Magyar Élet novemberi számában a következõ:
„Dr. Scheiber Sándor, a Rabbiképzõ Szeminárium igazgatója körútra viszi a nézõt a Zsidó Múzeumba, melynek könyvtára 150,000 könyvet és 500 hébernyelvû kéziratot tartalmaz. … Ezen értékes dokumentumokból megtudjuk, hogy a zsidók a mai Magyarország területén már a Római Birodalom idején, a 3. században éltek. A magyarok a 9. században foglalták el e területet.”
A Reform 1991. március 8-i száma a Magyar Honvéd 1991. március 1-i számából vett át egy írást Antiszemitizmus, cionizmus, hazafiság címmel. Hársasi István Dr. Engländer Tibor, a Magyar Cionista Szövetség elnökét kérdezte:
„Úgy tudom egyébként, hogy a zsidóság nagyjából a honfoglalással egy idõben jelent meg a Kárpát-medencében.
Elõbb. Zsidó sírkövet már jóval a magyarok bejövetele elõtti idõbõl találtak itt.” – Volt a válasz. Elképzelhetõ, hogy a történelmi elsõbbség, a történelmi „jog” megalapozásáról van itt szó?
Badiny Jós Ferenc az 1976-ban kiadott Mah-Gar a Magyar címû könyve 90 és 91. oldalán beszámol egy történetrõl, mely szerint felkereste õt egy magyarországi zsidó, és legjobb emlékezete szerint a következõt mondta:
„A magyarországi nép 100 év alatt kiírtja önmagát, és a tudománnyal foglalkozók 5 krajcárért elfogják adni az örökségüket. 100 év múlva mi – magyarul beszélõ zsidók – leszünk a Mah-Garok.”
Nem tudom, hogy e szavak valaha elhangzottak-e, avagy nem, de úgy tûnik, a jóslat kísértetiesen beteljesedik.
1987-ben Budapesten nagy tûntetést rendeztek az erdélyi magyarság védelmében, mellyel fel kívánták hívni a világ figyelmét a Romániában élõ magyarság sanyarú helyzetére. Ez olyan esemény volt, amelyet néhány évvel korábban elképzelni se lehetett. Jele volt annak, hogy a politikában megmozdult a föld. Még az év szeptemberében Lakitelek felett is felragyogott a Morgensterne, mint annakidején Betlehem felett, de még nem lehetett tudni, hogy ki lesz a megváltó. Lakiteleken szeptember 27-én találkoztak a népi írók és történészek, amelyrõl Csurka István a Tízbõl tíz címû dolgozatában a következõt írja: „…nem hívtak meg maguk közé minden liberálist, késõbbi SZDSZ-est, magyarán zsidót, …” Ezek szerint a népi írók és történészek ráéreztek, hogy a zsidók – ebben az idõben – a kemény „antikommunizmusuk” lobogtatása ellenére is, más úton járnak. Õk voltak a beavatottak, akiket nyugati testvéreik megbízható tudnivalókkal látták el, míg a népiek a nagy homályban tapogatózott.
1989-re a szél viharrá változott, és kezdte elsodorni az útjában lévõket. Az év májusában felmentették Kádár Jánost tisztségébõl, amikor a valóságos hatalmat gyakorló Aczél György éppen Izraelben tett látogatást. Aczélt Izrael vezetõi a legnagyobb szeretettel fogadták és vették körül. Dicshimnuszokat zengtek róla az izraeli lapok, csak azt nem lehetett tudni „Mit vitt ki, mit adott át és mit hozott haza, …”, írja Csurka a már idézett dolgozatban. Kádár helyébe Grósz elvtársat ültették, de egészségi állapota miatt rövidesen távozott. A kormánykerék Németh Miklós kezébe került, aki azzal tûntette ki magát, hogy a vidéki újságokat eladta három nyugati sajtómágnásnak – feltehetõen Aczél tanácsára –, a Népszabadság pedig a kommunisták kézében maradt. Ezzel a rendszerváltás robogó vonata továbbra is egyenes pályán haladt. A magyarság széles rétegei azt tudhatták meg, amit ellenségei megmondtak, megírtak neki. Ez ma is így van.
A beavatottaknak és népieknek 1989-ben volt egy nagy erõpróbája. A köztársasági elnök megválasztásának tétje. A kérdés az volt, hogy a köztársasági elnököt a nép válassza vagy az országgyûlés. A népiek úgy vélték, hogy e jog a népet illeti meg. A beavatottak az országgyûlés mellett kardoskodtak. A népieknek volt jelöltjük is Pozsgay Imre személyében. Pozsgay magyarérzelmû kommunista volt, és tapasztalt, csiszolt politikus. A beavatottakban felfortyant az „antikommunizmus”. Vad hévvel támadták Pozsgayt, és a népieket is vörösre festették, akik meghátráltak, és arra kérték Pozsgay támogatóit, hogy ne menjenek szavazni. A magyarérdek ötezer szavazattal veszített. Ezzel a beavatottak kiütötték ama politikust, akiben a legnagyobb ellenfelet látták.
Nagy volt az öröm, mikor a népiek egyike, Csoóri Sándor író megtalálta a „megváltót” Dr. Antall József személyében. Csoórit, mint „királycsinálót” ünnepelték a népi körökben. Máig rejtély, hogy mint került képbe Antall, mint ahogy rejtély Lakitelek és Gorbacsov színrelépése is. 1990 májusára kitûzött választások elõtt Antallt nyugat-európai és amerikai „tanulmányútra” vitték, amikor nagyon finoman közölték vele, hogy mit szabad és mit nem. Antall jó tanulónak bizonyult – lehet, hogy Herrhausen és Ceausescu is feltûnt álmaiban –, mert a beavatottaknak se volt lényeges kifogása ellene. Meg is nyerte a választást, és a beavatottak gondoskodtak arról, hogy Antall véletlenül se lépjen le a „jó útról”. Raffay Ernõ hadtörténész, az Antall-kormány egyik hadügyi államtitkárától többször is hallottam, hogy Antall elsõ kormánygyûlésének egyetlen napirendi pontja volt: Trianon! A miniszterelnök nagyon röviden tudtára adta beosztottainak: „Akik trianonnal akarnak foglalkozni, azok azonnal beadhatják lemondásukat.” Ugyanakkor Antall kinyilvánította magát a „tizenötmillió magyar miniszterelnökének.” Nagy volt az öröm a nemzeti érzelmû magyarok táborában. Antallnak nemcsak trianonról, hanem az adósságról, a nemzeti vagyonról, a vagyonok jogos tulajdonosainak való visszaszolgáltatásáról, és hasonlókról se volt szabad beszélni.
Idõközben a beavatottak szíve is meglágyult. Levetkõzték „vad antikommunizmusukat”, és a „békés átmenet” hívei lettek. Találtak egy új célpontot: „az állam rossz gazda” – mondták. Azt már nem tették hozzá, hogy az állam olyan gazda, amilyen alantas szándékú emberek kezében van a kormány. Nyilván, e jelszó a nemzeti vagyon kisajátításának a zászlaja volt. A köztársaság elnöki székébe behajózták Göncz Árpádot, vagy ahogy õk hívták: „Árpi bácsit.” Árpi bácsi nem is élt vissza a megelõlegezett bizalommal. Megkezdõdhetett a nemzeti vagyon kisajátítása, és az ország gazdaságának teljes szétverése, a honvédség „korszerûsítés” címszó alatti leépítése. Hazaárulók és külsõ erõk Magyarországot ismét megfosztották a legelemibb önvédelemtõl.
Mikail Gorbacsov rejtélye. Hogyan történhetett meg mindaz, ami megtörtént a Szovjetunió fennhatósága alatt az 1980-as években? Amikor a két tábor – legalábbis látszólag – egymással farkasszemet nézett. Gorbacsov is beavatott volt, avagy csupán a soron következõ? Armand Hammer Hammer on Hammer címû könyvében találhatunk némi útmutatást.
Hammer apja a New York-i kommunista párt egyik alapítótagja volt. Volt egy kis gyógyszerüzlete, de csak kínlódott vele, mert nem volt jó üzletember. Átadta fiának, Armandnak a vezetést, aki rövid idõn belül bebizonyította, hogy van üzleti érzéke. A könyvében írtak szerint õ volt Amerika elsõ kamasz milliomosa. Armand orvosi képesítést is szerzett, de soha, egy napot se töltött el a betegek gyógyításával. 1921-ben a Szovjetunióba látogatott, és vitt magával egy akkor a legkorszerûbb mentõautót, azzal a szándékkal, hogy Leninek, azaz a Szovjetuniónak ajándékozza. Meg is született a jó viszony, majd a barátság közte és Lenin között, annak ellenére, hogy Armand soha se lépett be a kommunista párba. Armand meggyõzte Lenint, hogy gyáripar nélkül szocializmust se lehet építeni. Engedélyt kapott egy ceruzagyár építésére. Hammer 1923-ban visszajött Amerikába, és nem kevesebb, mint 37 gyártulajdonost gyõzött meg arról, hogy érdemes a kommcsikkal üzletelni, köztük az antikommunista Henry Fordot is. Sztálin leállamosította a kapitalisták által épített gyárakat, de kifizette õket. Nos, Hammer eldicsekedte könyvében, hogy Sztálin kivételével, barátja volt minden szovjet zsarnoknak. Gorbacsovnak is, akit õ gyõzött meg, hogy a Szovjetuniót „demokratizálni” kell. A Szovjetunió, Csehszlovákia és Jugoszlávia szétesése nem volt a pakliban, de a lovak a vártnál gyorsabban meglódultak, és egy rövid idõre a gyeplõ kicsúszott a kézbõl, de a lényeg, az 1972-ben elõirányzott terv megvalósult.
RG.
Herrhausen jó megjelenésû, jó beszédû, befolyásos, tekintélyes hatalommal bíró bankár volt. Emlékezzünk vissza, 1989 a nagy politikai átalakulás, eseményekben dús éve volt, amikor a kommunizmus tartógerendái már nemcsak recsegtek-ropogtak, hanem a Birodalom bástyái omlóban voltak. Többen úgy vélték – köztük Henry Kissinger is –, hogy a II. Világháború után kettéválasztott Németország újraegyesül. Herrhausen is így látta, azzal az alapvetõ különbséggel, hogy az újraegyesítést egy átgondolt gazdasági és pénzügyi terv alapján kell megvalósítani, ami legkevesebb tíz-tizenkét évet vesz igénybe. Herrhausennek hasonló tervei voltak, nemcsak a szovjet elnyomás alá taszított országokkal, hanem magával a Szovjetunióval is. Világosan látta, hogy terve megvalósításához a gazdaságilag lerombolt országok felhalmozott adósságának tekintélyes részét a bankoknak el kell engedni. Erre Michael D. Morrissey egyetemi tanár a Terrorist Victim? (Terrorista áldozat?) – címû írásában ezt írta: „A nagy nemzetközi bankárok nem így csinálják a hasznot.” Morrisseynek volt egy másik figyelemreméltó megjegyzése is Kennedy elnök meggyilkolása, máig tisztázatlan hátterének kapcsán: „Mi, amerikaiak tudjuk, hogy mi történik a változás jó megjelenésû hírnökeivel – lelövik õket –, …” Ma már látjuk, hogy Morrisseynek igaza volt a „nagy nemzetközi bankárokat” illetõen. A szovjet elnyomás alól felszabadult országokat nem felépítették, hanem kirabolták. Tökéletes munkát végeztek. Nyílván, Herrhausen útban volt!
Herhausen gyilkosságával többen is foglalkoztak, mint például L. Fletcher Prouty ezredes. Prouty a 23 év katonai szolgálatból kilencet a hadügyminisztériumban töltött. 1955-ben kinevezték az egyik katonai titkosszolgálat vezetõjének. A világ eseményeinek hírei az õ kezébe összpontosultak, melyekrõl õ számolt be a hadügyminiszternek és a vezérkari fõnöknek. Összegyülemlett egy nagy adag tudnivaló a tarsolyában, melyek birtokában a késõbbiek folyamán is más rálátása volt a világ eseményeire. A Herhausen Alfréd meggyilkolása (The Assassination of Alfred Herrhausen) címû írásából a következõt tudhatjuk meg: “A Nixon-kormány 1972. február 7-9-én egy rendkívüli gyûlést rendezett Washingtonban a nemzet több, mit 1500 magas rangú üzletembere részére, melyet: A Jövõ Ipari Világa Fehérházi Konferenciája: Gazdasági célkitûzés 1990-re.” – neveztek. (One of the strangest and most unusual meetings ever to have taken place in Washington was convened by the Nixon Administration, February 7-9, 1972. This meeting of more than 1,500 of the nation's top business leaders, was called: "The White House Conference on the industrial World Ahead: A Look at business in 1990") Ezek szerint 1972-ben született ama döntés, amely a vasfüggöny gazdasági áttörését célozta meg az 1990-es határidõ kitûzésével. Ma már tudjuk, hogy ez kísérteties pontossággal megvalósult.
Herrhausen meggyilkolása után, nem egészen egy hónappal, 1989. december 25-én, tehát karácsony napján a világ televíziónézõi szemtanúi lehettek Románia zsarnokának, a Ceausescu-házaspár látványos kivégzésének. Olyan magyarázatokat hallottunk, hogy a kommunisták Ion Iliescu vezetésével a „kondukátor” kivégzésével mentették át magukat az új rendszerbe. Ez jól hangzott, és meggyõzõ is volt. Végsõ fokon a véreskezû zsarnokért nem sokan ejtettek könnyet. 1968-ban, miután Románia nem vett részt Csehszlovákia megszállásában, Ceausescu csillaga a magasba reppent. Vendégül látta az angol királynõ, a spanyol király és a japán császár, hogy csak a legnevezetesebbeket említsük. Nyugaton nem nehezteltek rá a falurombolásért, és az õshonos magyarság felszámolásáért, melyet célul tûzött ki.
A nyugati bankároknak is megesett a szívük Románián, és kölcsönöket folyósítottak. A román adósság már 13 milliárdra rúgott, és Ceausescu azt vette észre, hogy az adósság gyarapszik, de Románia gazdasága nem. Elhatározta, hogy visszafizeti az adósságot, amiért Románia népei nagyon-nagy árat fizettek. Ceausescu megszavaztatta, hogy alkotmányosan tiltsák meg a jövõ kormányainak a kölcsönök uzsorakamatra való felvételét. A kondukátor, mint Herrhauzen, ezzel kihívta maga ellen a nemzetközi bankárok dühét. 1989 nyarára, Románia visszafizette a teljes adósságát. Ezzel Románia független állam lett. Egy ország, amely kamat formájában nem fizet „tiszteletdíjat” a világ urainak. Ez elfogadhatatlan, mert akadályozta a kialakulóban lévõ új világrendet! Példát kellett mutatni a „felszabadulóban” lévõ országok új vezetõinek. Kérdés, hogy az átalakulásnak a haszonszerzés volt-e a kizárólagos célja, vagy más egyéb is meghúzódott a háttérben?
Van – ugyanis – olyan jel is, amely arra mutat, hogy változást nemcsak a gátlástalan rablás és uzsorakamat vezérelte. Az 1970-es évek elsõ felében, Golda Meir, Izrael negyedik miniszterelnöke írt egy cikket a zsidóság helyzetérõl, amelyben megemlíti, hogy a nyugati zsidóság az anyagi jólétben elpuhul, ezért évente mintegy 40 ezer életerõs keleti zsidóval kell felfrissíteni. Az írást figyelemreméltónak találtam, de akkor nem láttam át a teljes hátteret.
A Chicago Tribune 1981. november 9. számában foglalkozott a keleti-blokk zsidóságának helyzetével, melyben azt írták, hogy a Szovjetunióban van „több millió zsidó” (kb. kétmillió), de csak hat (6) rabbijuk van. Nos, több millió zsidót nem lehet hat rabbival megtartani. Még másik 50-60 év a sztálinista „szocializmusból”, és az utódok már csak annyit tudnak majd, hogy a szüleik valamikor zsidók voltak. Vagy még azt se. Jelek szerint, Magyarországnak e tervben kiemelt figyelmet szenteltek. Több okból is. Például: Budapesten volt az egyetlen rabbiképzõ a keleti-blokkban, ahol három rabbijelõlt tanult a Szovjetunióból. Velük, miután befejezték tanulmányaikat, a rabbik száma kilencre emelkedett, de ez még mindig kevés a több millió zsidó megmentéséhez. Ennek tudatában már kerekebb kép tárul elénk. Elképzelhetõ, hogy a nyugati és izraeli zsidók 1972-ben határozták el keleti testvéreik megmentését?
Magyarország esetében az elsõ és látható nagy lépés volt, mikor 1982-ben a Magyar Nemzeti Bankot a Nemzetközi Valutaalap fennhatósága alá helyezték. Ez bizonyára hihetetlennek tûnhetett azoknak, akik nem tudták, hogy a nyugati kapitalizmus és a szovjet bolsevizmus közötti összekötõkapocs a nemzetközi bankár volt kezdettõl. A bolsevik forradalmat õk pénzelték, és a Szovjetuniónak mindenkor segítõkezet nyújtottak, amikor arra szükség volt. Csak egy példa: A Chicago Tribune 1987. december 3. száma arról adott hírt a CIA jelentése alapján, hogy a nyugati bankok hat (6) milliárd dollár kölcsönt adnak a Szovjetuniónak. Na, de 1982-ben ki mert volna arra gondolni, hogy nyolc éven belül bekövetkezik a rendszerváltás? A kijelölt terv egyenes vágányon robogott. Egy Fekete János nevû bankár vezetésével megkezdték Magyarország eladósítását. 1984-ben feltûnt Soros György is, aki nem a jótékonyságról volt híres. Ez is része lehetett az 1972-ben kidolgozott tervnek.
A 80-as években egyéb jelek is voltak, amelyek az elõkészületek mellett szóltak, csak éppen a beavatottakon kívül, e jeleket senki se tudta olvasni. 1980 októberében az amerikai NBC (National Broadcasting Corporation) sugárzott mûsort a magyarországi zsidóság életérõl, amelyben kihangsúlyozták, hogy a zsidóság már Kr.u. a III. századtól Magyarországon él, míg a magyarok csak a 9. században jelentek meg. E mûsor kapcsán jelent meg a New York-i Magyar Élet novemberi számában a következõ:
„Dr. Scheiber Sándor, a Rabbiképzõ Szeminárium igazgatója körútra viszi a nézõt a Zsidó Múzeumba, melynek könyvtára 150,000 könyvet és 500 hébernyelvû kéziratot tartalmaz. … Ezen értékes dokumentumokból megtudjuk, hogy a zsidók a mai Magyarország területén már a Római Birodalom idején, a 3. században éltek. A magyarok a 9. században foglalták el e területet.”
A Reform 1991. március 8-i száma a Magyar Honvéd 1991. március 1-i számából vett át egy írást Antiszemitizmus, cionizmus, hazafiság címmel. Hársasi István Dr. Engländer Tibor, a Magyar Cionista Szövetség elnökét kérdezte:
„Úgy tudom egyébként, hogy a zsidóság nagyjából a honfoglalással egy idõben jelent meg a Kárpát-medencében.
Elõbb. Zsidó sírkövet már jóval a magyarok bejövetele elõtti idõbõl találtak itt.” – Volt a válasz. Elképzelhetõ, hogy a történelmi elsõbbség, a történelmi „jog” megalapozásáról van itt szó?
Badiny Jós Ferenc az 1976-ban kiadott Mah-Gar a Magyar címû könyve 90 és 91. oldalán beszámol egy történetrõl, mely szerint felkereste õt egy magyarországi zsidó, és legjobb emlékezete szerint a következõt mondta:
„A magyarországi nép 100 év alatt kiírtja önmagát, és a tudománnyal foglalkozók 5 krajcárért elfogják adni az örökségüket. 100 év múlva mi – magyarul beszélõ zsidók – leszünk a Mah-Garok.”
Nem tudom, hogy e szavak valaha elhangzottak-e, avagy nem, de úgy tûnik, a jóslat kísértetiesen beteljesedik.
1987-ben Budapesten nagy tûntetést rendeztek az erdélyi magyarság védelmében, mellyel fel kívánták hívni a világ figyelmét a Romániában élõ magyarság sanyarú helyzetére. Ez olyan esemény volt, amelyet néhány évvel korábban elképzelni se lehetett. Jele volt annak, hogy a politikában megmozdult a föld. Még az év szeptemberében Lakitelek felett is felragyogott a Morgensterne, mint annakidején Betlehem felett, de még nem lehetett tudni, hogy ki lesz a megváltó. Lakiteleken szeptember 27-én találkoztak a népi írók és történészek, amelyrõl Csurka István a Tízbõl tíz címû dolgozatában a következõt írja: „…nem hívtak meg maguk közé minden liberálist, késõbbi SZDSZ-est, magyarán zsidót, …” Ezek szerint a népi írók és történészek ráéreztek, hogy a zsidók – ebben az idõben – a kemény „antikommunizmusuk” lobogtatása ellenére is, más úton járnak. Õk voltak a beavatottak, akiket nyugati testvéreik megbízható tudnivalókkal látták el, míg a népiek a nagy homályban tapogatózott.
1989-re a szél viharrá változott, és kezdte elsodorni az útjában lévõket. Az év májusában felmentették Kádár Jánost tisztségébõl, amikor a valóságos hatalmat gyakorló Aczél György éppen Izraelben tett látogatást. Aczélt Izrael vezetõi a legnagyobb szeretettel fogadták és vették körül. Dicshimnuszokat zengtek róla az izraeli lapok, csak azt nem lehetett tudni „Mit vitt ki, mit adott át és mit hozott haza, …”, írja Csurka a már idézett dolgozatban. Kádár helyébe Grósz elvtársat ültették, de egészségi állapota miatt rövidesen távozott. A kormánykerék Németh Miklós kezébe került, aki azzal tûntette ki magát, hogy a vidéki újságokat eladta három nyugati sajtómágnásnak – feltehetõen Aczél tanácsára –, a Népszabadság pedig a kommunisták kézében maradt. Ezzel a rendszerváltás robogó vonata továbbra is egyenes pályán haladt. A magyarság széles rétegei azt tudhatták meg, amit ellenségei megmondtak, megírtak neki. Ez ma is így van.
A beavatottaknak és népieknek 1989-ben volt egy nagy erõpróbája. A köztársasági elnök megválasztásának tétje. A kérdés az volt, hogy a köztársasági elnököt a nép válassza vagy az országgyûlés. A népiek úgy vélték, hogy e jog a népet illeti meg. A beavatottak az országgyûlés mellett kardoskodtak. A népieknek volt jelöltjük is Pozsgay Imre személyében. Pozsgay magyarérzelmû kommunista volt, és tapasztalt, csiszolt politikus. A beavatottakban felfortyant az „antikommunizmus”. Vad hévvel támadták Pozsgayt, és a népieket is vörösre festették, akik meghátráltak, és arra kérték Pozsgay támogatóit, hogy ne menjenek szavazni. A magyarérdek ötezer szavazattal veszített. Ezzel a beavatottak kiütötték ama politikust, akiben a legnagyobb ellenfelet látták.
Nagy volt az öröm, mikor a népiek egyike, Csoóri Sándor író megtalálta a „megváltót” Dr. Antall József személyében. Csoórit, mint „királycsinálót” ünnepelték a népi körökben. Máig rejtély, hogy mint került képbe Antall, mint ahogy rejtély Lakitelek és Gorbacsov színrelépése is. 1990 májusára kitûzött választások elõtt Antallt nyugat-európai és amerikai „tanulmányútra” vitték, amikor nagyon finoman közölték vele, hogy mit szabad és mit nem. Antall jó tanulónak bizonyult – lehet, hogy Herrhausen és Ceausescu is feltûnt álmaiban –, mert a beavatottaknak se volt lényeges kifogása ellene. Meg is nyerte a választást, és a beavatottak gondoskodtak arról, hogy Antall véletlenül se lépjen le a „jó útról”. Raffay Ernõ hadtörténész, az Antall-kormány egyik hadügyi államtitkárától többször is hallottam, hogy Antall elsõ kormánygyûlésének egyetlen napirendi pontja volt: Trianon! A miniszterelnök nagyon röviden tudtára adta beosztottainak: „Akik trianonnal akarnak foglalkozni, azok azonnal beadhatják lemondásukat.” Ugyanakkor Antall kinyilvánította magát a „tizenötmillió magyar miniszterelnökének.” Nagy volt az öröm a nemzeti érzelmû magyarok táborában. Antallnak nemcsak trianonról, hanem az adósságról, a nemzeti vagyonról, a vagyonok jogos tulajdonosainak való visszaszolgáltatásáról, és hasonlókról se volt szabad beszélni.
Idõközben a beavatottak szíve is meglágyult. Levetkõzték „vad antikommunizmusukat”, és a „békés átmenet” hívei lettek. Találtak egy új célpontot: „az állam rossz gazda” – mondták. Azt már nem tették hozzá, hogy az állam olyan gazda, amilyen alantas szándékú emberek kezében van a kormány. Nyilván, e jelszó a nemzeti vagyon kisajátításának a zászlaja volt. A köztársaság elnöki székébe behajózták Göncz Árpádot, vagy ahogy õk hívták: „Árpi bácsit.” Árpi bácsi nem is élt vissza a megelõlegezett bizalommal. Megkezdõdhetett a nemzeti vagyon kisajátítása, és az ország gazdaságának teljes szétverése, a honvédség „korszerûsítés” címszó alatti leépítése. Hazaárulók és külsõ erõk Magyarországot ismét megfosztották a legelemibb önvédelemtõl.
Mikail Gorbacsov rejtélye. Hogyan történhetett meg mindaz, ami megtörtént a Szovjetunió fennhatósága alatt az 1980-as években? Amikor a két tábor – legalábbis látszólag – egymással farkasszemet nézett. Gorbacsov is beavatott volt, avagy csupán a soron következõ? Armand Hammer Hammer on Hammer címû könyvében találhatunk némi útmutatást.
Hammer apja a New York-i kommunista párt egyik alapítótagja volt. Volt egy kis gyógyszerüzlete, de csak kínlódott vele, mert nem volt jó üzletember. Átadta fiának, Armandnak a vezetést, aki rövid idõn belül bebizonyította, hogy van üzleti érzéke. A könyvében írtak szerint õ volt Amerika elsõ kamasz milliomosa. Armand orvosi képesítést is szerzett, de soha, egy napot se töltött el a betegek gyógyításával. 1921-ben a Szovjetunióba látogatott, és vitt magával egy akkor a legkorszerûbb mentõautót, azzal a szándékkal, hogy Leninek, azaz a Szovjetuniónak ajándékozza. Meg is született a jó viszony, majd a barátság közte és Lenin között, annak ellenére, hogy Armand soha se lépett be a kommunista párba. Armand meggyõzte Lenint, hogy gyáripar nélkül szocializmust se lehet építeni. Engedélyt kapott egy ceruzagyár építésére. Hammer 1923-ban visszajött Amerikába, és nem kevesebb, mint 37 gyártulajdonost gyõzött meg arról, hogy érdemes a kommcsikkal üzletelni, köztük az antikommunista Henry Fordot is. Sztálin leállamosította a kapitalisták által épített gyárakat, de kifizette õket. Nos, Hammer eldicsekedte könyvében, hogy Sztálin kivételével, barátja volt minden szovjet zsarnoknak. Gorbacsovnak is, akit õ gyõzött meg, hogy a Szovjetuniót „demokratizálni” kell. A Szovjetunió, Csehszlovákia és Jugoszlávia szétesése nem volt a pakliban, de a lovak a vártnál gyorsabban meglódultak, és egy rövid idõre a gyeplõ kicsúszott a kézbõl, de a lényeg, az 1972-ben elõirányzott terv megvalósult.
RG.
Hozzaszolasok
Még nem küldtek hozzaszolast
Hozzaszolas küldése
Hozzaszolas küldéséhez be kell jelentkezni.