Navigacio
Szakmai oldal:
RSS
Jásdi Kiss Imre: Hatodik Pecsét
Bejelentkezés
üdvözlet
A MAI NAPTÓL (2015/09/22) AZ ÚJ WEBOLDALUNK A: HTTP://POSTAIMRE.MAGYARNEMZETIKORMANY.COM :)
.....................
(A www.postaimre.net a továbbiakban szakmai oldalként müködik
az egykoti www.magyarnemzetikormany.com/pi-klub cím - archiv oldalként, amint tapasztalhatjátok - még mindig elérhetö.)
.....................
(A www.postaimre.net a továbbiakban szakmai oldalként müködik
az egykoti www.magyarnemzetikormany.com/pi-klub cím - archiv oldalként, amint tapasztalhatjátok - még mindig elérhetö.)
Magyar közelmúlt A memória zavarai
íz évig készült Kalmár Melinda történész most megjelent, Történelmi galaxisok vonzásában. Magyarország és a szovjetrendszer. 1945–1990 címû könyve. Az alábbiakban, akár egy megvadult futballszurkoló a napilapot, hátulról lapozzuk fel a kötetet, kikötve egy zsúfolt és páratlan évnél. SZÉNÁSI SÁNDOR írása.
1989 egyik vicce az volt, hogy az ember bement a korábbi párttitkár szobájába, és ott egy addigi testmagasságából legalább öt centit vesztett embert talált, aki némán mutatott egy nagy táblára az asztalán. A felirata a következõ volt: Te rosszul emlékszel rám.
Ezen sokat röhögtünk. Nem tudtuk, hogy a memóriánkkal tényleg bajunk lesz egyszer – konkrétan ennek a könyvnek az olvasása közben is –, de nem azért, mert késõbb újrahazudtuk magunknak a rendszerváltást, hanem mert nem mindig azt láttuk meg benne, amit látnunk kellett volna, vagy ha megláttuk is, rögvest elfelejtettük, így aztán téveszméket hurcolunk magunkkal. Pedig hát ugyan mit lehet még másképpen elmondani errõl a korról? Mindent tudunk. Januárban Grósz fõtitkár bejelenti a szovjet csapatok részleges kivonulását, ami áprilisban el is kezdõdik, de az MSZMP májusban arra készül, hogy a Varsói Szerzõdésben a teljes kivonást kéri. Horn külügyminiszter errõl tárgyal. Ezt csak úgy felidézzük, pro memoria azoknak, akik erre nem, csak arra a fiatalemberre emlékeznek, aki bátran, de egyáltalán nem elsõként beszélt június 16-án a Hõsök terén a megszállók távozásáról. Aztán jön Pozsgay, és közli, hogy ’56 népfelkelés volt. Februárban az MSZMP KB elfogadja a többpártrendszert, márciusban megalakul az Ellenzéki Kerekasztal, és rohan, rohan a történelem kisiklott vonata végig az éven: feloszlik a KISZ, lebontják a vasfüggönyt, eltemetik Nagy Imrét, megalakul az MSZP, és Antall József az MDF élére kerül. Csak hogy a nagyobb dolgokat soroljuk. Ezt mind tudjuk, tudjuk.
Fotó: MTI
Csak talán rossz hangsúlyokkal. Nyers Rezsõ például feltétlen tiszteletünket élvezte, évtizedekig tartó politikai kitaszítottságában pedig olyasmit is beleláttunk a személyiségébe, aminek Kalmár Melinda az ellenkezõjét mutatja fel. Azt, hogy õ is, meg Fock Jenõ, a másik reformer is hogyan próbált rémülten keresztbe feküdni az egész életüket megkérdõjelezõ új, polgári világ elõtt. Utólag megrázó belátni, hogy a nagyobb szabadságot akarók is csak a rendszer ketreclakói voltak. Az is meglepetés, hogy az akkor szimpla keményvonalasként, a Berecz–Grósz-vonal embereként elkönyvelt Fejti György a szerzõ szerint mennyivel bonyolultabb szerepet játszott. Õ értette meg elõször, hogy nem érdemes korlátozott választásokkal próbálkozni, az ellenzék úgyis csak nyílt versenyt fogad el. Arról azonban nem volt vita a vezetésben, hogy Pozsgayval létre kell hozni egy elnöki köztársaságot, mégpedig sebesen, míg a párt támogatottsága a látható tartományban van.
Kalmár Melinda megerõsíti – létezõ pártdokumentumok alapján –, hogy közben gyorsan elindították az újonnan alakuló történelmi pártok vezetõivel azt a titkos tárgyalássorozatot, amely egy átmeneti demokráciában udvariasan pöfögõ segédmotorokká tette volna õket az MSZMP mellett. Hogy ez mennyire nem volt alaptalan terv, az is bizonyítja, hogy 1989 januárjában az MDF az állampárt szakértõivel folytatott vitasorozatot, és itt egyáltalán nem zárták ki, hogy koalícióra lépjenek az MSZMP népi reformszárnyával. Csurka azt mondta, ebben a helyzetben neki már egy félpártrendszer is megfelelne, a diktatúra és a demokrácia között. Még nem tudták, mire fut ki az egész.
Mi meg, akkori kétkezi újságírók, pulóveres értelmiségiek, valamint a nyolcvanéves Rózsika úrasszony, akinél laktam és akivel eltartási szerzõdésben voltam, azt hittük, hogy tudjuk. Nekünk lett igazunk, mégis rosszul láttuk a saját valóságunkat. Veszedelmesebb és billegõbb volt annál, mint amit gondoltunk róla. De hát Rózsika azt mondta, fiam, ezeknek végük van, és nekem hinnem kellett neki, több korszak bölcs tanújának, hiszen õ lánykorában már Adyt is látta részegen. Ezek után az a hír, hogy Berecz KB-titkár listát írt arról, hogy kiket kellene kirúgni a Rádióból, nagyon humorosnak tûnt.
Pedig, ahogy Kalmár Melinda könyvébõl kiderül, a rothadásnak indult, döglõdõ szovjet galaxis egyáltalán nem volt halott. Az MSZMP erõs elnökkel, ügyesen szelektív választási törvénnyel operáló elgondolása pontosan egybevágott a birodalmi központ új elképzeléseivel, amelyek lazább, mûködõképesebb, de alapjaiban nem változó szisztémaként teremtették volna újjá a becsõdölt rendszert. Ennek pedig az lett volna az alapja, hogy a központ kiegyezik a szovjet gazdasági elitekkel, több pénzt, jogot és pozíciót juttat nekik, vagyis kiszélesíti a hatalom hátterét. Ha ez kicsit emlékeztet a Kádár-rendszerre, az nem a véletlen mûve. A kiegyezés a szerzõ szerint végül azért nem sikerült, mert a Szovjetuniónak már egyszerûen nem volt annyi erõforrása, hogy jóllakassa az összes éhes elitet, így biztosítva a politikai békét. Na meg jöttek a nemzetiségi forrongások. Mindenesetre Magyarországon is ez volt a program, élén Pozsgayval.
Hogy mi tetszik? Pozsgayval? Mi úgy tudtuk, hogy ha valakit, hát õt különösen gyûlölték Moszkvában, de Kalmár szerint ez tévedés. Nem véletlen, hogy amikor a renitens politikus ’56 új értékelésével állt elõ, maga Gorbacsov védte meg. Az már külön iróniája a dolognak – és ezt sem tudtuk –, hogy ezt a bejelentést, bár finomítva, maga Grósz fõtitkár akarta megtenni, vagyis a probléma nem a népfelkeléssé minõsítés, hanem Pozsgay „elõzése” volt. Merthogy a forradalom, szegény, hirtelen a politikai helyezkedés eszközévé is vált. Pozsgayt a szovjet központ mindenesetre alkalmas, alkalmazkodóképes, többféle hatalmi variációt szolgálni tudó, tehát remek elnökjelöltnek tartotta. Minden látszólagos bírálat ellenére.
Ha mármost errõl az egészrõl azt gondolja az olvasó, hogy az egész rendszerváltás tényleg nem volt több az elitek alkujánál, Kalmár Melinda ezt azzal fogadja el, hogy persze, a moszkvai terv ezt célozta. De többek között nem számolt azzal, hogy az alkukba bevett csoportok száma továbbra is kicsi volt, a be nem avatottaké meg magas. Mint ahogy az MSZMP-vel tárgyaló történelmi pártok tagjainak sem volt fogalmuk fõnökeik egyezkedésérõl, úgy a társadalom sem sejtette, hogy a mûködése határait titokban újra kijelölték. Egyszerûen azt hitte, hogy õ most már szabad, és ment a maga feje után. A tudatlanság fantáziát szül, a fantázia pedig nem ismer határokat, így aztán füstbe ment a sok szép hatalmi terv, rendszerváltás lett belõlük.
De hát mi is volt ez a rendszer? Tudjuk is meg nem is. Kalmár Melinda olyan korporatív szisztémának írja le, ahol a mindenható állam céhszerû rendekbe kényszeríti bele a különbözõ érdekcsoportokat, amelyek nem egymással harcolva alakítják a viszonyokat, hanem alkukon keresztül, és a legfõbb döntõbíró az állam. Egy a fõnök, egy a rendszer. Ez bukott meg, és ez tért vissza az Orbán-rezsimmel, tesszük hozzá mi, húsz év valamennyire szabályos polgári demokráciája után tán elkerülhetetlenül, hiszen ilyen-olyan néven száz éve velünk van. Kalmár azonban nem hisz az eleve elrendeltségben, szerinte lehetett volna más út, és lehet is még.
Reméljük, hogy ellentétben velünk, akik annyi mindent értettek félre a saját korukból, õ ezt jól tudja.
Link
1989 egyik vicce az volt, hogy az ember bement a korábbi párttitkár szobájába, és ott egy addigi testmagasságából legalább öt centit vesztett embert talált, aki némán mutatott egy nagy táblára az asztalán. A felirata a következõ volt: Te rosszul emlékszel rám.
Ezen sokat röhögtünk. Nem tudtuk, hogy a memóriánkkal tényleg bajunk lesz egyszer – konkrétan ennek a könyvnek az olvasása közben is –, de nem azért, mert késõbb újrahazudtuk magunknak a rendszerváltást, hanem mert nem mindig azt láttuk meg benne, amit látnunk kellett volna, vagy ha megláttuk is, rögvest elfelejtettük, így aztán téveszméket hurcolunk magunkkal. Pedig hát ugyan mit lehet még másképpen elmondani errõl a korról? Mindent tudunk. Januárban Grósz fõtitkár bejelenti a szovjet csapatok részleges kivonulását, ami áprilisban el is kezdõdik, de az MSZMP májusban arra készül, hogy a Varsói Szerzõdésben a teljes kivonást kéri. Horn külügyminiszter errõl tárgyal. Ezt csak úgy felidézzük, pro memoria azoknak, akik erre nem, csak arra a fiatalemberre emlékeznek, aki bátran, de egyáltalán nem elsõként beszélt június 16-án a Hõsök terén a megszállók távozásáról. Aztán jön Pozsgay, és közli, hogy ’56 népfelkelés volt. Februárban az MSZMP KB elfogadja a többpártrendszert, márciusban megalakul az Ellenzéki Kerekasztal, és rohan, rohan a történelem kisiklott vonata végig az éven: feloszlik a KISZ, lebontják a vasfüggönyt, eltemetik Nagy Imrét, megalakul az MSZP, és Antall József az MDF élére kerül. Csak hogy a nagyobb dolgokat soroljuk. Ezt mind tudjuk, tudjuk.
Fotó: MTI
Csak talán rossz hangsúlyokkal. Nyers Rezsõ például feltétlen tiszteletünket élvezte, évtizedekig tartó politikai kitaszítottságában pedig olyasmit is beleláttunk a személyiségébe, aminek Kalmár Melinda az ellenkezõjét mutatja fel. Azt, hogy õ is, meg Fock Jenõ, a másik reformer is hogyan próbált rémülten keresztbe feküdni az egész életüket megkérdõjelezõ új, polgári világ elõtt. Utólag megrázó belátni, hogy a nagyobb szabadságot akarók is csak a rendszer ketreclakói voltak. Az is meglepetés, hogy az akkor szimpla keményvonalasként, a Berecz–Grósz-vonal embereként elkönyvelt Fejti György a szerzõ szerint mennyivel bonyolultabb szerepet játszott. Õ értette meg elõször, hogy nem érdemes korlátozott választásokkal próbálkozni, az ellenzék úgyis csak nyílt versenyt fogad el. Arról azonban nem volt vita a vezetésben, hogy Pozsgayval létre kell hozni egy elnöki köztársaságot, mégpedig sebesen, míg a párt támogatottsága a látható tartományban van.
Kalmár Melinda megerõsíti – létezõ pártdokumentumok alapján –, hogy közben gyorsan elindították az újonnan alakuló történelmi pártok vezetõivel azt a titkos tárgyalássorozatot, amely egy átmeneti demokráciában udvariasan pöfögõ segédmotorokká tette volna õket az MSZMP mellett. Hogy ez mennyire nem volt alaptalan terv, az is bizonyítja, hogy 1989 januárjában az MDF az állampárt szakértõivel folytatott vitasorozatot, és itt egyáltalán nem zárták ki, hogy koalícióra lépjenek az MSZMP népi reformszárnyával. Csurka azt mondta, ebben a helyzetben neki már egy félpártrendszer is megfelelne, a diktatúra és a demokrácia között. Még nem tudták, mire fut ki az egész.
Mi meg, akkori kétkezi újságírók, pulóveres értelmiségiek, valamint a nyolcvanéves Rózsika úrasszony, akinél laktam és akivel eltartási szerzõdésben voltam, azt hittük, hogy tudjuk. Nekünk lett igazunk, mégis rosszul láttuk a saját valóságunkat. Veszedelmesebb és billegõbb volt annál, mint amit gondoltunk róla. De hát Rózsika azt mondta, fiam, ezeknek végük van, és nekem hinnem kellett neki, több korszak bölcs tanújának, hiszen õ lánykorában már Adyt is látta részegen. Ezek után az a hír, hogy Berecz KB-titkár listát írt arról, hogy kiket kellene kirúgni a Rádióból, nagyon humorosnak tûnt.
Pedig, ahogy Kalmár Melinda könyvébõl kiderül, a rothadásnak indult, döglõdõ szovjet galaxis egyáltalán nem volt halott. Az MSZMP erõs elnökkel, ügyesen szelektív választási törvénnyel operáló elgondolása pontosan egybevágott a birodalmi központ új elképzeléseivel, amelyek lazább, mûködõképesebb, de alapjaiban nem változó szisztémaként teremtették volna újjá a becsõdölt rendszert. Ennek pedig az lett volna az alapja, hogy a központ kiegyezik a szovjet gazdasági elitekkel, több pénzt, jogot és pozíciót juttat nekik, vagyis kiszélesíti a hatalom hátterét. Ha ez kicsit emlékeztet a Kádár-rendszerre, az nem a véletlen mûve. A kiegyezés a szerzõ szerint végül azért nem sikerült, mert a Szovjetuniónak már egyszerûen nem volt annyi erõforrása, hogy jóllakassa az összes éhes elitet, így biztosítva a politikai békét. Na meg jöttek a nemzetiségi forrongások. Mindenesetre Magyarországon is ez volt a program, élén Pozsgayval.
Hogy mi tetszik? Pozsgayval? Mi úgy tudtuk, hogy ha valakit, hát õt különösen gyûlölték Moszkvában, de Kalmár szerint ez tévedés. Nem véletlen, hogy amikor a renitens politikus ’56 új értékelésével állt elõ, maga Gorbacsov védte meg. Az már külön iróniája a dolognak – és ezt sem tudtuk –, hogy ezt a bejelentést, bár finomítva, maga Grósz fõtitkár akarta megtenni, vagyis a probléma nem a népfelkeléssé minõsítés, hanem Pozsgay „elõzése” volt. Merthogy a forradalom, szegény, hirtelen a politikai helyezkedés eszközévé is vált. Pozsgayt a szovjet központ mindenesetre alkalmas, alkalmazkodóképes, többféle hatalmi variációt szolgálni tudó, tehát remek elnökjelöltnek tartotta. Minden látszólagos bírálat ellenére.
Ha mármost errõl az egészrõl azt gondolja az olvasó, hogy az egész rendszerváltás tényleg nem volt több az elitek alkujánál, Kalmár Melinda ezt azzal fogadja el, hogy persze, a moszkvai terv ezt célozta. De többek között nem számolt azzal, hogy az alkukba bevett csoportok száma továbbra is kicsi volt, a be nem avatottaké meg magas. Mint ahogy az MSZMP-vel tárgyaló történelmi pártok tagjainak sem volt fogalmuk fõnökeik egyezkedésérõl, úgy a társadalom sem sejtette, hogy a mûködése határait titokban újra kijelölték. Egyszerûen azt hitte, hogy õ most már szabad, és ment a maga feje után. A tudatlanság fantáziát szül, a fantázia pedig nem ismer határokat, így aztán füstbe ment a sok szép hatalmi terv, rendszerváltás lett belõlük.
De hát mi is volt ez a rendszer? Tudjuk is meg nem is. Kalmár Melinda olyan korporatív szisztémának írja le, ahol a mindenható állam céhszerû rendekbe kényszeríti bele a különbözõ érdekcsoportokat, amelyek nem egymással harcolva alakítják a viszonyokat, hanem alkukon keresztül, és a legfõbb döntõbíró az állam. Egy a fõnök, egy a rendszer. Ez bukott meg, és ez tért vissza az Orbán-rezsimmel, tesszük hozzá mi, húsz év valamennyire szabályos polgári demokráciája után tán elkerülhetetlenül, hiszen ilyen-olyan néven száz éve velünk van. Kalmár azonban nem hisz az eleve elrendeltségben, szerinte lehetett volna más út, és lehet is még.
Reméljük, hogy ellentétben velünk, akik annyi mindent értettek félre a saját korukból, õ ezt jól tudja.
Link
Hozzaszolasok
#1 |
Fidel
- 2014. June 04. 15:02:47
#2 |
nyilas
- 2014. June 05. 04:23:29
#3 |
Arany
- 2014. June 05. 04:42:44
#4 |
postaimre
- 2014. June 05. 05:36:33
#5 |
kontroll88
- 2014. June 06. 02:25:06
Hozzaszolas küldése
Hozzaszolas küldéséhez be kell jelentkezni.