Elég hosszú írás. A szerzõt az alábbinak sikerült beazonosítani: Adorján András, korábbi neve (1968-ig) Jocha András (1950. március 31.– ) magyar nemzetközi nagymester, többszörös sakkolimpikon, sakkolimpiai bajnok, háromszoros magyar bajnok, nemzetközi sakk versenybíró, szakíró, sakkedzõ. Híres szlogenje a „Black is OK!”...Mint kiderült a szerzõ Sütõ Gábor (hsz-ben a levele) a félreértés abból adódott, hogy a Adorján András neve szerepelt a levélcímben. Benéztem.

"Kellõ alázattal és méltósággal, ahogy illik hozzánk, mondjuk ki, minden kétely és bizonytalanság eloszlott: gyõztünk!" – jelentette ki a miniszterelnök, amikor véglegessé vált, hogy a nyílt külföldi támogatást élvezõ, magát baloldalinak feltüntetõ „egyesült” ellenzék nemcsak közelébe sem került a beharangozott kormányváltásnak, hanem a Fidesz-KDNP, a demokratikus jobboldal, ismét kétharmados, ha pedig az eredményével a Jobbikot, a radikális jobboldalt is ideszámítjuk, a nemzeti oldal az Országgyûlésben a háromnegyedesnél is nagyobb gyõzelmet aratott. Több mint különös, hogy a választás e vonatkozásáról senki nem beszél. Sem a gyõztesek, sem a vesztesek, pedig éppen ez a lényege. Egymás után másodszorra is sikerült háttérbe szorítani a hazafiatlan álbaloldali és neoliberális erõket, amelyek önzõ érdekeiket követve, idegen gazdáik szolgálatában tönkretették az országot és ezúttal is további pusztításának programját hirdették.

E tény felülír minden alább következõ bíráló megjegyzést, bár nem teszi azokat tárgytalanná.

Az említett különös jelenség ugyanis baljós jel. Nyílván más és más okból, de a nemzeti oldal gyõzelme mintha mindegyik felet zavarná. Az ellenzék oldaláról még csak érthetõ. De a gyõztesek miért hallgatnak róla? Pedig tudják önmagukról és egymásról, hogy hova tartoznak.

Avagy mi tudnánk rosszul?

Nem valószínû, hiszen a Jobbik politikájának nemzeti irányultsága tagadhatatlan és vitathatatlan.

A Fidesz-KDNP irányvonalában is inkább a nemzeti törekvések uralkodnak. Ezért a jelen elemzésben eltekinthetünk attól, hogy maga a Fidesz hatalmas gyûjtõpárt, s bõven vannak tagjai, akik hûek a párthoz, de megnyilvánulásaik alapján nem sorolhatók a nemzeti vonalhoz, vagy olyanok, akiket a sajtó megkülönböztet és „emberarcú fideszeseknek” nevezett el.

Ha az értékelésünk nem áll messze a valóságtól, mindegyik párt tudja azt is, hogy az eredmények négy évre az Országgyûlésnek erõs nemzeti jelleget kölcsönöznek. Ám kívülrõl úgy tûnik, ez sem lelkesíti õket különösebben. Egy szó sem hangzott el róla, sem kormánypárti, sem ellenzéki részrõl. Pedig éppen ez az, ami nagyon fáj az ellenzéknek, mindenekelõtt a hazai rasszista zsidó szervezeteknek és Izraelnek, ezért aztán az õket pártfogoló, de inkább kiszolgáló Európai Uniónak és az USA-nak is. Nyíltan azonban õk sem merik megnevezni e számukra szörnyû tényt, támadni is csak ki nem mondva, közvetve merik, pl. azzal, hogy – a belügyeinkbe beavatkozva, a saját közvéleményüket pedig lelkiismeretlenül becsapva – szélsõségesnek, neonácinak minõsítik a Jobbikot, sõt a betiltását követelik a kormánytól. A rasszista zsidó vezetõk pedig felelõtlen és méltatlan állampolgárokként viselkednek, amikor a Jobbik erõsödését az állítólagos magyar antiszemitizmus növekedéseként állítják be, s vádlón és panaszosan világgá kürtölik.

Mi azonban semmi veszélyt ne lássunk a nemzeti oldal erõsödésében, mert azt jelenti, hogy jó irányba tartunk. Emlékezzünk rá, a történelemben eredetileg csak nemzeti oldal létezett. Az oldalakra osztódás a nagy francia forradalom után jött létre, amikoris megjelent a nemzeti vonaltól elkülönülõ baloldal. Ezt követõen a nemzeti vonal mellett kitartókat nevezték el jobboldalnak, de nem maga a nemzeti oldal hívta így önmagát. Ha tehát ma jobbra tartunk, ez azt jelenti, hogy a nemzeti oldal erõsödése megy végbe, magyarabbakká válunk, hogy ismét azok legyünk, akik voltunk: se nem jobboldaliak, se nem baloldaliak, hanem magyarok.

Éppen ennek okán kell egyértelmûen tudatosítani a nemzeti oldalon azt, amit a következõ négy évben mindvégig szem elõtt kell tartani: akárcsak a 2010-es kétharmadot, a 2014-est is a választók, a magyar nemzet, nem pedig valamely párt aratta, s a gyõzteseket a saját szolgálatára választotta meg. Az újraválasztott miniszterelnök fent idézett szavai minden bizonnyal éppen azt tanúsítják, hogy õ – de nyilván nagyon sokan mások is – tisztában vannak ezzel. A gyõzelem utáni legelsõ megnyilvánulásában ezért szólt az alázatról; azzal a nemzettel szembeni alázatról, amely a gyõzelmet aratta. Szavaiból kiérzõdött, ez egyben annak felismerését is jelenti, hogy a Fidesz-KDNP még nagyobb felelõsséget vállalt magára, mint 2010-ben. A „Folytatjuk” egyszavas választási programra ugyanis a bizalom kifejezése volt a kétharmad elfogadó válasza; jövõkép felvázolása nélkül is bíztak a kormánypártokban, remélve, hogy minõségileg magasabb szinten folytatják a magyar érdekek és értékek védelmét. Ezért az alázat helyénvaló.

Megállni tehát nem lehet: felelõsséggel kell bizonyítani, hogy rászolgáltak a bizalomra. Közvéleményünk nem csak reméli, el is várja, hogy e felelõsség történelmi eredményekhez vezessen. Ennek szellemében úgy igazságos, ha azt is leszögezzük, hogy a kétharmados választási gyõzelem megismétlése egyben a Fidesz-KDNP elismerendõ politikai teljesítménye is, függetlenül attól, hogy 1998 óta a legkevesebb szavazattal sikerült. Ez utóbbin mégis mindenkinek el kell gondolkodnia. Merthogy e körülmény úgyszintén arra utal, hogy a kétharmadot végsõ soron a választók és a kormány közösen érték el, ezért, a szavazatcsökkenést látva, a következõ négy év kormányzásának mindvégig a nemzeti oldal pártjai közötti együttmûködés kialakításának és biztosításának kell elsõbbséget adnia minden egyéb meggondolással szemben. Az etekin-tetben vegyes tapasztalatok láttán azt is mondhatnánk, hogy mindennel és mindenkivel szemben. Tisztességtelen külföldi bírálóinkkal, „szövetséges ellenségeinkkel”, az ellenzékkel és méltatlan állampolgárainkkal szemben egyaránt. Ez annál inkább szükséges, mivel a támadásaik nemcsak nem szûntek meg, hanem élesednek.

A Gyurcsány-Bajnai-Mesterházy trió és a hozzájuk húzó Schiffer, valamint az EBESZ, egymást utánozva azóta is azt szajkózza, hogy a választójogi törvény „jogosulatlan” elõnyöket biztosított a Fidesznek. A törvényi rendelkezések azonban az égvilágon semmit sem értek volna, ha a választók nem szavaztak volna a Fideszre és a Jobbikra. Másrészt e rendelkezések messze nem biztosítanak annyi elõnyt a gyõztesnek, mint az angol, vagy az amerikai választási rendszer, de a bírálók ezt elhallgatják, s tisztességtelenül próbálják ellenünk hangolni a világközvéleményt. Harmadrészt, a választójogi törvény teljes egészében ismert volt minden párt elõtt, felkészülhettek rá. Nem a Fidesz hibája, hogy az izraeli Ron Werber tanácsadójuk szellemében a gyûlöletkeltésre és nem a szavazatnyerésre összpontosítottak. A Ron Werber irányította gyûlöletszítást olyan szintre emelték, hogy tulajdonképpen segítettek a Fidesznek az újabb kétharmad elérésében. A választók elõtt ugyanis még világosabbá vált, hogy kik õk, és mit akarnak. Úgy látszik, Werber személyében rossz lóra tettek, hiszen mégsem feltételezhetjük, hogy készakarva, titkos cinkosként segítette elõ a Fidesz-KDNP gyõzelmét. A törvény egyik szereplõnek sem nyújt intézményesített elõnyt, s önmagában egy választójogi törvény nem is elég rá, hogy egy párt kormányra kerüljön, mint ahogy arra sem, hogy kormányváltást érjen el. Alaptalanok azok a panaszok is, hogy „lejtett a pálya”, vagy „ellenszélben kellett” haladni, és így tovább. A Fidesz-KDNP és a Jobbik is ugyanazon a pályán, ugyancsak ellenszélben haladt; a választási kampánynak ez a logikája. A gyengeség jele, ha valaki ezeket hozza fel veresége mentségéül. Mint ellenzék is megbuktak, de lesz rá újabb négy évük, hogy beletanuljanak.

Mindez jelzi azt is, ami senki számára nem újdonság: csapdákkal lesz tele az út, amelyeket nemcsak a hazai és a külföldi ellenzék állít fel, hanem lesznek – sõt máris készen állnak – maguk a kormánypártok által létrehozott nem kevésbé veszélyes öncsapda-helyzetek is. Sokkal több, mint amennyit itt fel tudnánk sorolni. E csapdák nemcsak a kétharmadot, hanem a nemzetet is fenyegetik. Ezért remélhetõleg nem haszontalan áttekinteni a legnyilvánvalóbbakat.

Mivel azonban az érted haragszom, nem ellened szellemében fogant bírálatok is indokoltak, minden félreértést elkerülendõ, célszerû ismételten leszögezni a nemzet szempontjából legfõbb mondanivalónkat, amit sem a kétharmadnak, sem a megválasztottaknak egy pillanatra sem szabad szem elõl téveszteniük. A kétharmad gyõzelme akkor válik majd igazán történelmi jelentõségûvé, ha nemzeti oldallá válva a jövõben is sikerül megakadályozni az álbaloldali, hazaáruló és magyarellenes erõk hatalomra jutását. Ezért, ha nem akarjuk, hogy a böszmeség, a hazudozás bohócvilágában tengõdjünk, az egész ország a Hajdú-Bét sorsára jusson, a házmester pedig ne a saját dolgával törõdjön, hanem az ország ügyeibe üsse az orrát, fodort pedig legfeljebb a szoknyán akarunk látni, nem áll szándékunkban felülni a sokértelmû lehet más a politika sandaságának, s azt is szeretnénk, hogy a brüsszeli képviselõinket a magyar érdekek képviseletében ne akadályozza semmiféle gönc, akkor határozottan a nemzeti oldalon álló pártokat kell támogatnunk. Akkor is, ha a szemünkben sem makulátlanok, s ha nemcsak tenniük, hanem még jóvátenniük is bõven van mit.

Ebben a szellemben kell elemeznünk és kivédenünk a legveszélyesebb csapdákat és öncsapdákat.

A szélsõségesezés csapdája

Sokan emlékezhetnek rá, a szocializmusban elterjedt a gunyoros „vörös farok” kifejezés, ami szövegek, vagy beszédek kötelezõnek minõsülõ befejezõ részét jelentette, ahol szerzõik erõltetetten összhangot próbáltak kimutatni a hivatalos ideológiai-politikai célokkal. Nos, más színben és eltérõ formában, de mostanában már két ilyen uralkodó, általában magyarellenes felhanggal díszített szólam is fáraszt bennünket. Az egyik az antiszemitizmus állandósult elítélgetése a holokausztról való túljátszott emlékezgetéssel társbérletben, a másik pedig annak a szüntelen szajkózása, hogy a közéletben a szélsõségek se jobbról, se balról nem juthatnak meghatározó szerephez. Lehet, hogy az elsõ pillanatban nem látszik, de összefüggenek: mindkettõt fegyverként alkalmazzák a nemzeti érzelmeinket, méltóságunkat képviselõ, érdekeinket védelmezõ személyekkel és szervezetekkel szemben. Ennek okán a szélsõségesezés az alapvetõ oka annak, hogy ma még nem létezik az említett nemzeti többség pártjainak együttmûködése, és fájó, de esetleg a közeljövõben sem jön létre.

Az oktalan szélsõségesezés politikailag elhibázott. Senki meg nem határozta, mi a szélsõség. Nemcsak a tudományos, a politikai megfogalmazása sem létezik. Ki-ki a saját felfogása szerint, önkényesen értelmezi, és általában a politikai ellenfelét állítja be szélsõségesnek. Bár e megállapítást annyiban mégis módosítani kell, hogy e balfogásra ráerõsítve, a legtöbbször jobboldali szélsõségrõl beszélnek – még a jobboldalon is – holott e fogalomba besorolható lépéseket inkább az álbaloldal követi el, ahogy tette az áprilisi országgyûlési választási kampány során és teszi azóta is.

Politikai melléfogás az is, ha a jellemtelen álbaloldaliakat lekommunistázzák, hiszen részükre ez még valamiféle bizarr dicséret is. Õk ugyanis soha nem voltak kommunisták, miért lennének ma azok? Akik kommunisták voltak és maradtak, a Munkáspártba tömörülnek, s nem jellemzi õket szélsõség, bár más társadalmi rendszerben képzeli el az ország jövõjét. A nemzeti oldalhoz nyugodtan odasorolhatjuk az országgyûlési választásokon ötödik helyet elért Munkáspártot. A kommunistázás ideje már csak azért is lejárt, mert nem õk akarják a múltat sem végképp eltörölni, hanem a rasszista zsidó szervezetek és vezetõk akarják a mi múltunkat eltörölni és a sajátjukat tenni a jelenünkké és jövõnkké.

Végtérre azonban, ha pontos meghatározás nem is, mégiscsak létezik egy nem is annyira hallgatólagos társadalmi véleményösszhang arról, hogy mi sorolható a szélsõség fogalomkörébe. Közvéleményünk szélsõségnek tartja a gyilkosságot, a lincselést, az erõszak minden formáját, az ingyenélést, a lopást, a közmûvek károsítását, a sikkasztást, a zsarolást, a falusi lakosság terrorizálását, a hazugságot, a manipulációt, a gyûlöletszítást, a magyar nemzeti érdekek és értékek lekicsinyelését, nemzeti jelképeink gyalázást, a hazaárulást, az idegen szándékok érvényesítését a sajátjaink rovására, s különösen azt, hogy a rendszerváltást követõen mindez megsokszorozódott.

Vitathatatlan, hogy Magyarországon a legelítélendõbb szélsõség a magyarellenesség. Nos, a leszélsõségezett személyek és szervezetek, köztük mindenekelõtt a Jobbik, éppen e jelenségek ellen hirdetnek politikai harcot, ezért átlátszó, visszatetszõ, sõt káros azok szándéka, akik mégis e pártot próbálják szélsõségesnek beállítani. Fõleg politikusok járnak el így – meghökkentõ, hogy kormány- és ellenzéki oldalról egyaránt – de tapasztalhattuk egyházi részrõl is. Az érthetetlenül egyházzá emelt Hit Gyülekezetében Istenhez imádkoztak, hogy ûzze ki a Jobbikot az Országgyûlésbõl. Szívszorító és egyben szánalomkeltõ, hogy egyes vallási fõméltóságok sokértelmû húsvéti beszédeiben is csak a Jobbik elátkozása volt világos és érthetõ.

Hogy tudnak nyugodtan aludni a magukat politikusnak tartó egyének, egyházi vezetõk, akik nagy átéléssel világraszóló botrányt rendeznek, s a törvény teljes szigorával fenyegetnek, ha valaki odamondogat egy közismert rasszistának, vagy neki nem tetszõ politikusnak, ám egy szavuk sincs, amikor vidéken sorozatban ölnek meg magyar embereket. Õértük miért nem szól a harang? Ne pártoljuk a társadalomellenes, kulturálatlan eljárásokat, a sértegetéseket, de az elkülönülõ kisebbségek és másságok igényeinek túldimenzionálása elvonja a figyelmet a legsúlyosabb problémákról. Ez lenne a sokat emlegetett egyenlõ mérce, vagy a demokrácia? A hisztériakeltõ politikusok a gyilkosságok ellen miért nem szólalnak meg? Csak az értékes ember, akit az utcán inzultálnak, akit megölnek az nem? Erre bátran követelhetjük a választ!

A szélsõségesezõk ráadásul úgy tesznek – bár talán önmaguk sem hiszik, csak próbálják elhitetni a közvéleménnyel – mintha e minõsítés kimondásával meg is oldódna a kérdés, az ellenfél meg van semmisítve. Azonban a célzatos, hamis minõsítések önmagukban az égvilágon semmit meg nem oldanak, csak elmismásolják, s ezzel növelik a bajt. Károsak is, mert csak azt érik el, hogy a közvélemény ne lásson világosan e kérdésben. Mi több, ha a hazai és a külsõ nemzetellenes erõk elérnék a Jobbik betiltását, vagy akárcsak ellehetetlenítését, az nemzeti tragédiát jelentene, mert – jó, ha idejében tudják mindazok, akiket illet és érinthet – a Jobbik után csak idõ kérdése lenne a Fidesz-KDNP ellehetetlenítése is.

Senki ne áltassa magát, az erre irányuló iparkodás nagyüzemi szinten folyik is. A tény, hogy a két jobboldali párt ma még kibékíthetetlennek látszó ellenzékben áll egymással szemben, már ennek az „eredménye”. Tagadhatatlanul vannak közöttük jelentõs eltérések fontos politikai kérdésekben (egyértelmû magyar radikalizmus, vagy sokesélyes polgári középút), ám mégsem lenne lehetetlen egy modus operandi kimunkálása. De még erre utaló szándék sem látszik. Egyik oldalról sem. Pedig át kellene ültetni a gyakorlatba azt az inkább csak hangoztatott igazságot, hogy a párt nem cél, hanem eszköz. Ha politikai szövetséget nem is kötnek, nem elítélgetniük, hanem tûrniük, s megérteniük kellene egymást. Szövetségest kellene egymásban látni, hiszen tagadhatatlan, hogy potenciálisan azok. Közismerten mindkét párt programjában szerepel a rezsicsökkentés, a bankadó, a kettõs állampolgárság, a sokoldalú nemzetközi gazdasági kapcsolatok kiépítése, amelyek megvalósulóban is vannak. Azt is összhangban látják, hogy az EU egyre európaiatlanabb irányban halad. Együttmûködésük a közös nemzeti céljaink gyorsabb és könnyebb elérését eredményezhetné hazai és nemzetközi téren egyaránt. Ezért párbeszédet kellene kialakítani, nem pedig egymás ellehetetlenítésére törekedni. Mivel a Jobbik törekvései ugyancsak széles társadalmi támogatottsággal rendelkeznek, ami várhatóan növekedni is fog, ez nem ajánlatos eljárás azokkal a társadalmi erõkkel szemben sem, amelyek nemcsak elítélendõt, de kifogásolnivalót sem találnak a Jobbik álláspontjában.

Mindebben nincs semmi újdonság, s fel sem tételezhetõ, hogy komoly politikusok ne lennének a tudatában. Akik azonban ezek ismeretében mégis szélsõségesnek minõsítik a Jobbikot, sõt az utóbbi hetekben már „nemzetbiztonsági kockázatnak” is, bármennyire is tiszteljük õket egyéb tetteikért, bizony elcsodálkozunk e véleményükön, mert nyilvánvalóan történelmietlen és perspektívátlan. Tanúsítja ezt, hogy a Jobbik, a számára rendkívül kedvezõtlen körülmények ellenére is (a kormánypártok és a baloldali ellenzékiek jóformán nagykoalíciós összhangban kampányoltak ellene, sõt a választások után Szanyi Tibor fel is ajánlotta a Fidesznek, fogjanak össze a Jobbik kiszorítására) számottevõen növelte a szavazói számát. Beszédesen bizonyítja, hogy a magyarságukat helyesen értelmezõk nem tekintik szélsõségnek, ha valaki Magyarországon magyarként kíván élni, a magyar érdekekért és értékekért akar dolgozni és küzdeni, s szembeszáll a magyarellenes törekvésekkel.

Ugyanakkor látni kell, hogy ez kétoldalú kérdés, a kialakult helyzetért nem csak az egyik oldal felelõs, s az együttmûködésre mindkét oldal részérõl törekedni kell, a gesztusoknak tisztességeseknek, kölcsönösöknek, s fõleg kitartóaknak kell lenniük.

A szélsõségesezõk mindkét oldalon levonhatnák már a következtetéseket, legalábbis sejthetnék, hogy törekvésük nemcsak politikailag hibás és megtévesztõ – s ezért igen-igen kártékony – hanem a józanész szerint éppen ez maga a megtestesült szélsõség erkölcsi és politikai vonatkozásban egyaránt. Merthogy akár akarják, akár nem, gyengíti a nemzeti oldalt, szervesen illeszkedik a globális háttérhatalomnak a nemzeti államok elleni harcába. Kategorikusnak tûnhet, de látni kell, aki ma a nemzeti oldal együttmûködését akadályozza, végsõ soron a nemzet egységesülésének útjába áll.

A nemzet azonban látja, hogy a neoliberális és rasszista álbaloldaltól mit várhat, ezért a megismételt kétharmad nem véletlen. A Jobbik elõretörése pedig azt is jelzi, nagyobb léptekkel szeretne haladni, mint ahogy eddig haladt, de megérti, hogy nem lehet fejjel a falnak menni. Ám a szélsõségesezõ, a lejtõn lefelé irányuló lépéseket senkitõl nem fogadja el, még ha egy darabig kétkedõ megértéssel kezeli is. A szélsõségesezés ugyanis nem csak a kétharmadból, a nemzetbõl is kizár sokakat és ideológiát kér számon rajtuk. A jó politikus pedig – ha államférfivá szeretné kinõni magát – ügyeket intéz el, helyzeteket old meg, túllép az ideológián; kizárólag a megingathatatlan hazaszeretet vezérli.

Az elbizakodottság és a túlzó kijelentések csapdája

Az újabb kétharmados gyõzelmi mámor közepette hangoztatni halljuk, hogy mi vagyunk „Európa legegységesebb nemzete”. Az állítás igaz, ha a hazai és a külföldi szavazók, azaz a nemzeti oldal szemszögébõl nézzük. Az egész nemzetre azonban nem vonatkoztatható. Nemcsak azért, mert a trianoni szabadkõmûves összeesküvés nemzetünket nyolcfelé vágta, hanem gondoljunk csak a választási kampányra. A nemzetietlen oldal pártjai, pártocskái fröcsögõ gyûlölettel támadták a kormánypártokat, emberi mivoltában sértegették a miniszterelnököt (Elismerés illeti, hogy megõrizte miniszterelnöki és emberi méltóságát; nem süllyedt le az õ színvonaltalanságukra), még izraeli kampányfõnököt is importáltak, aki kimondottan gyûlöletkampányt folytatott. (Ennek a nemzetbiztonsági vonatkozásait még azok a kormánytényezõk sem vizsgálták, sõt fel sem vetették, akiknek ez a kifejezett kötelezettsége!) Emlékezzünk Mesterházy, Bajnai és Gyurcsány modortalanságára, szoborgyalázására, szinte már beteges tetteikre és kijelentéseikre vagy akár Schiffer hozzájuk képest mesterkélt kulturáltsággal elõadott SZDSZ-es sandaságára, a megélhetési, a mindenre kész pillanatfigurákról nem is beszélve. S láthatjuk, a választás után is folytatják ugyanazt. Összhangban, sõt talán még erõteljesebben is. Õk, bár a nemzet részei, már nem politikai ellenfelek, hanem ellenségek, akiktõl mintha a polgárháború gondolata sem lenne idegen, hogy megállítsák tudatosabb nemzetté válásunk beindult folyamatát.

A politikában nem túl járatosnak tûnõ Mesterházy több millió magyar ember tisztességébe gázolt bele, amikor a szokásoktól eltérõen nemcsak nem gratulált a gyõztesnek, hanem durcásan be is jelentette, hogy nem gratulál. Nem gratulált a Jobbiknak sem (Szerinte a Jobbik erõsödésével „Magyarország vesztett”. Szárnysegéde, Szanyi Tibor pedig a Jobbik szavazóit „intellektuálisan elmaradottnak nevezte”, ami elõrevetíti, hogy Brüsszelben a nyugdíjba vonuló Cohn-Bendit utódlása megoldott). Ám mindennél intõbb jel, hogy gratulált az LMP-nek, amely bármennyire is igyekszik tagadni, és zöldpárttá átbábozódásával leplezni, a rendszerváltás utáni legkártékonyabb politikai alakulat, az SZDSZ (egyik) utódpártja! Az LMP-nek a hazai és a külföldi rasszista zsidó vezetõk által remélt küldetése éppen az lett volna, hogy megakadályozza a Fidesz kétharmadát, ami majdnem sikerült. Mesterházy azt is közölte, „olyan, hogy rendpárti MSZP, nincs és nem is lesz”. Szükségtelen volt, hiszen eddig is tudtuk. Olyannyira nem rendpárti, hogy a saját rendezvényeit is az izraeli érdekeltségû In-Kal biztosítja. E példák bizonyítják, az álszocialista-neoliberális-rasszista vérszövetség ma is él és irányultsága nemzetellenes. Nem választási ellenfélként folytattak politikai kampányt, hanem ellenségként hadjáratot a nemzeti elkötelezettségû, vagy az afelé húzó pártok ellen. Tudatosan akadályozzák a nagyrészt még általuk okozott társadalmi és gazdasági problémák megoldását is, ami kifejezetten nemzetellenes tett.

A nemzeti egység elleni hadjáratukban szövetségeseik a magyarellenes rasszista vonalra helyezkedett zsidó szervezetek és vezetõk is, akik a választási kampány kellõs közepén, önmagukat egyenrangú félnek képzelve, ultimátumot adtak a kormánynak, s ma is kifejezetten romboló tevékenységet folytatnak. Méltatlan állampolgárként viselkednek, értésre adják, õk, a miniszterelnök gesztusnak felfogható többszöri kijelentésével és hozzájuk intézett üzenetével ellentétben, nem a magyar nemzet részei, hanem mindenki fölé emelkednek. Tõlük nem is hallunk ilyesfajta kijelentéseket, azaz nem igazolják vissza a miniszterelnök vélekedését, ellenkezõleg, évtizedek óta naponta látjuk és halljuk elkülönülõ, sõt félreérthetetlen magyarellenes megnyilvánulásaikat. Legutóbb, a választások kapcsán, az Európai Zsidó Kongresszus elnöke, Moshe Kantor is közölte velünk, hogy április 6 "Magyarország sötét napja" volt. Népünk méltósága megköveteli, hogy politikusaink egyoldalúan ne erõsködjenek tovább, hanem várják ki, amíg õk mondják, hogy a magyar nemzet részei. Amíg õk nem így látják, addig mi sem lássuk másképpen; elvégre õk a betelepülõk és mi vagyunk az õslakosok. Az egyszerû emberek ezt tudják, s nem ártana, ha a politológusok és a politikusok is így fognák fel.

Hol van hát itt a legegységesebb nemzet? Sajnos, inkább talán ellenkezõleg! Még azt is kevesen mernék állítani, hogy jelenleg egységesebbek vagyunk, mint, például, a szocializmus legsikeresebbnek tartott éveiben voltunk. A lakosság mai összetétele mellett, különösen a folytatódó, de az elõlünk felelõtlenül eltitkolt, nemzetbiztonsági veszélyt jelentõ zsidó betelepülést látva, nem is tûnik lehetségesnek a nemzeti egység megteremtése. Egyébként a teljes nemzeti egység lehetetlen és nem is kívánatos. Az egypártrendszerre emlékeztetne.

A magyar nemzeti többségi akarat megteremtése azonban lehetséges és szükséges. E szempontból a legegységesebb jelzõ rá is illik a kétharmadra, s politikai horderõvel bír a kettõs állampolgárság intézményének bevezetése, valamint az a döntés, hogy a választásokon a külhoni magyarok is szavazhatnak.

Hallunk olyasmit is, hogy a legiparosodottabb ország, ipari, termelési központ, versenyképesek, sõt éllovasok leszünk, vagy már vagyunk is a térségben, elérjük, sõt meghaladjuk az EU átlagot. A mai magyarországi ipar azonban nem magyar ipar. Értékelendõ a negyvennégy stratégiai megállapodás a nagy multinacionális cégekkel, csakhogy nekik nemcsak az a szépséghibájuk, hogy indokolatlanul óriási indulási segítséget kapnak, s nem állandó, és nem szerves részei a magyar gazdaságnak, hanem a stratégiai céljuk a rendszerváltás után kialakult gyarmati gazdasági szerkezet, a munkások és az ország kizsákmányolása. Nem véletlenek a sokasodó panaszok az embertelen eljárásaikra, a szakszervezetek tiltására, sõt még az EU-ban is fennen hirdetett normák megsértésre. Nem is a kormánynak kellene velük szerzõdnie – hiszen így minden panasz, esetleges per, stb. az õ nyakába zúdul – hanem valamely magyar gazdasági partnernek, de arról éppen õk gondoskodnak, hogy ilyen ne is jöhessen létre. Az igazi nagy kérdés tehát a magyar – a valóban magyar – kis- és középvállalatok és nagyvállalatok élettérhez juttatása. Velük nem kell stratégiai szerzõdést sem kötni, hiszen a támogatásuk magától értetõdõ kormányzati kötelezettség, mégis mintha kisebb hangsúly esne rá. Pedig ha az EU által ránk kényszerített kiszolgáló szerep állandósul, akkor nemhogy nem érjük utol a nyugat-európai országokat, hanem a lemaradásunk tovább növekszik, ahogy történik is.

Nem lehet tagadni, rokonszenvesek az említett jelszavak; jó is lenne, ha megvalósulnának. Ezen dolgozni is kell. A rokonszenves, ám esetleg alaptalannak bizonyuló siker-propaganda azonban visszaüthet. Dolgozzunk rajta, hogy tényleg „legek” legyünk, közvéleményünk nyugtázza, s fõleg a közember számára legyen érzékelhetõ, külföldi partnereink jelentsék ki rólunk, de ne mi hangoztassuk akkor sem, ha látunk rá valós lehetõséget és egyes vonatkozásokban a megállapítás tényleg közelíthet a valósághoz.

Ide sorolhatók azok a kijelentések is, amelyek szerint rend van az országban. Nem szabad ilyet állítani; egyeseket csak megmosolyogtat, de sokakat felháborít, tekintélyveszteséggel jár, szavazatokat rabol. Ennyi gyilkosság, lopás, rendbontás, önkényeskedés, hazugság, uszítás ritkán volt az országban, mert a rendõrség ritkán volt ennyire tehetetlen helyzetben.

De idézhetjük, sõt mert parancsolóan cáfolandó, idézni kell azt a magyar részrõl Auschwitzben elhangzott állítást is, hogy Auschwitz Magyarország legnagyobb temetõje. Már önmagában az is kérdéses, hogy egyáltalán szükség van-e ilyen „legnek” a megállapítására. Ám ha már valaki erre adja a fejét, akkor mindenekelõtt Trianonra kellene gondolnia. De Muhi-puszta, Mohács, Don-kanyar, Szolyva, sõt akár a Gulág is indokoltabb lehetne. Vagy a Dózsa-felkelés leverése, aminek éppen most ünnepeljük a félévezredes évfordulóját. („Ünnepeljük”? Az antiszemitázó és holokausztozó nyilatkozóknak eszébe sem jut! Minek is, hiszen ez magyar esemény!) De semmiképpen nem Auschwitz, mert sem földrajzi, sem történelmi, sem érzelmi szempontból nem az. A magyar nép nem érzi annak. Különösen nem az azóta született generációk sora. Pedig ebben az évben az antiszemitizmus már az érettségi tételek között is szerepel. Párját ritkító szolgalelkûség és egyben durva szellemi terror az ártatlan magyar gyermekek ellen. Kik és miért akarják félrevezetni, nemzetidegen szellemben nevelni az ifjúságot? Mi, vagy ki kényszeríti egyes vezetõ politikusainkat arra, hogy idegenek elõtti hasonló hízelkedésekkel feledtessék az egyébként elismert érdemeiket? Arra kellene figyelniük, hogy már megszámlálhatatlan holokauszt emlékhely van az országban és továbbiakat terveznek, s a holokausztra már szinte kötelezõ naponta emlékezni. A kötelezõ pedig jogos ellenállást szül és szüljön is, különösen azt látva, hogy a legnagyobb magyar tragédiának, Trianonnak pedig nincs egy méltó központi emlékhelye, és a magyar politikai közéletben alig-alig kerül említésre. Nem errõl kellene gondoskodni, mintsem olyan idegen uralmi szándékoknak elébe menni, amelyek nem férnek össze a kétharmaddal?

Mindenki tudja, hogy a történelem nem a holokauszttal, de nem is a kétharmaddal kezdõdött. A nép minden rendszerben tette a dolgát, fenntartotta és gyarapította az országot, azokkal együtt, akik méltatlanul viselkedtek. Ilyenek mindig akadtak; a szocializmusban az egyre szaporodó „partizánok és ellenállók”, ma pedig az ugyancsak egyre szaporodó holokauszt túlélõk. E szaporodás nem valami biológiai csoda, hanem a nevezettek gátlástalanságának és a hatóságaink sokba kerülõ elnézésének a következménye. A nép mégis teszi a dolgát ma is, mert – egyes vezetõitõl és a bámulatosan szaporodó tollasodóktól eltérõen – tudja, hogy ez az egyetlen helyes út. Ezért a vezetõkké választottaknak kötelezõ az össznemzeti szent szándékoknak, érzéseknek és tapasztalatoknak a követése, s a teljes nemzeti szellemi kapacitás megismerése, feltérképezése és felhasználása az ország javára. Történelmünk és jelenünk helyes ismerete és értékelése nemcsak parancsoló követelmény, hanem feltétlenül szükséges a politikai tisztánlátáshoz, megkönnyíti a már az elsõ Fidesz-kormánytól kezdve napirenden lévõ, társadalmunk türelmét igencsak próbára tevõ, halaszthatatlan megoldást követelõ említett problémák fájdalommentes kezelését, s hogy minden csapdát elkerülhessünk.

A rendszerváltás utáni tapasztalatok alapján, a csapdák elkerüléséhez a társadalom elvárja az új kormánytól mindenekelõtt a szegénység elleni küzdelem érzékelhetõbb növelését, az igények szociálisan érzékenyebb, a végzett munkán alapuló, azaz igazságosabb kielégítését. Ha csak egyetlen magyar nem részesülhet kellõ egészségügyi ellátásban azért, mert újabb milliárdokat áldoznak az egymástól már el sem férõ holokauszt emlékhelyekre, megbocsáthatatlan bûn akárki, akármely kormányszerv is követi el.

Parancsoló a föld és a vízkincs határozottabb védelme és igazságosabb belsõ elosztása. Akárhogy is nézzük, a Jobbiknak a földkérdésben kifejtett álláspontjában sok igazság van. E kérdésben kellene ugyanolyan kemény – sõt még annál is határozottabb – kiállás, mint ahogy azt a fontos, de ilyen horderejû nemzetpolitikai jelentõséggel mégsem bíró pálinkafõzés, vagy az akácfa ügyeiben tettük. A napnál is világosabb, ahogy a múltban, úgy a jövõben is a mezõgazdaságban érhetjük el azokat a "leg"-eket, amelyeket, idegen akaratnak engedelmeskedve, ma a számunkra kevésbé versenyképes területeken kell reménytelenül üldöznünk. Mindenkinek tudnia kell, végzetes lehet, ha a föld nem marad a magyarok tulajdonában és birtokában. Ha kelletlenül is, de egyet kell érteni azokkal a véleményekkel, hogy a földkérdés nincs megnyugtatóan rendezve.

A közbiztonság sokkal érzékelhetõbb növelése sem várathat magára. Ha a cigányság antiszociális elemeivel szemben a rendõrség és az igazságügyi szervek továbbra sem lépnek fel határozottan, a helyzet csak rosszabbodni fog, aminek sokféle és tragikus következményei lehetnek. Hiába állít bárki mást, a vidék a cigány terrortól szenved, a fõváros a zsidó rasszizmustól. Egyértelmûbb törvényi változtatások kellenek, amelyek kifejezetten az áldozatot oltalmazzák, nem pedig az elkövetõk számára rejtenek kiskapukat, s jobban védik a bûnözõk jogait, mint az áldozatokat, akiknek inkább csak a kezüket megkötõ kötelezettségeket írnak elõ. Ha az emberek nem érzik magukénak a törvényeket és az intézményeket, a demokrácia számukra kiüresedik. Könnyû belátni, hogy ennek a következményei beláthatatlanok.

Elkerülhetetlen a megélhetési pártoknak nyújtott támogatások megszüntetése akár a választási törvény módosításával is. Nem tûnik etikusnak, s csak látszólag demokratikus az a lehetõség, hogy egy szavazó több jelöltre is tehet ajánlást, sem az, hogy a szavazókat szállítani lehet a szavazásra. (Vona Gábor gyõzelmét csak így tudták megakadályozni, de lehet, hogy ezzel többet vesztettek, mint nyertek). Bár a világban kevés példa van rá, el lehetne gondolkodni azon a javaslaton is, hogy a választók kezdeményezhessék a képviselõk visszahívását. A visszahívhatóság igazán demokratikus intézmény lehetne. Éreztetné az emberekkel, hogy alakítói a saját sorsuknak. A jelek szerint azonban ettõl többen tartanak, mint gondolnánk, s félõ, hogy jó okkal.

Az elszámoltatás is változatlanul össznemzeti igény, alapvetõ gazdasági és erkölcsi követelmény. Ezért vált választási ígéretté 2010-ben, de szinte semmi nem valósult meg belõle. Ez még ma is magyarázatot igénylõ nagy kérdõjel, hiszen a kétharmad birtokában teljesíteni kellett volna e választási ígéretet. A nemzetellenes bûn nem évülhet el, s a tétlenség itt is a közvélemény által feszegetett kérdések jogosságát bizonyítja.

Aggodalmat keltõ csapdák tátongnak a Külügyminisztérium vezetõi által folytatott külpolitika elõtt is. Minden alkalmat megragadtak Izrael érdekeinek szenvedélyes védelmezésére, magyar nemzeti érdeknek nyilvánították több szomszédos ország érdekeit, más kérdésekben pedig elég ritkán találták el, hogy mi a magyar érdek. De ez megér majd egy külön misét. Jellemzõül most elég idézni, hogy legutóbb a Magyar Külügyi Intézet pályázatot hirdetett középiskolások számára, de még véletlenül sem külpolitikai témában, hanem "Az antiszemitizmus nem fér össze az emberséggel" címmel. A gyõzteseknek járó jutalom - utazás Auschwitzba.

A további választói bizalmat csak az egyenes beszéd biztosítja. Most elég volt annak közlése, hogy „Folytatjuk”, de intõ példa, hogy a kidolgozott programot szintén nem hirdetõ „baloldalnak” nem volt elég a „Kormányváltás” jelszava. A Jobbik elõretöréséhez, s ahhoz, hogy egyedül ez a párt növelte választói számát, az is hozzájárult, hogy egyedül neki volt közzétett átfogó, részletesen kidolgozott (több mint nyolcvanoldalas) választási programja, és van ugyancsak publikált világos EU-programja.

Mindezen elvárások megvalósításának egyik helyes és hatékonyabbá válható módszere, a csapdák elkerülésének útja lehet a Fidesz-KDNP által bevezetett nemzeti konzultáció. Eddig ugyan fõleg olyan kérdésekre szorítkozott, amelyekre nyilvánvalóan igen volt a válasz, de az MSZP-SZDSZ koalíció még ilyeneket sem tett fel nekünk. A nemzeti konzultáció intézményes állandósítása, fõleg az említett érzékeny kérdésekre kiterjesztése még inkább megerõsítené a kormány helyzetét, biztonságosabbá, népszerûbbé és hatékonyabbá tehetné a kormányzást. Egyben biztosítaná, hogy ne az emberellenes új világrend elõíratlan, de kegyetlen szabályai, hanem a nép, az ország érdeke legyen az irányelv mindazok számára, akiket beválasztottunk az Országgyûlésbe. Ez pedig csak úgy lehetséges, ha minél több ember kapcsolódik be a politikai vonal kialakításába.

A magyarság érdekében nemcsak tenni kell tehát, hanem sokmindent jóvá is kell tenni!

Az antiszemitázás csapdája

Csak aki nem akarja, az nem látja, hogy a rendszerváltást követõen felgyorsult az ország elzsidósítása, aminek egyre agresszívebb példáival mind több területen naponta találkozhatunk. Ezek felsorolása nem tárgya a jelen írásnak, de a jelenség elemzése kikerülhetetlen. Senki nem tilthatja, hogy lássuk a tényeket, bemérjük az irányultságukat és levonjuk a következtetéseket.

Mára a nemzetközi zsidó szervezetek egymást érõ politikai értekezleteinek, s vallási összejöveteleinek a székhelyévé váltunk. Nemcsak Budapest, hanem sok vidéki helyszín is. Tudjuk, mi ennek a célja, azt is sejtjük, kik engedélyezik (sõt ösztönzik), de nem értjük, milyen jogon, és miért nem látják (ha tényleg nem látnák) a veszélyeit. A kulturális, színházi-zenei élet eluralásától, a zsidó emlékhelyek számlálatlan létesítésétõl, a zsidó ünnepek országos eseménnyé tupírozásától, utcák átnevezésén keresztül a mindennapossá vált holokauszt megemlékezésekig, menetek szervezéséig zsidó vonatkozású események tucatjai uralják közéletünket, mindennapjainkat. A holokauszt már olyan „vörös farokká” vált, amelyet mindig és mindennel összefüggésbe hoznak, s lenézik, lekezelik, elítélik mindazokat, akik nem a holokauszttal kelnek és fekszenek. Mintha már nem is Magyarország volnánk, hanem a második, a jövendõ Izrael. Ez már szellemi polgárháború, amely nagyon is jól látszó anyagi célokat követ. A rasszista zsidó szervezetek és vezetõk, kormányszerveink gyámoltalanságával és engedékenységével, sõt nemegyszer indokolatlan támogatásával élve, és visszaélve, minket rekesztenek ki a közéletbõl, elzárnak a szociális lehetõségektõl, kiutálnak a politikai és a kulturális életbõl. Háttérbe szorítják, sõt megakadályozzák a magyar törekvéseket, szellemileg folyamatosan lefegyvereznek bennünket, gúnyolódnak a magyar történelmi jelképeken és személyiségeken, sõt tiltják, hogy megemlékezzünk róluk, szobrot állítsunk nekik, vagy utcát nevezzünk el róluk.

Mi a mieinkrõl a saját hazánkban!?

Megbocsáthatatlan, hogy egyes kormányszerveink rendre az õ akaratuk elõtt hajolnak meg. Rögtön a választások után ezért tehették meg, hogy nem akárhol, hanem a Március 15. téren, ahol magyar ereklyeként áll Petõfi szobra, aki mellett senki másnak nincs helye, a magyarok kollektív bûnösségére utaló felhangok mellett felállították az „Élet menete” szobrát. Mindenhová befurakodnak, azt akarják, hogy még a Március 15. téren se Március 15. jusson eszünkbe, hanem a holokauszt. (Egyébként, akármennyire elfogulatlanul is próbájuk nézni, e melltartóra emlékeztetõ szoborról, amelynek a belsejét számok takarják, csak annak jut eszébe a holokauszt, akinek mindenrõl az jut az eszébe). Ráadásul a szobrot, mintha csak magyar közéleti személyiség lenne, az izraeli nagykövet avatta fel, aki, ha nem avat éppen zsidó emlékhelyet, akkor magyar politikusokat és szervezeteket utasít és von felelõsségre. Nemrég még azt is állította, hogy a holokauszt áldozatait kétszer gyilkolták meg. (Ha a magyar nagykövet Tel-Avivban csak századennyire próbálna beavatkozni a belügyekbe, már régen kiutasították volna. Vajon az imamalom szerepét kiválóan játszó magyar Külügyminisztérium vezetõi hová teszik a szemüket?) Mindemellett bemutatták Peresz izraeli elnök vádaskodó video-üzentét is, aki kijelentette: „Magyarország történetében igen sok dicsõ momentum van, de a soá eseményei még mindig szégyenként szennyezik be”.

Ki engedélyezte mindezt? Vagy a rasszista zsidó szervezetek és vezetõk azt tesznek, vagy tiltanak az országunkban, amit akarnak? Ki kormányozza ezt az országot? A Mazsihisz, az EMIH, a Tett és Védelem, az izraeli nagykövet, meg az izraeli elnök? Mi pedig azt hittük, hogy a kétharmaddal magunkat szavaztuk be a hatalomba?

Senki ne ütközzön meg e számonkérõ kérdésen, hanem lássa be, nem a kérdés durva, hanem a benne tükrözõdõ valóság, ezért szervezõdjön meg már végre a nemzeti számonkérés. A választási ígéretekben ugyanis soha semmi hasonló nem szerepelt, s a kétharmad nem adta és nem adja hozzájárulását magyarellenes megnyilvánulások eltûréséhez. Tudja ugyanis, hogy a jó csak a mesék világában gyõz a legkilátástalanabb helyzetekben is, ám a politikában nem elég csak jónak lenni. A jóság a politikában is nagy elõny ugyan, de a gyõzelemhez önmagában nem elég, különösen, ha évszázados tapasztalatból tudjuk, hogy gátlástalan, szégyentelen partnerekkel, szövetségesekkel, vagy ellenfelekkel állunk szemben.

Világos, hogy a rasszista szervezetek mindezzel önmaguk ellen dolgoznak, de a kormány miért nem válaszol végleges és egyértelmû határozottsággal még akkor sem, amikor ugyanezek a szereplõk többszörös ultimátumot adnak neki a német megszállás szoborterve kapcsán. Miért nem veszi észre, hogy egyre nyomasztóbbá válik a magyarellenes numerus clausus a pénzügyekben, a kultúrában, s különösen a hírközlõ eszközökben? Mindeközben a magyarellenes rasszisták és kiszolgálóik a legpimaszabb módon hazudoznak a világnak, pl. azt állítva, hogy a Fidesznek médiafölénye van. Csak egy félórára kell kinyitni a szemünket és a fülünket, s pontosan az ellenkezõjét állapíthatjuk meg: hatalmas idegen indíttatású, sõt magyarellenes álbaloldali és neoliberális médiafölény uralja a közéletet. Gyakorlatilag majdnem minden hírközlõ szerv még ma is túlszerepelteti Gyurcsányt, Bajnait, Mesterházyt, az utóbbi idõben különösen Schiffert. Szó se róla, Schiffer ügyesen próbálja fedezni, hogy az LMP honnan jött és hová tart. De attól, hogy õ maga is álbaloldalinak minõsíti a többi ellenzéki pártot, még õ is lehet álbaloldali, hiszen lépten-nyomon azt hangoztatja, lehet más a politika. S még róluk állította a Népszava (2014-05-08) a bõszhangú „Harcra fel!” címû cikkében, hogy a Fidesz „információs karanténba” zárta õket. Nagyon is nyugtalanító, hogy ez a nehezen átlátható színjáték egyre vadabbul folytatódik a választások után is, még a jobboldalinak tartott hírközlõ eszközökben is.

A magyarellenes húrokat pengetõ Mazsihisz, az EMIH, a Tett és Védelem a rasszista beállítottságú zsidó politikusokkal egyetemben a méregdrága és szükségtelen újabb holokauszt emlékhely, a német megszállás emlékmûve és a Veritas Történetkutató Intézet vezetõje kapcsán, a választások kellõs közepén ultimátumot adott a kormánynak, nyilvánvalóan azzal a céllal, hogy rontsák az esélyeit és kedvezõbb feltételeket teremtsenek az álbaloldali-neoliberális szövetségeseinek. Még olyan hihetetlen fenyegetéssel is éltek, hogy visszaadják a nekik járó (Valójában, persze, nem járó, hanem kierõszakolt) pénzeket. Megmosolyogtató e fenyegetés. Történelmi eseményszámba menne, ha õk pénzt adnának vissza. A legnyugtalanítóbb, hogy teszik mindezt hosszú ideje és minden következmény nélkül, sõt egyre kedvezõbb helyzetbe manõverezik magukat. Ennek két alapvetõ oka van: az õ gátlástalanságuk és hogy egyes kormányszerveink a rendeltetésükkel ellentétben járnak el.

A kormányfõ mindennek ellenére ismét gesztust tett, és tárgyalt a zsidó vezetõkkel, ám hiába. A Mazsihisz elnöke ezt követõen újfent kifejtette – még a Hír TV-ben is – hogy a tervezett megszállási emlékmû antiszemitizmust generál, holott az antiszemitizmust (pontosabban a zsidóellenességet) éppen az õ eljárásuk generálja. Mivel a szoborterv nem a zsidó rasszizmust követi, szerinte nem hiteles történelmi szemléletet tükröz. Úgy látja, hogy ez nem zsidó ügy, hanem az egész társadalom problémája. Ezt ugyan jól látja, de éppen õk szûkítik le csak zsidó üggyé, amivel nem lehet egyetérteni, hiszen a világháborúban nem csak zsidó áldozatok voltak. A rasszista zsidók számára nyílván éppen ezért elfogadhatatlan, mert a magyar áldozatokat is szimbolizálja, õk azonban csak a sajátjaikat tekintik áldozatnak, s minden más áldozat említését a zsidó áldozatok kisebbítésének tekintenek. Még azt is közölte fenyegetõen, hogy ha az emlékmû mégis megépül, a zsidók elkerülik a Szabadság teret. (Arra gondolva, hogy mi minden van még a Szabadság téren, elképzelni sem tudjuk, ez milyen meglepõ következményekkel jár majd rájuk nézve.) Mindez érthetetlen, hiszen a Mazsihisz március 19-én minden évben megemlékezik Magyarország német megszállásáról, amire tervezett emlékmû emlékeztetni kíván. Tehát ráadásul még képmutatással is állunk szemben. Ez is arra utal, hogy a tiltakozóknak, az ellentétek szítóknak ezzel a hisztériakeltéssel is távolabbi homályos céljai vannak.

Mit lehet tenni mindezek után? Az illetékes kormányzati szervek remélhetõleg nem újabb gesztuson törik a fejüket. Vegyék már észre, a zsidó rögeszme, hogy nézzünk szembe a múltunkkal, és kérjünk bocsánatot, távlati magyarellenes célokat követ. Egyébként is mindezt már a kelleténél sokkal többször megtettük. Horn Gyula itthon is és Izraelben is, kormánytényezõk számtalanszor, vagy nemegyszer Áder János, legutóbb Auschwitzban. Sõt nem egy esetben olyan piszlicsáré és bizonyítatlan ügyekben, s olyan felhanggal, hogy az már a magyar nép sértegetését jelentette. Megengedhetetlen, hogy magas politikai szinten ne tudjanak különbséget tenni a magyar nép képviselete és sértegetése között. Mindez azonban abszolút semmit nem ér a rasszisták szemében. E tényben kifejezõdõ alaptalan zsidó uralmi és felsõbbrendûségi érzés sérti a magyarokat, mint keresztényeket is. A keresztény tanítás szerint a bocsánatkérést feloldozás és bûnbocsánat követi. Õk ezt egyetlenegyszer sem tették meg. Ellenkezõleg évtizedekkel ezelõtt is csak az említett vádjaikat és követeléseiket hangoztatták és – ha hagyjuk – évtizedek múlva is csak ezt fogják tenni. Bizonyítják ezt Peresz elnök idézett szavaitól kezdve, a zsidó rasszizmus megmondóembereinek szerepében tetszelgõ Heller Ágnesen és Konrád Györgyön, az alájuk játszó ATV-n, Heti Hetesen át a Népszabadságig, Népszaváig (Április 28-i számának fenyegetõ fõ címe: „A soá örök szégyen marad”!), Élet és Irodalomig. Úgy állítják be, hogy a magyarság kollektíven bûnös, és mindörökre az is marad. Tudják, hogy nincs igazuk, de nem akarják, és nem fogják lezárni a vádaskodást, akármit is teszünk, mert ettõl remélnek további anyagi és egyéb elõnyöket. Sajnos, kormányzati részrõl nincs kellõ színvonalú leleplezés, sem ellenakció, sõt néha áldemokratikus, már-már megalázkodó békítõ szándékok tapinthatók ki. Egy ilyen tévedés lehet véletlen is; kettõ – tendenciát sejtet; három pedig már politikai vonal. Nos, nem három, hanem számtalan volt, s évszázados ismétlõdésük vezetett a jelenlegi kritikus helyzethez. Eddig sem volt semmi értelme a hátrálásnak, a megalázkodásnak, a jövõben pedig tûrhetetlen, mert tragédiákhoz vezet. Történelmi szükségszerûséggé vált, ezért legfõbb ideje, hogy a kormány etekintetben is térjen át az egyéb vonatkozásokban sikeresnek bizonyult unortodox vonalra.

Észre kell vennünk, az elmúlt évek nemzetközi eseményei bizonyítják, hogy a hírközlés villámgyorssá vált mûködése következtében a gyökeres társadalmi változásokat kiváltó kritikus tömeg létszáma mintha lecsökkent volna. Ezt már mi is érezhettük az SZDSZ-vezérelte 1990-es taxis-blokád során. Az arab tavasz idején a nyolcvanmilliós Egyiptomban elég volt néhány tízezer tüntetõ. Az ukrán eseményeket pedig egy kis külföldrõl irányított csoport kezdte el, majd erõteljes ugyancsak külföldi támogatás mellett elérte a célját. Ahol viszont azonnal és könyörtelenül szembeszálltak a nyilvánvaló külföldi beavatkozással, mint Algéria és Szíria, ott elmarad az idegen beavatkozás sikere. Ennek fényében ki ne látná, és ki ne értené, hogy nálunk milyen játék folyik, s mire megy ki, és hogy mi a teendõ?

Sokan visszaemlékeznek még a Rákosi-korra, s megerõsíthetik, hogy még akkor sem folyt ilyen intenzív magyarellenes felhangú hisztériakeltés. Antiszemitizmusról szinte szó sem esett, a holokauszt fogalma pedig még meg sem született. Akik ekkor még nem éltek, vegyék a fáradságot, nézzék át a sajtót és egyértelmûen megbizonyosodhatnak róla. Pedig Rákosiék, származásuknál fogva, egyértelmûen faji politikát folytattak, ahogy teszik ez mostani utódaik, egyetemben néhány olyan politikussal, akiket erre még a származásuk sem „kötelez”. Nos, ezekre ne szavazzunk többé és demokratikus keretek között próbáljunk megszabadulni tõlük. Nem várhatják el, hogy elnézzük nekik a népfelség megsértését.

Aki mintha mindezt észre sem veszi, hanem vakon sulykolja, hogy a szélsõséges, antiszemita megjegyzések elfogadhatatlanok, az éppen a rasszista beállítottságú cigány- és zsidó vezetõket védelmezi, s alkalmatlan politikusnak, mert nem veszi észre (Nem venné észre?), hogy az okok helyett az okozatot támadja, s ezzel súlyosbítja a helyzetet. Akik pedig nem értették meg, s nem is képviselik a kétharmad szellemét, akármely párthoz tartoznak is, ne legyen helyük kulcspozíciókban, pláne nem a legmagasabb méltóságok között. Akiket e posztokra ültettünk, azoknak példamutató, követhetõ és követendõ magyarokként kell viselkedniük, nem pedig a saját fejük után menni, még kevésbé idegen rászedésnek, magyarellenes zsarolásnak engedelmeskedni. Minél tovább engednek e nyomásnak, a helyzet annál végzetesebb lesz a magyarságra nézve. Ezért nemzetellenes bûnt követ el mindenki, aki szó nélkül megy el a mindennapossá vált zaklatásaik mellett. Támogassuk a nemzeti oldalt és a hozzájuk közel álló erõket, de még nekik se nézzük el a kártékony beütéseket. Ez nem magyarázkodás, vagy vigasztalás, hanem figyelmeztetés, annak megismétlése mellett, hogy a legfontosabb feladat mégis az, hogy ne hagyjuk csapdába esni õket, s ezzel esély nyíljon a magyarellenes, neoliberális, hazaáruló álbaloldal visszatérésére a hatalomba. Ám ehhez a választók és a választottak, a kétharmad a kormány kölcsönös bizalma szükséges. Az antiszemitázás és holokausztozás – nem véletlenül - közéjük ver éket, azt célozza, hogy a gondolkodó és látó magyar hazafiakat megfosszák szólási és beleszólási joguktól.

Harc Magyarországért



Minden magyar hazafinak látnia kell: a zsidó és cigány rasszisták és neoliberális kijáróik, a multinacionális vállalatok, az EU, a volt Kisantant országai harcolnak Magyarországért. Mi miért nem küzdünk érte? Miért nem követjük a piros-fehér-zöld érzelmeinket, amire a miniszterelnök is felhívta a figyelmet a beiktatási beszédében?

Legfõbb ideje, hogy megértsük a helyzetet: nem a világosan kirajzolódott magyarellenes folyamat kezdetén, hanem feltehetõleg a kulminációs pontja közelében vagyunk, s innen – ha nem állítjuk le e folyamatot a legnagyobb határozottsággal, és nem fordulunk vissza – számunkra már csak lefelé vezet az út! Idegen akarat dolgozik rajta, hogy törõdjünk bele sajátmagunk felszámolásába. Kétség sem férhet hozzá, hogy a nemzeti oldal pártjai ezt érzékelik. De csak a Jobbik beszél róla nyíltan. Magyar indíttatású választ is csak õ próbál megfogalmazni, s gyökeres megoldást is csak õ javasol. Tudjuk, hogy ellenzékben mindezt könnyebb megtenni, mégis többértelmûnek véljük a helyzetet azok esetében, akik ezt szintén látják, szeretnék megoldani, de – azt sem tagadjuk, hogy nyilván felelõs meggondolásból – kimondani sem merik. Ám ez a kérdés nem oldódik meg anélkül, hogy ki ne mondjuk, és tudatosan ne lássunk hozzá az emberséges, de radikális rendezéséhez. Anélkül, hogy bárkit eleve kizárnánk a nemzetbõl, s annak tudatában és elismerése mellett végrehajtandó rendezéshez, hogy a célhoz több úton, többféle módszerrel lehet elérni, s hogy a hazafiság nem csak egyféleképpen fejezõdhet ki. Hazafi lehet az is, aki nem jobbikos, vagy fideszes, úgy hazafi, hogy becsületesen végzi a munkáját, méltó állampolgár, másképpen magyar, mint a politikus. Amennyiben azonban velük szemben továbbra is a méltatlan állampolgáraink akarata érvényesül, s a megoldás beláthatatlan idõre elhúzódik, akkor semmi nem oldódik meg, s magyar tragédia következik be. Ha e kialakult helyzetet néhányan éppen azok közül nem értik, vagy nem is akarják érteni, akiknek teljes mélységében meg kellene érteniük, hiszen éppen ennek reményében állítottuk õket felelõs posztokra, akkor keresni kell a módot és a lehetõséget, hogy demokratikus úton, de a magyar megmaradás ügyében a nemzeti oldal érezhetõbben diktáljon, hiszen számára nem létezhet ennél fontosabb kérdés. Ez az eljárás átalakíthatja magát a kétharmadot, de újrateremti a történelemben már létezett egységesebb és hatékonyabb nemzeti oldalt, s megmenti a nemzetet anélkül, hogy bárkit is kizárna belõle.

* A szerzõ nyugalmazott nagykövet, közíró.

- - -

(Megjelent a KAPU c. folyóirat 2014/5 számában).