Navigacio
Szakmai oldal:
RSS
Jásdi Kiss Imre: Hatodik Pecsét
Bejelentkezés
üdvözlet
A MAI NAPTÓL (2015/09/22) AZ ÚJ WEBOLDALUNK A: HTTP://POSTAIMRE.MAGYARNEMZETIKORMANY.COM :)
.....................
(A www.postaimre.net a továbbiakban szakmai oldalként müködik
az egykoti www.magyarnemzetikormany.com/pi-klub cím - archiv oldalként, amint tapasztalhatjátok - még mindig elérhetö.)
.....................
(A www.postaimre.net a továbbiakban szakmai oldalként müködik
az egykoti www.magyarnemzetikormany.com/pi-klub cím - archiv oldalként, amint tapasztalhatjátok - még mindig elérhetö.)
Egész Magyarországot megváltoztatjuk
Zimbardó híjjá fel, apafej! Majd megtudod, nem a cinizmust kell, hanem a cionizmust magyarokéknál megváltoztatni, vagyis kiirtani! Hülye majmok! A gettóból indult, a világ egyik legismertebb pszichológusa lett, börtönkísérlete máig a téma klasszikusa. A fogvatartók kegyetlenkedései mellett foglalkozott az idõ pszichológiájával, a hipnózissal és a félénkség kezelésével is. 81 évesen pályafutása legnagyobb kísérletére készül: egész országok pesszimizmusát és apátiáját szeretné megváltoztatni, a több helyszín közül Magyarországon a legnagyobb a kezdeményezés. Philip Zimbardo a Hõsök tere projekt mellett leghíresebb évfolyamtársáról, és apjáról, a hedonista zsenirõl is mesélt, amikor vendégül látott minket egy teára.
Többször írt arról, hogy Dél-Bronxban, a gettóban nõtt fel egy szegény családban. Miért pont önbõl lett pszichológus, miközben sok kortársa egész más életutat járt be?
Szicíliából származik a családom, szegények voltunk, én voltam az elsõ, aki egyáltalán a középiskoláig eljutott. Már gyerekként is világos volt nekem, hogy tanulással lehet kiemelkedni a szegénységbõl. Jó tanuló voltam, szerettem az iskolát, mert tiszta volt és rendezett: a gettóban minden kaotikus, az iskola viszont kiszámítható volt.
A másik hajtóerõ az apám, aki egy mindig a mának élõ zseni volt. Imádott enni-inni, nem vetette meg a szerencsejátékot sem – amivel nem is lett volna baj, ha lett volna pénze. Nagyon tehetséges zenész volt, de máshoz is értett: 1947-ben saját tévét épített egy kapcsolási rajz alapján. Utána azt találta ki, hogy tesz a 8 hüvelykes képernyõ elé egy nagyítóüveget, hogy felnagyítsa a képet – jól is mûködött, de hiába biztattam, nem csinált többet, amit eladhattunk volna. Neki csak az elsõ volt kihívás, az, hogy pénzt keressen vele, már nem motiválta.
4O5A5074
Fotó: Ajpek Orsi
Az egész életem tulajdonképpen arról szólt, hogy küzdök az apámmal: õ beérte kevéssel, én többre vágytam; neki nem volt fontos a tanulás, nekem igen. Fontos volt a jövõm, és hogy megtanuljak hatékony és kreatív lenni. Végül be kellett látnia, hogy nekem volt igazam: amikor a New York Universityn tanítottam, magam mellé tudtam venni technikusnak.
Ezek szerint elég az iskola és az akaraterõ a kitöréshez?
A börtönkísérlet
Zimbardo a mindenhol tanított stanfordi börtönkísérletével robbant be a köztudatba: kiegyensúlyozott, épelméjû egyetemistákat osztott be rabnak és börtönõrnek véletlenszerûen, õ volt a parancsnok.
A pszichológus mindent megtett azért, hogy a rabokat megfossza személyiségüktõl, a börtönõröket viszont egyenruhával, botokkal és napszemüvegekkel szerelte fel.
Már a második nap fellázadtak az egyik cella lakói, az õrök pedig bementek rendet tenni – a felvételeken csak annyi hallatszik, ahogy az egyik rab azt kiabálja: „Ez csak egy kibaszott szimulált kísérlet!” Rendszeresen alázni kezdték a foglyokat, egyikük úgy szabadult ki 36 óra után, hogy elkezdte õrültnek tettetni magát.
A kegyetlenkedések miatt a pszichológus hat nap után kénytelen volt véget vetni a kéthetesre tervezett kísérletnek. Õ maga akkor még nem látta, mennyire elszabadult a pokol, egy volt diákja figyelmeztette, hogy „ezek nem foglyok, hanem fiúk, borzalmas, amit mûvel velük”.
Zimbardo szerint a kísérlet azt bizonyítja, hogy nem „néhány rossz alma” áll a börtönbeli kegyetlenkedések mögött, hanem rossz helyzetbe tett jó emberek, akiket értékrendjüktõl függetlenül állattá lehet aljasítani. Bónusz tündérmese-elem: egy évvel késõbb Zimbardo feleségül vette a kísérletet leállíttató fiatal nõt.
Fontos tudni azt is, hogy beteges gyerek voltam, volt hogy hat hónapot töltöttem kórházban, még a penicillin elõtt. Vékonydongájú voltam, sosem vettek be a bandába, mindig külsõ megfigyelõ voltam. Azt kezdtem figyelni, hogy miért lesznek egyes gyerekek vezetõk, mások követõk, kik és miért térnek rossz útra. Hogy lehet az, hogy voltak barátaim, akiket lecsuktak, mások pedig nem engedtek a kísértésnek?
A fõiskolán adta volna magát, hogy pszichológiát tanuljak, amit megfigyelõként tulajdonképpen egész gyerekkoromban mûveltem. Csakhogy az ötvenes években borzalmasan unalmas volt a pszichológia, patkánykísérletekrõl és értelmetlen szavak betanulásáról szólt, így végül szociológiát és antropológiát hallgattam.
Egyébként színötös voltam, az egyetlen tárgy, amibõl valaha hármast kaptam, a Bevezetés a pszichológiába volt. Végzõsként szerettem bele a kísérleti pszichológiába, a Yale-en ezt folytattam, és 1968 óta ezt kutatom és tanítom.
A kutatásait általában megpróbálja a gyakorlatban is alkalmazni: a könyvei kívülállókhoz és pszichológusokhoz is szólnak. A kutatás vagy az ismeretterjesztés a fontosabb önnek?
Elsõsorban tanárnak tartom magam, de persze kutató is vagyok. Igaz, a szakcikkek általában csak az ember kollégáit érdeklik. Én mindig olyasmit szerettem kutatni, ami hatással van az emberek mindennapi életére, akár a saját anyáméra, aki pedig nem tanult ember. Ezért próbálok közérthetõ és kifejezõ nyelvet használni a szakszavak helyett.
Mondok egy példát: miért tesznek emberek rossz dolgokat? Bármilyen botrány tör ki bárhol, a fejesek mindig azzal rázzák le a felelõsséget, hogy pár gonosz ember tehet róla, az angol kifejezés erre az, hogy „pár rossz alma került a hordóba”. A kutatásaimban azt találtam, hogy valójában rengeteg esetben jó emberek tesznek rossz dolgokat, akiket valaki rossz hordóba tett. Mint a diákokat a börtönkísérletben, ahol én voltam a börtönparancsnok.
4O5A5037
Fotó: Ajpek Orsi
Azt kell megértenünk, hogy mi van abban a hordóban, ami megrontja õket: ha a jó embereket gettóba, börtönbe, rossz iskolába rakjuk, a helyzet rosszá teszi õket. A nagyobb kérdés pedig az, hogy ki tartja fenn a hordót, vagyis teremti meg az embereket megrontó helyzetet. Az ember mindig része egy szociális környezetnek: iskolának, családnak, bandának, ahogy a jogi, kulturális, gazdasági rendszernek is.
Philip Zimbardo
1933-ban született New Yorkban egy szicíliai bevándorlócsaládba, a Yale-en doktorált pszichológiából. Az NYU-n és Columbián töltött évek után 1968-ban a Stanfordon kezdett tanítani, az ottani tanszék alagsorában szervezte meg azóta világhírû börtönkísérletét, melyet az amerikai haditengerészet megbízásából végzett. A kísérlet Zimbardo szerint azt bizonyítja, hogy a jó és a rossz nem elválasztható fogalmak: erkölcsi meggyõzõdése ellenére bárkibõl kihozhatja a rosszat a helyzet, amibe kerül - például egy börtön vagy a gettó.
Legismertebb könyvei a Lucifer-hatás és az Idõparadoxon, több mint 50 könyv és 400 cikk szerzõje. 2003-as nyugdíjazása óta is aktív: legújabb kutatási területe a hõsiesség, Heroic Imagination Project nevû civil szervezetének magyar ága is van, a Hõsök Tere.
Rendszeresen felszólal társadalmi kérdésekben, 2004-ben például sokakat megdöbbentett, amikor a bagdadi abu-grébi börtönben feltárt durva visszaéléseket követõ perben feltûnt tanúként, mint a börtönbeli kínzások szakértõje, és védelmébe vette az egyik börtönõrt, aki társaival módszeresen kínozta és megalázta az iraki foglyokat. Miért?
Az esetrõl azonnal a börtönkísérlet jutott az eszembe, a képeken ugyanaz történt, mint ott. Még mielõtt felhívott az egyik börtönõr ügyvédje, már fogadni mertem volna, hogy a börtönõrök jó almaként kerültek a rossz hordóba. Különben hogy lehetett volna, hogy az éjszakai mûszakban mindenki kegyetlenkedett, a nappaliban pedig senki? A szakértõséget azért vállaltam el, mert így elolvashattam az összes bizalmas jelentést, megnézhettem mind az 1000 képet és megvizsgálhattam az érintett börtönõrt is.
Az volt a szakértõi véleményem, hogy az õr bûnös és erkölcstelen dolgot mûvelt, ezért jár neki a büntetés. Amit viszont csökkenteni kell, mert soha nem tett volna ilyet, ha nem teszik ilyen helyzetbe. Õ felelt 60 iraki rendõrért, akikkel nem beszéltek közös nyelvet, viszont drogokat és fegyvereket csempésztek a börtönbe. Közben napi több száz felkelõt hoztak be, sokuknak ruhája sem volt, tisztálkodni nem tudtak.
A feletteseik megmondták az õröknek, hogy ne bánjanak kesztyûs kézzel a rabokkal, érjék el akárhogy, hogy minél hamarabb ki lehessen belõlük szedni a fontos információkat – aztán magukra hagyták õket. Mindezt hatalmas stressz mellett: az õr napi 12 órát dolgozott, maga is egy cellában lakott, hónapokig el sem hagyta a börtönt. Elõször 15 évet akartak adni neki, végül nyolcat kapott, amit késõbb megfeleztek. Azt hiszem, ebben az én vallomásomnak is szerepe volt.
4O5A5108
Fotó: Ajpek Orsi
Egy másik fontos kutatási területe az, hogy hogyan érzékeljük az idõt, illetve mennyire élünk a múltban, a jelenben és a jövõben. Honnan jött, hogy ezzel foglalkozzon?
Ön a múltban vagy a jövõben él?
Esetleg a jelenben? Az idõperspektívák elmélete szerint mindenkire jellemzõ egy idõkategória, például az, hogy negatívan vagy pozitívan állunk-e a múlthoz, vagy hogy sorsszerûnek, befolyásolhatatlannak tartjuk-e a jelent, vagy éppen hedonistaként habzsoljuk benne az élvezeteket, anélkül, hogy a jövõre gondolnánk.
Zimbardo szerint az idõhöz való viszonyulásunk tanult, így változtatható, és bár minden kategóriának van elõnyös oldala, ha valamelyik nagyon túlsúlyba kerül, káros lehet. Tipp: az arany középszer a nyerõ, ahol egyensúlyban van az életünkben a pozitív múlt, a megélt jelen és a jövõre való készülés.
Mindig érdekelt, miért szegények a szegények, és mit tehetnének, hogy kiemelkedjenek. Egy csomó olyan dolgot, ami a képzeletünkben, a jövõben létezik, nem a jelenben – ahogy az apám is hedonista volt, csak a jelennek élt, én viszont vele ellentétben a jövõnek. De már a börtönkísérletben is fontos volt az idõ: a napi három váltás miatt teljesen eltorzult mindenki idõérzékelése. Az enyém is; minden váltás olyan volt, mintha új nap kezdõdött volna, errõl írtam is néhány cikket akkoriban.
Késõbb egy idõvel kapcsolatos kérdõívet is kidolgoztam, a ZTPI-t, amit ma már világszerte használnak. A börtönkísérletet már félretettem, amikor az idõvel foglalkoztam, az abu-grébi eset kapcsán néztem meg újra a videókat, amikor mindenki elkezdett a párhuzamokról beszélni. Nagyon zavarba ejtõ volt:
Szent ég, miért nem állítottam le az egészet jóval korábban, amikor a második rab összeomlott?
– mondtam magamban a filmeket nézve. Ekkor született a Lucifer-hatás címû könyvem, ebben rengeteg gonoszságról, a rosszról szóló kutatásokról írtam, például Stanley Milgram híres áramütéses kísérletérõl.
Aki történetesen gimnáziumi évfolyamtársa volt, és a börtönkísérlet elõtt majdnem tíz évvel publikálta a szociálpszichológia egy másik világhírû kísérletét: bronxi zsidóként gyakorlatilag azt vizsgálta, megtörténhetne-e a holokauszt Amerikában, vagyis képesek-e amerikai átlagemberek kivégezni valakit, ha utasítást kapnak rá, és leveszik a vállukról a felelõsséget.
A Milgram-kísérlet
Stanley Milgram körmönfont trükkel vizsgálta az engedelmességet a hatvanas évek elején. A résztvevõk azt hitték, egy tanulási kísérletben vannak, az volt a feladatuk, hogy egyre nagyobb áramütéseket mérjenek egy szópárokat ismételgetõ tanulóba, ha hibázik (a tanuló természetesen színész volt, az áramütések sem voltak valódiak, de ezt a résztvevõk nem tudták).
A kísérlet vezetõje hangsúlyozta: õ vállalja a felelõsséget a tanuló épségéért, aki az erõsebb áramütések után már ordított, és kérte, hogy hagyják abba. Milgram tesztalanyainak kétharmada kiadta a legnagyobb, 450 voltos, halálos áramütést is, ami megdöbbentette még a szakembereket is. A kísérletet azóta rengeteg variációban kipróbálták, kiderült például, hogy ha az alanyok látják, hogy valaki fellázad a szadista tanár ellen, nagy eséllyel maguk is fellázadnak – ez a Hõsök Tere kezdeményezés egyik kiindulópontja.
Igen, vagy másfél tucat kapcsolódó kísérletet végzett el, ezekrõl is írtam részletesen. Itt is mindig voltak, akik fellázadtak – a könyvet pedig pozitív hangon szerettem volna befejezni, ezért írtam róluk. A kísérletekben az alanyok 10-30 százaléka áll ellen, hagyja ott a helyzetet vagy lázad fel. Ezek az emberek szerintem hõsök, mint ahogy a való életben is voltak hõsök a nácik által megszállt országokban.
4O5A5187
Fotó: Ajpek Orsi
A szakirodalomban alig találtam olyan kutatást, ami a hõsiességgel foglalkozott, legfeljebb az együttérzéssel, empátiával. Sem a pszichológia-tankönyvek, sem a pozitív pszichológia irányzata nem foglalkozott vele, pedig rengeteg visszajelzést kaptam, hogy a embereket a jó is érdekli, nemcsak a rossz. Ezért döntöttem úgy, hogy foglalkozni kezdek a kérdéssel.
Létrehozott egy alapítványt, ami a kutatási eredményeket ülteti át a gyakorlatba. Lengyelországban és az Egyesült Államokban is jelen vannak többek közt, de a szervezõk szerint Magyarországon indul a legnagyobb program. Miért pont ide jöttek, nagy kihívásra vágytak? A honlapjukon is idézik a felméréseket:
A magyarok 80 százaléka nem kötõdik civil szervezethez, majdnem felük érzi úgy, hogy nem tudja befolyásolni napi dolgait, 84 százalékunk szerint senki sem törõdik a másik emberrel.
Magyarországon jobban fog mûködni a projekt, mint a világon bárhol, nagyon izgatottan várom a fejleményeket. A prezis Halácsy Péter, aki hallotta az egyik TED-elõadásomat, kérdezte meg tõlem egyszer, hogy meg lehet-e változtatni a magyarok hozzáállását. Én pedig rávágtam, hogy persze, át lehet fordítani a pesszimizmust, passzivitást, cinizmust optimista, jövõre koncentráló, hõsies képzeletbe. Valami naggyal kell kezdeni: fesztivállal, médiafelhajtással, utána pedig az iskolákban folytatni.
Felajánlottam, hogy ingyen fogok dolgozni az ügyön, de megmondtam a legelején, hogy nem lesz egyszerû: soha senki nem állt neki dolgozni azzal az célkitûzéssel, hogy megváltoztatjuk egy egész ország hozzáállását, hogy mindenki hõsnek érezze magát, aki minden nap tesz valami jót. A kidolgozott iskolai tananyagunkat nemsokára országszerte kipróbáljuk a gyakorlatban, a sikerességérõl méréseket is készítünk, hosszú távú tervünk, hogy az anyag a tanterv része legyen.
4O5A5050
Fotó: Ajpek Orsi
Ezek szerint töretlenül optimista, hogy a cél elérhetõ?
Én amerikai vagyok, és bár számtalanszor elleneztem például az amerikai külpolitikát, a koreai, vietnami vagy éppen az iraki háborút, Amerikának igenis van jó oldala: a csapatmunka, az optimista, jövõre koncentráló „meg tudjuk csinálni” hozzáállás. Merünk újítani, kreatívnak lenni, nagyot álmodni, ezért is neveztem el a programot angolul Hõsies Képzelet Programnak (Heroic Imagination Project): minden az elmében kezdõdik, el kell tudni képzelni a változást, és azt is, hogy hogy érhetjük el.
A kulcs a csapatmunka, együtt elképzeltük, hogy milyen Magyarországot szeretnénk, és az eddigi programok csak a forradalom kezdetét jelentik. Ez egy olyan társadalmi és kulturális kísérlet, amit még soha senki nem próbált ki ezelõtt, ezért alig várom a jövõ hetet, a jövõ hónapot, a jövõ évet.
A stanfordi börtönkísérletrõl és a Milgram-kísérletrõl Kepes András 1991-ben készített mûsort, további részletek más filmjeibõl itt elérhetõk.
Link
Többször írt arról, hogy Dél-Bronxban, a gettóban nõtt fel egy szegény családban. Miért pont önbõl lett pszichológus, miközben sok kortársa egész más életutat járt be?
Szicíliából származik a családom, szegények voltunk, én voltam az elsõ, aki egyáltalán a középiskoláig eljutott. Már gyerekként is világos volt nekem, hogy tanulással lehet kiemelkedni a szegénységbõl. Jó tanuló voltam, szerettem az iskolát, mert tiszta volt és rendezett: a gettóban minden kaotikus, az iskola viszont kiszámítható volt.
A másik hajtóerõ az apám, aki egy mindig a mának élõ zseni volt. Imádott enni-inni, nem vetette meg a szerencsejátékot sem – amivel nem is lett volna baj, ha lett volna pénze. Nagyon tehetséges zenész volt, de máshoz is értett: 1947-ben saját tévét épített egy kapcsolási rajz alapján. Utána azt találta ki, hogy tesz a 8 hüvelykes képernyõ elé egy nagyítóüveget, hogy felnagyítsa a képet – jól is mûködött, de hiába biztattam, nem csinált többet, amit eladhattunk volna. Neki csak az elsõ volt kihívás, az, hogy pénzt keressen vele, már nem motiválta.
4O5A5074
Fotó: Ajpek Orsi
Az egész életem tulajdonképpen arról szólt, hogy küzdök az apámmal: õ beérte kevéssel, én többre vágytam; neki nem volt fontos a tanulás, nekem igen. Fontos volt a jövõm, és hogy megtanuljak hatékony és kreatív lenni. Végül be kellett látnia, hogy nekem volt igazam: amikor a New York Universityn tanítottam, magam mellé tudtam venni technikusnak.
Ezek szerint elég az iskola és az akaraterõ a kitöréshez?
A börtönkísérlet
Zimbardo a mindenhol tanított stanfordi börtönkísérletével robbant be a köztudatba: kiegyensúlyozott, épelméjû egyetemistákat osztott be rabnak és börtönõrnek véletlenszerûen, õ volt a parancsnok.
A pszichológus mindent megtett azért, hogy a rabokat megfossza személyiségüktõl, a börtönõröket viszont egyenruhával, botokkal és napszemüvegekkel szerelte fel.
Már a második nap fellázadtak az egyik cella lakói, az õrök pedig bementek rendet tenni – a felvételeken csak annyi hallatszik, ahogy az egyik rab azt kiabálja: „Ez csak egy kibaszott szimulált kísérlet!” Rendszeresen alázni kezdték a foglyokat, egyikük úgy szabadult ki 36 óra után, hogy elkezdte õrültnek tettetni magát.
A kegyetlenkedések miatt a pszichológus hat nap után kénytelen volt véget vetni a kéthetesre tervezett kísérletnek. Õ maga akkor még nem látta, mennyire elszabadult a pokol, egy volt diákja figyelmeztette, hogy „ezek nem foglyok, hanem fiúk, borzalmas, amit mûvel velük”.
Zimbardo szerint a kísérlet azt bizonyítja, hogy nem „néhány rossz alma” áll a börtönbeli kegyetlenkedések mögött, hanem rossz helyzetbe tett jó emberek, akiket értékrendjüktõl függetlenül állattá lehet aljasítani. Bónusz tündérmese-elem: egy évvel késõbb Zimbardo feleségül vette a kísérletet leállíttató fiatal nõt.
Fontos tudni azt is, hogy beteges gyerek voltam, volt hogy hat hónapot töltöttem kórházban, még a penicillin elõtt. Vékonydongájú voltam, sosem vettek be a bandába, mindig külsõ megfigyelõ voltam. Azt kezdtem figyelni, hogy miért lesznek egyes gyerekek vezetõk, mások követõk, kik és miért térnek rossz útra. Hogy lehet az, hogy voltak barátaim, akiket lecsuktak, mások pedig nem engedtek a kísértésnek?
A fõiskolán adta volna magát, hogy pszichológiát tanuljak, amit megfigyelõként tulajdonképpen egész gyerekkoromban mûveltem. Csakhogy az ötvenes években borzalmasan unalmas volt a pszichológia, patkánykísérletekrõl és értelmetlen szavak betanulásáról szólt, így végül szociológiát és antropológiát hallgattam.
Egyébként színötös voltam, az egyetlen tárgy, amibõl valaha hármast kaptam, a Bevezetés a pszichológiába volt. Végzõsként szerettem bele a kísérleti pszichológiába, a Yale-en ezt folytattam, és 1968 óta ezt kutatom és tanítom.
A kutatásait általában megpróbálja a gyakorlatban is alkalmazni: a könyvei kívülállókhoz és pszichológusokhoz is szólnak. A kutatás vagy az ismeretterjesztés a fontosabb önnek?
Elsõsorban tanárnak tartom magam, de persze kutató is vagyok. Igaz, a szakcikkek általában csak az ember kollégáit érdeklik. Én mindig olyasmit szerettem kutatni, ami hatással van az emberek mindennapi életére, akár a saját anyáméra, aki pedig nem tanult ember. Ezért próbálok közérthetõ és kifejezõ nyelvet használni a szakszavak helyett.
Mondok egy példát: miért tesznek emberek rossz dolgokat? Bármilyen botrány tör ki bárhol, a fejesek mindig azzal rázzák le a felelõsséget, hogy pár gonosz ember tehet róla, az angol kifejezés erre az, hogy „pár rossz alma került a hordóba”. A kutatásaimban azt találtam, hogy valójában rengeteg esetben jó emberek tesznek rossz dolgokat, akiket valaki rossz hordóba tett. Mint a diákokat a börtönkísérletben, ahol én voltam a börtönparancsnok.
4O5A5037
Fotó: Ajpek Orsi
Azt kell megértenünk, hogy mi van abban a hordóban, ami megrontja õket: ha a jó embereket gettóba, börtönbe, rossz iskolába rakjuk, a helyzet rosszá teszi õket. A nagyobb kérdés pedig az, hogy ki tartja fenn a hordót, vagyis teremti meg az embereket megrontó helyzetet. Az ember mindig része egy szociális környezetnek: iskolának, családnak, bandának, ahogy a jogi, kulturális, gazdasági rendszernek is.
Philip Zimbardo
1933-ban született New Yorkban egy szicíliai bevándorlócsaládba, a Yale-en doktorált pszichológiából. Az NYU-n és Columbián töltött évek után 1968-ban a Stanfordon kezdett tanítani, az ottani tanszék alagsorában szervezte meg azóta világhírû börtönkísérletét, melyet az amerikai haditengerészet megbízásából végzett. A kísérlet Zimbardo szerint azt bizonyítja, hogy a jó és a rossz nem elválasztható fogalmak: erkölcsi meggyõzõdése ellenére bárkibõl kihozhatja a rosszat a helyzet, amibe kerül - például egy börtön vagy a gettó.
Legismertebb könyvei a Lucifer-hatás és az Idõparadoxon, több mint 50 könyv és 400 cikk szerzõje. 2003-as nyugdíjazása óta is aktív: legújabb kutatási területe a hõsiesség, Heroic Imagination Project nevû civil szervezetének magyar ága is van, a Hõsök Tere.
Rendszeresen felszólal társadalmi kérdésekben, 2004-ben például sokakat megdöbbentett, amikor a bagdadi abu-grébi börtönben feltárt durva visszaéléseket követõ perben feltûnt tanúként, mint a börtönbeli kínzások szakértõje, és védelmébe vette az egyik börtönõrt, aki társaival módszeresen kínozta és megalázta az iraki foglyokat. Miért?
Az esetrõl azonnal a börtönkísérlet jutott az eszembe, a képeken ugyanaz történt, mint ott. Még mielõtt felhívott az egyik börtönõr ügyvédje, már fogadni mertem volna, hogy a börtönõrök jó almaként kerültek a rossz hordóba. Különben hogy lehetett volna, hogy az éjszakai mûszakban mindenki kegyetlenkedett, a nappaliban pedig senki? A szakértõséget azért vállaltam el, mert így elolvashattam az összes bizalmas jelentést, megnézhettem mind az 1000 képet és megvizsgálhattam az érintett börtönõrt is.
Az volt a szakértõi véleményem, hogy az õr bûnös és erkölcstelen dolgot mûvelt, ezért jár neki a büntetés. Amit viszont csökkenteni kell, mert soha nem tett volna ilyet, ha nem teszik ilyen helyzetbe. Õ felelt 60 iraki rendõrért, akikkel nem beszéltek közös nyelvet, viszont drogokat és fegyvereket csempésztek a börtönbe. Közben napi több száz felkelõt hoztak be, sokuknak ruhája sem volt, tisztálkodni nem tudtak.
A feletteseik megmondták az õröknek, hogy ne bánjanak kesztyûs kézzel a rabokkal, érjék el akárhogy, hogy minél hamarabb ki lehessen belõlük szedni a fontos információkat – aztán magukra hagyták õket. Mindezt hatalmas stressz mellett: az õr napi 12 órát dolgozott, maga is egy cellában lakott, hónapokig el sem hagyta a börtönt. Elõször 15 évet akartak adni neki, végül nyolcat kapott, amit késõbb megfeleztek. Azt hiszem, ebben az én vallomásomnak is szerepe volt.
4O5A5108
Fotó: Ajpek Orsi
Egy másik fontos kutatási területe az, hogy hogyan érzékeljük az idõt, illetve mennyire élünk a múltban, a jelenben és a jövõben. Honnan jött, hogy ezzel foglalkozzon?
Ön a múltban vagy a jövõben él?
Esetleg a jelenben? Az idõperspektívák elmélete szerint mindenkire jellemzõ egy idõkategória, például az, hogy negatívan vagy pozitívan állunk-e a múlthoz, vagy hogy sorsszerûnek, befolyásolhatatlannak tartjuk-e a jelent, vagy éppen hedonistaként habzsoljuk benne az élvezeteket, anélkül, hogy a jövõre gondolnánk.
Zimbardo szerint az idõhöz való viszonyulásunk tanult, így változtatható, és bár minden kategóriának van elõnyös oldala, ha valamelyik nagyon túlsúlyba kerül, káros lehet. Tipp: az arany középszer a nyerõ, ahol egyensúlyban van az életünkben a pozitív múlt, a megélt jelen és a jövõre való készülés.
Mindig érdekelt, miért szegények a szegények, és mit tehetnének, hogy kiemelkedjenek. Egy csomó olyan dolgot, ami a képzeletünkben, a jövõben létezik, nem a jelenben – ahogy az apám is hedonista volt, csak a jelennek élt, én viszont vele ellentétben a jövõnek. De már a börtönkísérletben is fontos volt az idõ: a napi három váltás miatt teljesen eltorzult mindenki idõérzékelése. Az enyém is; minden váltás olyan volt, mintha új nap kezdõdött volna, errõl írtam is néhány cikket akkoriban.
Késõbb egy idõvel kapcsolatos kérdõívet is kidolgoztam, a ZTPI-t, amit ma már világszerte használnak. A börtönkísérletet már félretettem, amikor az idõvel foglalkoztam, az abu-grébi eset kapcsán néztem meg újra a videókat, amikor mindenki elkezdett a párhuzamokról beszélni. Nagyon zavarba ejtõ volt:
Szent ég, miért nem állítottam le az egészet jóval korábban, amikor a második rab összeomlott?
– mondtam magamban a filmeket nézve. Ekkor született a Lucifer-hatás címû könyvem, ebben rengeteg gonoszságról, a rosszról szóló kutatásokról írtam, például Stanley Milgram híres áramütéses kísérletérõl.
Aki történetesen gimnáziumi évfolyamtársa volt, és a börtönkísérlet elõtt majdnem tíz évvel publikálta a szociálpszichológia egy másik világhírû kísérletét: bronxi zsidóként gyakorlatilag azt vizsgálta, megtörténhetne-e a holokauszt Amerikában, vagyis képesek-e amerikai átlagemberek kivégezni valakit, ha utasítást kapnak rá, és leveszik a vállukról a felelõsséget.
A Milgram-kísérlet
Stanley Milgram körmönfont trükkel vizsgálta az engedelmességet a hatvanas évek elején. A résztvevõk azt hitték, egy tanulási kísérletben vannak, az volt a feladatuk, hogy egyre nagyobb áramütéseket mérjenek egy szópárokat ismételgetõ tanulóba, ha hibázik (a tanuló természetesen színész volt, az áramütések sem voltak valódiak, de ezt a résztvevõk nem tudták).
A kísérlet vezetõje hangsúlyozta: õ vállalja a felelõsséget a tanuló épségéért, aki az erõsebb áramütések után már ordított, és kérte, hogy hagyják abba. Milgram tesztalanyainak kétharmada kiadta a legnagyobb, 450 voltos, halálos áramütést is, ami megdöbbentette még a szakembereket is. A kísérletet azóta rengeteg variációban kipróbálták, kiderült például, hogy ha az alanyok látják, hogy valaki fellázad a szadista tanár ellen, nagy eséllyel maguk is fellázadnak – ez a Hõsök Tere kezdeményezés egyik kiindulópontja.
Igen, vagy másfél tucat kapcsolódó kísérletet végzett el, ezekrõl is írtam részletesen. Itt is mindig voltak, akik fellázadtak – a könyvet pedig pozitív hangon szerettem volna befejezni, ezért írtam róluk. A kísérletekben az alanyok 10-30 százaléka áll ellen, hagyja ott a helyzetet vagy lázad fel. Ezek az emberek szerintem hõsök, mint ahogy a való életben is voltak hõsök a nácik által megszállt országokban.
4O5A5187
Fotó: Ajpek Orsi
A szakirodalomban alig találtam olyan kutatást, ami a hõsiességgel foglalkozott, legfeljebb az együttérzéssel, empátiával. Sem a pszichológia-tankönyvek, sem a pozitív pszichológia irányzata nem foglalkozott vele, pedig rengeteg visszajelzést kaptam, hogy a embereket a jó is érdekli, nemcsak a rossz. Ezért döntöttem úgy, hogy foglalkozni kezdek a kérdéssel.
Létrehozott egy alapítványt, ami a kutatási eredményeket ülteti át a gyakorlatba. Lengyelországban és az Egyesült Államokban is jelen vannak többek közt, de a szervezõk szerint Magyarországon indul a legnagyobb program. Miért pont ide jöttek, nagy kihívásra vágytak? A honlapjukon is idézik a felméréseket:
A magyarok 80 százaléka nem kötõdik civil szervezethez, majdnem felük érzi úgy, hogy nem tudja befolyásolni napi dolgait, 84 százalékunk szerint senki sem törõdik a másik emberrel.
Magyarországon jobban fog mûködni a projekt, mint a világon bárhol, nagyon izgatottan várom a fejleményeket. A prezis Halácsy Péter, aki hallotta az egyik TED-elõadásomat, kérdezte meg tõlem egyszer, hogy meg lehet-e változtatni a magyarok hozzáállását. Én pedig rávágtam, hogy persze, át lehet fordítani a pesszimizmust, passzivitást, cinizmust optimista, jövõre koncentráló, hõsies képzeletbe. Valami naggyal kell kezdeni: fesztivállal, médiafelhajtással, utána pedig az iskolákban folytatni.
Felajánlottam, hogy ingyen fogok dolgozni az ügyön, de megmondtam a legelején, hogy nem lesz egyszerû: soha senki nem állt neki dolgozni azzal az célkitûzéssel, hogy megváltoztatjuk egy egész ország hozzáállását, hogy mindenki hõsnek érezze magát, aki minden nap tesz valami jót. A kidolgozott iskolai tananyagunkat nemsokára országszerte kipróbáljuk a gyakorlatban, a sikerességérõl méréseket is készítünk, hosszú távú tervünk, hogy az anyag a tanterv része legyen.
4O5A5050
Fotó: Ajpek Orsi
Ezek szerint töretlenül optimista, hogy a cél elérhetõ?
Én amerikai vagyok, és bár számtalanszor elleneztem például az amerikai külpolitikát, a koreai, vietnami vagy éppen az iraki háborút, Amerikának igenis van jó oldala: a csapatmunka, az optimista, jövõre koncentráló „meg tudjuk csinálni” hozzáállás. Merünk újítani, kreatívnak lenni, nagyot álmodni, ezért is neveztem el a programot angolul Hõsies Képzelet Programnak (Heroic Imagination Project): minden az elmében kezdõdik, el kell tudni képzelni a változást, és azt is, hogy hogy érhetjük el.
A kulcs a csapatmunka, együtt elképzeltük, hogy milyen Magyarországot szeretnénk, és az eddigi programok csak a forradalom kezdetét jelentik. Ez egy olyan társadalmi és kulturális kísérlet, amit még soha senki nem próbált ki ezelõtt, ezért alig várom a jövõ hetet, a jövõ hónapot, a jövõ évet.
A stanfordi börtönkísérletrõl és a Milgram-kísérletrõl Kepes András 1991-ben készített mûsort, további részletek más filmjeibõl itt elérhetõk.
Link
Hozzaszolasok
#1 |
Holdas
- 2014. June 22. 05:02:10
#2 |
hathor
- 2014. June 22. 12:50:05
#3 |
skhyta
- 2014. June 22. 17:15:28
Hozzaszolas küldése
Hozzaszolas küldéséhez be kell jelentkezni.