Navigacio
Szakmai oldal:
RSS
Jásdi Kiss Imre: Hatodik Pecsét
Bejelentkezés
üdvözlet
A MAI NAPTÓL (2015/09/22) AZ ÚJ WEBOLDALUNK A: HTTP://POSTAIMRE.MAGYARNEMZETIKORMANY.COM :)
.....................
(A www.postaimre.net a továbbiakban szakmai oldalként müködik
az egykoti www.magyarnemzetikormany.com/pi-klub cím - archiv oldalként, amint tapasztalhatjátok - még mindig elérhetö.)
.....................
(A www.postaimre.net a továbbiakban szakmai oldalként müködik
az egykoti www.magyarnemzetikormany.com/pi-klub cím - archiv oldalként, amint tapasztalhatjátok - még mindig elérhetö.)
Becsapott magyar családapák...
Mormota1968 küldte a hírt nekünk ami itt jelent meg; www.karpataljalap.net és a kuruc.info is átvette.:
Becsapott magyar családapák a keleti fronton
Nem önkéntesek a beregszászi önkéntesek
Egyelõre kizárólag hivatásos katonákat és önkénteseket vetettek be ukrán részrõl a szeparatisták ellen vívott fegyveres akcióban – tudhatjuk meg a hírekbõl. A Beregszászi járásból is csak önkéntesek és hivatásos katonák kerültek a veszélyes zónába a járás hadkiegészítõ parancsnokának sajtónyilatkozatai szerint. Régóta foglalkoztat a kérdés, miért jelentkezik valaki magyarként frontszolgálatra ma ebben a helyzetben. A három hónap után tíz napra családjához hazaengedett, Guton élõ Király Istvánnal beszélgettünk.
István áprilisban múlt 30 éves, feleségével, Renátával két kislányt nevelnek. Rendes katonai szolgálatát már tíz évvel ezelõtt letöltötte. A beregszászi Flextronix gyárban dolgozott korábban, de a Gutra közlekedõ munkásbuszjárat megszüntetése miatt visszament korábbi munkahelyére, a guti varrodába dolgozni. Arról, hogy hogyan lett újra katona, a következõket mesélte.
– Pont szabadságon voltam otthon, azt terveztem, hogy felújítjuk a házat, kimeszelek. Elvittem a nagyobbik lányomat, Rékát óvodába, visszafelé a boltnál találkoztam a községháza takarítónõjével, aki beküldött a polgármesterhez. Mindketten azt mondták, hogy be kell mennem Beregszászba a „vojenkomátra” (hadkiegészítõ parancsnokságra), ahol csak valamilyen ellenõrzés lesz, semmilyen írásos behívót nem adtak. Azt mondták, hogy nem egyedül megyek, jön velem a faluból egy másik fiú is, aki velem ellentétben továbbszolgáló katona. De õ nem jött, állítólag azóta is külföldön van. Nyolcan mentünk be az egész járásból meg a városból, onnan a klinikára irányítottak, ahol kivizsgálás helyett gyorsan aláírattuk az orvosokkal a „papírunkat”, még vért sem vettek. Én szívbeteg vagyok, de azt mondták, hogy az most nem baj. Az úgymond „orvosi vizsgálat” után azt közölték, hogy másnap reggel 6-ra megint menjünk vissza a „vojenkomátra”. Visszamentem, és többet már nem mehettem haza. Július 10-én lesz három hónapja, hogy katona lettem hét társammal együtt, hárman voltunk magyarok. Mi máig semmit nem írtunk alá, nem lehetünk önkéntesek.
– Hová vitték önöket Beregszászból?
– Elõbb Rivnébe vittek, ahol 25 napot töltöttünk a gyakorlótéren. Kaptunk egy velem egyidõs önjáró löveget, de semmi újat nem mutattak. Tíz évvel ezelõtt Volodimir Volinszkban tüzérként szolgáltam egy pontosan olyan önjáró lövegen, mint a mostani. A tisztjeim közül kettõ ugyanaz, aki akkor, igaz, az egyik már nem „kapitány” , hanem „polkovnik”, de a másik még mindig ugyanúgy „sztársina”.
Rivnébõl több helyen megállva a Dnyipropetrovszki terület Donyecki területtel szomszédos részére vittek tovább, majd elõre mentünk Novoukrajinkáig, ami állítólag már nincs messze Donyecktõl. Nem volt elõttünk elõvéd, annak ellenére, hogy megígérték. Pedig ha az én önjáró lövegem felrobban, az egy kisebb falut is elpusztíthat, 3,5 tonna robbanóanyag van benne. Normális viszonyok között az ilyen lövegnek mindig hátul kell maradnia, mert én húsz kilométerrõl el tudok találni vele bármit. Ottani férfiakat egyet sem látni a városokban, csak nõket. Mi, a Nyugat-Ukrajnából odavitt katonák állunk és várjuk a szeparatisták támadását. Idáig szerencsére nem kellett harcolnunk, mert nem támadtak meg minket. De két esetben érte találat az ellenõrzõ posztjainkat. Egyszer a helyiek kimentek az ellenõrzõ posztra Novaukrajinka közelében, megvendégelték a katonáinkat. Amíg azok ettek, ittak, addig az út túloldalán az ellenség elfoglalta a pozícióját. Késõbb vállról indítható rakétával tüzet nyitottak rájuk, tizenhárman voltak a poszton, mind meghaltak. Egyszóval vigyázni kell a helyi lakossággal, és mindenki mással is. Ha valami veszélyt szimatolnak a tisztjeink, egy hétre is eltûnnek. Egyébként ott a tisztek mindig hazudnak, soha nem mondanak igazat. Veszélyesek a katonatársaink is, akik gyakran és sokat isznak, majd részegen összevissza lövöldöznek. Van egy, aki kézigránáttal és kalasnyikovval a kezében sorakoztat éjjel mindenkit, pedig ugyanolyan katona az illetõ, mint mi. Akad olyan, valószínûleg tényleg önkéntes, aki legalább hatvanévesnek néz ki.
Egyébként szinte mindenki azt mondta nekem ott, akivel beszélgettem errõl, hogy õ nem önkéntes, õt is behívták.
– Milyen az élelem? Van tisztálkodási lehetõség?
– Az ennivaló nem embernek való. Reggelizni nem járunk mostanában már, inkább fõzünk magunknak egy kávét, az ebédet nem mindig tudjuk megenni. Tizenöt literes vedérben fõzünk magunknak vacsorát, és le van tudva az egész nap. 2000 és 2200 hrivnyás zsoldot kapunk beosztástól függõen, amibõl fõleg élelmet és minden mást veszünk, ami szükséges. Állítólag az amerikaiak küldtek nekünk golyóálló mellényeket, meg szárazélelem-csomagokat. Mi abból még semmit nem láttunk. Ötezer hrivnyáért vehetünk magunknak olyan golyóálló mellényt, amely 50 méterrõl átlõhetõ kalasnyikovval, nem ér semmit. Az amerikai szárazélelem-csomagokat 220 hrivnyáért lehet megvenni a boltokban. A körülmények embertelenek, nincs tisztálkodási lehetõség. Csak ebédkor lehet az étkezdénél vizet szerezni a lajtoskocsiból, ami inni is kevés, nem megmosdani. Van ott egy folyó, de csak ritkán engednek le fürödni. Hónapok óta vagyunk életveszélyben és embertelen körülmények között. Közben egyszer voltunk a mikolajivi gyakorlótéren is, na ott volt meleg víz, volt fürdési lehetõség. Lassan az egyenruha is elrongyolódott rajtam. A katonakönyvünkbe csak azután pecsételték be, hogy hol vagyunk, miután emiatt fellázadtunk.
Nincs villanyáram, a mobiltelefonjainkat csak generátorról tudjuk tölteni, de ahhoz csak ritkán kapunk benzint.
Az ország vezetõinek ígérete ellenére rendszeresen kapom a harctéren az értesítõ SMS-eket a banktól, hogy fizessem be a részleteket, mert különben…Nem fizetjük, lesz ami lesz. Úgy tapasztalom, hogy ebben az országban mindenki hazudik, minden szinten rendetlenség van, és aki teheti, az lop.
– Hányan vannak együtt magyarok?
– Hárman mentünk Beregszászból, de csak ketten kerültünk egy helyre egy beregszászi sráccal, illetve van velünk az Ungvári járásból egy fiú, Tiszaásványból. Június 26-án, csütörtökön hármunkat egy hónapi könyörgés után engedtek tíz napra haza. De vasárnap már telefonáltak, hogy menjünk vissza, mert megy az alakulatunk más helyre. Úgy döntöttünk, hogy nem megyünk, csak pénteken, ahogy az okmányon szerepel. Egyébként az ukránokat jobban elengedik, mint minket, jobban ki tudják magukat magyarázni.
– Mit tenne, ha ma szólítaná meg a községháza takarítónõje?
– Akinek esze volt, az nem ment. Hiába mondták a községházán, hogy ez csak adatpontosítás, nem visznek sehova.
Az egyik kislányom most megy iskolába, a másik hároméves. Nem tudom, mit csináljak most. Azt mondják a faluban, hogy ne menjek vissza, de ott azzal fenyegettek, hogy az öttõl tíz évig terjedõ börtön, mert dezertálásnak számít. Lehet, hogy ott meg lelõnek. Melyik a jobb? Én csak a lányaimat, meg a feleségemet sajnálom, nem szeretnék nekik problémát okozni. Egyébként nem mennék vissza, mert ami ott van, az nem embernek való.
A két másik magyar fiú is visszamegy, úgy döntöttem, pénteken megyek velük én is. Bízom benne, hogy a Jóisten nem akarja, hogy meghaljak. Valaki azt is mondta, hogy pénzzel el lehet intézni, hogy ne kelljen visszamennem. Pontosabban az egyik embert, akit velünk együtt vittek el Beregszászból, már Rivnébõl hazaengedték, állítólag itthon a családja elintézte. Nekünk banki hiteleink vannak, nincs annyi pénzünk.
Találkoztam késõbb Király István beregszászi katonatársával is, aki szintén nem hivatásos katona, családos ember, egy gyermek édesapja. Elmondta, hogy õ sem önként jelentkezett katonának, hasonlóan járt, mint István. De õ nem adja a nevét az interjúhoz. Azt ígérte, szívesen nyilatkozik, ha egyszer végleg hazajöhet.
Badó Zsolt
Becsapott magyar családapák a keleti fronton
Nem önkéntesek a beregszászi önkéntesek
Egyelõre kizárólag hivatásos katonákat és önkénteseket vetettek be ukrán részrõl a szeparatisták ellen vívott fegyveres akcióban – tudhatjuk meg a hírekbõl. A Beregszászi járásból is csak önkéntesek és hivatásos katonák kerültek a veszélyes zónába a járás hadkiegészítõ parancsnokának sajtónyilatkozatai szerint. Régóta foglalkoztat a kérdés, miért jelentkezik valaki magyarként frontszolgálatra ma ebben a helyzetben. A három hónap után tíz napra családjához hazaengedett, Guton élõ Király Istvánnal beszélgettünk.István áprilisban múlt 30 éves, feleségével, Renátával két kislányt nevelnek. Rendes katonai szolgálatát már tíz évvel ezelõtt letöltötte. A beregszászi Flextronix gyárban dolgozott korábban, de a Gutra közlekedõ munkásbuszjárat megszüntetése miatt visszament korábbi munkahelyére, a guti varrodába dolgozni. Arról, hogy hogyan lett újra katona, a következõket mesélte.
– Pont szabadságon voltam otthon, azt terveztem, hogy felújítjuk a házat, kimeszelek. Elvittem a nagyobbik lányomat, Rékát óvodába, visszafelé a boltnál találkoztam a községháza takarítónõjével, aki beküldött a polgármesterhez. Mindketten azt mondták, hogy be kell mennem Beregszászba a „vojenkomátra” (hadkiegészítõ parancsnokságra), ahol csak valamilyen ellenõrzés lesz, semmilyen írásos behívót nem adtak. Azt mondták, hogy nem egyedül megyek, jön velem a faluból egy másik fiú is, aki velem ellentétben továbbszolgáló katona. De õ nem jött, állítólag azóta is külföldön van. Nyolcan mentünk be az egész járásból meg a városból, onnan a klinikára irányítottak, ahol kivizsgálás helyett gyorsan aláírattuk az orvosokkal a „papírunkat”, még vért sem vettek. Én szívbeteg vagyok, de azt mondták, hogy az most nem baj. Az úgymond „orvosi vizsgálat” után azt közölték, hogy másnap reggel 6-ra megint menjünk vissza a „vojenkomátra”. Visszamentem, és többet már nem mehettem haza. Július 10-én lesz három hónapja, hogy katona lettem hét társammal együtt, hárman voltunk magyarok. Mi máig semmit nem írtunk alá, nem lehetünk önkéntesek.
– Hová vitték önöket Beregszászból?
– Elõbb Rivnébe vittek, ahol 25 napot töltöttünk a gyakorlótéren. Kaptunk egy velem egyidõs önjáró löveget, de semmi újat nem mutattak. Tíz évvel ezelõtt Volodimir Volinszkban tüzérként szolgáltam egy pontosan olyan önjáró lövegen, mint a mostani. A tisztjeim közül kettõ ugyanaz, aki akkor, igaz, az egyik már nem „kapitány” , hanem „polkovnik”, de a másik még mindig ugyanúgy „sztársina”.
Rivnébõl több helyen megállva a Dnyipropetrovszki terület Donyecki területtel szomszédos részére vittek tovább, majd elõre mentünk Novoukrajinkáig, ami állítólag már nincs messze Donyecktõl. Nem volt elõttünk elõvéd, annak ellenére, hogy megígérték. Pedig ha az én önjáró lövegem felrobban, az egy kisebb falut is elpusztíthat, 3,5 tonna robbanóanyag van benne. Normális viszonyok között az ilyen lövegnek mindig hátul kell maradnia, mert én húsz kilométerrõl el tudok találni vele bármit. Ottani férfiakat egyet sem látni a városokban, csak nõket. Mi, a Nyugat-Ukrajnából odavitt katonák állunk és várjuk a szeparatisták támadását. Idáig szerencsére nem kellett harcolnunk, mert nem támadtak meg minket. De két esetben érte találat az ellenõrzõ posztjainkat. Egyszer a helyiek kimentek az ellenõrzõ posztra Novaukrajinka közelében, megvendégelték a katonáinkat. Amíg azok ettek, ittak, addig az út túloldalán az ellenség elfoglalta a pozícióját. Késõbb vállról indítható rakétával tüzet nyitottak rájuk, tizenhárman voltak a poszton, mind meghaltak. Egyszóval vigyázni kell a helyi lakossággal, és mindenki mással is. Ha valami veszélyt szimatolnak a tisztjeink, egy hétre is eltûnnek. Egyébként ott a tisztek mindig hazudnak, soha nem mondanak igazat. Veszélyesek a katonatársaink is, akik gyakran és sokat isznak, majd részegen összevissza lövöldöznek. Van egy, aki kézigránáttal és kalasnyikovval a kezében sorakoztat éjjel mindenkit, pedig ugyanolyan katona az illetõ, mint mi. Akad olyan, valószínûleg tényleg önkéntes, aki legalább hatvanévesnek néz ki.
Egyébként szinte mindenki azt mondta nekem ott, akivel beszélgettem errõl, hogy õ nem önkéntes, õt is behívták.
– Milyen az élelem? Van tisztálkodási lehetõség?
– Az ennivaló nem embernek való. Reggelizni nem járunk mostanában már, inkább fõzünk magunknak egy kávét, az ebédet nem mindig tudjuk megenni. Tizenöt literes vedérben fõzünk magunknak vacsorát, és le van tudva az egész nap. 2000 és 2200 hrivnyás zsoldot kapunk beosztástól függõen, amibõl fõleg élelmet és minden mást veszünk, ami szükséges. Állítólag az amerikaiak küldtek nekünk golyóálló mellényeket, meg szárazélelem-csomagokat. Mi abból még semmit nem láttunk. Ötezer hrivnyáért vehetünk magunknak olyan golyóálló mellényt, amely 50 méterrõl átlõhetõ kalasnyikovval, nem ér semmit. Az amerikai szárazélelem-csomagokat 220 hrivnyáért lehet megvenni a boltokban. A körülmények embertelenek, nincs tisztálkodási lehetõség. Csak ebédkor lehet az étkezdénél vizet szerezni a lajtoskocsiból, ami inni is kevés, nem megmosdani. Van ott egy folyó, de csak ritkán engednek le fürödni. Hónapok óta vagyunk életveszélyben és embertelen körülmények között. Közben egyszer voltunk a mikolajivi gyakorlótéren is, na ott volt meleg víz, volt fürdési lehetõség. Lassan az egyenruha is elrongyolódott rajtam. A katonakönyvünkbe csak azután pecsételték be, hogy hol vagyunk, miután emiatt fellázadtunk.
Nincs villanyáram, a mobiltelefonjainkat csak generátorról tudjuk tölteni, de ahhoz csak ritkán kapunk benzint.
Az ország vezetõinek ígérete ellenére rendszeresen kapom a harctéren az értesítõ SMS-eket a banktól, hogy fizessem be a részleteket, mert különben…Nem fizetjük, lesz ami lesz. Úgy tapasztalom, hogy ebben az országban mindenki hazudik, minden szinten rendetlenség van, és aki teheti, az lop.
– Hányan vannak együtt magyarok?
– Hárman mentünk Beregszászból, de csak ketten kerültünk egy helyre egy beregszászi sráccal, illetve van velünk az Ungvári járásból egy fiú, Tiszaásványból. Június 26-án, csütörtökön hármunkat egy hónapi könyörgés után engedtek tíz napra haza. De vasárnap már telefonáltak, hogy menjünk vissza, mert megy az alakulatunk más helyre. Úgy döntöttünk, hogy nem megyünk, csak pénteken, ahogy az okmányon szerepel. Egyébként az ukránokat jobban elengedik, mint minket, jobban ki tudják magukat magyarázni.
– Mit tenne, ha ma szólítaná meg a községháza takarítónõje?
– Akinek esze volt, az nem ment. Hiába mondták a községházán, hogy ez csak adatpontosítás, nem visznek sehova.
Az egyik kislányom most megy iskolába, a másik hároméves. Nem tudom, mit csináljak most. Azt mondják a faluban, hogy ne menjek vissza, de ott azzal fenyegettek, hogy az öttõl tíz évig terjedõ börtön, mert dezertálásnak számít. Lehet, hogy ott meg lelõnek. Melyik a jobb? Én csak a lányaimat, meg a feleségemet sajnálom, nem szeretnék nekik problémát okozni. Egyébként nem mennék vissza, mert ami ott van, az nem embernek való.
A két másik magyar fiú is visszamegy, úgy döntöttem, pénteken megyek velük én is. Bízom benne, hogy a Jóisten nem akarja, hogy meghaljak. Valaki azt is mondta, hogy pénzzel el lehet intézni, hogy ne kelljen visszamennem. Pontosabban az egyik embert, akit velünk együtt vittek el Beregszászból, már Rivnébõl hazaengedték, állítólag itthon a családja elintézte. Nekünk banki hiteleink vannak, nincs annyi pénzünk.
Találkoztam késõbb Király István beregszászi katonatársával is, aki szintén nem hivatásos katona, családos ember, egy gyermek édesapja. Elmondta, hogy õ sem önként jelentkezett katonának, hasonlóan járt, mint István. De õ nem adja a nevét az interjúhoz. Azt ígérte, szívesen nyilatkozik, ha egyszer végleg hazajöhet.
Badó Zsolt
Hozzaszolasok
#1 |
enid
- 2014. July 04. 07:24:46
#2 |
kukackac
- 2014. July 04. 07:59:19
#3 |
kakas
- 2014. July 04. 08:19:25
#4 |
nyilasfergeteg
- 2014. July 04. 09:13:37
Hozzaszolas küldése
Hozzaszolas küldéséhez be kell jelentkezni.