Navigacio
Szakmai oldal:
RSS
Jásdi Kiss Imre: Hatodik Pecsét
Bejelentkezés
üdvözlet
A MAI NAPTÓL (2015/09/22) AZ ÚJ WEBOLDALUNK A: HTTP://POSTAIMRE.MAGYARNEMZETIKORMANY.COM :)
.....................
(A www.postaimre.net a továbbiakban szakmai oldalként müködik
az egykoti www.magyarnemzetikormany.com/pi-klub cím - archiv oldalként, amint tapasztalhatjátok - még mindig elérhetö.)
.....................
(A www.postaimre.net a továbbiakban szakmai oldalként müködik
az egykoti www.magyarnemzetikormany.com/pi-klub cím - archiv oldalként, amint tapasztalhatjátok - még mindig elérhetö.)
Nem akarom, hogy tudják, milyen zsidónak lenni
Ennyit bajoltak ezekkel? Miért? Csak deportálni és agyonlõdösni kellett volna - a legenda szerint-, de ehelyett hozták, vitték, utaztatták és még túl is élték. Közben véletlen kinõtt a fõdbõl a "zsidó állam" és még gazdagabbak lettek, meg is gyarapodtak, sokasodtak....! Most nem szabad hibázni! Utolsó alkalom. Demokratatatikusan! „1924-ben születtem. Az egész életemet meghatározta a fasizmus. Szüleimnek már gyerekkoromban megélhetési gondjai voltak az antiszemitizmus miatt. Anyám kalaposságot tanult, apám fuvarozást vállalt bérkocsival. Késõbb állandóan munkaszolgálaton volt, távol tõlünk. Annyi jövedelmük nem volt, hogy engem eltartsanak: a nagymamámnál voltam, akinek fûszerüzlete volt. Ott nõttem fel.”
Így kezdte visszaemlékezését Homonai Irén. A 89 éves asszony azon kevesek közé tartozik, akik megtapasztaltak szinte minden borzalmat, amit a nácizmus csak kitalált.
Interjút készítettünk a megdöbbentõen fiatalos asszonnyal, akinek életében összesûrûsödött egy egész történelmi fejezet.
Elsõ emlékek a nácizmusról
Eleinte zsidó elemibe jártam, onnan mentem át a polgáriba. Volt olyan tanárnõ, aki 39-40-ben szólt nekem, hogy Rosenblüch, maga üljön a legutolsó padba. Már 14-15 éves koromban ezt tapasztaltam. Aztán behívatták anyámat, hogy az iskolában numerus nullus van, és nem járhatok tovább. Jászberénybe küldtek kertészetbe, mert nem tudták a szüleim, mit csináljanak velem. Aztán egy évvel késõbb hazajöttem, mert apám munkaszolgálatos lett.
Anyámék szerették volna, ha lesz belõlem valami. Taníttattak németre, taníttattak angolra, taníttattak zongorázni, táncolni. Hogy a kornak megfelelõ kultúrával rendelkezzem. A német tanárnõm, amikor bejöttek a németek, öngyilkos lett. Sokan lettek öngyilkosok akkoriban.
Élet a negyvenes években
Viszonylag szabadon éltünk Budapesten. Persze ez azt jelentette, hogy be kellett szolgáltatni a rádiót, a biciklit. Ha meghatározott értéken felüli készpénz volt, azt is be kellett szolgáltatni. Be kellett adni az ékszereket. Tudtuk, hogy ezeket sosem kapjuk vissza, kirabolnak minket.
DSC 6554
Fotó: Bõdey János / Index
Kirablás a németek bevonulása után
A nagymamám fûszerüzletében dolgoztam, amíg be nem jöttek a németek. Onnantól borzalom volt az életünk. Azt meg kell mondanom, hogy németet nem is nagyon láttunk. Minden rendelkezést a magyarok hajtottak végre. Egyszer megjelent nálunk három vagy négy magyar, hogy azonnal adjuk át az üzlet kulcsait. Úgy ahogy volt, elvették, mindent ott kellett hagynunk. Még a kabátunkat sem hozhattuk el.
Kilakoltatás és a csillagos ház
Nem sokkal késõbb, június elején már azért jöttek, hogy a lakást is el kell hagynunk. Egy bõrönddel mehettünk el. A Horthy Miklós út 51.-be mentünk, ócska, földszintes kis ház volt. Azóta lebontották. Anyámmal költöztünk be, húszan voltunk a lakásban. Sok öreg volt ott, mi voltunk fiatalok, én 19 voltam, anyám 41, fiatal nõ.
Nyomasztó, nagyon szomorú életünk volt. Naponta két óra volt a kijárás, be voltunk zárva. Azt sem tudtuk, ha megszökünk, hova menjünk. Nehezen ment az idõ. Beszélgettünk, kártyáztunk, anyám fõzött azoknak, akiknek nem volt mit enniük. Az öregek nagyon hamar leestek a lábukról. Apám hozott nekünk élelmet minden nap, az egész ház ebbõl élt. Ez tartott fenn minket, mert jegyrendszer volt, és olyan keveset adtak, hogy az semmire nem volt elég.
A túlélõ apa
Egyedül az apám próbált meg valamit. Õ ebben az idõben 42 éves, klassz, ereje teljében lévõ férfi volt.Elõször munkaszolgálatos volt, aztán sárga karszalagot kapott, aztán fél keresztje, keresztje lett. Ügyes volt. Amikor azt mondták, álljon ki, akinek a felesége keresztény, õ kiállt. Amikor azt mondták, álljon ki, aki kitért, akkor õ kiállt. Végül már mint nyilas katona szolgált: a Zách utcai laktanyában volt fõszakács. Ott nem egy zsidó fiú szolgált egyenruhában. A konyhában dolgoztak, az apám alatt.
DSC 6569
Fotó: Bõdey János / Index
Minden reggel jöttek a csillagos házhoz teherautóval, és hoztak tejet, kenyeret, néha valami húsfélét is. A Zách utcai parancsnok szerintem tudta, hogy ezek a fiúk zsidók.
Miért nem volt zsidó ellenállás?
Tudomásul vettük, hogy nem tudunk mit csinálni. Mi mindent tudomásul vettünk. Azt hogy nyolc-tíz nyilas vitt minket a vagonhoz, azt is tudomásul vettük. Nem tudom miért.
A vidéki zsidókat már korán deportálták, Azt hittük, dolgozni viszik õket. Nem tudtuk, hogy haláltáborba.
Az apám volt, aki próbálkozott valamivel. Õ, mint sofõr volt Kamenyec Podolszkban is. Õ szállította azokat a zsidókat, akiket innen kitoloncoltak, mert hontalanok. Autóval vitték õket, és látta, hogy agyonlõtték õket. Akit tudtak, megmentettek. Beöltöztettek katonaruhába fiatalokat. De hány embert tudtak visszahozni? Két-három embert, nem többet.
De a tömegmészárlásnak nem volt híre. Nekünk ugyan elmondta, de nem mertük terjeszteni. Féltünk. Inkább azt mondtuk, velünk ez nem fordulhat elõ.
Apám a háború végén azt mondta, nem tud Magyarországon élni, és elment Izraelbe. Ott két-három évet élt, de az sem tetszett neki, és kiment Amerikába. Ott kapott aztán kitüntetést a magyar követségen, azokért a dolgokért, amiket a háború alatt tett.
DSC 6547
Fotó: Bõdey János / Index
A magyarok segítsége
1944 novemberében hamis papírokkal albérletet szerzett az apánk, és oda költöztünk át. Amikor visszamentünk a csillagos házba a paplanért, elkaptak minket a nyilasok. Albertfalvára, a téglagyárba vittek minket, egy csomó más emberrel, akiket összefogdostak. 16 éves gyerekek voltak ott puskával, a sapka beesett a szemükbe, csak a fülük tartotta. Õk vették el az utolsó értékeinket. Ha nem elég gyorsan mozgott valaki, amikor adta a pénztárcát, akkor keresztüllõtték a kezét.
Amikor késõbb vittek minket a nyilas házból a pályaudvarra, egy kis bõrönd volt nálam, ruhákkal, amiket a Columbus utcában kaptunk. Akkor már december volt, hideg, semmilyen meleg ruhánk nem volt, és ott összeadtak nekünk valami kis ruhákat. Mondtam anyámnak, hogy már nem bírom ezt a táskát vinni. Tedd le, mondta nekem, és én egy utcasarkon hagytam azt a kis holminkat, amink még volt. A körben álló magyarok, mint a vércsék, kaptak rajta, hogy még mi van benne. De akkor már elvették a lakásunkat, üzletünket, mindenünket, akkor már semmink nem volt. Így álltak hozzá ehhez az egészhez.
Menekülés és deportálás
1944 novemberében volt, amikor Albertfalvára vittek minket. Egy ismerõs meglátott minket, az anyám ledobott a földre egy cédulát, hogy hol vagyunk. Másnap nyilas katonák jöttek értünk, azzal, hogy apám valamit elkövetett, és minket túszként visznek. És bevittek minket a Zách utcai laktanyába, ahol egy raktárban laktunk egy hétig. Onnan vittek minket lefüggönyözött autóval a Colombus utcába, ahol a németek vigyáztak ránk.
A Colombus utcában azok voltak, akik nagy pénzért megváltották magukat. (Ez volt az a ház, ahol a 6,5 millió pengõért megváltott zsidó prominenseket õrizték, mielõtt Svájcba vitték volna õket). Nem tudom, hogy tudta apám elintézni. Egész normális körülmények közt voltunk, kis faházakban, normális ellátással. Az oroszok már egészen közel voltak, és akkor az anyám azt mondta, hogy költözzön be az apám is hozzánk, hogy most már felszabadulunk, és legyünk együtt.
Aztán egy nap, amikor a németek ebédeltek, a nyilasok körülfogtak minket, és elvittek mindenkit a Teleki térre, a nyilas házba. Ott voltunk egy vagy két napot. Akkor már jöttek a verések. Aztán vittek minket a Józsefvárosi pályaudvarra, és bevagoníroztak. Hetvenen-nyolcvanan voltunk egy vagonban, én az anyámmal voltam. Apám is azon a vonaton volt, de õ külön került tovább.
DSC 6596
Fotó: Bõdey János / Index
Kaptunk egy vödröt víznek, a hetven ember, egyet pedig arra, hogy a szükségleteinket végezzük. És valami ennivalót. Ide-oda tologattak minket, mert akkor már háború volt, közel volt a front. December 6-24-ig voltunk bezárva a vagonba. Karácsony napján érkeztünk Bergen-Belsenbe.
A koncentrációs tábor
Amikor kinyitották a vagonokat, már nagyon sok halott volt. Ki kellett másznunk a vagonból, és vánszorogtunk. Meztelenre vetkõztettek minket a hóban, kaptunk egy csíkos ruhát, meg egy fapapucsot, semmi fehérnemût, semmi meleg holmit. Mindenki kapott egy számot, amit fel kellett varrni. Akkor már nem tetováltak. Én a 12 211 voltam.
Az adminisztráció, az ragyogó volt. Megvannak a könyvek is, két vaskos kötet, hogy kik voltak Bergen-Belsenben, abban minden adat precízen szerepel. Behajtottak minket egy barakkba, háromemeletes priccsek voltak. Ketten jutottunk egy priccsre, és én az anyámmal aludtam együtt. Piszok, bûz, jajgatás, kiabálás. Napokon belül tetvesek voltunk. A mosakodási lehetõség az volt, hogy a barakk elõtt volt egy vályú tíz csappal, ha folyt, akkor jó, ha nem, akkor be volt fagyva
Minden reggel appel volt, fel kellett sorakoznunk, a halottakat ki kellett vinnünk, hogy megszámolhassák, hogy a létszám meglegyen. Volt egy elegáns csinos nõ, ostorral, és ha valami nem tetszett neki, akkor használta. Õt késõbb felakasztották az angolok, nyilvános akasztása volt, volt ott egy bíróság és elítélték. Több embert, a táborparancsnokot is felakasztották elõttünk. De én nem mentem el, nem tudtam volna végignézni.
Munka a táborban
A mi blokkunkban lakott egy munkavezetõ. Zsidó nõ volt, lengyel. Azt mondta: mi már évek óta vagyunk a táborban, ti most jöttetek ide, és megtanuljátok, mi az a deportálás. Kegyetlen rossz nõ volt. Egyszer úgy megvert, hogy az orromból dõlt a vér, embertelen volt. Õ kiabált reggelenként, hogy ki hova menjen dolgozni. Mindenki tülekedett, hogy kiszabaduljunk onnan.
Vittek minket erdõirtásra, útépítésre. Képzelje el, januárban, télen, egy szál csíkos ruhában, fapapucsban. Volt egy német katona, kicsi volt, pipázott, mindig egy kutyával jött, úgy hívtuk, hogy a Popeye. Amikor a Popeye jött, tolongtunk, hogy vele menjünk fát irtani, mert vele nem kellett sokat dolgozni. Mondta, hogy csak annyi fát szedjünk, amit a táborba be tudunk vinni. Akkor dupla adag ételt kaptunk.
Amikor 1945. április 15-én felszabadultunk, akkor a Popeye-rõl kiderül, hogy angol kém volt, aki be volt építve oda. Õ akadályozta meg azt is, hogy felrobbantsák a tábort.
A jó németek
A táborban is voltak emberséges németek. Idõnként elvittek minket fürdeni. Mindig éjszaka vittek minket, nem tudom miért. Nem tudtuk, hogy a gázba megyünk-e, vagy a fürdõbe. Csoportokba mentünk, és aki eltévesztette a csoportját, azt nagyon megverték, ostorral. Egy alkalommal, akkor voltam már 20 éves, és 35 kiló, eltévedtem a csoportomtól. Ott álltam a terem közepén, meztelenül. Jött felém egy német, gondoltam, hogy most fog megverni. De nem, hanem mondta, hogy ott a csoportod, oda menjél. Látja, még akkor is volt emberség.
Az anya halála
Szegény anyámnak nem is kellett volna velem jönni, mert csak 40 éves korig vittek el. De azt mondta, hogy egyetlen gyerek vagyok, és nem hagyja, hogy egyedül menjek.
DSC 6605
Fotó: Bõdey János / Index
Enni reggelire valami fekete levest kaptunk, egy szelet kenyérrel, pici margarinnal. Délben marharépa volt, egy nagy merõkanál. Vacsora ugyanaz volt, mint a reggeli. De én nem tudtam a marharépát megenni, ha ránéztem, már rosszul voltam. És akkor azt mondta nekem az anyám, hogy majd õ megeszi a marharépát, és odaadja nekem a reggelit és a vacsorát. És 42 éves korában, felszabadulás után... éhen halt. Végelgyengülésben meghalt, mert megettem az õ adagját.
Már felszabadítottak minket, az orvos megvizsgálta, és mondta, hogy késõ. Három napig feküdt aztán a hullahegyben, csak a feje látszott ki, és én odajártam, hogy lássam.
Most már ne fotózzon tovább, mert csak sírok.
Felszabadulás
Április 14-én nem volt appel. Nem kellett kiállni sorban a barakk elé. Nem tudtuk, hogy mi van. Nem láttunk egy németet sem. Nem mertünk kimenni a kerítésen, mert abban áram volt. Éhesek voltunk, a tûlevelekbõl csináltunk teát, és azzal próbáltuk az éhségünket csillapítani.
Másnap reggel vonultak be az angolok. Egybõl látták, mi van. Hullahegyek. Gumiálarcban, kesztyûben jöttek a barakkba. Nem lehetett közénk jönni, mindenki tífuszos volt, tetves. Leraktak rengeteg ennivalót, kenyeret, konzervet. Az az éhes tömeg nekiesett, és akkor megint sokan meghaltak. Mert már nem bírta a szervezetük feldolgozni.
Aztán jöttek a németek, akik akkor már foglyok voltak, és nagy gödröket ástak, és próbáltak 10-15 ezer embert belerakni. De már nem bírták, kezdett meleg lenni, és gépekkel tolták be a hullákat oda.
Az angol orvosok vizsgáltak meg minket. Akik tífuszosok voltak, azoknak a fejére egy nagy T-t rajzoltak. Mi egészségesek voltunk, késõbb kerültünk a német tábor helyén létesített kórházba. Harminchárman voltunk egy teremben, ebbõl hárman maradtunk életben az egészségesek közül.
Élet a háború után
Apám a vöröskereszttel kerestetett, így találtuk meg egymást. Mondtam, hogy én nem akarom elhagyni Magyarországot. Hülye voltam, hiányzott az Andrássy út.
Iskolába jártam, elvégeztem a kereskedelmi és vendéglátó-ipari fõiskolát. Elõször közértben dolgoztam, de mindig feljebb kerültem, a végén 20 évig voltam a belkereskedelmi minisztérium munkaügyi fõosztályán. Megbecsültek, szerettek, jó dolgom volt.
Három férjem volt, mindegyik zsidó volt, véletlenül, nem akarattal. Egyikkel sem beszéltünk ezekrõl a dolgokról. Az elsõtõl elváltam. Azért mentem hozzá, mert amikor hazajöttem, nem volt mit egyek, és ez egy vidéki zsidó fiú volt, én meg 21 éves. A másik két férjem betegségben halt meg.
Szerencsére már nem zsidó
Negyven évig nem beszéltem ezekrõl az élményekrõl még a gyerekeimnek sem. Nem akartam, hogy ennyi gyötrelmet megtudjanak. Nem akartam, hogy tudatosuljon bennük, milyen zsidónak lenni.
A családom nagy része szerencsére már nem zsidó. A lányom nem zsidóhoz ment férjhez, az unokám szintén. Örülök is ennek. Mert ne legyen meg velük az a sok gyötrelem és megaláztatás, ami engem ért. Nyolcvanéves születésnapomra megírtam az életem történetét, és odaadtam a két unokámnak. Megdöbbentek.
Elszámoltatás
Nincs bennem düh. Senkit nem kerestem meg, pedig tudtam név szerint, hogy ki volt, aki elvette az üzletünket, vagy aki kirabolta a lakást. Most sincs semmi bosszúvágy bennem, csak sajnálom, hogy az embereket manapság megint így félrevezetik.
Link
Így kezdte visszaemlékezését Homonai Irén. A 89 éves asszony azon kevesek közé tartozik, akik megtapasztaltak szinte minden borzalmat, amit a nácizmus csak kitalált.
Interjút készítettünk a megdöbbentõen fiatalos asszonnyal, akinek életében összesûrûsödött egy egész történelmi fejezet.
Elsõ emlékek a nácizmusról
Eleinte zsidó elemibe jártam, onnan mentem át a polgáriba. Volt olyan tanárnõ, aki 39-40-ben szólt nekem, hogy Rosenblüch, maga üljön a legutolsó padba. Már 14-15 éves koromban ezt tapasztaltam. Aztán behívatták anyámat, hogy az iskolában numerus nullus van, és nem járhatok tovább. Jászberénybe küldtek kertészetbe, mert nem tudták a szüleim, mit csináljanak velem. Aztán egy évvel késõbb hazajöttem, mert apám munkaszolgálatos lett.
Anyámék szerették volna, ha lesz belõlem valami. Taníttattak németre, taníttattak angolra, taníttattak zongorázni, táncolni. Hogy a kornak megfelelõ kultúrával rendelkezzem. A német tanárnõm, amikor bejöttek a németek, öngyilkos lett. Sokan lettek öngyilkosok akkoriban.
Élet a negyvenes években
Viszonylag szabadon éltünk Budapesten. Persze ez azt jelentette, hogy be kellett szolgáltatni a rádiót, a biciklit. Ha meghatározott értéken felüli készpénz volt, azt is be kellett szolgáltatni. Be kellett adni az ékszereket. Tudtuk, hogy ezeket sosem kapjuk vissza, kirabolnak minket.
DSC 6554
Fotó: Bõdey János / Index
Kirablás a németek bevonulása után
A nagymamám fûszerüzletében dolgoztam, amíg be nem jöttek a németek. Onnantól borzalom volt az életünk. Azt meg kell mondanom, hogy németet nem is nagyon láttunk. Minden rendelkezést a magyarok hajtottak végre. Egyszer megjelent nálunk három vagy négy magyar, hogy azonnal adjuk át az üzlet kulcsait. Úgy ahogy volt, elvették, mindent ott kellett hagynunk. Még a kabátunkat sem hozhattuk el.
Kilakoltatás és a csillagos ház
Nem sokkal késõbb, június elején már azért jöttek, hogy a lakást is el kell hagynunk. Egy bõrönddel mehettünk el. A Horthy Miklós út 51.-be mentünk, ócska, földszintes kis ház volt. Azóta lebontották. Anyámmal költöztünk be, húszan voltunk a lakásban. Sok öreg volt ott, mi voltunk fiatalok, én 19 voltam, anyám 41, fiatal nõ.
Nyomasztó, nagyon szomorú életünk volt. Naponta két óra volt a kijárás, be voltunk zárva. Azt sem tudtuk, ha megszökünk, hova menjünk. Nehezen ment az idõ. Beszélgettünk, kártyáztunk, anyám fõzött azoknak, akiknek nem volt mit enniük. Az öregek nagyon hamar leestek a lábukról. Apám hozott nekünk élelmet minden nap, az egész ház ebbõl élt. Ez tartott fenn minket, mert jegyrendszer volt, és olyan keveset adtak, hogy az semmire nem volt elég.
A túlélõ apa
Egyedül az apám próbált meg valamit. Õ ebben az idõben 42 éves, klassz, ereje teljében lévõ férfi volt.Elõször munkaszolgálatos volt, aztán sárga karszalagot kapott, aztán fél keresztje, keresztje lett. Ügyes volt. Amikor azt mondták, álljon ki, akinek a felesége keresztény, õ kiállt. Amikor azt mondták, álljon ki, aki kitért, akkor õ kiállt. Végül már mint nyilas katona szolgált: a Zách utcai laktanyában volt fõszakács. Ott nem egy zsidó fiú szolgált egyenruhában. A konyhában dolgoztak, az apám alatt.
DSC 6569
Fotó: Bõdey János / Index
Minden reggel jöttek a csillagos házhoz teherautóval, és hoztak tejet, kenyeret, néha valami húsfélét is. A Zách utcai parancsnok szerintem tudta, hogy ezek a fiúk zsidók.
Miért nem volt zsidó ellenállás?
Tudomásul vettük, hogy nem tudunk mit csinálni. Mi mindent tudomásul vettünk. Azt hogy nyolc-tíz nyilas vitt minket a vagonhoz, azt is tudomásul vettük. Nem tudom miért.
A vidéki zsidókat már korán deportálták, Azt hittük, dolgozni viszik õket. Nem tudtuk, hogy haláltáborba.
Az apám volt, aki próbálkozott valamivel. Õ, mint sofõr volt Kamenyec Podolszkban is. Õ szállította azokat a zsidókat, akiket innen kitoloncoltak, mert hontalanok. Autóval vitték õket, és látta, hogy agyonlõtték õket. Akit tudtak, megmentettek. Beöltöztettek katonaruhába fiatalokat. De hány embert tudtak visszahozni? Két-három embert, nem többet.
De a tömegmészárlásnak nem volt híre. Nekünk ugyan elmondta, de nem mertük terjeszteni. Féltünk. Inkább azt mondtuk, velünk ez nem fordulhat elõ.
Apám a háború végén azt mondta, nem tud Magyarországon élni, és elment Izraelbe. Ott két-három évet élt, de az sem tetszett neki, és kiment Amerikába. Ott kapott aztán kitüntetést a magyar követségen, azokért a dolgokért, amiket a háború alatt tett.
DSC 6547
Fotó: Bõdey János / Index
A magyarok segítsége
1944 novemberében hamis papírokkal albérletet szerzett az apánk, és oda költöztünk át. Amikor visszamentünk a csillagos házba a paplanért, elkaptak minket a nyilasok. Albertfalvára, a téglagyárba vittek minket, egy csomó más emberrel, akiket összefogdostak. 16 éves gyerekek voltak ott puskával, a sapka beesett a szemükbe, csak a fülük tartotta. Õk vették el az utolsó értékeinket. Ha nem elég gyorsan mozgott valaki, amikor adta a pénztárcát, akkor keresztüllõtték a kezét.
Amikor késõbb vittek minket a nyilas házból a pályaudvarra, egy kis bõrönd volt nálam, ruhákkal, amiket a Columbus utcában kaptunk. Akkor már december volt, hideg, semmilyen meleg ruhánk nem volt, és ott összeadtak nekünk valami kis ruhákat. Mondtam anyámnak, hogy már nem bírom ezt a táskát vinni. Tedd le, mondta nekem, és én egy utcasarkon hagytam azt a kis holminkat, amink még volt. A körben álló magyarok, mint a vércsék, kaptak rajta, hogy még mi van benne. De akkor már elvették a lakásunkat, üzletünket, mindenünket, akkor már semmink nem volt. Így álltak hozzá ehhez az egészhez.
Menekülés és deportálás
1944 novemberében volt, amikor Albertfalvára vittek minket. Egy ismerõs meglátott minket, az anyám ledobott a földre egy cédulát, hogy hol vagyunk. Másnap nyilas katonák jöttek értünk, azzal, hogy apám valamit elkövetett, és minket túszként visznek. És bevittek minket a Zách utcai laktanyába, ahol egy raktárban laktunk egy hétig. Onnan vittek minket lefüggönyözött autóval a Colombus utcába, ahol a németek vigyáztak ránk.
A Colombus utcában azok voltak, akik nagy pénzért megváltották magukat. (Ez volt az a ház, ahol a 6,5 millió pengõért megváltott zsidó prominenseket õrizték, mielõtt Svájcba vitték volna õket). Nem tudom, hogy tudta apám elintézni. Egész normális körülmények közt voltunk, kis faházakban, normális ellátással. Az oroszok már egészen közel voltak, és akkor az anyám azt mondta, hogy költözzön be az apám is hozzánk, hogy most már felszabadulunk, és legyünk együtt.
Aztán egy nap, amikor a németek ebédeltek, a nyilasok körülfogtak minket, és elvittek mindenkit a Teleki térre, a nyilas házba. Ott voltunk egy vagy két napot. Akkor már jöttek a verések. Aztán vittek minket a Józsefvárosi pályaudvarra, és bevagoníroztak. Hetvenen-nyolcvanan voltunk egy vagonban, én az anyámmal voltam. Apám is azon a vonaton volt, de õ külön került tovább.
DSC 6596
Fotó: Bõdey János / Index
Kaptunk egy vödröt víznek, a hetven ember, egyet pedig arra, hogy a szükségleteinket végezzük. És valami ennivalót. Ide-oda tologattak minket, mert akkor már háború volt, közel volt a front. December 6-24-ig voltunk bezárva a vagonba. Karácsony napján érkeztünk Bergen-Belsenbe.
A koncentrációs tábor
Amikor kinyitották a vagonokat, már nagyon sok halott volt. Ki kellett másznunk a vagonból, és vánszorogtunk. Meztelenre vetkõztettek minket a hóban, kaptunk egy csíkos ruhát, meg egy fapapucsot, semmi fehérnemût, semmi meleg holmit. Mindenki kapott egy számot, amit fel kellett varrni. Akkor már nem tetováltak. Én a 12 211 voltam.
Az adminisztráció, az ragyogó volt. Megvannak a könyvek is, két vaskos kötet, hogy kik voltak Bergen-Belsenben, abban minden adat precízen szerepel. Behajtottak minket egy barakkba, háromemeletes priccsek voltak. Ketten jutottunk egy priccsre, és én az anyámmal aludtam együtt. Piszok, bûz, jajgatás, kiabálás. Napokon belül tetvesek voltunk. A mosakodási lehetõség az volt, hogy a barakk elõtt volt egy vályú tíz csappal, ha folyt, akkor jó, ha nem, akkor be volt fagyva
Minden reggel appel volt, fel kellett sorakoznunk, a halottakat ki kellett vinnünk, hogy megszámolhassák, hogy a létszám meglegyen. Volt egy elegáns csinos nõ, ostorral, és ha valami nem tetszett neki, akkor használta. Õt késõbb felakasztották az angolok, nyilvános akasztása volt, volt ott egy bíróság és elítélték. Több embert, a táborparancsnokot is felakasztották elõttünk. De én nem mentem el, nem tudtam volna végignézni.
Munka a táborban
A mi blokkunkban lakott egy munkavezetõ. Zsidó nõ volt, lengyel. Azt mondta: mi már évek óta vagyunk a táborban, ti most jöttetek ide, és megtanuljátok, mi az a deportálás. Kegyetlen rossz nõ volt. Egyszer úgy megvert, hogy az orromból dõlt a vér, embertelen volt. Õ kiabált reggelenként, hogy ki hova menjen dolgozni. Mindenki tülekedett, hogy kiszabaduljunk onnan.
Vittek minket erdõirtásra, útépítésre. Képzelje el, januárban, télen, egy szál csíkos ruhában, fapapucsban. Volt egy német katona, kicsi volt, pipázott, mindig egy kutyával jött, úgy hívtuk, hogy a Popeye. Amikor a Popeye jött, tolongtunk, hogy vele menjünk fát irtani, mert vele nem kellett sokat dolgozni. Mondta, hogy csak annyi fát szedjünk, amit a táborba be tudunk vinni. Akkor dupla adag ételt kaptunk.
Amikor 1945. április 15-én felszabadultunk, akkor a Popeye-rõl kiderül, hogy angol kém volt, aki be volt építve oda. Õ akadályozta meg azt is, hogy felrobbantsák a tábort.
A jó németek
A táborban is voltak emberséges németek. Idõnként elvittek minket fürdeni. Mindig éjszaka vittek minket, nem tudom miért. Nem tudtuk, hogy a gázba megyünk-e, vagy a fürdõbe. Csoportokba mentünk, és aki eltévesztette a csoportját, azt nagyon megverték, ostorral. Egy alkalommal, akkor voltam már 20 éves, és 35 kiló, eltévedtem a csoportomtól. Ott álltam a terem közepén, meztelenül. Jött felém egy német, gondoltam, hogy most fog megverni. De nem, hanem mondta, hogy ott a csoportod, oda menjél. Látja, még akkor is volt emberség.
Az anya halála
Szegény anyámnak nem is kellett volna velem jönni, mert csak 40 éves korig vittek el. De azt mondta, hogy egyetlen gyerek vagyok, és nem hagyja, hogy egyedül menjek.
DSC 6605
Fotó: Bõdey János / Index
Enni reggelire valami fekete levest kaptunk, egy szelet kenyérrel, pici margarinnal. Délben marharépa volt, egy nagy merõkanál. Vacsora ugyanaz volt, mint a reggeli. De én nem tudtam a marharépát megenni, ha ránéztem, már rosszul voltam. És akkor azt mondta nekem az anyám, hogy majd õ megeszi a marharépát, és odaadja nekem a reggelit és a vacsorát. És 42 éves korában, felszabadulás után... éhen halt. Végelgyengülésben meghalt, mert megettem az õ adagját.
Már felszabadítottak minket, az orvos megvizsgálta, és mondta, hogy késõ. Három napig feküdt aztán a hullahegyben, csak a feje látszott ki, és én odajártam, hogy lássam.
Most már ne fotózzon tovább, mert csak sírok.
Felszabadulás
Április 14-én nem volt appel. Nem kellett kiállni sorban a barakk elé. Nem tudtuk, hogy mi van. Nem láttunk egy németet sem. Nem mertünk kimenni a kerítésen, mert abban áram volt. Éhesek voltunk, a tûlevelekbõl csináltunk teát, és azzal próbáltuk az éhségünket csillapítani.
Másnap reggel vonultak be az angolok. Egybõl látták, mi van. Hullahegyek. Gumiálarcban, kesztyûben jöttek a barakkba. Nem lehetett közénk jönni, mindenki tífuszos volt, tetves. Leraktak rengeteg ennivalót, kenyeret, konzervet. Az az éhes tömeg nekiesett, és akkor megint sokan meghaltak. Mert már nem bírta a szervezetük feldolgozni.
Aztán jöttek a németek, akik akkor már foglyok voltak, és nagy gödröket ástak, és próbáltak 10-15 ezer embert belerakni. De már nem bírták, kezdett meleg lenni, és gépekkel tolták be a hullákat oda.
Az angol orvosok vizsgáltak meg minket. Akik tífuszosok voltak, azoknak a fejére egy nagy T-t rajzoltak. Mi egészségesek voltunk, késõbb kerültünk a német tábor helyén létesített kórházba. Harminchárman voltunk egy teremben, ebbõl hárman maradtunk életben az egészségesek közül.
Élet a háború után
Apám a vöröskereszttel kerestetett, így találtuk meg egymást. Mondtam, hogy én nem akarom elhagyni Magyarországot. Hülye voltam, hiányzott az Andrássy út.
Iskolába jártam, elvégeztem a kereskedelmi és vendéglátó-ipari fõiskolát. Elõször közértben dolgoztam, de mindig feljebb kerültem, a végén 20 évig voltam a belkereskedelmi minisztérium munkaügyi fõosztályán. Megbecsültek, szerettek, jó dolgom volt.
Három férjem volt, mindegyik zsidó volt, véletlenül, nem akarattal. Egyikkel sem beszéltünk ezekrõl a dolgokról. Az elsõtõl elváltam. Azért mentem hozzá, mert amikor hazajöttem, nem volt mit egyek, és ez egy vidéki zsidó fiú volt, én meg 21 éves. A másik két férjem betegségben halt meg.
Szerencsére már nem zsidó
Negyven évig nem beszéltem ezekrõl az élményekrõl még a gyerekeimnek sem. Nem akartam, hogy ennyi gyötrelmet megtudjanak. Nem akartam, hogy tudatosuljon bennük, milyen zsidónak lenni.
A családom nagy része szerencsére már nem zsidó. A lányom nem zsidóhoz ment férjhez, az unokám szintén. Örülök is ennek. Mert ne legyen meg velük az a sok gyötrelem és megaláztatás, ami engem ért. Nyolcvanéves születésnapomra megírtam az életem történetét, és odaadtam a két unokámnak. Megdöbbentek.
Elszámoltatás
Nincs bennem düh. Senkit nem kerestem meg, pedig tudtam név szerint, hogy ki volt, aki elvette az üzletünket, vagy aki kirabolta a lakást. Most sincs semmi bosszúvágy bennem, csak sajnálom, hogy az embereket manapság megint így félrevezetik.
Link
Hozzaszolasok
#1 |
kontroll88
- 2014. July 15. 13:12:30
#2 |
Gutai Zub
- 2014. July 15. 15:35:59
#3 |
enid
- 2014. July 15. 17:32:19
#4 |
mormota1968
- 2014. July 15. 21:56:26
#5 |
wiiking
- 2014. July 16. 05:55:09
#6 |
Kerecsen315
- 2014. July 16. 06:44:33
#7 |
Kedvesi
- 2014. July 16. 07:43:29
#8 |
jinjang
- 2014. July 16. 13:42:24
#9 |
Detonator
- 2014. July 16. 15:44:40
Hozzaszolas küldése
Hozzaszolas küldéséhez be kell jelentkezni.