Navigacio
Szakmai oldal:
RSS
Jásdi Kiss Imre: Hatodik Pecsét
Bejelentkezés
üdvözlet
A MAI NAPTÓL (2015/09/22) AZ ÚJ WEBOLDALUNK A: HTTP://POSTAIMRE.MAGYARNEMZETIKORMANY.COM :)
.....................
(A www.postaimre.net a továbbiakban szakmai oldalként müködik
az egykoti www.magyarnemzetikormany.com/pi-klub cím - archiv oldalként, amint tapasztalhatjátok - még mindig elérhetö.)
.....................
(A www.postaimre.net a továbbiakban szakmai oldalként müködik
az egykoti www.magyarnemzetikormany.com/pi-klub cím - archiv oldalként, amint tapasztalhatjátok - még mindig elérhetö.)
Kémek vannak a pártokban?
Tisztelt Posta úr!
Ha már a múltkori sakklépés megteremtette közöttünk a kapcsolatot („A nemzetet fenyegetõ csapdák” c. írásom kapcsán), megküldöm a most megjelent újabb írásomat. Kissé csipkelõdõd, de a tényei igazak. Amennyiben célszerûnek tartja, köszönettel veszem, ha ajánlja másoknak is.
A legjobbakat kívánva, barátsággal üdvözli,
Sütõ Gábor
Retorno Translation Company
Az ártatlanság vélelme mindenkit megillet, ezért a cím mögé kérdõ-jelet biggyesztettem.
Holott nyugodtan tehettem volna felkiáltójelet.
Hármat is.
Mert nem csak a pártokban, máshol is rajzanak a kémek, s azért is, mert jele sincs, hogy az illetékesek törekednének a leleplezésükre.
Pedig kétely sem fér hozzá, mostanában a kém számtalan, leleple-zés meg egy sem. Ennek folytán szinte már a levegõben volt, s végül va-lakinek eszébe is jutott, ideje találni legalább egy kémet, hátha a válasz-tási kampányban tromfként szolgálhat. A kapóra jött amerikai segédlettel a választási kampány hajrájában az egyre népszerûbbé váló Jobbik euró-pai parlamenti képviselõjét, Kovács Bélát így aztán „ki is nevezték” kém-nek.
Ám ez meg, bár volt némi hozadéka, inkább balul ütött ki. Az eleve gyanús idõzítés, az ebbõl adódó felületesség és sietség, törvényszerûen ellentmondásos eredményeket szült. A fölöttébb iparkodó „bizonyítási” erõfeszítések többnyire kételyeket ébresztettek. Mi több, a „kém” Kovács Béla nem bújt a mentelmi jog mögé, nem menekült el, sõt nyílt meghall-gatást igényelt. Tetejében újfent beválasztották az Európai Parlamentbe. Ha eddig nem volt az, most ismert személyiség lett, és mintha a közvéle-mény elõtt szert tett volna némi népszerûségre.
Az igazi kémek pedig élik világukat, ahogy eddig is. Tudvalevõ, hogy a kémek világában létezik kettõs kém, de hogy a kettõs mérce már oda is behatolt, az most is bebizonyosodott.
A hírközlésben feltûnõ készséggel tövirõl hegyire kitárgyalták a „kémügyet”, ezért hasznosabbnak ígérkezik a közismertté vált tények, jobban mondva hiányuk elemzése, valamint a köztudatba a „kémügy” kapcsán bedobott látszólag nem oda illõ, de lényegileg a legszorosabban odatartozó kérdések tisztázása. Nem Kovács Béla védelemében, nincs neki erre szüksége, hanem a közélet tisztaságának és átláthatóságának érdekében. Ugyanis, ha a szemlélõdõ állampolgár elolvasott minden megjelent tárgybeli közlést, azok alapján jó lelkiismerettel nem tud igenlõ, vagy nemleges álláspontra helyezkedni. A rendelkezésére álló gyér adatokból csak azt állapíthatja meg, hogy nincs hiteles válasz. Mintha összeeszkábált ügy lenne, amibe Kovács Béla majdhogynem véletlenül került bele. Vagy mintha valakik kihasználták volna õt, esetleg anélkül, hogy önmaga észrevette volna. Hiszen eleve nem feltételezheti róla, hogy kémkedett, perdöntõ bizonyítékot meg nem szolgáltattak rá. A nevetséges bemagyarázó bizonygatás (2009 óta szemmel tartották, több ország együttmûködött a figyelésben, „KGBélának” becézték, az állítólagos orosz kapcsolata primitív módon zöld és piros dossziéval jelezte, hogy követik-e, vagy nem, közterületek bekamerázása bizonyítékszerzés céljából, stb.) nyomán pedig inkább olyan benyomása keletkezik, hogy valamit megint el akarnak hitetni vele. Az a körülmény is ezt erõsíti benne, hogy a közéletünket, s a hírközlésünket mostanság is uralók azt kiáltják ki mások bûnének, aminek néhány évtizeddel ezelõtt õk és hittársaik voltak a leghangosabb szószólói. Arra is felfigyel, hogy sem az EU, sem más államok nem tanúsítottak különösebb érdeklõdést a magyar „kémügy” iránt. Az pedig valósággal kisüt belõle, hogy az USA kezdeményezõ beavatkozása mögött ezúttal is fõleg Izrael érdekeltsége kitapintható. Így aztán nem tudja eldönteni a kérdést, de sejti az okokat, s megvan a véleménye az eljárásról.
Úgy látja, a szakértõk sem véletlenül mutattak rá egybehangzóan: a magára várató végkifejlettõl függetlenül nem lehet szó nélkül elmenni az Alkotmányvédelmi Hivatal (AH, vagy AVH?) és a Fõügyészség sajtó-ban közzétett szakmailag szokatlan, inkább panaszkodásnak, mintsem vádnak tûnõ eljárása mellett, amely mindenekelõtt lejáratta, nevetségessé tette a világ elõtt a hazai jogi és politikai kormányzati szer-veket.
Nem jár érte dicséret.
Még az EU részérõl sem. Az ügyet kirobbantók ugyanis mintha feltételezték volna, hogy az ellenünk szívesen hadakozó EU illetékesei önmaguk képtelenek észrevenni az állítólag ellenük irányuló és Oroszország javára már hosszú ideje folyó kémkedést; még erre is az ügy hazai kirobbantóinknak, kellett õket figyelmeztetniük. De most végre helyre tették az EU illetékeseit. (Amire egyébként, sokkal nyomósabb okok miatt – amelyek azonban valahogy nem váltanak ki feleekkora érdeklõdést sem – valóban égetõ szüksége lenne az öreg kontinensnek).
Tanulhatnának a nagy igazságból, amit a miniszterelnök mondott ki: balek az, aki nem vitázik az EU téveszméivel és kártékony uniformizáló intézkedéseivel. Nos, a napvilágra került tények, valamint a vélekedések szerint Kovács Béla éppen ezt tette. Már 2009-ben tetõ alá hozta az európai nemzeti – megtévesztési szándékkal szélsõjobboldalinak nevezett – pártokat tömörítõ Európai Nemzeti Mozgalmak Szövetségét (AENM), az EU-n belül létezõ egyik pártszövetséget a sok közül, amely 2013-ban megválasztotta elnökének. Emellett az EU Ipari, Kutatási és Energiaügyi Bizottság, az EU-Kazahsztán, EU-Kirgizisztán, EU-Üzbegisztán Parlamenti Együttmûködési Bizottságok, valamint a Tádzsikisztánnal, Türkmenisztánnal és Mongóliával fenntartott kapcsolatokért felelõs küldöttség tagja, továbbá az EU-Oroszország Parlamenti Együttmûködési Bizottság és a Költségvetési Bizottság póttagja. Létrehozta az EU-Oroszország Parlamenti Együttmûködési Bizottság energetikai munkacsoportját is, melynek õ a vezetõje.
Mindezek alapján tépelõdõ állampolgárunk két nagy kérdésre mégis választ kaphat. Elõször is, hogyan tudná Kovács Béla mindezt ellátni, ha nem találkozna orosz politikusokkal, diplomatákkal, üzletemberekkel? Ha közöttük tényleg akadt hírszerzõ is, vagy olyan, aki titkolnia kell, hogy EU-funkcionáriussal tárgyal, s ezért konspiratív módszereket erõltetett, arról nem õ tehet. Másodszor, ezeken a posztokon Kovács Béla nyilvánvalóan nem juthatott olyan bizalmas, vagy stratégiai jelentõségû információkhoz, amelyek esetleges kiszivárgása kárt okozhatott volna az EU-nak. Az EP energiaügyi bizottságának funkcionáriusaként, s annak megbízásából tárgyalt velük. EU-s feladatot látott el, és nyilvánvalóan a felettesei tudtával. Nem az EU ellen, hanem érdekében dolgozott, ami – ahogy mindegyre halljuk – egyben magyar érdek. Egyébként is, a politikának, a diplomáciának, az üzleti életnek alapvetõ módszere, hogy szóba áll a szembenálló partnerekkel is, ami óhatatlanul információ adásával és szerzésével jár.
„Kémünk” nem titkolta azt sem, hogy rokonszenvvel viseltetik Oroszország iránt. No de hányan istenítik nálunk a fajgyûlölõ Izraelt, vagy imádják a fasizálódó USA-t, mégsem nevezik õket kémeknek. A feltételezés pedig, hogy az orosz hírszerzés olyannyira naiv, hogy önmagát kompromittálva az állítólagos ügynökével nyíltan tárgyal, mind politikai, mind hírszerzési szempontból az együgyûség netovábbja. Az pedig nemcsak nevetséges, hanem felháborító, hogy a hírközlésünk – mintha csak valami központi utasítást követne – ilyen alapigazságokat elhallgat, s félrevezeti a közvéleményt. Ez nem tájékoztatás, hanem az önálló hatalmi ággá váló, a magyarságtól elidegenülõ sajtó diktatúrája.
A kormány sem tudta úgy elintézni a paksi erõmû bõvítését, hogy ne tárgyaljon az orosz illetékesekkel, ám igencsak fura lenne, ha ezért bárkit is kémnek tartanánk. Akkor már a rendszeresen, s nem egyszer indok nélkül, sõt néha egyenesen ellenjavallt esetekben is a terrorista és népirtó Izraelbe zarándokoló vezetõ politikusainkat és méltóságainkat „jogosabban” lehetne kémeknek, hazaárulóknak tekinteni. Ám erre sem történik különösebb utalás. Pedig igazán fontos lenne tudnunk, miért zarándokolnak sorozatban Izraelbe, miközben a számunkra sokkal fontosabb országokra nem, vagy alig fordítanak figyelmet.
Nagy igyekezetükben azzal is vádolták Kovács Bélát, hogy a KGST-t jobbnak véli, mint az EU-t, s ezzel ez utóbbit bomlasztja. Pedig a tõle idé-zett néhány szót olvasva, az EU bírálata részérõl eléggé mértéktartó volt. Mivel azonban mégis ezt növesztették fõ vádponttá, tekintsük át, hogy is áll ez a kérdés.
A KGST fõ törekvése a tagországok történelmileg kialakult adottsá-gaiknak továbbfejlesztése, új termelési ágazatok létrehozása, s ezekre történõ szakosodás, valamint a tervgazdálkodás összehangolása alapján nemzetközi munkamegosztás kialakítása volt. Nem folyt minden igazságosan, sem hibátlanul, a feszült nemzetközi helyzet ezt csak tetézte. A történelmi lemaradást sem sikerült behozni, csak csökkenteni. Ám a nemzeti szempontokat figyelembe vették, az egyes országok iránti követelményeket a lehetõségeiket számításba véve szabták meg. Magyarország autóbuszok, motorvonatok, daruk, alumíniumipari cikkek, televíziók, mezõgazdasági és élelmiszeripari, híradás- és elektrotechnikai cikkek, valamint könnyûipari termékek stb. elõállítására, azaz fõleg a hagyományosan meglévõ, nagy szellemi és termelési kapacitással, nemzetközi versenyképességgel rendelkezõ ágazataira szakosodott és ezekben jó pozíciókat szerzett a világpiacon is, nemcsak a KGST-ben. Mezõgazdaságunk világszínvonalon volt. Gazdasági ágazataink a saját tulajdonunkban voltak, a haszon döntõ része országunkban maradt. (Amit kivittek, az 1973 óta ránk kényszerített adósság-csapda miatt, már akkor is Nyugatra vitték, ahogy most is; etekintetben a rendszerváltás nem hozott változást).
Az EU-ban nem a nemzeti érdekeket adták össze, hogy így alakít-sák ki a közös gazdaságpolitikát, hanem az újonnan belépõk versenyképes termelési ágazatait kegyetlenül felszámolták. A tagországok adottságaitól és szándékaitól elrugaszkodva kidolgoztak valami elvont elméleti, nem is annyira gazdaságpolitikai, mint pénzügyi koncepciót, amelynek alárendelik a nemzetgazdaságokat. Nem a KGST hibáit javították ki, hanem az újragyarmatosító rendszert erõszakoltak ránk. Magyarországnak szinte teljesen fel kellett számolnia az említett ágazatokat, ami nemzeti tragédia, hihetetlen társadalmi megterheléssel, problémákkal járt és fog járni még évtizedekig. Senki nem mondta ki nyilvánosan, de belépésünk elõfeltétele volt a nyugat-európai mezõgazdaságnak versenytársat jelentõ világszínvonalú mezõgazdaság és élelmiszeripar felszámolása is. Eközben uniós "szövetségeseink" elárasztják országunkat bizonytalan eredetû, a fogyasztási szokásainktól idegen termékeikkel, sõt azt szeretnék, ha a beláthatatlan következményekkel járó génmanipulált termékeket és vetõmagokat is használnánk. Az EU-ban tehát nem a nemzeti érdekek és termelési kapa-citások állnak össze egységes egésszé, hanem az elidegenedett globalista érdekeket osztják ki a legyengített tagországokra.
Anélkül, hogy a múltat visszasírnánk, vagy az elkövetett hibákat csökkentenénk, el kell ismerni, hogy az EU-hoz viszonyítva a KGST alapkoncepciója és gyakorlata valóban realistább volt. Magyarország az EU-ban kapott besorolásához képest a KGST-ben önállóbb volt, szavára jobban odafigyeltek. Az EU formálásán fáradozó multinacionális tõkeérdekeket szolgáló brüsszeli bürokrácia nem veszi figyelembe a nemzeti érdekeket, hagyományokat, adottságokat, hanem új irrealitásokat erõszakol ki, és ezekhez akar idomítani minden tagállamot, fõleg az új tagokat. Nem demokratikus, nem egyenrangú, nem is szociális piacgazdaság, sõt nem is piacgazdaság, mert a versenyt is korlátozzák, hanem elidegenedett multinacionális érdekeket szolgáló tõkés pénzügyi ügyeskedés. A napnál is világosabb, az EU nem Magyarország sikerében érdekelt.
És még azt várják el tõlünk, hogy erre büszkék legyünk, s a Kovács Béla néhányszavas megállapítását célzatosan eltúlozva bírálók láthatólag büszkék is. Pedig nem tudnának idézni olyan esetet, amikor Európa kifejezetten segített Magyarországnak. Az ellenkezõjére viszont mindenki bõven tud sorolni példákat. Mi mindig vakon bíztunk Európában, pedig a pozsonyi csatától kezdve, a nemzetünket keresztre feszítõ Trianonon át az EU diktatúrájáig mindig csak üldöztek, lenéztek, elnyomtak, kizsákmányoltak bennünket, ahogy most is. Miért ne lehetne ezt legalább szóvá tenni? Tényleg ne legyünk már balekok. Ám nem ajánlatos a történelmi elõzményeket sem meghamisítani, vagy elfelejteni. Azt is látnunk kell, hogy a mai helyzetrõl nemcsak az EU, hanem a rendszerváltás utáni mindenkori politikai vezetés is tehet! Ugyanis a nemzeti vagyonunk kiárusítása és szétlopása a rendszerváltáskor olyan ország- és népellenes bûn, ami milliószor és bizonyítottan károsabb, mégsem történt meg a felelõsségre vonás és az elszámoltatás, ami pedig választási ígéret is volt. Gondolkodjunk csak el rajta, vajon mi az oka, és elfogadható-e, hogy újragyarmatosításunkból még ekkora „ügy” sem keletkezett, mint ez a „kémügy”.
A „kémkedés” álhírét kész tényként közzétevõ, szakmailag és politi-kailag a legjobbak közé sorolható, jobboldalinak tartott Magyar Nemzet e tettével némiképp a saját jövõbeni elfogadottságát kérdõjelezte meg. Nem állt a helyzet magaslatán a többi hírközlõ szerv sem. Az ugyancsak jobboldalinak számító Magyar Hírlap oly bizarr véleménynek is helyet adott, hogy az MSZP és a Jobbik szavazótábora összeér, a Jobbik „szava-zótábora egy részének nyilas-ávós házmester mentalitása” van. A cikk szerzõje egy késõbbi írásában – talán mert nem szereti a változatosságot – négyszer is „hülyének” minõsítette Vona Gábort. Ennél jobban nem is leplezhette volna le sem önmaga méltatlan eljárását, sem a kémügy fabrikáltságát. A kérdéshez alapszinten sem konyító tv-riporterek pedig felelõtlenül ugyancsak eleve abból indultak ki, hogy a Jobbik európai par-lamenti képviselõje kém, sõt ilyen állításokat meggyõzõdéssel és a közvélemény meggyõzési szándékával hangoztattak, beszélgetõpartnereiknek felelõsségre vonó, vádaskodó kérdéseket tettek fel. Mindez politikailag nem áll jogukban, szakmájuk normáitól pedig igencsak távol esik. A Sport TV-nek van egy mûsora, amely a „Duma – az van!” találó címet viseli. Hát ez a KO-s („kálmánolgás”) önmagából kivetkõzött módszer a jellemzõ fõleg a nem magyar nemzeti irányítás alatt álló hírközlõ eszközökre, de – sajnos – esetenként a nemzeti irányultságúaknak tartottakra is. Tûrhetetlen idegen pénzügyi és politikai elkötelezettségüket jól mutatja, hogy milyen egységben léptek fel a helyénvaló reklámadó ellen.
Érdemes elidõzni e témánál is. A hírközlésben dolgozók más esetek-ben ugyancsak szereptévesztésbe esnek, amikor hatóságként és sokszor magyarellenes felhang alájátszásával próbálják falhoz állítani a riportala-nyaikat. Eszükbe sem jut, hogy a közvélemény becsapása, a közhangulat mérgezése, a rágalmazással felérõ feltételezések, téveszmék betáplálása (amit õk „kulturáltan” indoktrinálásnak mondanak) beláthatatlan követ-kezményekkel jár, akadályozza az ország- és nemzetépítõ munkát, ezért nemzetellenes bûn. Maga a vegytiszta szélsõség, ami ellen szavakban hadakoznak. Hangulatkeltésükkel õk keltenek olyan benyomást, hogy a Jobbik szélsõséges, és ezzel alapot adnak általában Nyugat, különösen az EU ellenünk irányuló támadásaira. Az ürügyet nem a Jobbik teremti, hanem készségesen õk szolgáltatják.
Néhány szomszédos országban sokkal súlyosabb valós támadható ügyek sorozatát találhatnák, ám azokra alig fordítanak figyelmet. Pedig le kellene leplezniük, hogy elsõsorban a magyarellenes hazai és külföldi erõk próbálják szélsõségesnek beállítani azt a pártot, amely a magyarság érdekeit a politikai megnyilvánulásaiban következetesen védelmezi. A Jobbik valóban radikális nemzeti párt, ami nem hogy nem baj, hiszen a többpártrendszer természetes velejárója. Hasonló párt szinte minden országban van, sõt a magyar megmaradás szempontjából szükségszerû, hogy a kormánynak legyen jobboldali ellenzéke. A Jobbik nélkül lehet, hogy egy szó sem hangzana el a cigánybûnözésrõl, a rasszista zsidó vezetõk és szervezetek magyarellenes törekvéseirõl, a politikusbûnözésrõl. Ezért az illetékesek tudtára kellene már adni, legfõbb ideje felszámolni az idegen ihletésû sajtódiktatúrát és nemzeti irányultságú sajtószabadságot teremteni. Nagyon is figyelemre méltó, amit a miniszterelnöktõl hallottunk a májusi választások elõtti tv-interjújában: „Ami veszélyes a magyarokra, bátran lehet szélsõségesnek nevezni.” Nos, ez az egyre inkább magyarellenessé váló sajtószabadosság igencsak veszélyes. Ugyanakkor nem javallt eleve szélsõségesnek tekinteni mindent, ami az állítólagos középrõl nézve kinek jobbra, kinek balra esik; sõt a mindig bonyolult gyors társadalmi fejlõdésben egyszerre csak az önmagát középnek tartó is bizonyulhat szélsõségesnek, fõleg ha egy helyben topog, vagy hátrafelé lép.
Az elfogulatlan szemlélõdõre visszatérve, bármennyire is objektív akarna maradni, további gyanút vált ki benne, hogy a kémkedés tényállása a közvélemény elõtt az idõ múltával sem bizonyított. Kételyei nem rosszindulatból, hanem a nyilvánvaló képtelenségek láttán keletkez-nek.
Kovács Bélától és az érintettektõl elnézést kérve, tételezzük fel, hogy egyesek, a hatalmukkal és a titkosítás politikailag megkérdõjelezhetõ intézményével visszaélve, valamit mégis rábizonyítanak. Ám olyan primitív és sértõ kérdéseket, hogy hány kém van még a Jobbikban, külföldrõl honnan kap pénzt, stb., akkor sem tehetnének fel lelkiismeret furdalás nélkül éppen azok, akiknek egy szavuk nem volt a nyilvánvaló nemzetbiztonsági kockázatot jelentõ tényhez, hogy az MSZP kétszer is izraeli kampányfõnököt szerzõdtetett, aki gyûlöletet szított magyarok között, s még ma is fenyegetõdzik Izraelbõl. Nemcsak egy támogató szavuk nem volt ahhoz sem, hogy tegyék nyilvánossá az Országgyûlésbe befurakodott kettõs állampolgárok listáját, hanem nagy hangon és tudatosan félremagyarázva a kezdeményezést, elítélték jobbikos képviselõtársukat, aki erre javaslatot tett. Szó nélkül elmentek amellett is, hogy a törvénytelen és ma-gyarellenes irányultságú zsidó Tett és Védelem elnevezésû szervezet te-vékenysége tényleges nemzetbiztonsági kockázatot jelent, mégis állami forrásokból hivatalosan, szolgai módon még pénzelik is! (Ide aztán igazán illene a három felkiáltójel). Az MSZP EU-képviselõi, köztük Göncz Kinga és Tabajdi Csaba sorozatosan Magyarország elleni kezdeményezéseket tettek Brüsszelben, hatalmas károkat okoztak országunknak. Nyíltan árulták a hazát, de mivel nem kémkedtek, a hajuk szála sem görbült. A Jobbik ellen hadakozó politikusok mindezek felett oly könnyedén napi-rendre térnek, hogy ebbõl félreérthetetlen következtetéseket kell levonnunk róluk is. Ezért nagyon támogatandó, amit erre vonatkozólag ugyancsak a miniszterelnöktõl hallottunk a májusi választások elõtt: „A hazát Keletre és Nyugatra is árulják”, s „az árulásokat már a szándék szakaszában fel kell számolni”. De jó lenne, ha e szavakat ugyanilyen értelmû tettek követnék.
Pedig a politikusokat az esküjük, valamint a munkaköri szabályaik kötelezik arra, hogy a nemzetbiztonsági veszélyeket ne a sajtóban te-gyék szóvá, hanem konkrétumokkal a kezükben leplezzék le és inga-dozás nélkül számolják fel. Ám amit eddig láttunk ebben az ügyben az meghaladja ugyan a cirkuszi minõséget, de messze áll a szakmaitól. Inkább arra emlékeztet, hogy létezik politikusbûnözés is. A „Kovács Béla-ügy” kirobbantásában sokan mûködhettek közre, sokminden játszhatott benne szerepet, a legkisebbet talán maga Kovács Béla. A kémeket tettenéréssel buktatják le, nem sajtókampánnyal, különösen akkor, ha ennek még a jogi alapja is adott, hiszen a NATO és az EU elleni kémkedést az új Btk. büntetõjogi tényállásként kezeli.
A fentiekbõl kiindulva, a Jobbik javasolta, hogy legyen nyílt a „kém-üggyel” foglalkozó nemzetbiztonsági bizottsági ülés, ám ezt elutasították, sõt 2043-ig titkosították az ott elhangzottakat. Ez sem a bizalmat, hanem a kételyeket növelte. Ugyanakkor egyes már-már komolytalan részleteit – fõleg hangulatkeltésre alkalmas elemeit hamisan beállítva, súlyos ténnyé tupírozva hozzák nyilvánosságra. Az ügy titkosítása – ami nem elõször történik – egyébként sem tûnik valami demokratikus eljárásnak. Kik elõl titkolják? Akik a bizalmukat fektették beléjük? Ha viszont egyszer titkosították, akkor egyes kormánytisztviselõk és hírközlõ eszközök miért engedhetik meg maguknak egyes félreértelmezhetõ részletek becstelen kiszivárogtatását? Túl sok a kérdõjel.
Azt el kell ismerni, hogy a teljes nyilvánosság ilyen ügyben általá-ban kizárt, mivel államtitkokról is szó eshet, de éppen a megvádoltnak a nyilvánosságra hajlandósága bizonyítja, hogy feltehetõleg nincs államti-toknak minõsülõ tény. Ezért a vádolók rendelkezésére álló állítólagos kép- és hangfelvételek, dokumentumok sem képezhetnek államtitkot, de csak egyetlenegy fényképet hoztak nyilvánosságra, amelyen Kovács Béla egy meg nem nevezett személlyel beszélget. Hasonló felvételeket bármikor bárkirõl lehet készíteni – készítenek is, hiszen egyre-másra lepnek meg bennünket a politikailag kényelmetlen személyeket „leleplezõ” felvételekkel – de az égvilágon semmiféle bizonyító erõvel nem rendelkeznek. Nem zárható ki, hogy léteznek komolyabbak, de akkor, aki Á-t mondott, mondjon B-t is. De a jelek szerint B nincs. Annyit kényszeredetten elismertek ugyan, hogy „nem a szokásos” módon kémkedett, „beszervezett kémrõl nem beszélhetünk”, „kémkedést nem-csak kém követhet el”, stb. Azaz, kémügy van, kém meg nincs. Más szavakkal, a Kovács Béla-ügy nem Kovács Béla bûnösségérõl szól! Sõt a közölt tényekbõl az ellenkezõje derül ki: 2009 óta Kovács Béla után kémkedtek. S az is egyre világosabb, hogy kik és miért. Ugyanis ez az ügy sem független a jelenlegi politikai közélettõl, fõleg azoktól a nemzetellenes erõktõl, amelyek antidemokratikus módon uralni akarják, s a pluralizmust csak önmagukra vonatkoztatják.
Pontosan ezért van, hogy az õ befolyásuk alatt álló hírközlõ eszkö-zök, szenzációt hajhászva, felelõtlenül csámcsoghatnak a „kémügyön”, s közvéleményünk figyelmét ezzel lefoglalják, holott azt kellene inkább végre firtatniuk, hogy vezetõ politikusok, sõt a legfõbb méltóságok egyike-másika miért exponálja önmagát látványosan és érzelmi átéléssel Izrael világszerte ismert és elítélt rasszista politikája mellett? Az említettek azt sem tudják, hogyan és hányszor kérjenek bocsánatot „a magyarok nevében” (Azaz, a magyarság kollektív bûnösségének vádját hallgatólagosan elfogadva!) olyan bûnökért, amiket nem követtünk el. Ráadásul mindenféle alkotmányos felhatalmazás nélkül! Lehet, hogy ez nem esik a kémkedés fogalomkörébe, ám az árulás határán van, csakhogy már nem is ezen az oldalán, hanem a túloldalán.
Az ilyen jellegû jelenségek végtelen sorába illeszkedõ legújabb pél-da, hogy utólagos önkényes döntés következtében a 2015-ös milánói vi-lágkiállításon nem a pályázaton gyõztes pécsi „Malom” pavilon képviseli hazánkat a milánói világkiállításon, hanem a zsidó menórára emlékeztetõ második helyezett, amelyrõl szemérmetlenül azt akarják elhitetni a közvéleménnyel, hogy nem menóra, hanem „sámándobbal határolt épület”. Hasonló húzásokkal, zsidó emlékhelyek tömegméretû állításával, a holokauszt szüntelen emlegetésével naponta zaklatnak bennünket és keltik rossz hírünket a világban. Az ilyen és hasonló magyarellenes jelenségek miért nem kapnak kemény választ, sõt semmilyen választ? Vagy miért nincs semmi következménye annak, hogy Fischer Iván az ATV Friderikusz-mûsorában június elején kifejtette, hogy szerinte már a finánctõke és a multinacionális vállalatok emlegetése is burkolt zsidózás. Erre mondják, hogy megáll az ész. De ne álljon meg, mert túl azon, hogy ha lehet oroszozni, amerikaizni, vagy akár magyarozni, akkor miért ne lehetne zsidózni? Közvéleményünknek, különösen a magyar értelmiségnek (ha van még ilyen), a magyar kormánynak (reméljük, hogy ilyen kormányunk van), a kétharmadnak (vigyázzunk, hogy magyar maradjon) erre kell figyelnie. A magyar megmaradás van veszélyben, senki nem veheti zokon, hogy – a kellõ tiszteletet mindenkinek megadva – aki hazafi, ezzel szemben nem lehet elnézõ. A rasszista zsidó vezetõk és szervezetek, valamint hazai talpnyalóik minden lehetséges és lehetetlen módon, ezzel a kémüggyel is, érzékeltetni akarják, hogy zsidó ország vagyunk. Ne legyen kétely, ha mindennek határozottan, sürgõsen és végérvényesen nem vetünk véget, azzá is válunk. Ezzel kellene foglalkozni, nem mondvacsinált kémügyekkel. Netán éppen e felháborító magyarellenes jelenségekrõl akarják elterelni a figyelmünket, amikor világraszóló botrányt igyekeznek kelteni abból, hogy Kovács Béla EU-funkcionárius minõségében leül tárgyalni orosz üzletemberekkel és politikusokkal?
Mindezt szem elõtt tartva, arra figyeljünk, az miért nem érdekli a politikusokat, sem a hírközlõ eszközöket, hogy az álbaloldali pártokban hány izraeli, vagy amerikai kém van? Ugyanolyan jogon feltehetnék – és fel is kell tenni – bármelyik pártnak azt a kérdést, hogy milyen pénzekbõl mûködik. A Jobbik ellen vádaskodó pártok külföldrõl mennyi támogatást kapnak? Az USA-ban, Izraelben kikkel állnak kapcsolatban? A szemünk elõtt zajlik, hogy az Együtt PM, személyesen Bajnai közismerten erõs amerikai zsidó nagytõkés támogatást élvez, de ezt nem nevezik nevén. Pedig a választási kampány során nyílván e bátorítás alapján tett olyan kijelentést, hogy májusban már õ lesz a miniszterelnök. Nem véletlen hát, hogy meghívták a Bilderberg-találkozóra, ami mellett a Kovács Béla „kémügy” eltörpül, mégis azt ragozza mindenki. S hogy miért van ez? Mert a hírközlõ eszközök, sõt talán egyes kormányzati szervek, vagy hivatalnokaik nem magyar nemzeti irányítás alatt állnak. Ha az októberben esedékes önkormányzati választásokig ezen sem változtatunk, sok kellemetlen következménnyel járhat.
Vagy vegyük azt, hogy hány vezetõ politikus gyermeke tanul az USA-ban, Angliában, Németországban, és milyen ösztöndíjjal? A nagy nemzetközi tekintélynek örvendõ és kiváló orosz egyetem, az IMO, ahol Kovács Béla is végzett, s ahova a nyugati diákok is törekednek, miért vált most támadás célpontjává, s elfogadhatatlanokká az ott végzettek, amikor a kétes irányultságú Soros-ösztöndíjról, s a Soros-szellemiség által irányított Közép-európai Egyetemrõl és egyéb globalista neoliberalizmust plántáló helyekrõl szót sem ejtenek? Pedig az említettek jó része éppen ebbe a kategóriába esik. Bokros, Surányi, Martonyi, Bajnai meg a Bilderberg csoport titkos tárgyalásaira jár; akkor õk is kémek és hazaárulók? Miközben a hírközlõ eszközök a Jobbik eléggé gyérnek tûnõ orosz kapcsolatait nagyítgatják, elfeledkeznek arról is, és velünk is próbálják feledtetni, hogy kulcspozíciókban fõleg olyanok vannak, akik nyugaton tanultak, nyugati és fõleg izraeli kapcsolataik vannak, s az ország kiárusításában, gyarmatosításában nem jelentéktelen szerepet játszottak. Egyáltalán nem elképzelhetetlen, vannak közöttük beszervezettek, akik gondoskodnak arról is, hogy olyanok ne kerülhessenek a hatalom közelébe, akik nem nyugati egyetemeken tanultak, vagy nincsenek erõs nyugati kötõdéseik. Egyes kinevezéseket látva tényleg elcsodálkozhatunk rajta, hogy ki mindenkinek sikerül kulcspozícióba kerülni, illetve, hogy miért éppen nekik sikerült.
Nemrég még Keletnek teljesítettünk túl, most meg Nyugatnak, de eközben minden párt mégis a nemzeti érdekekrõl beszélt, s ma is beszél, beszél, beszél ...
Mindaz, amit velünk mûvelnek, már nem is kettõs mérce, hanem egyetlen nemzetellenes mérce!
Ezért parancsoló, hogy még világosabban lássunk, s tartsuk fontos-nak, ami elhangzik, de arra figyeljünk inkább, ami történik. Ebben az ügyben is azt kell kideríteni, hogy kinek az érdeke, és kiderülhet, mely pártok szolgálnak valójában külföldi érdekeket.
Jelölt akad nem is egy.
A harmadik helyre visszacsúszó MSZP-nek mindenképpen érdeké-ben áll minden versenytársa lejáratása. A kormánnyal szembeforduló, a magyar-orosz kapcsolatokat ellenzõ álbaloldali politikusoknak érthetõen kapóra jött az ügy. Az SZDSZ szellemét képviselõ LMP, DK, Együtt PM és többi kis nemzetietlen párt és pártocska is jó szemmel nézi, mert politikailag-eszmeileg szemben állnak a Jobbik által képviselt hazafias né-zetekkel. Azt nem lehet rájuk fogni, hogy nem válogatnak az eszközökben, mert válogatnak: a ronwerberi zsidó eszközöket választják.
Az SZDSZ érzékelhetõen rasszista zsidó érdekeket képviselõ, ma-gyarellenes párt volt. Kártékony tettei következményeitõl még ma is szenvedünk. Természetesen, nincs két egyforma politikai képzõdmény, de elegendõ jel mutat rá, hogy az LMP és az Együtt PM az SZDSZ utódpártjai. Hasonló társadalmi kört ölelnek fel, gyakorlatilag ugyanazon érdekeket képviselik, csak rafináltabban. A hazai és külföldi szövetségeseik éppen ezért juttatták be az LMP-t az Országgyûlésbe, amire a közvélemény-kutató intézetek, de még az Együtt PM szerint sem volt esélye, sõt még az ATV Újságíró klubjában is „hihetetlen szerencsének” minõsítették a bejutását. Nyílván közrejátszott benne, hogy közel annyi pénzt költhetett a választási kampányára, mint maga a Fidesz-KDNP! Az LMP ugyanúgy alkalmazkodik a jelenlegi közhangulathoz, ahogy az SZDSZ alkalmazkodott a rendszerváltó hangulathoz. A legantikommunistábbnak tüntette fel önmagát, aztán kiderült, hogy a legmagyarellenesebb, legkártékonyabb párt. Az LMP-nek már az elnevezése is figyelmeztetõ: jelzi, hogy ilyennek mutatjuk magunkat, de lehet más a politika! Jelenleg erõltetetten törekszik politikai szobatisztaságra, hatalmas anyagi és láthatatlan (nem annyira szavazói) támogatással áprilisban és májusban éppen csak hogy átléptették a küszöbön. Megtévesztésül bábozódott át zöld párttá is. Ám a kör-nyezetvédelem jelszava mögé felsorakozó zöld pártok Nyugaton is egyre inkább leleplezõdnek. Nem a természeti környezetet, hanem egy szûk csoport távlati céljait védelmezik, s egyre inkább megélhetési szervezke-désként viselkednek. Mindezt bizonyítja az is, hogy a hírközlõ eszközök aránytalanul sokkal többet szerepeltetik az LMP két társelnökét, de Bajnai Gordont is, mint a nagy pártok illetékeseit. Õk váltak az elõtérbe tolt/tolakodó megmondóemberekké, akik minden kérdésben bemesélik, hogy mi legyen az álláspontunk. Értsük jól, nem az a baj, hogy ellenzéki nézeteket hirdetnek, hiszen ez is a többpártrendszer sajátja, hanem hogy túlszerepeltetik õket és a tõlük hallottakat mérvadónak állítják be. Ennek ugyanaz az oka: a hírközlõ eszközök nagy többsége nem magyar nemzeti irányítás alatt áll. Ahogy a pénzügyek, és egy sor más ágazat sem. És ha így haladunk visszafelé, hamarosan az ország sem!
Sajnálatos lenne, ha valamiféle hallgatólagos, vagy akár menetköz-ben kialakuló nagykoalíciós összejátszás is húzódna meg a kulisszák mö-gött. A Paks bõvítését ellenzõk és a Jobbikot egyre inkább fõ választási ellenfeleiknek tekintõk meggondolásai, egybeesõ, netán valamilyen szin-ten esetleg még egyeztetett érdekei is kaphattak némi szerepet az össze-eszkábált kémügy EP-választások elõtti kirobbantásában. A külsõ szemlé-lõ elõtt a Fidesz-KDNP tûnik a legérdekeltebbnek, hiszen a széthulló álbaloldal láttán a Jobbik ellen indít lejárató akciókat, mert tévesen ben-ne látja a legveszélyesebb versenytársat, ahelyett, hogy a nemzeti oldalhoz sorolható pártok együttmûködésének megteremtését célozva – ami létszükséglete a rendszerváltás kudarcait, keserveit átélt népnek és országnak – szövetségest keresne benne. Ez, természetesen, fordítva is érvényes: a Jobbiknak is keresnie kellene a megértés útjait. A nemzeti oldal pártjainak együttmûködése nem egyszerûen kívánatos, hanem a magyar megmaradás szempontjából parancsolóan szükséges, akkor is, ha a politikai akarat kölcsönös hiánya miatt ma a lehetetlennel határosnak tûnik. Azon el lehet egy-két hétig vitatkozni, hogy a hatalomból, vagy ellenzékiségbõl könnyebb az elsõ lépést megtenni, de ha mindkét fél felismeri a nemzeti oldal egysége megteremtésének szükségét, akkor inkább a gesztusokban kellene versenyezniük. E két párt vezetõinek be kell látniuk, hogy együttmûködésük kialakítása az ország, a nemzet érdeke.
A nemzetellenes erõknek pedig az áll érdekükben, hogy egymás ellen harcoljanak, s ez a „kémügy” azt érzékelteti, hogy ez is történik.
Fidesz-érdekeltségre mutat, hogy képviselõi leszavazták a Jobbik javaslatát Kovács Béla nyílt nemzetbiztonsági bizottsági ülésén történõ meghallgatására, majd titkosíttatták az ülés anyagát. Kovács Bélát állító-lag 2009 óta figyelik. Rossz fényt vet a figyelõkre, hogy azóta sem tudták tetten érni, s kifejezetten gyanús, hogy az EP-választási kampány hajrájában robbantották ki az ügyet. A pártatlan szemlélõ a ronwerberes zsidó módszert véli felfedezni ebben az eljárásban is: nem saját erény felmutatásával, hanem a választási ellenfél rágalmazásával szerezni, vagy veszíttetni szavazatokat. Politikailag még kivételesen sem elfogadható e módszer, s erkölcsileg is megkérdõjelezhetõ, mert a szavazók megtévesz-tése! Az ilyen módszerek lopakodó belsõ bajt jeleznek és lemorzsolják a kétharmadot. Ráadásul, bár ezzel jó néhány százalékos szavazatveszteséget okoztak egyetlen potenciális szövetségesüknek, plusz szavazatokhoz juttatták esküdt ellenfeleiket. De titkosították az ellenzéki MSZP számára kényes Szilvássy-Galambos „kémügyet” is. Csak nem azért, mert érintethetetle-neket érintett? Akárcsak az izraeli kémrepülõgép, amely berepült Ferihegyre a magyar illetékesek tudta nélkül, magyarázat, sõt minden következmény nélkül. De feltehetnénk olyan kérdéseket is, hogy az öszödi beszédet állítólag kiszivárogtató Eduardo Rózsa Florezt ki és miért küldte Bolíviába meghalni? A neoliberális és magyarellenes erõk miért tiltakoznak oly vehemensen, ha valaki a váltig tagadott, de mégis egyre-másra valósnak bizonyuló globalista összeesküvésrõl beszél? Nem feledhetõ az a közismert tény sem, hogy a kormány a választások elõtt a világméretû, ránk is kiterjedõ amerikai lehallgatási botrány, azaz bizonyított kémkedés ügyében vizsgálóbizottság felállítását helyezte kilátásba, ám ez csak a Jobbik többszöri sürgetésére alakult meg, csupán két ülést tartott, és a kijelölt határidõre nem készítette el a jelentését. E témában azóta is néma csend uralkodik, pedig hasonlíthatatlanul nagyobb a hordereje, mint a Kovács Béla-ügynek. Mindezeknek az ódiuma óhatatlanul a Fidesz-KDNP-re hárul; nagyon elkelnének a hiteles magyarázatok. Megnyugtatnák a kétharmadot.
Mindezt látva – pedig csak a jéghegy csúcsa – merné-e valaki a nyakát tenni rá, hogy a pártokban nincs besúgó, ügynök, tégla, hazaáruló, vagy akár kiképzett és fizetett kém?
És még mennyien lehetnek a pártokon kívül!
Ma már közismert, hogy a múlt rendszerben Moszkvában pár órán belül ismertté vált, mirõl tárgyalt az akkori legfontosabb szerv, az MSZMP Politikai Bizottsága. Jelenleg e szempontból rosszabb a helyzet, mert több helyen – Tel-Avivban, Washingtonban és Brüsszelben, de lehet, hogy más helyeken is – pár percen belül ismertté válnak féltett titkaink. Ennek sok jele van. Márpedig kémek nélkül ez nem megy. Kémkedés, hazaárulás az is, ha valaki rendszeresen beszámol az amerikai nagykövetnek a kor-mányzás bizalmas kérdéseirõl, de az is, ha eltûri, sõt elõsegíti, hogy az izraeli nagykövet már-már hatóságként járjon-keljen az országban.
A politikusok, akik bizonyítatlan állításnak vakon hitelt adva, s pusz-tán választási, vagy pártérdekbõl kifolyólag, az ártatlanság vélelmét sárba tiporva, közvéleményünket felelõtlenül mérgezve, felteszik a szónoki kérdést, hogy „vannak még Kovács Bélák a Jobbikban?” és olyasmiket hangoztatnak, hogy „a törvény teljes szigorával kell eljárni”, nemcsak nem kizárt, hanem valószínûbb is, hogy e kérdéseket a saját pártjaik vonatkozásában nagyobb megalapozottsággal tehetnék fel.
Ez a mûbalhé arra talán mégis jó lesz, hogy akadnak – és akadja-nak! – akik fel is teszik. Akik a magyar megmaradást akarják, azoknak fel is kell tenniük és nem szabad addig nyugodniuk, amíg minden értelemben tiszta helyzetet nem teremtenek. S fel kell tenniük az alábbi kérdéseket is, amelyek napjainkban dõlnek el, s amelyeknek a magyar megmaradás szempontjából hasonlíthatatlanul nagyobb a jelentõségük: amíg a köztudatba mesterségesen fõ kérdésként betáplált állítólagos kémügyet oda-vissza ragozták, hány zsidó települt be törvénytelenül Ukrajnából és magából Izraelbõl Magyarországra, és mennyi magyar földre tették rá a kezüket EU-beli és EU-n kívüli kül-földiek?
Mindezek tükrében a magyar megmaradás parancsa, hogy határo-zottan lépjünk a tudatos tömeges politizálás útjára, ami támogatást, vé-delmet jelentsen a kormánynak mindig, amikor a népi-nemzeti érdeke-ket védi. Ám ez az út is csak akkor lesz eredményes, ha a támogatás és bírálat arányát mindenkor a közember javát szolgáló kormányzati eredményektõl tesszük függõvé. Természetesen, tudatában kell lennünk, ez nem egyszerû feladat olyan körülmények között, amikor a multinacionális tõke befolyása hatalmas. Ezért szükséges a kétharmad fenntartása és erõsítése a nemzeti oldalon álló pártok együttmûködésének megteremtésével. Csak így lehet biztosítani, hogy a ritkán sorra kerülõ, de beindult nemzeti konzultáció intézményesítésének, s a miniszterelnök által bejelentett néppárti kormányzásnak a szellemében a semmit rólunk, nélkülünk idõszerû és szükségszerû jelszavát napi tettekre válthassuk.
- - -
* A szerzõ nyugalmazott nagykövet, közíró.
((Megjelent a KAPU c. folyóirat 2014/6-7 számában))
Ha már a múltkori sakklépés megteremtette közöttünk a kapcsolatot („A nemzetet fenyegetõ csapdák” c. írásom kapcsán), megküldöm a most megjelent újabb írásomat. Kissé csipkelõdõd, de a tényei igazak. Amennyiben célszerûnek tartja, köszönettel veszem, ha ajánlja másoknak is.
A legjobbakat kívánva, barátsággal üdvözli,
Sütõ Gábor
Retorno Translation Company
Az ártatlanság vélelme mindenkit megillet, ezért a cím mögé kérdõ-jelet biggyesztettem.
Holott nyugodtan tehettem volna felkiáltójelet.
Hármat is.
Mert nem csak a pártokban, máshol is rajzanak a kémek, s azért is, mert jele sincs, hogy az illetékesek törekednének a leleplezésükre.
Pedig kétely sem fér hozzá, mostanában a kém számtalan, leleple-zés meg egy sem. Ennek folytán szinte már a levegõben volt, s végül va-lakinek eszébe is jutott, ideje találni legalább egy kémet, hátha a válasz-tási kampányban tromfként szolgálhat. A kapóra jött amerikai segédlettel a választási kampány hajrájában az egyre népszerûbbé váló Jobbik euró-pai parlamenti képviselõjét, Kovács Bélát így aztán „ki is nevezték” kém-nek.
Ám ez meg, bár volt némi hozadéka, inkább balul ütött ki. Az eleve gyanús idõzítés, az ebbõl adódó felületesség és sietség, törvényszerûen ellentmondásos eredményeket szült. A fölöttébb iparkodó „bizonyítási” erõfeszítések többnyire kételyeket ébresztettek. Mi több, a „kém” Kovács Béla nem bújt a mentelmi jog mögé, nem menekült el, sõt nyílt meghall-gatást igényelt. Tetejében újfent beválasztották az Európai Parlamentbe. Ha eddig nem volt az, most ismert személyiség lett, és mintha a közvéle-mény elõtt szert tett volna némi népszerûségre.
Az igazi kémek pedig élik világukat, ahogy eddig is. Tudvalevõ, hogy a kémek világában létezik kettõs kém, de hogy a kettõs mérce már oda is behatolt, az most is bebizonyosodott.
A hírközlésben feltûnõ készséggel tövirõl hegyire kitárgyalták a „kémügyet”, ezért hasznosabbnak ígérkezik a közismertté vált tények, jobban mondva hiányuk elemzése, valamint a köztudatba a „kémügy” kapcsán bedobott látszólag nem oda illõ, de lényegileg a legszorosabban odatartozó kérdések tisztázása. Nem Kovács Béla védelemében, nincs neki erre szüksége, hanem a közélet tisztaságának és átláthatóságának érdekében. Ugyanis, ha a szemlélõdõ állampolgár elolvasott minden megjelent tárgybeli közlést, azok alapján jó lelkiismerettel nem tud igenlõ, vagy nemleges álláspontra helyezkedni. A rendelkezésére álló gyér adatokból csak azt állapíthatja meg, hogy nincs hiteles válasz. Mintha összeeszkábált ügy lenne, amibe Kovács Béla majdhogynem véletlenül került bele. Vagy mintha valakik kihasználták volna õt, esetleg anélkül, hogy önmaga észrevette volna. Hiszen eleve nem feltételezheti róla, hogy kémkedett, perdöntõ bizonyítékot meg nem szolgáltattak rá. A nevetséges bemagyarázó bizonygatás (2009 óta szemmel tartották, több ország együttmûködött a figyelésben, „KGBélának” becézték, az állítólagos orosz kapcsolata primitív módon zöld és piros dossziéval jelezte, hogy követik-e, vagy nem, közterületek bekamerázása bizonyítékszerzés céljából, stb.) nyomán pedig inkább olyan benyomása keletkezik, hogy valamit megint el akarnak hitetni vele. Az a körülmény is ezt erõsíti benne, hogy a közéletünket, s a hírközlésünket mostanság is uralók azt kiáltják ki mások bûnének, aminek néhány évtizeddel ezelõtt õk és hittársaik voltak a leghangosabb szószólói. Arra is felfigyel, hogy sem az EU, sem más államok nem tanúsítottak különösebb érdeklõdést a magyar „kémügy” iránt. Az pedig valósággal kisüt belõle, hogy az USA kezdeményezõ beavatkozása mögött ezúttal is fõleg Izrael érdekeltsége kitapintható. Így aztán nem tudja eldönteni a kérdést, de sejti az okokat, s megvan a véleménye az eljárásról.
Úgy látja, a szakértõk sem véletlenül mutattak rá egybehangzóan: a magára várató végkifejlettõl függetlenül nem lehet szó nélkül elmenni az Alkotmányvédelmi Hivatal (AH, vagy AVH?) és a Fõügyészség sajtó-ban közzétett szakmailag szokatlan, inkább panaszkodásnak, mintsem vádnak tûnõ eljárása mellett, amely mindenekelõtt lejáratta, nevetségessé tette a világ elõtt a hazai jogi és politikai kormányzati szer-veket.
Nem jár érte dicséret.
Még az EU részérõl sem. Az ügyet kirobbantók ugyanis mintha feltételezték volna, hogy az ellenünk szívesen hadakozó EU illetékesei önmaguk képtelenek észrevenni az állítólag ellenük irányuló és Oroszország javára már hosszú ideje folyó kémkedést; még erre is az ügy hazai kirobbantóinknak, kellett õket figyelmeztetniük. De most végre helyre tették az EU illetékeseit. (Amire egyébként, sokkal nyomósabb okok miatt – amelyek azonban valahogy nem váltanak ki feleekkora érdeklõdést sem – valóban égetõ szüksége lenne az öreg kontinensnek).
Tanulhatnának a nagy igazságból, amit a miniszterelnök mondott ki: balek az, aki nem vitázik az EU téveszméivel és kártékony uniformizáló intézkedéseivel. Nos, a napvilágra került tények, valamint a vélekedések szerint Kovács Béla éppen ezt tette. Már 2009-ben tetõ alá hozta az európai nemzeti – megtévesztési szándékkal szélsõjobboldalinak nevezett – pártokat tömörítõ Európai Nemzeti Mozgalmak Szövetségét (AENM), az EU-n belül létezõ egyik pártszövetséget a sok közül, amely 2013-ban megválasztotta elnökének. Emellett az EU Ipari, Kutatási és Energiaügyi Bizottság, az EU-Kazahsztán, EU-Kirgizisztán, EU-Üzbegisztán Parlamenti Együttmûködési Bizottságok, valamint a Tádzsikisztánnal, Türkmenisztánnal és Mongóliával fenntartott kapcsolatokért felelõs küldöttség tagja, továbbá az EU-Oroszország Parlamenti Együttmûködési Bizottság és a Költségvetési Bizottság póttagja. Létrehozta az EU-Oroszország Parlamenti Együttmûködési Bizottság energetikai munkacsoportját is, melynek õ a vezetõje.
Mindezek alapján tépelõdõ állampolgárunk két nagy kérdésre mégis választ kaphat. Elõször is, hogyan tudná Kovács Béla mindezt ellátni, ha nem találkozna orosz politikusokkal, diplomatákkal, üzletemberekkel? Ha közöttük tényleg akadt hírszerzõ is, vagy olyan, aki titkolnia kell, hogy EU-funkcionáriussal tárgyal, s ezért konspiratív módszereket erõltetett, arról nem õ tehet. Másodszor, ezeken a posztokon Kovács Béla nyilvánvalóan nem juthatott olyan bizalmas, vagy stratégiai jelentõségû információkhoz, amelyek esetleges kiszivárgása kárt okozhatott volna az EU-nak. Az EP energiaügyi bizottságának funkcionáriusaként, s annak megbízásából tárgyalt velük. EU-s feladatot látott el, és nyilvánvalóan a felettesei tudtával. Nem az EU ellen, hanem érdekében dolgozott, ami – ahogy mindegyre halljuk – egyben magyar érdek. Egyébként is, a politikának, a diplomáciának, az üzleti életnek alapvetõ módszere, hogy szóba áll a szembenálló partnerekkel is, ami óhatatlanul információ adásával és szerzésével jár.
„Kémünk” nem titkolta azt sem, hogy rokonszenvvel viseltetik Oroszország iránt. No de hányan istenítik nálunk a fajgyûlölõ Izraelt, vagy imádják a fasizálódó USA-t, mégsem nevezik õket kémeknek. A feltételezés pedig, hogy az orosz hírszerzés olyannyira naiv, hogy önmagát kompromittálva az állítólagos ügynökével nyíltan tárgyal, mind politikai, mind hírszerzési szempontból az együgyûség netovábbja. Az pedig nemcsak nevetséges, hanem felháborító, hogy a hírközlésünk – mintha csak valami központi utasítást követne – ilyen alapigazságokat elhallgat, s félrevezeti a közvéleményt. Ez nem tájékoztatás, hanem az önálló hatalmi ággá váló, a magyarságtól elidegenülõ sajtó diktatúrája.
A kormány sem tudta úgy elintézni a paksi erõmû bõvítését, hogy ne tárgyaljon az orosz illetékesekkel, ám igencsak fura lenne, ha ezért bárkit is kémnek tartanánk. Akkor már a rendszeresen, s nem egyszer indok nélkül, sõt néha egyenesen ellenjavallt esetekben is a terrorista és népirtó Izraelbe zarándokoló vezetõ politikusainkat és méltóságainkat „jogosabban” lehetne kémeknek, hazaárulóknak tekinteni. Ám erre sem történik különösebb utalás. Pedig igazán fontos lenne tudnunk, miért zarándokolnak sorozatban Izraelbe, miközben a számunkra sokkal fontosabb országokra nem, vagy alig fordítanak figyelmet.
Nagy igyekezetükben azzal is vádolták Kovács Bélát, hogy a KGST-t jobbnak véli, mint az EU-t, s ezzel ez utóbbit bomlasztja. Pedig a tõle idé-zett néhány szót olvasva, az EU bírálata részérõl eléggé mértéktartó volt. Mivel azonban mégis ezt növesztették fõ vádponttá, tekintsük át, hogy is áll ez a kérdés.
A KGST fõ törekvése a tagországok történelmileg kialakult adottsá-gaiknak továbbfejlesztése, új termelési ágazatok létrehozása, s ezekre történõ szakosodás, valamint a tervgazdálkodás összehangolása alapján nemzetközi munkamegosztás kialakítása volt. Nem folyt minden igazságosan, sem hibátlanul, a feszült nemzetközi helyzet ezt csak tetézte. A történelmi lemaradást sem sikerült behozni, csak csökkenteni. Ám a nemzeti szempontokat figyelembe vették, az egyes országok iránti követelményeket a lehetõségeiket számításba véve szabták meg. Magyarország autóbuszok, motorvonatok, daruk, alumíniumipari cikkek, televíziók, mezõgazdasági és élelmiszeripari, híradás- és elektrotechnikai cikkek, valamint könnyûipari termékek stb. elõállítására, azaz fõleg a hagyományosan meglévõ, nagy szellemi és termelési kapacitással, nemzetközi versenyképességgel rendelkezõ ágazataira szakosodott és ezekben jó pozíciókat szerzett a világpiacon is, nemcsak a KGST-ben. Mezõgazdaságunk világszínvonalon volt. Gazdasági ágazataink a saját tulajdonunkban voltak, a haszon döntõ része országunkban maradt. (Amit kivittek, az 1973 óta ránk kényszerített adósság-csapda miatt, már akkor is Nyugatra vitték, ahogy most is; etekintetben a rendszerváltás nem hozott változást).
Az EU-ban nem a nemzeti érdekeket adták össze, hogy így alakít-sák ki a közös gazdaságpolitikát, hanem az újonnan belépõk versenyképes termelési ágazatait kegyetlenül felszámolták. A tagországok adottságaitól és szándékaitól elrugaszkodva kidolgoztak valami elvont elméleti, nem is annyira gazdaságpolitikai, mint pénzügyi koncepciót, amelynek alárendelik a nemzetgazdaságokat. Nem a KGST hibáit javították ki, hanem az újragyarmatosító rendszert erõszakoltak ránk. Magyarországnak szinte teljesen fel kellett számolnia az említett ágazatokat, ami nemzeti tragédia, hihetetlen társadalmi megterheléssel, problémákkal járt és fog járni még évtizedekig. Senki nem mondta ki nyilvánosan, de belépésünk elõfeltétele volt a nyugat-európai mezõgazdaságnak versenytársat jelentõ világszínvonalú mezõgazdaság és élelmiszeripar felszámolása is. Eközben uniós "szövetségeseink" elárasztják országunkat bizonytalan eredetû, a fogyasztási szokásainktól idegen termékeikkel, sõt azt szeretnék, ha a beláthatatlan következményekkel járó génmanipulált termékeket és vetõmagokat is használnánk. Az EU-ban tehát nem a nemzeti érdekek és termelési kapa-citások állnak össze egységes egésszé, hanem az elidegenedett globalista érdekeket osztják ki a legyengített tagországokra.
Anélkül, hogy a múltat visszasírnánk, vagy az elkövetett hibákat csökkentenénk, el kell ismerni, hogy az EU-hoz viszonyítva a KGST alapkoncepciója és gyakorlata valóban realistább volt. Magyarország az EU-ban kapott besorolásához képest a KGST-ben önállóbb volt, szavára jobban odafigyeltek. Az EU formálásán fáradozó multinacionális tõkeérdekeket szolgáló brüsszeli bürokrácia nem veszi figyelembe a nemzeti érdekeket, hagyományokat, adottságokat, hanem új irrealitásokat erõszakol ki, és ezekhez akar idomítani minden tagállamot, fõleg az új tagokat. Nem demokratikus, nem egyenrangú, nem is szociális piacgazdaság, sõt nem is piacgazdaság, mert a versenyt is korlátozzák, hanem elidegenedett multinacionális érdekeket szolgáló tõkés pénzügyi ügyeskedés. A napnál is világosabb, az EU nem Magyarország sikerében érdekelt.
És még azt várják el tõlünk, hogy erre büszkék legyünk, s a Kovács Béla néhányszavas megállapítását célzatosan eltúlozva bírálók láthatólag büszkék is. Pedig nem tudnának idézni olyan esetet, amikor Európa kifejezetten segített Magyarországnak. Az ellenkezõjére viszont mindenki bõven tud sorolni példákat. Mi mindig vakon bíztunk Európában, pedig a pozsonyi csatától kezdve, a nemzetünket keresztre feszítõ Trianonon át az EU diktatúrájáig mindig csak üldöztek, lenéztek, elnyomtak, kizsákmányoltak bennünket, ahogy most is. Miért ne lehetne ezt legalább szóvá tenni? Tényleg ne legyünk már balekok. Ám nem ajánlatos a történelmi elõzményeket sem meghamisítani, vagy elfelejteni. Azt is látnunk kell, hogy a mai helyzetrõl nemcsak az EU, hanem a rendszerváltás utáni mindenkori politikai vezetés is tehet! Ugyanis a nemzeti vagyonunk kiárusítása és szétlopása a rendszerváltáskor olyan ország- és népellenes bûn, ami milliószor és bizonyítottan károsabb, mégsem történt meg a felelõsségre vonás és az elszámoltatás, ami pedig választási ígéret is volt. Gondolkodjunk csak el rajta, vajon mi az oka, és elfogadható-e, hogy újragyarmatosításunkból még ekkora „ügy” sem keletkezett, mint ez a „kémügy”.
A „kémkedés” álhírét kész tényként közzétevõ, szakmailag és politi-kailag a legjobbak közé sorolható, jobboldalinak tartott Magyar Nemzet e tettével némiképp a saját jövõbeni elfogadottságát kérdõjelezte meg. Nem állt a helyzet magaslatán a többi hírközlõ szerv sem. Az ugyancsak jobboldalinak számító Magyar Hírlap oly bizarr véleménynek is helyet adott, hogy az MSZP és a Jobbik szavazótábora összeér, a Jobbik „szava-zótábora egy részének nyilas-ávós házmester mentalitása” van. A cikk szerzõje egy késõbbi írásában – talán mert nem szereti a változatosságot – négyszer is „hülyének” minõsítette Vona Gábort. Ennél jobban nem is leplezhette volna le sem önmaga méltatlan eljárását, sem a kémügy fabrikáltságát. A kérdéshez alapszinten sem konyító tv-riporterek pedig felelõtlenül ugyancsak eleve abból indultak ki, hogy a Jobbik európai par-lamenti képviselõje kém, sõt ilyen állításokat meggyõzõdéssel és a közvélemény meggyõzési szándékával hangoztattak, beszélgetõpartnereiknek felelõsségre vonó, vádaskodó kérdéseket tettek fel. Mindez politikailag nem áll jogukban, szakmájuk normáitól pedig igencsak távol esik. A Sport TV-nek van egy mûsora, amely a „Duma – az van!” találó címet viseli. Hát ez a KO-s („kálmánolgás”) önmagából kivetkõzött módszer a jellemzõ fõleg a nem magyar nemzeti irányítás alatt álló hírközlõ eszközökre, de – sajnos – esetenként a nemzeti irányultságúaknak tartottakra is. Tûrhetetlen idegen pénzügyi és politikai elkötelezettségüket jól mutatja, hogy milyen egységben léptek fel a helyénvaló reklámadó ellen.
Érdemes elidõzni e témánál is. A hírközlésben dolgozók más esetek-ben ugyancsak szereptévesztésbe esnek, amikor hatóságként és sokszor magyarellenes felhang alájátszásával próbálják falhoz állítani a riportala-nyaikat. Eszükbe sem jut, hogy a közvélemény becsapása, a közhangulat mérgezése, a rágalmazással felérõ feltételezések, téveszmék betáplálása (amit õk „kulturáltan” indoktrinálásnak mondanak) beláthatatlan követ-kezményekkel jár, akadályozza az ország- és nemzetépítõ munkát, ezért nemzetellenes bûn. Maga a vegytiszta szélsõség, ami ellen szavakban hadakoznak. Hangulatkeltésükkel õk keltenek olyan benyomást, hogy a Jobbik szélsõséges, és ezzel alapot adnak általában Nyugat, különösen az EU ellenünk irányuló támadásaira. Az ürügyet nem a Jobbik teremti, hanem készségesen õk szolgáltatják.
Néhány szomszédos országban sokkal súlyosabb valós támadható ügyek sorozatát találhatnák, ám azokra alig fordítanak figyelmet. Pedig le kellene leplezniük, hogy elsõsorban a magyarellenes hazai és külföldi erõk próbálják szélsõségesnek beállítani azt a pártot, amely a magyarság érdekeit a politikai megnyilvánulásaiban következetesen védelmezi. A Jobbik valóban radikális nemzeti párt, ami nem hogy nem baj, hiszen a többpártrendszer természetes velejárója. Hasonló párt szinte minden országban van, sõt a magyar megmaradás szempontjából szükségszerû, hogy a kormánynak legyen jobboldali ellenzéke. A Jobbik nélkül lehet, hogy egy szó sem hangzana el a cigánybûnözésrõl, a rasszista zsidó vezetõk és szervezetek magyarellenes törekvéseirõl, a politikusbûnözésrõl. Ezért az illetékesek tudtára kellene már adni, legfõbb ideje felszámolni az idegen ihletésû sajtódiktatúrát és nemzeti irányultságú sajtószabadságot teremteni. Nagyon is figyelemre méltó, amit a miniszterelnöktõl hallottunk a májusi választások elõtti tv-interjújában: „Ami veszélyes a magyarokra, bátran lehet szélsõségesnek nevezni.” Nos, ez az egyre inkább magyarellenessé váló sajtószabadosság igencsak veszélyes. Ugyanakkor nem javallt eleve szélsõségesnek tekinteni mindent, ami az állítólagos középrõl nézve kinek jobbra, kinek balra esik; sõt a mindig bonyolult gyors társadalmi fejlõdésben egyszerre csak az önmagát középnek tartó is bizonyulhat szélsõségesnek, fõleg ha egy helyben topog, vagy hátrafelé lép.
Az elfogulatlan szemlélõdõre visszatérve, bármennyire is objektív akarna maradni, további gyanút vált ki benne, hogy a kémkedés tényállása a közvélemény elõtt az idõ múltával sem bizonyított. Kételyei nem rosszindulatból, hanem a nyilvánvaló képtelenségek láttán keletkez-nek.
Kovács Bélától és az érintettektõl elnézést kérve, tételezzük fel, hogy egyesek, a hatalmukkal és a titkosítás politikailag megkérdõjelezhetõ intézményével visszaélve, valamit mégis rábizonyítanak. Ám olyan primitív és sértõ kérdéseket, hogy hány kém van még a Jobbikban, külföldrõl honnan kap pénzt, stb., akkor sem tehetnének fel lelkiismeret furdalás nélkül éppen azok, akiknek egy szavuk nem volt a nyilvánvaló nemzetbiztonsági kockázatot jelentõ tényhez, hogy az MSZP kétszer is izraeli kampányfõnököt szerzõdtetett, aki gyûlöletet szított magyarok között, s még ma is fenyegetõdzik Izraelbõl. Nemcsak egy támogató szavuk nem volt ahhoz sem, hogy tegyék nyilvánossá az Országgyûlésbe befurakodott kettõs állampolgárok listáját, hanem nagy hangon és tudatosan félremagyarázva a kezdeményezést, elítélték jobbikos képviselõtársukat, aki erre javaslatot tett. Szó nélkül elmentek amellett is, hogy a törvénytelen és ma-gyarellenes irányultságú zsidó Tett és Védelem elnevezésû szervezet te-vékenysége tényleges nemzetbiztonsági kockázatot jelent, mégis állami forrásokból hivatalosan, szolgai módon még pénzelik is! (Ide aztán igazán illene a három felkiáltójel). Az MSZP EU-képviselõi, köztük Göncz Kinga és Tabajdi Csaba sorozatosan Magyarország elleni kezdeményezéseket tettek Brüsszelben, hatalmas károkat okoztak országunknak. Nyíltan árulták a hazát, de mivel nem kémkedtek, a hajuk szála sem görbült. A Jobbik ellen hadakozó politikusok mindezek felett oly könnyedén napi-rendre térnek, hogy ebbõl félreérthetetlen következtetéseket kell levonnunk róluk is. Ezért nagyon támogatandó, amit erre vonatkozólag ugyancsak a miniszterelnöktõl hallottunk a májusi választások elõtt: „A hazát Keletre és Nyugatra is árulják”, s „az árulásokat már a szándék szakaszában fel kell számolni”. De jó lenne, ha e szavakat ugyanilyen értelmû tettek követnék.
Pedig a politikusokat az esküjük, valamint a munkaköri szabályaik kötelezik arra, hogy a nemzetbiztonsági veszélyeket ne a sajtóban te-gyék szóvá, hanem konkrétumokkal a kezükben leplezzék le és inga-dozás nélkül számolják fel. Ám amit eddig láttunk ebben az ügyben az meghaladja ugyan a cirkuszi minõséget, de messze áll a szakmaitól. Inkább arra emlékeztet, hogy létezik politikusbûnözés is. A „Kovács Béla-ügy” kirobbantásában sokan mûködhettek közre, sokminden játszhatott benne szerepet, a legkisebbet talán maga Kovács Béla. A kémeket tettenéréssel buktatják le, nem sajtókampánnyal, különösen akkor, ha ennek még a jogi alapja is adott, hiszen a NATO és az EU elleni kémkedést az új Btk. büntetõjogi tényállásként kezeli.
A fentiekbõl kiindulva, a Jobbik javasolta, hogy legyen nyílt a „kém-üggyel” foglalkozó nemzetbiztonsági bizottsági ülés, ám ezt elutasították, sõt 2043-ig titkosították az ott elhangzottakat. Ez sem a bizalmat, hanem a kételyeket növelte. Ugyanakkor egyes már-már komolytalan részleteit – fõleg hangulatkeltésre alkalmas elemeit hamisan beállítva, súlyos ténnyé tupírozva hozzák nyilvánosságra. Az ügy titkosítása – ami nem elõször történik – egyébként sem tûnik valami demokratikus eljárásnak. Kik elõl titkolják? Akik a bizalmukat fektették beléjük? Ha viszont egyszer titkosították, akkor egyes kormánytisztviselõk és hírközlõ eszközök miért engedhetik meg maguknak egyes félreértelmezhetõ részletek becstelen kiszivárogtatását? Túl sok a kérdõjel.
Azt el kell ismerni, hogy a teljes nyilvánosság ilyen ügyben általá-ban kizárt, mivel államtitkokról is szó eshet, de éppen a megvádoltnak a nyilvánosságra hajlandósága bizonyítja, hogy feltehetõleg nincs államti-toknak minõsülõ tény. Ezért a vádolók rendelkezésére álló állítólagos kép- és hangfelvételek, dokumentumok sem képezhetnek államtitkot, de csak egyetlenegy fényképet hoztak nyilvánosságra, amelyen Kovács Béla egy meg nem nevezett személlyel beszélget. Hasonló felvételeket bármikor bárkirõl lehet készíteni – készítenek is, hiszen egyre-másra lepnek meg bennünket a politikailag kényelmetlen személyeket „leleplezõ” felvételekkel – de az égvilágon semmiféle bizonyító erõvel nem rendelkeznek. Nem zárható ki, hogy léteznek komolyabbak, de akkor, aki Á-t mondott, mondjon B-t is. De a jelek szerint B nincs. Annyit kényszeredetten elismertek ugyan, hogy „nem a szokásos” módon kémkedett, „beszervezett kémrõl nem beszélhetünk”, „kémkedést nem-csak kém követhet el”, stb. Azaz, kémügy van, kém meg nincs. Más szavakkal, a Kovács Béla-ügy nem Kovács Béla bûnösségérõl szól! Sõt a közölt tényekbõl az ellenkezõje derül ki: 2009 óta Kovács Béla után kémkedtek. S az is egyre világosabb, hogy kik és miért. Ugyanis ez az ügy sem független a jelenlegi politikai közélettõl, fõleg azoktól a nemzetellenes erõktõl, amelyek antidemokratikus módon uralni akarják, s a pluralizmust csak önmagukra vonatkoztatják.
Pontosan ezért van, hogy az õ befolyásuk alatt álló hírközlõ eszkö-zök, szenzációt hajhászva, felelõtlenül csámcsoghatnak a „kémügyön”, s közvéleményünk figyelmét ezzel lefoglalják, holott azt kellene inkább végre firtatniuk, hogy vezetõ politikusok, sõt a legfõbb méltóságok egyike-másika miért exponálja önmagát látványosan és érzelmi átéléssel Izrael világszerte ismert és elítélt rasszista politikája mellett? Az említettek azt sem tudják, hogyan és hányszor kérjenek bocsánatot „a magyarok nevében” (Azaz, a magyarság kollektív bûnösségének vádját hallgatólagosan elfogadva!) olyan bûnökért, amiket nem követtünk el. Ráadásul mindenféle alkotmányos felhatalmazás nélkül! Lehet, hogy ez nem esik a kémkedés fogalomkörébe, ám az árulás határán van, csakhogy már nem is ezen az oldalán, hanem a túloldalán.
Az ilyen jellegû jelenségek végtelen sorába illeszkedõ legújabb pél-da, hogy utólagos önkényes döntés következtében a 2015-ös milánói vi-lágkiállításon nem a pályázaton gyõztes pécsi „Malom” pavilon képviseli hazánkat a milánói világkiállításon, hanem a zsidó menórára emlékeztetõ második helyezett, amelyrõl szemérmetlenül azt akarják elhitetni a közvéleménnyel, hogy nem menóra, hanem „sámándobbal határolt épület”. Hasonló húzásokkal, zsidó emlékhelyek tömegméretû állításával, a holokauszt szüntelen emlegetésével naponta zaklatnak bennünket és keltik rossz hírünket a világban. Az ilyen és hasonló magyarellenes jelenségek miért nem kapnak kemény választ, sõt semmilyen választ? Vagy miért nincs semmi következménye annak, hogy Fischer Iván az ATV Friderikusz-mûsorában június elején kifejtette, hogy szerinte már a finánctõke és a multinacionális vállalatok emlegetése is burkolt zsidózás. Erre mondják, hogy megáll az ész. De ne álljon meg, mert túl azon, hogy ha lehet oroszozni, amerikaizni, vagy akár magyarozni, akkor miért ne lehetne zsidózni? Közvéleményünknek, különösen a magyar értelmiségnek (ha van még ilyen), a magyar kormánynak (reméljük, hogy ilyen kormányunk van), a kétharmadnak (vigyázzunk, hogy magyar maradjon) erre kell figyelnie. A magyar megmaradás van veszélyben, senki nem veheti zokon, hogy – a kellõ tiszteletet mindenkinek megadva – aki hazafi, ezzel szemben nem lehet elnézõ. A rasszista zsidó vezetõk és szervezetek, valamint hazai talpnyalóik minden lehetséges és lehetetlen módon, ezzel a kémüggyel is, érzékeltetni akarják, hogy zsidó ország vagyunk. Ne legyen kétely, ha mindennek határozottan, sürgõsen és végérvényesen nem vetünk véget, azzá is válunk. Ezzel kellene foglalkozni, nem mondvacsinált kémügyekkel. Netán éppen e felháborító magyarellenes jelenségekrõl akarják elterelni a figyelmünket, amikor világraszóló botrányt igyekeznek kelteni abból, hogy Kovács Béla EU-funkcionárius minõségében leül tárgyalni orosz üzletemberekkel és politikusokkal?
Mindezt szem elõtt tartva, arra figyeljünk, az miért nem érdekli a politikusokat, sem a hírközlõ eszközöket, hogy az álbaloldali pártokban hány izraeli, vagy amerikai kém van? Ugyanolyan jogon feltehetnék – és fel is kell tenni – bármelyik pártnak azt a kérdést, hogy milyen pénzekbõl mûködik. A Jobbik ellen vádaskodó pártok külföldrõl mennyi támogatást kapnak? Az USA-ban, Izraelben kikkel állnak kapcsolatban? A szemünk elõtt zajlik, hogy az Együtt PM, személyesen Bajnai közismerten erõs amerikai zsidó nagytõkés támogatást élvez, de ezt nem nevezik nevén. Pedig a választási kampány során nyílván e bátorítás alapján tett olyan kijelentést, hogy májusban már õ lesz a miniszterelnök. Nem véletlen hát, hogy meghívták a Bilderberg-találkozóra, ami mellett a Kovács Béla „kémügy” eltörpül, mégis azt ragozza mindenki. S hogy miért van ez? Mert a hírközlõ eszközök, sõt talán egyes kormányzati szervek, vagy hivatalnokaik nem magyar nemzeti irányítás alatt állnak. Ha az októberben esedékes önkormányzati választásokig ezen sem változtatunk, sok kellemetlen következménnyel járhat.
Vagy vegyük azt, hogy hány vezetõ politikus gyermeke tanul az USA-ban, Angliában, Németországban, és milyen ösztöndíjjal? A nagy nemzetközi tekintélynek örvendõ és kiváló orosz egyetem, az IMO, ahol Kovács Béla is végzett, s ahova a nyugati diákok is törekednek, miért vált most támadás célpontjává, s elfogadhatatlanokká az ott végzettek, amikor a kétes irányultságú Soros-ösztöndíjról, s a Soros-szellemiség által irányított Közép-európai Egyetemrõl és egyéb globalista neoliberalizmust plántáló helyekrõl szót sem ejtenek? Pedig az említettek jó része éppen ebbe a kategóriába esik. Bokros, Surányi, Martonyi, Bajnai meg a Bilderberg csoport titkos tárgyalásaira jár; akkor õk is kémek és hazaárulók? Miközben a hírközlõ eszközök a Jobbik eléggé gyérnek tûnõ orosz kapcsolatait nagyítgatják, elfeledkeznek arról is, és velünk is próbálják feledtetni, hogy kulcspozíciókban fõleg olyanok vannak, akik nyugaton tanultak, nyugati és fõleg izraeli kapcsolataik vannak, s az ország kiárusításában, gyarmatosításában nem jelentéktelen szerepet játszottak. Egyáltalán nem elképzelhetetlen, vannak közöttük beszervezettek, akik gondoskodnak arról is, hogy olyanok ne kerülhessenek a hatalom közelébe, akik nem nyugati egyetemeken tanultak, vagy nincsenek erõs nyugati kötõdéseik. Egyes kinevezéseket látva tényleg elcsodálkozhatunk rajta, hogy ki mindenkinek sikerül kulcspozícióba kerülni, illetve, hogy miért éppen nekik sikerült.
Nemrég még Keletnek teljesítettünk túl, most meg Nyugatnak, de eközben minden párt mégis a nemzeti érdekekrõl beszélt, s ma is beszél, beszél, beszél ...
Mindaz, amit velünk mûvelnek, már nem is kettõs mérce, hanem egyetlen nemzetellenes mérce!
Ezért parancsoló, hogy még világosabban lássunk, s tartsuk fontos-nak, ami elhangzik, de arra figyeljünk inkább, ami történik. Ebben az ügyben is azt kell kideríteni, hogy kinek az érdeke, és kiderülhet, mely pártok szolgálnak valójában külföldi érdekeket.
Jelölt akad nem is egy.
A harmadik helyre visszacsúszó MSZP-nek mindenképpen érdeké-ben áll minden versenytársa lejáratása. A kormánnyal szembeforduló, a magyar-orosz kapcsolatokat ellenzõ álbaloldali politikusoknak érthetõen kapóra jött az ügy. Az SZDSZ szellemét képviselõ LMP, DK, Együtt PM és többi kis nemzetietlen párt és pártocska is jó szemmel nézi, mert politikailag-eszmeileg szemben állnak a Jobbik által képviselt hazafias né-zetekkel. Azt nem lehet rájuk fogni, hogy nem válogatnak az eszközökben, mert válogatnak: a ronwerberi zsidó eszközöket választják.
Az SZDSZ érzékelhetõen rasszista zsidó érdekeket képviselõ, ma-gyarellenes párt volt. Kártékony tettei következményeitõl még ma is szenvedünk. Természetesen, nincs két egyforma politikai képzõdmény, de elegendõ jel mutat rá, hogy az LMP és az Együtt PM az SZDSZ utódpártjai. Hasonló társadalmi kört ölelnek fel, gyakorlatilag ugyanazon érdekeket képviselik, csak rafináltabban. A hazai és külföldi szövetségeseik éppen ezért juttatták be az LMP-t az Országgyûlésbe, amire a közvélemény-kutató intézetek, de még az Együtt PM szerint sem volt esélye, sõt még az ATV Újságíró klubjában is „hihetetlen szerencsének” minõsítették a bejutását. Nyílván közrejátszott benne, hogy közel annyi pénzt költhetett a választási kampányára, mint maga a Fidesz-KDNP! Az LMP ugyanúgy alkalmazkodik a jelenlegi közhangulathoz, ahogy az SZDSZ alkalmazkodott a rendszerváltó hangulathoz. A legantikommunistábbnak tüntette fel önmagát, aztán kiderült, hogy a legmagyarellenesebb, legkártékonyabb párt. Az LMP-nek már az elnevezése is figyelmeztetõ: jelzi, hogy ilyennek mutatjuk magunkat, de lehet más a politika! Jelenleg erõltetetten törekszik politikai szobatisztaságra, hatalmas anyagi és láthatatlan (nem annyira szavazói) támogatással áprilisban és májusban éppen csak hogy átléptették a küszöbön. Megtévesztésül bábozódott át zöld párttá is. Ám a kör-nyezetvédelem jelszava mögé felsorakozó zöld pártok Nyugaton is egyre inkább leleplezõdnek. Nem a természeti környezetet, hanem egy szûk csoport távlati céljait védelmezik, s egyre inkább megélhetési szervezke-désként viselkednek. Mindezt bizonyítja az is, hogy a hírközlõ eszközök aránytalanul sokkal többet szerepeltetik az LMP két társelnökét, de Bajnai Gordont is, mint a nagy pártok illetékeseit. Õk váltak az elõtérbe tolt/tolakodó megmondóemberekké, akik minden kérdésben bemesélik, hogy mi legyen az álláspontunk. Értsük jól, nem az a baj, hogy ellenzéki nézeteket hirdetnek, hiszen ez is a többpártrendszer sajátja, hanem hogy túlszerepeltetik õket és a tõlük hallottakat mérvadónak állítják be. Ennek ugyanaz az oka: a hírközlõ eszközök nagy többsége nem magyar nemzeti irányítás alatt áll. Ahogy a pénzügyek, és egy sor más ágazat sem. És ha így haladunk visszafelé, hamarosan az ország sem!
Sajnálatos lenne, ha valamiféle hallgatólagos, vagy akár menetköz-ben kialakuló nagykoalíciós összejátszás is húzódna meg a kulisszák mö-gött. A Paks bõvítését ellenzõk és a Jobbikot egyre inkább fõ választási ellenfeleiknek tekintõk meggondolásai, egybeesõ, netán valamilyen szin-ten esetleg még egyeztetett érdekei is kaphattak némi szerepet az össze-eszkábált kémügy EP-választások elõtti kirobbantásában. A külsõ szemlé-lõ elõtt a Fidesz-KDNP tûnik a legérdekeltebbnek, hiszen a széthulló álbaloldal láttán a Jobbik ellen indít lejárató akciókat, mert tévesen ben-ne látja a legveszélyesebb versenytársat, ahelyett, hogy a nemzeti oldalhoz sorolható pártok együttmûködésének megteremtését célozva – ami létszükséglete a rendszerváltás kudarcait, keserveit átélt népnek és országnak – szövetségest keresne benne. Ez, természetesen, fordítva is érvényes: a Jobbiknak is keresnie kellene a megértés útjait. A nemzeti oldal pártjainak együttmûködése nem egyszerûen kívánatos, hanem a magyar megmaradás szempontjából parancsolóan szükséges, akkor is, ha a politikai akarat kölcsönös hiánya miatt ma a lehetetlennel határosnak tûnik. Azon el lehet egy-két hétig vitatkozni, hogy a hatalomból, vagy ellenzékiségbõl könnyebb az elsõ lépést megtenni, de ha mindkét fél felismeri a nemzeti oldal egysége megteremtésének szükségét, akkor inkább a gesztusokban kellene versenyezniük. E két párt vezetõinek be kell látniuk, hogy együttmûködésük kialakítása az ország, a nemzet érdeke.
A nemzetellenes erõknek pedig az áll érdekükben, hogy egymás ellen harcoljanak, s ez a „kémügy” azt érzékelteti, hogy ez is történik.
Fidesz-érdekeltségre mutat, hogy képviselõi leszavazták a Jobbik javaslatát Kovács Béla nyílt nemzetbiztonsági bizottsági ülésén történõ meghallgatására, majd titkosíttatták az ülés anyagát. Kovács Bélát állító-lag 2009 óta figyelik. Rossz fényt vet a figyelõkre, hogy azóta sem tudták tetten érni, s kifejezetten gyanús, hogy az EP-választási kampány hajrájában robbantották ki az ügyet. A pártatlan szemlélõ a ronwerberes zsidó módszert véli felfedezni ebben az eljárásban is: nem saját erény felmutatásával, hanem a választási ellenfél rágalmazásával szerezni, vagy veszíttetni szavazatokat. Politikailag még kivételesen sem elfogadható e módszer, s erkölcsileg is megkérdõjelezhetõ, mert a szavazók megtévesz-tése! Az ilyen módszerek lopakodó belsõ bajt jeleznek és lemorzsolják a kétharmadot. Ráadásul, bár ezzel jó néhány százalékos szavazatveszteséget okoztak egyetlen potenciális szövetségesüknek, plusz szavazatokhoz juttatták esküdt ellenfeleiket. De titkosították az ellenzéki MSZP számára kényes Szilvássy-Galambos „kémügyet” is. Csak nem azért, mert érintethetetle-neket érintett? Akárcsak az izraeli kémrepülõgép, amely berepült Ferihegyre a magyar illetékesek tudta nélkül, magyarázat, sõt minden következmény nélkül. De feltehetnénk olyan kérdéseket is, hogy az öszödi beszédet állítólag kiszivárogtató Eduardo Rózsa Florezt ki és miért küldte Bolíviába meghalni? A neoliberális és magyarellenes erõk miért tiltakoznak oly vehemensen, ha valaki a váltig tagadott, de mégis egyre-másra valósnak bizonyuló globalista összeesküvésrõl beszél? Nem feledhetõ az a közismert tény sem, hogy a kormány a választások elõtt a világméretû, ránk is kiterjedõ amerikai lehallgatási botrány, azaz bizonyított kémkedés ügyében vizsgálóbizottság felállítását helyezte kilátásba, ám ez csak a Jobbik többszöri sürgetésére alakult meg, csupán két ülést tartott, és a kijelölt határidõre nem készítette el a jelentését. E témában azóta is néma csend uralkodik, pedig hasonlíthatatlanul nagyobb a hordereje, mint a Kovács Béla-ügynek. Mindezeknek az ódiuma óhatatlanul a Fidesz-KDNP-re hárul; nagyon elkelnének a hiteles magyarázatok. Megnyugtatnák a kétharmadot.
Mindezt látva – pedig csak a jéghegy csúcsa – merné-e valaki a nyakát tenni rá, hogy a pártokban nincs besúgó, ügynök, tégla, hazaáruló, vagy akár kiképzett és fizetett kém?
És még mennyien lehetnek a pártokon kívül!
Ma már közismert, hogy a múlt rendszerben Moszkvában pár órán belül ismertté vált, mirõl tárgyalt az akkori legfontosabb szerv, az MSZMP Politikai Bizottsága. Jelenleg e szempontból rosszabb a helyzet, mert több helyen – Tel-Avivban, Washingtonban és Brüsszelben, de lehet, hogy más helyeken is – pár percen belül ismertté válnak féltett titkaink. Ennek sok jele van. Márpedig kémek nélkül ez nem megy. Kémkedés, hazaárulás az is, ha valaki rendszeresen beszámol az amerikai nagykövetnek a kor-mányzás bizalmas kérdéseirõl, de az is, ha eltûri, sõt elõsegíti, hogy az izraeli nagykövet már-már hatóságként járjon-keljen az országban.
A politikusok, akik bizonyítatlan állításnak vakon hitelt adva, s pusz-tán választási, vagy pártérdekbõl kifolyólag, az ártatlanság vélelmét sárba tiporva, közvéleményünket felelõtlenül mérgezve, felteszik a szónoki kérdést, hogy „vannak még Kovács Bélák a Jobbikban?” és olyasmiket hangoztatnak, hogy „a törvény teljes szigorával kell eljárni”, nemcsak nem kizárt, hanem valószínûbb is, hogy e kérdéseket a saját pártjaik vonatkozásában nagyobb megalapozottsággal tehetnék fel.
Ez a mûbalhé arra talán mégis jó lesz, hogy akadnak – és akadja-nak! – akik fel is teszik. Akik a magyar megmaradást akarják, azoknak fel is kell tenniük és nem szabad addig nyugodniuk, amíg minden értelemben tiszta helyzetet nem teremtenek. S fel kell tenniük az alábbi kérdéseket is, amelyek napjainkban dõlnek el, s amelyeknek a magyar megmaradás szempontjából hasonlíthatatlanul nagyobb a jelentõségük: amíg a köztudatba mesterségesen fõ kérdésként betáplált állítólagos kémügyet oda-vissza ragozták, hány zsidó települt be törvénytelenül Ukrajnából és magából Izraelbõl Magyarországra, és mennyi magyar földre tették rá a kezüket EU-beli és EU-n kívüli kül-földiek?
Mindezek tükrében a magyar megmaradás parancsa, hogy határo-zottan lépjünk a tudatos tömeges politizálás útjára, ami támogatást, vé-delmet jelentsen a kormánynak mindig, amikor a népi-nemzeti érdeke-ket védi. Ám ez az út is csak akkor lesz eredményes, ha a támogatás és bírálat arányát mindenkor a közember javát szolgáló kormányzati eredményektõl tesszük függõvé. Természetesen, tudatában kell lennünk, ez nem egyszerû feladat olyan körülmények között, amikor a multinacionális tõke befolyása hatalmas. Ezért szükséges a kétharmad fenntartása és erõsítése a nemzeti oldalon álló pártok együttmûködésének megteremtésével. Csak így lehet biztosítani, hogy a ritkán sorra kerülõ, de beindult nemzeti konzultáció intézményesítésének, s a miniszterelnök által bejelentett néppárti kormányzásnak a szellemében a semmit rólunk, nélkülünk idõszerû és szükségszerû jelszavát napi tettekre válthassuk.
- - -
* A szerzõ nyugalmazott nagykövet, közíró.
((Megjelent a KAPU c. folyóirat 2014/6-7 számában))
Hozzaszolasok
#1 |
repuloszonyeg
- 2014. July 16. 18:13:49
#2 |
Kedvesi
- 2014. July 16. 19:10:59
#3 |
Maguskacska
- 2014. July 16. 20:09:34
#4 |
Detonator
- 2014. July 16. 20:14:01
#5 |
postaimre
- 2014. July 17. 06:27:24
#6 |
Kedvesi
- 2014. July 17. 07:08:21
#7 |
Tuzroka
- 2014. July 17. 12:55:52
Hozzaszolas küldése
Hozzaszolas küldéséhez be kell jelentkezni.