Navigacio
Szakmai oldal:
RSS
Jásdi Kiss Imre: Hatodik Pecsét
Bejelentkezés
üdvözlet
A MAI NAPTÓL (2015/09/22) AZ ÚJ WEBOLDALUNK A: HTTP://POSTAIMRE.MAGYARNEMZETIKORMANY.COM :)
.....................
(A www.postaimre.net a továbbiakban szakmai oldalként müködik
az egykoti www.magyarnemzetikormany.com/pi-klub cím - archiv oldalként, amint tapasztalhatjátok - még mindig elérhetö.)
.....................
(A www.postaimre.net a továbbiakban szakmai oldalként müködik
az egykoti www.magyarnemzetikormany.com/pi-klub cím - archiv oldalként, amint tapasztalhatjátok - még mindig elérhetö.)
Miért sikeresek az illiberális országok?
Csak egy párt lophat és korlátozott számú zsidó szabadkõmûves bélháborújának bûze terjeng? Csak tippelek. Egypártrendszer, erõsen korlátozott gazdaság, elképesztõ növekedés. Hogyan lehetséges? És meddig?
Ahogy korábban bemutattuk, a demokratikus, az állampolgárokat a döntésekbe bevonó rendszerek sokkal jobban fejlõdnek, mint azok a diktatúrák, amelyekben a hatalom kevesek kezében összpontosul. Mivel magyarázható mégis, hogy egyes autokrata rendszerek évtizedeken át prosperálnak, mielõtt összeomlanának? A tavaly magyarul is megjelent Miért buknak el a nemzetek? címû könyv szerzõi (Daron Acemoglu és James A. Robinson) egyebek mellett erre kérdésre is igyekeznek válaszolni.
Bevonó és kizáró intézményrendszerek
A közgazdász szerzõk, az MIT és Harvard professzorai két rendszert különböztetnek meg. Vannak a bevonó intézményrendszerek (leegyszerûsítve a demokráciák), ezekben a polgárok beleszólhatnak abba, kik szerezzék meg a hatalmat, a gazdaságban pedig mindenki szabadon dönthet a munkavállalásáról, a magántulajdont és a szerzõdések betartatását pedig törvényekkel védik. Ezzel szemben a kizáró intézményrendszerekben (jellemzõ módon autokráciákban) a hatalom kevesek kezében van, és a piaccal szemben ez az elit határozza meg a gazdaság szabályait, illetve sajátítja ki a társadalom által létrehozott javakat.
Kína és a reformok
Kína talán a legjobb példa arra, hogy egypártrendszerben, amelyben a politikai és gazdasági intézményrendszer is kizáró, mégis elérhetõ növekedés. Ám erre is van magyarázat. Elõször is a mai kínai gazdasági környezet már rég nem a klasszikus kommunista, amilyen Mao kulturális forradalma idején volt. Harminc-negyven évvel ezelõtt az ország nagyon szegény és fejletlen volt, a lakosság többsége vidéken élt és elavult módszerekkel dolgozott a földeken. Ez hatalmas fejlõdési lehetõséget rejtett magában, és a párt vezetõi is rájöttek, ha meg akarják tartani hatalmukat, változásokra van szükség.
A gazdasági reformok rögtön Mao halála után beindultak, és mind egy bevonóbb, piaci gazdasági rendszer irányába mutattak. Elkezdtek többet költeni oktatásra, anyagi ösztönzõket vezettek be a mezõgazdaságban és az iparban. A mezõgazdaságban a nyolcvanas évek elejétõl kezdve fokozatosan növelték a magántulajdon szerepét, eltörölték a kötelezõ beszolgáltatást és az államilag szabályozott árakat. Mindezek eredményeképp 1978 után mindössze hat év alatt egyharmadával nõtt a mezõgazdasági termelés, úgy, hogy kevesebben dolgoztak a mezõgazdaságban. Egyre többen lettek az ipari foglalkoztatottak, ráadásul 1979-tõl már magánvállalkozásokat is lehet alapítani Kínában, ezekre természetesen nem vonatkoztak az ötéves tervek. Az iparban az állami vállalatok is nagyobb szabadságot kaptak (bár a piros telefon még a mai napig ott van minden vállalatvezetõ asztalán), tizennégy várost pedig „megnyitottak” a külföldi beruházók elõtt, a kilencvenes évek közepétõl pedig a privatizáció is beindult. Ám Kína a mai napig szegény országnak minõsül, az egy fõre jutó GDP összege mintegy fele a magyarénak. Az ország rengeteget profitál az olcsó munkaerõbõl, amely óriási mennyiségben áll a rendelkezésére.
CHINA-POLITICS-ECONOMY Forrás: AFP / STR
Kína tehát azért tudott az elmúlt évtizedekben ekkora növekedést produkálni, mert óriási lemaradásban volt a világ fejlett részéhez képest. Ezt a hátrányt pedig úgy dolgozza le, hogy rengeteg a beruházás, ám a pénz jellemzõen meglévõ technológiák importálásába áramlik. Ám a hosszú távú fenntartható növekedés alapja éppen az újításokban rejlik. Kínában a tulajdonjogok nem biztosítottak, a vállalkozásokat pedig a mai napig szigorúan ellenõrzik, valódi nagy üzleteket csak akkor lehet kötni, ha valaki szorosan együtt mûködik az állammal. A politikai és gazdasági ellenõrzés még mindig a Kínai Kommunista Párt kezében összpontosul. A kínaiaknak gyakorlatilag nincsen politikai szabadságuk vagy beleszólásuk az ország ügyeibe. A hatalom a mostani kizáró rendszer fenntartásában érdekelt, ez pedig ellehetetleníti az újításokat, komoly korlátot állítva a kínai növekedés elé. A mostani kínai modell csak addig maradhat fent, amíg a kínai életszínvonal nem éri el egy közepesen gazdag országét. Innen már technológiai importtal nem, csak valódi innovációkkal lehetne feljebb lépni: a szerzõk szerint a kínaiak vagy megreformálják politikai-gazdasági berendezkedésüket, vagy elkezdenek visszacsúszni a szegénységbe.
A Szovjetunió és a reformok hiánya
Hasonló okokkal magyarázzák a kötet szerzõi a Szovjetunió átmeneti gazdasági sikereit is. 1928 és 1960 között a Szovjetunió gazdasága évente hat százalékkal nõtt, ez pedig impozáns. Azonban ez a gazdasági növekedés sem a technológiai változásnak volt köszönhetõ.
1928 elõtt a Szovjetunió is nagyon fejletlen volt, a lakosság többsége itt is az elavult mezõgazdaságban dolgozott. Sztálin erõszakkal kollektivizálta a mezõgazdaságot. A kollektivizálás nem motiválta a földeken dolgozókat arra, hogy keményebben dolgozzanak, így a termelés hamar visszaesett.
sovjet
Sztálin a munkaerõ jelentõs részét átterelte az eleinte teljesen fejletlen iparba, ami hihetetlen fejlõdésnek indult, hiszen óriási lemaradást kellett behoznia. A gyors növekedés azonban a hetvenes évekre teljesen kifulladt, a fejlõdés a rendszer megváltoztatása nélkül nem volt fenntartható. A szovjet rendszerbõl ugyanis teljesen hiányoztak azok az elemek, melyek a innovációt ösztönöznék. Az anyagi motivációk teljes hiánya és a kisajátítástól való félelem teljesen ellehetetlenítette a hosszú távú tervezést és gondolkodást, ezek nélkül pedig nincsen fejlõdés.
Autokráciákban korlátozottak a lehetõségek
Kína – ahogy a Szovjetunió is – nem a kizáró, autokrata intézményrendszere miatt, hanem annak ellenére volt képes növekedést elérni.
A fenntartható növekedéshez innovációra van szükség, új dolgok bevezetésére, ami szükségszerûen régi dolgok elpusztításával, lecserélésével jár. Az ilyen jellegû változások pedig meggyengítik az uralkodó elit hatalmát, így minden eszközzel igyekszik megakadályozni azokat. A kizáró intézményrendszer megkönnyíti a társadalom által megtermelt javak kisajátítását, ez pedig arra sarkallja az elittel szemben álló csoportokat, hogy megpróbálják megszerezni a hatalmat. Ennek következtében a kizáró intézményrendszerekben megnõ a politikai instabilitás is.
A szerzõk következtetése szerint a nemzetek azért buknak el, mert kizáró intézményrendszereik nem ösztönzik az embereket arra, hogy megtakarítsanak, beruházzanak és újítsanak. A kormányzó elit pedig ellenáll a változásoknak, ám reformok híján bukásra van ítélve: egy ország csak akkor tud sikeres lenni, ha nem csak polgárai, de vezetõi is képesek a hosszú távú gondolkodásra és tervezésre.
Link
Ahogy korábban bemutattuk, a demokratikus, az állampolgárokat a döntésekbe bevonó rendszerek sokkal jobban fejlõdnek, mint azok a diktatúrák, amelyekben a hatalom kevesek kezében összpontosul. Mivel magyarázható mégis, hogy egyes autokrata rendszerek évtizedeken át prosperálnak, mielõtt összeomlanának? A tavaly magyarul is megjelent Miért buknak el a nemzetek? címû könyv szerzõi (Daron Acemoglu és James A. Robinson) egyebek mellett erre kérdésre is igyekeznek válaszolni.
Bevonó és kizáró intézményrendszerek
A közgazdász szerzõk, az MIT és Harvard professzorai két rendszert különböztetnek meg. Vannak a bevonó intézményrendszerek (leegyszerûsítve a demokráciák), ezekben a polgárok beleszólhatnak abba, kik szerezzék meg a hatalmat, a gazdaságban pedig mindenki szabadon dönthet a munkavállalásáról, a magántulajdont és a szerzõdések betartatását pedig törvényekkel védik. Ezzel szemben a kizáró intézményrendszerekben (jellemzõ módon autokráciákban) a hatalom kevesek kezében van, és a piaccal szemben ez az elit határozza meg a gazdaság szabályait, illetve sajátítja ki a társadalom által létrehozott javakat.
Kína és a reformok
Kína talán a legjobb példa arra, hogy egypártrendszerben, amelyben a politikai és gazdasági intézményrendszer is kizáró, mégis elérhetõ növekedés. Ám erre is van magyarázat. Elõször is a mai kínai gazdasági környezet már rég nem a klasszikus kommunista, amilyen Mao kulturális forradalma idején volt. Harminc-negyven évvel ezelõtt az ország nagyon szegény és fejletlen volt, a lakosság többsége vidéken élt és elavult módszerekkel dolgozott a földeken. Ez hatalmas fejlõdési lehetõséget rejtett magában, és a párt vezetõi is rájöttek, ha meg akarják tartani hatalmukat, változásokra van szükség.
A gazdasági reformok rögtön Mao halála után beindultak, és mind egy bevonóbb, piaci gazdasági rendszer irányába mutattak. Elkezdtek többet költeni oktatásra, anyagi ösztönzõket vezettek be a mezõgazdaságban és az iparban. A mezõgazdaságban a nyolcvanas évek elejétõl kezdve fokozatosan növelték a magántulajdon szerepét, eltörölték a kötelezõ beszolgáltatást és az államilag szabályozott árakat. Mindezek eredményeképp 1978 után mindössze hat év alatt egyharmadával nõtt a mezõgazdasági termelés, úgy, hogy kevesebben dolgoztak a mezõgazdaságban. Egyre többen lettek az ipari foglalkoztatottak, ráadásul 1979-tõl már magánvállalkozásokat is lehet alapítani Kínában, ezekre természetesen nem vonatkoztak az ötéves tervek. Az iparban az állami vállalatok is nagyobb szabadságot kaptak (bár a piros telefon még a mai napig ott van minden vállalatvezetõ asztalán), tizennégy várost pedig „megnyitottak” a külföldi beruházók elõtt, a kilencvenes évek közepétõl pedig a privatizáció is beindult. Ám Kína a mai napig szegény országnak minõsül, az egy fõre jutó GDP összege mintegy fele a magyarénak. Az ország rengeteget profitál az olcsó munkaerõbõl, amely óriási mennyiségben áll a rendelkezésére.
CHINA-POLITICS-ECONOMY Forrás: AFP / STR
Kína tehát azért tudott az elmúlt évtizedekben ekkora növekedést produkálni, mert óriási lemaradásban volt a világ fejlett részéhez képest. Ezt a hátrányt pedig úgy dolgozza le, hogy rengeteg a beruházás, ám a pénz jellemzõen meglévõ technológiák importálásába áramlik. Ám a hosszú távú fenntartható növekedés alapja éppen az újításokban rejlik. Kínában a tulajdonjogok nem biztosítottak, a vállalkozásokat pedig a mai napig szigorúan ellenõrzik, valódi nagy üzleteket csak akkor lehet kötni, ha valaki szorosan együtt mûködik az állammal. A politikai és gazdasági ellenõrzés még mindig a Kínai Kommunista Párt kezében összpontosul. A kínaiaknak gyakorlatilag nincsen politikai szabadságuk vagy beleszólásuk az ország ügyeibe. A hatalom a mostani kizáró rendszer fenntartásában érdekelt, ez pedig ellehetetleníti az újításokat, komoly korlátot állítva a kínai növekedés elé. A mostani kínai modell csak addig maradhat fent, amíg a kínai életszínvonal nem éri el egy közepesen gazdag országét. Innen már technológiai importtal nem, csak valódi innovációkkal lehetne feljebb lépni: a szerzõk szerint a kínaiak vagy megreformálják politikai-gazdasági berendezkedésüket, vagy elkezdenek visszacsúszni a szegénységbe.
A Szovjetunió és a reformok hiánya
Hasonló okokkal magyarázzák a kötet szerzõi a Szovjetunió átmeneti gazdasági sikereit is. 1928 és 1960 között a Szovjetunió gazdasága évente hat százalékkal nõtt, ez pedig impozáns. Azonban ez a gazdasági növekedés sem a technológiai változásnak volt köszönhetõ.
1928 elõtt a Szovjetunió is nagyon fejletlen volt, a lakosság többsége itt is az elavult mezõgazdaságban dolgozott. Sztálin erõszakkal kollektivizálta a mezõgazdaságot. A kollektivizálás nem motiválta a földeken dolgozókat arra, hogy keményebben dolgozzanak, így a termelés hamar visszaesett.
sovjet
Sztálin a munkaerõ jelentõs részét átterelte az eleinte teljesen fejletlen iparba, ami hihetetlen fejlõdésnek indult, hiszen óriási lemaradást kellett behoznia. A gyors növekedés azonban a hetvenes évekre teljesen kifulladt, a fejlõdés a rendszer megváltoztatása nélkül nem volt fenntartható. A szovjet rendszerbõl ugyanis teljesen hiányoztak azok az elemek, melyek a innovációt ösztönöznék. Az anyagi motivációk teljes hiánya és a kisajátítástól való félelem teljesen ellehetetlenítette a hosszú távú tervezést és gondolkodást, ezek nélkül pedig nincsen fejlõdés.
Autokráciákban korlátozottak a lehetõségek
Kína – ahogy a Szovjetunió is – nem a kizáró, autokrata intézményrendszere miatt, hanem annak ellenére volt képes növekedést elérni.
A fenntartható növekedéshez innovációra van szükség, új dolgok bevezetésére, ami szükségszerûen régi dolgok elpusztításával, lecserélésével jár. Az ilyen jellegû változások pedig meggyengítik az uralkodó elit hatalmát, így minden eszközzel igyekszik megakadályozni azokat. A kizáró intézményrendszer megkönnyíti a társadalom által megtermelt javak kisajátítását, ez pedig arra sarkallja az elittel szemben álló csoportokat, hogy megpróbálják megszerezni a hatalmat. Ennek következtében a kizáró intézményrendszerekben megnõ a politikai instabilitás is.
A szerzõk következtetése szerint a nemzetek azért buknak el, mert kizáró intézményrendszereik nem ösztönzik az embereket arra, hogy megtakarítsanak, beruházzanak és újítsanak. A kormányzó elit pedig ellenáll a változásoknak, ám reformok híján bukásra van ítélve: egy ország csak akkor tud sikeres lenni, ha nem csak polgárai, de vezetõi is képesek a hosszú távú gondolkodásra és tervezésre.
Link
Hozzaszolasok
#1 |
kakas
- 2014. August 14. 16:02:43
Hozzaszolas küldése
Hozzaszolas küldéséhez be kell jelentkezni.