Navigacio
Szakmai oldal:
RSS
Jásdi Kiss Imre: Hatodik Pecsét
Bejelentkezés
üdvözlet
A MAI NAPTÓL (2015/09/22) AZ ÚJ WEBOLDALUNK A: HTTP://POSTAIMRE.MAGYARNEMZETIKORMANY.COM :)
.....................
(A www.postaimre.net a továbbiakban szakmai oldalként müködik
az egykoti www.magyarnemzetikormany.com/pi-klub cím - archiv oldalként, amint tapasztalhatjátok - még mindig elérhetö.)
.....................
(A www.postaimre.net a továbbiakban szakmai oldalként müködik
az egykoti www.magyarnemzetikormany.com/pi-klub cím - archiv oldalként, amint tapasztalhatjátok - még mindig elérhetö.)
Küszöbön a harmadik világháború?
Na mi a csöcs van? Plagizálgatunk? Amikor én mondom, akkor hülye vagyok, mi? De ti meg ...ja zsidókáim, jóbikos sz@rkeverõk. Az elmúlt évtizedekben az USA és a Nyugat hatalma nem szilárdult, hanem relatív értelemben hanyatlott, vagyis a világ többpólusúvá vált. Ha az USA, különösen annak hatalmi elitje ezt rövid idõn belül nem képes belátni, és jelenlegi hajszálnyi elõnyét arra használja fel, hogy megkísérelje a világ amerikanizálását, akkor soha nem látott konfliktus elõtt állunk. Vagyis itt nem Putyinon, hanem a realitásérzékét elveszített fanatikus amerikai eliten múlik, hogy elkerülhetõ-e egy világméretû összecsapás – nyilatkozta a Bar!kádnak Gyöngyösi Márton, az Országgyûlés Külügyi Bizottságának alelnöke, a Jobbik parlamenti frakcióvezetõ-helyettese.
– A konfliktusoktól eddig sem volt mentes a világunk, de addig, amíg távoli földrészeken vívták a háborúkat, legfeljebb egy-két beavatott szakértõ tanakodott az összefüggésekrõl. Most viszont, hogy hirtelen és váratlanul Európa határán, a tõszomszédságunkban robbant ki egy elmérgesedni látszó konfliktus, hirtelen bekerült a külpolitika a figyelem és a közbeszéd középpontjába. Az ukrán válsággal felértékelõdött volna a külpolitika hazánkban?
– Ideális esetben a külpolitika – rejtett jellegébõl adódóan – közvetetten fejti ki a hatását egy adott közösség életére. Persze van olyan, amikor a diplomaták kötelessége a nyílt felszínen is konfrontálódva érvényesíteni a nemzeti érdekeket, de a diplomácia többnyire a felszín alatt elemzi a világban zajló folyamatokat, és ebben a folyamatosan változó koordinátarendszerben igyekszik a lehetõ legjobb hatékonysággal érvényre juttatni a nemzeti érdekeket. Egy ország diplomáciája vagy akkor sikeres, ha képes a világban zajló folyamatokat döntõ mértékben befolyásolni és a nemzet érdekeihez igazítani, vagy akkor, ha képes a folyamatokat pontosan elemezni, a folyamatok irányát kikövetkeztetni, és a folyamatok hatását, következményeit bemérni. Elõbbire csak kevés nagyhatalom képes. Egy kis ország, mint Magyarország, csak korlátozott mértékben és kizárólag szûk környezetünkben, lokális szinten képes befolyásolni a külpolitikai eseményeket, többnyire nekünk az utóbbi opció adott. És hogy ezen a téren milyen teljesítményt nyújt a magyar külügyminisztérium? Mennyire képes mikroszinten befolyásolni a fejleményeket, hatásosan elemezni a geopolitikai folyamatokat és a kialakuló helyzetek elébe vágva képviselni nemzeti érdekeinket? Semennyire. Gyalázatos a magyar diplomácia elmúlt 24 évének a mérlege, az ugyanis kizárólag kudarcokat tud felmutatni. Ha nem létezett volna Külügyminisztérium a rendszerváltás óta eltelt idõszakban, nem tûnt volna fel senkinek.
– Ez nyilván egy ellenzéki politikus túlzása…
– Nem hinném. Ha tud sikerekrõl akár a nemzetpolitika, akár a tágabb értelemben vett külpolitika területérõl, mindenképpen ossza meg velem és az olvasókkal! Én ilyenekrõl nem tudok. Egészen az elmúlt évekig a Fidesz és az MSZP nevével fémjelzett kormányzatok abban igyekeztek egymásra licitálni, hogy melyik tett többet az ország euroatlanti integrációs folyamatáért. Errõl ma már azért esik kevesebb szó a nemzeti retorikával és szabadságharc igényével fellépõ Orbán-kormány részérõl, mert világossá vált, hogy az Európai Unió egy intézményesített és bürokratikus struktúra hazánk – és a térségünk – teljes gazdasági kifosztására és gyarmatosítására. A NATO – az euroatlanti integráció katonai-védelmi dimenziója – pedig hazánkat és Kelet-Közép-Európa egészét a nyugati, azon belül is hangsúlyosan amerikai geopolitikai érdekek eszközévé tette. Világosan és határozottan leszögezhetjük, az elmúlt 24 év tapasztalatait és az elõttünk tornyosuló kihívásokat szemlélve: az euroatlanti integráció nem más, mint Magyarországnak a magyar rendszerváltó politikai elit árulásával, közremûködésével végbement újkori gyarmatosítása, hazánk gazdasági, katonai és végsõ soron politikai kiszolgáltatása a nyugati hatalmi központok érdekeinek, hazánk nemzeti szuverenitásának teljes feladása. Ezért a szocialista kormányokat azon okból terheli kisebb felelõsség, mert õk világosan és egyértelmûen szembehelyezkednek a nemzeti eszmével, számukra majdnem mindegy, hogy a bolsevik internacionalizmus vagy az amerikai neoliberális globalizmus gyûri maga alá a nemzeti eszményt, a lényeg, hogy a nemzetállam pusztuljon vagy legalábbis alárendeltje legyen egy nemzetek felett álló hatalomnak. Az Antall- és Orbán-kormányok felelõssége pedig azért kiemelkedõ, mert õk azzal, hogy nemzeti retorikát hangoztatva a szocialistáktól egy fikarcnyit el nem térõ módon lefeküdtek a globális háttérhatalomnak, megvezették a jó érzésû, nemzetünkért áldozatokat is vállalni képes társadalmi rétegeket. Pontosabban eltértek, de csak annyira, hogy a megtévesztés, a mimikri még tökéletesebb legyen. Jellemzõen szimbolikus kérdésekben, hogy a lényeg – Magyarország teljes gyarmati sorba süllyesztése – ne leplezõdjön le.
Nehézfegyverzet, IMF
– Kiszolgáltatottságunk és az önálló, szuverén diplomácia teljes hiánya talán soha nem volt olyan látványos, mint most, az ukrán válság idején…
– Valóban. A szuverén diplomácia teljes hiánya, pontosabban a szolgalelkûség és a teljes amatõrizmus érhetõ tetten. Az euroatlanti hatalom alá rendelt szolgalelkûségrõl már beszéltünk, most nézzük a szakértelem hiányát! A bevezetõben azt mondta, hogy az ukrán válság hirtelen és váratlanul jött. Lehet, hogy az átlagember számára váratlan volt a konfliktus kirobbanása, de ha ez a Bem rakparton is meglepetést okozott, márpedig a kapkodó és események után kullogó megnyilvánulásokból úgy tûnik, akkor óriási a baj. A diplomácia ugyanis nem vagy rosszul végzi a dolgát, nem elemzi kellõ hozzáértéssel a folyamatokat és nem készül fel azok jövõbeni hatásaira. Ukrajna megalakulása óta egy politikai, gazdasági és társadalmi feszültségekkel terhelt, roppant instabil állam, egy idõzített bomba. Ráadásul a jelenlegi válság nem is volt elõzmények nélküli: kereken tíz éve zajlott az a „narancsos forradalom”, ami a jelenlegi konfliktusnak már minden tünetét magában hordozta, még a szereplõk egy része sem változott: a választásokon nyertes, oroszbarát Janukovics állt szemben a Juscsenko–Tyimosenko-duóval, akik a Nyugat egyértelmû és hathatós anyagi, erkölcsi, média- és titkosszolgálati támogatását is megkapták akkori puccskísérletükhöz. Ez egyfajta fõpróbája volt a mostani eseményeknek. Az akkori kísérlet patthelyzetet eredményezett, konzerválva Ukrajnában a teljes instabilitás állapotát. Így aztán a mostani konfliktus sok mindennek mondható, de váratlannak nem.
– A konfliktus kirobbanásának idõpontja, módja és mélysége azonban okozhatott némi meglepetést.
– A jövõbe látást valóban nem, de a felkészülést egy várható konfliktusra igenis elvárhatjuk egy hatalmas apparátussal dolgozó, titkosszolgálati információkkal is rendelkezõ külügyi tárcától. A már emlegetett elõzményeken túl azt is tudjuk, hogy a Nyugat a hidegháború lezárása óta rejtett eszközökkel permanens küzdelmet folytat az eurázsiai kontinens feletti ellenõrzés megszerzéséért. Az elmúlt évtizedekben az amerikai külpolitika irányításában hatalmas befolyást szereztek a neokonzervatívok, akik vallási fanatikusokat megszégyenítõ buzgalommal igyekeznek a világban megvalósítani az egypólusú világrendet, amely az Egyesült Államok liberális politikai, gazdasági és kulturális értékrendjének erõszakos terjesztését, egyeduralmát jelenteni. Mint tudjuk, a „neokon dzsihád” nem kizárólag fegyverekkel történik. Ahol lehet, ott persze amerikai nehézfegyverzettel történik a „demokráciaépítés”, mint ahogy azt Irakban vagy Afganisztánban láthattuk. Sok helyen azonban, ahol a neokonok kemény ellenféllel állnak szemben, ott az indirekt hadviselést részesítik elõnyben. Ennek az offenzívának az eszköztára egészen széles skálán mozog kifinomult módszerekkel. Minek költséges, véres és népszerûtlen hadjáratokat folytatni, ha ma már a szabadság és demokrácia jelszavával a zászlónkon egy Soros-pénzeken vagy a Konrad Adenauer Alapítvány támogatásával kikupált, az atlanti érdekek szolgálatára felesketett politikai elitet lehet egy nép nyakába ültetni, amely hûen szolgálja megbízóit? Csak elõtte persze a nem kívánt rendszert el kell takarítani egy-két jól irányzott titkosszolgálati akcióval, a nyugati média propagandagépezetével vagy a gazdaság megroppantásával, egy-két hitelminõsítõ vagy maga a neoliberális gazdasági világrend õreinek, az IMF-nek vagy a Világbanknak egy jól idõzített országjelentésével. Mivel Amerika nem mer két nagy riválisával, Oroszországgal és Kínával közvetlenül konfrontálódni, ilyen rejtett eszközökkel próbálják destabilizálni a térséget és gyengíteni riválisuk térségbeli befolyását. Ez történt Grúziában, Kirgizisztánban és most Ukrajnában is.
Ötmilliárd dollár az ukrán válságért
– Az ukrán válsággal kapcsolatban folyamatosan úgy tájékoztatnak a médiában, hogy Oroszország agresszor, hiszen a kelet-ukrajnai szakadárok támogatásával megsérti Ukrajna szuverenitását. Sokat hallani manapság azt, hogy ezzel Oroszország megszegte az 1994-ben Budapesten aláírt memorandumot, miszerint tiszteletben tartja keleti szomszédjának területi integritását. Mi az igazság?
– Abszolút igazságok aligha vannak geopolitikai konfliktusokban, a nyugati sajtó egyoldalú, oroszellenes propagandáját azonban érdemes kritikusan szemlélni. Miközben a Nyugat mindig arra hivatkozik, hogy egyedül a nyugati média láttatja objektíven a világban zajló folyamatokat, hiszen a „függetlensége” a kiegyensúlyozottság garanciája, azért érdemes emlékeztetni arra, hogy az amerikai CNN vagy a brit „etalon” BBC milyen vérgõzös propagandát folytatott 2001. szeptember 11. után – és azóta is – a teljes legitimitást nélkülözõ afganisztáni vagy iraki hadjáratok során. Ezt a gyakorlatot folytatják ma is, legyen szó az izraeli terrorállam palesztinok elleni népirtásáról, a szíriai Asszad-kormány vagy az Irán elleni hecckampányról, az iraki és afganisztáni beavatkozás teljes kudarcának eltussolásáról és a megszálló nyugati erõk emberiesség elleni bûncselekményeirõl vagy éppen a nyugat-ukrán válságot elõidézõ aknamunkájáról. Azt ugyanis tényként le lehet szögezni, hogy az oroszok minden lépése csak reakció a Nyugat provokációira. Tény, hogy a Nyugat titkosszolgálati, anyagi és médiatámogatásával sikerült az ukrán „ellenzéknek” puccsot végrehajtania a legitim ukrán elnök, Janukovics ellen, akinek sok bûne közül az volt a legnagyobb, hogy 2013 novemberében nem írta alá hazájának nyugati gyarmatosítását szolgáló EU társulási szerzõdést. Tény, hogy az USA – ahogy arról Victoria Nuland, az amerikai külügyminisztérium államtitkára egy lehallgatott telefonbeszélgetésben beszámolt – 5 milliárd dollárt „fektetett be” az ukrán válság elõidézésébe. Tény, hogy az USA támogatta a szélsõségesen orosz- és magyarellenes ukrán sovinisztákat, a Szvobodát és a Pravij Szektort. Tény, hogy a jelenlegi katonai mûveletekben a CIA támogatja az ukrán kormányt, és több ezer zsoldos harcol azt amerikai Blackwater / Academi szervezésében ukrán zászló alatt. Tény, hogy puccsal a Nyugat által hatalomba segített illegitim ukrán hatalom saját állampolgárait, civileket lövet Kelet-Ukrajnában. Az az Oroszország lenne akkor a fõmumus, amely kiáll az oroszajkú kisebbség mellett Kelet-Ukrajnában? Akik a budapesti egyezmény betartását kérik számon az oroszokon, azoknak arra is emlékezniük illene, hogy Oroszország a német újraegyesítés idején ígéretet kapott arra, hogy a NATO – amire az oroszok joggal néznek fenyegetésként – nem fog keleti irányba terjeszkedni. Ehhez képest ma már egész Közép-Kelet-Európa és a Baltikum is a NATO része, tele Moszkva irányába állított rakétákkal. A NATO jelenlegi felelõtlen kardcsörtetése, a baltikumi, ukrajnai és fekete-tengeri hadgyakorlat tovább élezi a helyzetet, amire a legkevésbé sincs szükség – fõleg azután, hogy Minszkben tárgyalóasztalhoz ült Putyin, Porosenko és Ashton asszony, az EU „külügyminisztere”.
A megzsarolt elit
– Egyre többet lehet olvasni arról, és a fentieket hallgatva nem tûnik teljesen alaptalannak a félelem, hogy az ukrán konfliktus könnyen egy újabb világháborúhoz vezethet. Ez reális veszély vagy felelõtlen pánikkeltés?
– Ezt nehéz megjósolni, de sajnos reális veszélye van egy komoly konfliktusnak. A legnagyobb problémát abban látom, hogy a világ jelenleg egyetlen szuperhatalmának kül- és biztonságpolitikáját a neokonzervatív hatalmi elit irányítja, amelynek csõlátó világszemlélete fanatikus küldetéstudattal ötvözõdik. Az önmagában nem lenne probléma, hogy az USA nem rendelkezik történelemmel, és önálló kultúrával, civilizációs alapokkal, de az, hogy a transzcendenciát teljesen nélkülözõ, kizárólag materialista mércével mérhetõ liberális világképét ráerõlteti õsi, évezredes kultúrákra, bizony sok konfliktusforrást fakaszt. Ráadásul az elmúlt évtizedekben az USA és a Nyugat hatalma nem szilárdult, hanem relatív értelemben hanyatlott, vagyis a világ többpólusúvá vált. Ha az USA, különösen annak hatalmi elitje ezt rövid idõn belül nem képes belátni, és jelenlegi hajszálnyi elõnyét arra használja fel, hogy megkísérelje a világ amerikanizálását, akkor soha nem látott konfliktus elõtt állunk. Vagyis itt nem Putyinon, hanem a realitásérzékét elveszített fanatikus amerikai eliten múlik, hogy elkerülhetõ-e egy világméretû összecsapás.
– Mit tehet ilyen helyzetben egy Magyarország méretû kis ország?
– Teljesen elhibázott a rendszerváltás korszakának a külpolitikája. A hibás stratégia, vagyis a feltétlen euroatlantizmus revíziójára még akkor sem került sor, amikor már kézzelfogható hátrányok érték hazánkat. Abba most nem szeretnék belemenni, hogy mivel járna Magyarország és az egész közép-európai térség számára egy Oroszország ellen kiprovokált katonai konfliktus. Nyilvánvaló, hogy az ütközõzónában fekvõ országok, köztük Magyarország lenne az elsõszámú kárvallottja a konfliktusnak, nem a világ másik végén fekvõ USA. De egy elhúzódó gazdasági háborúnak is mi, illetve egész Európa és Oroszország látná kárát, hiszen egymásra vagyunk utalva. Az orosz–ukrán válság további élezése tehát egyedül az USA geopolitikai érdeke, hiszen ezzel Európát és Oroszországot egyszerre képes legyengíteni.
– Ha Európának nem érdeke a konfliktus szítása, miért teszi mégis? Önmaga ellensége lenne az európai politikai elit?
– Hogy miért ennyire ostoba és önsorsrontó az európai politikai elit, beleértve a magyart, azt nem tudom. De ha volt bármi célja is annak, hogy – a WikiLeaks iratok tanúsága szerint – Washington saját szövetségeseit, minden európai politikust lehallgasson, akkor az az, hogy a gyûjtött információkat felhasználja ellenük. Meggyõzõdésem, hogy az USA zsarolással sakkban tartja az európai politikai elitet. Csak reménykedhetünk abban, hogy Európa jövõje fontosabb az európai politikai elitnek, mint saját politikai pályafutásuk.
Pörzse Sándor
Link
– A konfliktusoktól eddig sem volt mentes a világunk, de addig, amíg távoli földrészeken vívták a háborúkat, legfeljebb egy-két beavatott szakértõ tanakodott az összefüggésekrõl. Most viszont, hogy hirtelen és váratlanul Európa határán, a tõszomszédságunkban robbant ki egy elmérgesedni látszó konfliktus, hirtelen bekerült a külpolitika a figyelem és a közbeszéd középpontjába. Az ukrán válsággal felértékelõdött volna a külpolitika hazánkban?
– Ideális esetben a külpolitika – rejtett jellegébõl adódóan – közvetetten fejti ki a hatását egy adott közösség életére. Persze van olyan, amikor a diplomaták kötelessége a nyílt felszínen is konfrontálódva érvényesíteni a nemzeti érdekeket, de a diplomácia többnyire a felszín alatt elemzi a világban zajló folyamatokat, és ebben a folyamatosan változó koordinátarendszerben igyekszik a lehetõ legjobb hatékonysággal érvényre juttatni a nemzeti érdekeket. Egy ország diplomáciája vagy akkor sikeres, ha képes a világban zajló folyamatokat döntõ mértékben befolyásolni és a nemzet érdekeihez igazítani, vagy akkor, ha képes a folyamatokat pontosan elemezni, a folyamatok irányát kikövetkeztetni, és a folyamatok hatását, következményeit bemérni. Elõbbire csak kevés nagyhatalom képes. Egy kis ország, mint Magyarország, csak korlátozott mértékben és kizárólag szûk környezetünkben, lokális szinten képes befolyásolni a külpolitikai eseményeket, többnyire nekünk az utóbbi opció adott. És hogy ezen a téren milyen teljesítményt nyújt a magyar külügyminisztérium? Mennyire képes mikroszinten befolyásolni a fejleményeket, hatásosan elemezni a geopolitikai folyamatokat és a kialakuló helyzetek elébe vágva képviselni nemzeti érdekeinket? Semennyire. Gyalázatos a magyar diplomácia elmúlt 24 évének a mérlege, az ugyanis kizárólag kudarcokat tud felmutatni. Ha nem létezett volna Külügyminisztérium a rendszerváltás óta eltelt idõszakban, nem tûnt volna fel senkinek.
– Ez nyilván egy ellenzéki politikus túlzása…
– Nem hinném. Ha tud sikerekrõl akár a nemzetpolitika, akár a tágabb értelemben vett külpolitika területérõl, mindenképpen ossza meg velem és az olvasókkal! Én ilyenekrõl nem tudok. Egészen az elmúlt évekig a Fidesz és az MSZP nevével fémjelzett kormányzatok abban igyekeztek egymásra licitálni, hogy melyik tett többet az ország euroatlanti integrációs folyamatáért. Errõl ma már azért esik kevesebb szó a nemzeti retorikával és szabadságharc igényével fellépõ Orbán-kormány részérõl, mert világossá vált, hogy az Európai Unió egy intézményesített és bürokratikus struktúra hazánk – és a térségünk – teljes gazdasági kifosztására és gyarmatosítására. A NATO – az euroatlanti integráció katonai-védelmi dimenziója – pedig hazánkat és Kelet-Közép-Európa egészét a nyugati, azon belül is hangsúlyosan amerikai geopolitikai érdekek eszközévé tette. Világosan és határozottan leszögezhetjük, az elmúlt 24 év tapasztalatait és az elõttünk tornyosuló kihívásokat szemlélve: az euroatlanti integráció nem más, mint Magyarországnak a magyar rendszerváltó politikai elit árulásával, közremûködésével végbement újkori gyarmatosítása, hazánk gazdasági, katonai és végsõ soron politikai kiszolgáltatása a nyugati hatalmi központok érdekeinek, hazánk nemzeti szuverenitásának teljes feladása. Ezért a szocialista kormányokat azon okból terheli kisebb felelõsség, mert õk világosan és egyértelmûen szembehelyezkednek a nemzeti eszmével, számukra majdnem mindegy, hogy a bolsevik internacionalizmus vagy az amerikai neoliberális globalizmus gyûri maga alá a nemzeti eszményt, a lényeg, hogy a nemzetállam pusztuljon vagy legalábbis alárendeltje legyen egy nemzetek felett álló hatalomnak. Az Antall- és Orbán-kormányok felelõssége pedig azért kiemelkedõ, mert õk azzal, hogy nemzeti retorikát hangoztatva a szocialistáktól egy fikarcnyit el nem térõ módon lefeküdtek a globális háttérhatalomnak, megvezették a jó érzésû, nemzetünkért áldozatokat is vállalni képes társadalmi rétegeket. Pontosabban eltértek, de csak annyira, hogy a megtévesztés, a mimikri még tökéletesebb legyen. Jellemzõen szimbolikus kérdésekben, hogy a lényeg – Magyarország teljes gyarmati sorba süllyesztése – ne leplezõdjön le.
Nehézfegyverzet, IMF
– Kiszolgáltatottságunk és az önálló, szuverén diplomácia teljes hiánya talán soha nem volt olyan látványos, mint most, az ukrán válság idején…
– Valóban. A szuverén diplomácia teljes hiánya, pontosabban a szolgalelkûség és a teljes amatõrizmus érhetõ tetten. Az euroatlanti hatalom alá rendelt szolgalelkûségrõl már beszéltünk, most nézzük a szakértelem hiányát! A bevezetõben azt mondta, hogy az ukrán válság hirtelen és váratlanul jött. Lehet, hogy az átlagember számára váratlan volt a konfliktus kirobbanása, de ha ez a Bem rakparton is meglepetést okozott, márpedig a kapkodó és események után kullogó megnyilvánulásokból úgy tûnik, akkor óriási a baj. A diplomácia ugyanis nem vagy rosszul végzi a dolgát, nem elemzi kellõ hozzáértéssel a folyamatokat és nem készül fel azok jövõbeni hatásaira. Ukrajna megalakulása óta egy politikai, gazdasági és társadalmi feszültségekkel terhelt, roppant instabil állam, egy idõzített bomba. Ráadásul a jelenlegi válság nem is volt elõzmények nélküli: kereken tíz éve zajlott az a „narancsos forradalom”, ami a jelenlegi konfliktusnak már minden tünetét magában hordozta, még a szereplõk egy része sem változott: a választásokon nyertes, oroszbarát Janukovics állt szemben a Juscsenko–Tyimosenko-duóval, akik a Nyugat egyértelmû és hathatós anyagi, erkölcsi, média- és titkosszolgálati támogatását is megkapták akkori puccskísérletükhöz. Ez egyfajta fõpróbája volt a mostani eseményeknek. Az akkori kísérlet patthelyzetet eredményezett, konzerválva Ukrajnában a teljes instabilitás állapotát. Így aztán a mostani konfliktus sok mindennek mondható, de váratlannak nem.
– A konfliktus kirobbanásának idõpontja, módja és mélysége azonban okozhatott némi meglepetést.
– A jövõbe látást valóban nem, de a felkészülést egy várható konfliktusra igenis elvárhatjuk egy hatalmas apparátussal dolgozó, titkosszolgálati információkkal is rendelkezõ külügyi tárcától. A már emlegetett elõzményeken túl azt is tudjuk, hogy a Nyugat a hidegháború lezárása óta rejtett eszközökkel permanens küzdelmet folytat az eurázsiai kontinens feletti ellenõrzés megszerzéséért. Az elmúlt évtizedekben az amerikai külpolitika irányításában hatalmas befolyást szereztek a neokonzervatívok, akik vallási fanatikusokat megszégyenítõ buzgalommal igyekeznek a világban megvalósítani az egypólusú világrendet, amely az Egyesült Államok liberális politikai, gazdasági és kulturális értékrendjének erõszakos terjesztését, egyeduralmát jelenteni. Mint tudjuk, a „neokon dzsihád” nem kizárólag fegyverekkel történik. Ahol lehet, ott persze amerikai nehézfegyverzettel történik a „demokráciaépítés”, mint ahogy azt Irakban vagy Afganisztánban láthattuk. Sok helyen azonban, ahol a neokonok kemény ellenféllel állnak szemben, ott az indirekt hadviselést részesítik elõnyben. Ennek az offenzívának az eszköztára egészen széles skálán mozog kifinomult módszerekkel. Minek költséges, véres és népszerûtlen hadjáratokat folytatni, ha ma már a szabadság és demokrácia jelszavával a zászlónkon egy Soros-pénzeken vagy a Konrad Adenauer Alapítvány támogatásával kikupált, az atlanti érdekek szolgálatára felesketett politikai elitet lehet egy nép nyakába ültetni, amely hûen szolgálja megbízóit? Csak elõtte persze a nem kívánt rendszert el kell takarítani egy-két jól irányzott titkosszolgálati akcióval, a nyugati média propagandagépezetével vagy a gazdaság megroppantásával, egy-két hitelminõsítõ vagy maga a neoliberális gazdasági világrend õreinek, az IMF-nek vagy a Világbanknak egy jól idõzített országjelentésével. Mivel Amerika nem mer két nagy riválisával, Oroszországgal és Kínával közvetlenül konfrontálódni, ilyen rejtett eszközökkel próbálják destabilizálni a térséget és gyengíteni riválisuk térségbeli befolyását. Ez történt Grúziában, Kirgizisztánban és most Ukrajnában is.
Ötmilliárd dollár az ukrán válságért
– Az ukrán válsággal kapcsolatban folyamatosan úgy tájékoztatnak a médiában, hogy Oroszország agresszor, hiszen a kelet-ukrajnai szakadárok támogatásával megsérti Ukrajna szuverenitását. Sokat hallani manapság azt, hogy ezzel Oroszország megszegte az 1994-ben Budapesten aláírt memorandumot, miszerint tiszteletben tartja keleti szomszédjának területi integritását. Mi az igazság?
– Abszolút igazságok aligha vannak geopolitikai konfliktusokban, a nyugati sajtó egyoldalú, oroszellenes propagandáját azonban érdemes kritikusan szemlélni. Miközben a Nyugat mindig arra hivatkozik, hogy egyedül a nyugati média láttatja objektíven a világban zajló folyamatokat, hiszen a „függetlensége” a kiegyensúlyozottság garanciája, azért érdemes emlékeztetni arra, hogy az amerikai CNN vagy a brit „etalon” BBC milyen vérgõzös propagandát folytatott 2001. szeptember 11. után – és azóta is – a teljes legitimitást nélkülözõ afganisztáni vagy iraki hadjáratok során. Ezt a gyakorlatot folytatják ma is, legyen szó az izraeli terrorállam palesztinok elleni népirtásáról, a szíriai Asszad-kormány vagy az Irán elleni hecckampányról, az iraki és afganisztáni beavatkozás teljes kudarcának eltussolásáról és a megszálló nyugati erõk emberiesség elleni bûncselekményeirõl vagy éppen a nyugat-ukrán válságot elõidézõ aknamunkájáról. Azt ugyanis tényként le lehet szögezni, hogy az oroszok minden lépése csak reakció a Nyugat provokációira. Tény, hogy a Nyugat titkosszolgálati, anyagi és médiatámogatásával sikerült az ukrán „ellenzéknek” puccsot végrehajtania a legitim ukrán elnök, Janukovics ellen, akinek sok bûne közül az volt a legnagyobb, hogy 2013 novemberében nem írta alá hazájának nyugati gyarmatosítását szolgáló EU társulási szerzõdést. Tény, hogy az USA – ahogy arról Victoria Nuland, az amerikai külügyminisztérium államtitkára egy lehallgatott telefonbeszélgetésben beszámolt – 5 milliárd dollárt „fektetett be” az ukrán válság elõidézésébe. Tény, hogy az USA támogatta a szélsõségesen orosz- és magyarellenes ukrán sovinisztákat, a Szvobodát és a Pravij Szektort. Tény, hogy a jelenlegi katonai mûveletekben a CIA támogatja az ukrán kormányt, és több ezer zsoldos harcol azt amerikai Blackwater / Academi szervezésében ukrán zászló alatt. Tény, hogy puccsal a Nyugat által hatalomba segített illegitim ukrán hatalom saját állampolgárait, civileket lövet Kelet-Ukrajnában. Az az Oroszország lenne akkor a fõmumus, amely kiáll az oroszajkú kisebbség mellett Kelet-Ukrajnában? Akik a budapesti egyezmény betartását kérik számon az oroszokon, azoknak arra is emlékezniük illene, hogy Oroszország a német újraegyesítés idején ígéretet kapott arra, hogy a NATO – amire az oroszok joggal néznek fenyegetésként – nem fog keleti irányba terjeszkedni. Ehhez képest ma már egész Közép-Kelet-Európa és a Baltikum is a NATO része, tele Moszkva irányába állított rakétákkal. A NATO jelenlegi felelõtlen kardcsörtetése, a baltikumi, ukrajnai és fekete-tengeri hadgyakorlat tovább élezi a helyzetet, amire a legkevésbé sincs szükség – fõleg azután, hogy Minszkben tárgyalóasztalhoz ült Putyin, Porosenko és Ashton asszony, az EU „külügyminisztere”.
A megzsarolt elit
– Egyre többet lehet olvasni arról, és a fentieket hallgatva nem tûnik teljesen alaptalannak a félelem, hogy az ukrán konfliktus könnyen egy újabb világháborúhoz vezethet. Ez reális veszély vagy felelõtlen pánikkeltés?
– Ezt nehéz megjósolni, de sajnos reális veszélye van egy komoly konfliktusnak. A legnagyobb problémát abban látom, hogy a világ jelenleg egyetlen szuperhatalmának kül- és biztonságpolitikáját a neokonzervatív hatalmi elit irányítja, amelynek csõlátó világszemlélete fanatikus küldetéstudattal ötvözõdik. Az önmagában nem lenne probléma, hogy az USA nem rendelkezik történelemmel, és önálló kultúrával, civilizációs alapokkal, de az, hogy a transzcendenciát teljesen nélkülözõ, kizárólag materialista mércével mérhetõ liberális világképét ráerõlteti õsi, évezredes kultúrákra, bizony sok konfliktusforrást fakaszt. Ráadásul az elmúlt évtizedekben az USA és a Nyugat hatalma nem szilárdult, hanem relatív értelemben hanyatlott, vagyis a világ többpólusúvá vált. Ha az USA, különösen annak hatalmi elitje ezt rövid idõn belül nem képes belátni, és jelenlegi hajszálnyi elõnyét arra használja fel, hogy megkísérelje a világ amerikanizálását, akkor soha nem látott konfliktus elõtt állunk. Vagyis itt nem Putyinon, hanem a realitásérzékét elveszített fanatikus amerikai eliten múlik, hogy elkerülhetõ-e egy világméretû összecsapás.
– Mit tehet ilyen helyzetben egy Magyarország méretû kis ország?
– Teljesen elhibázott a rendszerváltás korszakának a külpolitikája. A hibás stratégia, vagyis a feltétlen euroatlantizmus revíziójára még akkor sem került sor, amikor már kézzelfogható hátrányok érték hazánkat. Abba most nem szeretnék belemenni, hogy mivel járna Magyarország és az egész közép-európai térség számára egy Oroszország ellen kiprovokált katonai konfliktus. Nyilvánvaló, hogy az ütközõzónában fekvõ országok, köztük Magyarország lenne az elsõszámú kárvallottja a konfliktusnak, nem a világ másik végén fekvõ USA. De egy elhúzódó gazdasági háborúnak is mi, illetve egész Európa és Oroszország látná kárát, hiszen egymásra vagyunk utalva. Az orosz–ukrán válság további élezése tehát egyedül az USA geopolitikai érdeke, hiszen ezzel Európát és Oroszországot egyszerre képes legyengíteni.
– Ha Európának nem érdeke a konfliktus szítása, miért teszi mégis? Önmaga ellensége lenne az európai politikai elit?
– Hogy miért ennyire ostoba és önsorsrontó az európai politikai elit, beleértve a magyart, azt nem tudom. De ha volt bármi célja is annak, hogy – a WikiLeaks iratok tanúsága szerint – Washington saját szövetségeseit, minden európai politikust lehallgasson, akkor az az, hogy a gyûjtött információkat felhasználja ellenük. Meggyõzõdésem, hogy az USA zsarolással sakkban tartja az európai politikai elitet. Csak reménykedhetünk abban, hogy Európa jövõje fontosabb az európai politikai elitnek, mint saját politikai pályafutásuk.
Pörzse Sándor
Link
Hozzaszolasok
Oldal: 2 / 2: 12
#11 |
satu
- 2014. September 26. 21:37:45
#12 |
gojabaal
- 2014. September 27. 06:32:19
Oldal: 2 / 2: 12
Hozzaszolas küldése
Hozzaszolas küldéséhez be kell jelentkezni.