Na, ezt is megértük így karácsony idusán! Ott jó élni, ahol tudod, mi lesz holnap a hírekben, ahol hétszámra nem történik semmi említésre való. Ahol az élet tervezhetõ, kiszámítható.

Igaz, mi sem panaszkodhatunk, mi is tudjuk, mi lesz a hírekben. Új adók, szigorúbb rendeletek, még irracionálisabb törvények. A lényeg örökké izgalomban, pánikban tartani az embereket, senki ne tudhassa, mire ébred reggel. Magyarország egy õrültek háza, nincs nap, hogy a hatalom ki ne találna valamit. Mindent felforgatnak, folyton átírnak, átszerveznek, a jót elrontják, a rosszat még rosszabbá teszik – az összes dühüket, akarnokságukat tébolyult aktivitással adják tudtunkra. Úgy élünk, mint egy örökös költözködésre ítélt ház lakói, akik mindig egy éppen kiürült lakásba hurcolkodnak át.

Napra nap, rosszra rossz, az események éveken át ezen az egyenletes pályán mozogtak, a gyõztesek egyhangú monotóniával gyalulták a vesztesek, az emberek életét. Új törvények százaival biztosították maguknak, hogy nekik bármihez joguk van, és hogy minden törvénytelenség törvényes. A demokráciák békés színterein és jól bevált módszereivel is intézhették volna a dolgainkat, de ami jó Londonnak, Rómának, Párizsnak, az nem felelt meg Felcsútnak. Így végül ügyintézésre maradt az utca, az egyetlen hely, amely kimaradt a demokrácia ellen zendülõk számításából. Pedig a Fideszben tényleg mindenre gondoltak, hatalomátvételt még nem terveztek meg ilyen alaposan. Mert a választási gyõzelem csak a despotizmushoz vezetõ út kapuját nyitotta meg elõttük. A részletesen elõre kidolgozott alkotmányos puccs, majd az évekre elnyújtott, apránként adagolt államcsíny csak ezután következett.

Megannyi tüntetés után és elõtt, talán már nem indokolatlan felvetni: mit tesz majd Orbán Viktor, ha egyszer tényleg megtelik az utca? Miután nagyon sok rosszat tett szükségtelenül, mit csinál majd, amikor a rendszere valóban védekezésre kényszerül? Vízágyúztat? Kijárási tilalmat rendel el? Behívja az oroszokat? Vagy szerencséje lesz, és még elõtte kintrõl vagy bentrõl megbuktatják? És vajon mi lesz Angela Merkel retiküljében, ha februárban pár órára elugrik hozzá Pestre? Mit fog mondani, mutatni neki? Vagy tényleg azért jönne, hogy megerõsítse Orbán pozícióját? Netán a német kancellár is a magyar nép ellensége lett?

Rendkívüli év lesz 2015. A Fidesz vezetõi tényleg elhihették, hogy a fák az égig nõnek, de talán van még annyi Magyarországban, hogy hátat fordítson Orbánék keleti haverjainak, aztán bûnbánó mosollyal visszatérjen oda, ahonnan elhurcolták. A tartósnak gondolt despotikus állam ötlete jelzi, hogy Hódmezõvásárhely, Körmend, Csorna meg Pápa, és persze a legfõképp Felcsút milyen irdatlan távolságra van a világtól. Vagy Orbánék bedõltek saját nagyzási hóbortjuknak, hogy „Magyarország világnemzet”? Megnyugtatta õket a baloldal szerencsétlenkedése, a sok nyöszörgés, verbális kapituláció? Azt viszont elismerhetjük, hogy EU-tagként, egy demokratikus máz mögé lényegében egy diktatúrát kiagyalni, nem kis képzelõerõre és merészségre vall. Mint egy elszánt kis csapattal bevenni egy jól védett erõdöt.

És majdnem össze is jött nekik. A nép már feladta, közel volt hozzá, hogy végképp beleragadjon saját gyávasága mocsarába, csakhogy a Fidesz képtelen volt leállni. Sikerült mindenkibõl ellenséget csinálnia, még a leghûségesebb mágnás, nagyvállalkozó, bankár vazallusaik közül is jó néhányból. Pedig akár az elsõ éjszaka jogát is gond nélkül visszaállíthatták volna, biztos, hogy a jobboldal azt is kitörõ örömmel fogadja. A bal azért méltatlankodott volna, a Klubrádióban, hogy megint nem volt egyeztetés. Orbánt azonban túlhajtották végtelen ambíciói. Egy éppen miatta elszigetelõdött ország vezetõjeként a világpolitikába is belevetette magát, lényegében ütõlapok nélkül, fizetõeszközként csupán a szívének oly kedves árulást felajánlva. Ahogy a gazdaságban is hazardõr piramisjátékot játszik, a nemzetközi politikában sem számolt a következményekkel. És az orosz kaland nagyon rosszul sült el: a cselekvésképtelen EU-bürokraták után végül a még mindig fiatalos és bizonyos elveken nem könnyen átlépõ Amerikával találta magát szembe. Ez pedig alighanem megpecsételte a sorsát.

A miniszterelnök páratlan szerencsesorozata véget érni látszik, hirtelen minden ellene fordult, de a harc a rendszere ellen majd még csak most kezdõdik. Az utcákon pedig még rengeteg a hely. Amikor tüntetni megyek, százak és százak jönnek velem szembe, a presszókban fiatalok ücsörögnek, talán nem is tudják, hogy mások értük, helyettük is dideregnek. Ha meg errõl kérdezed valamelyiket, rendszerint nyûgösen, gõgösen azt feleli: engem nem érdekel a politika. Szóval nem érdekli a saját élete. Elie Wieselnek van egy idevágó mondása: A közönyösség nem csak bûn, hanem büntetés is… a közöny az ellenség barátja.

A kirobbant népi elégedetlenség még csak formálódik, de a tüntetõk többsége tudja, hogy egy-egy ügy orvoslása már nem elég: magától a becstelen ügyek ezrein virágzó Fidesz-rendszertõl kell megszabadítaniuk az országot. Nagy hátrány, hogy a háttér, amelybõl valami gyökeresen újnak kéne kinõnie, most szinte reménytelen. Négy és fél éve retardált történészek, elvetemült politikusok, médiagengszterek, sunyi kis helyezkedõk paradicsoma az ország. A tömeg mégis ment velük, mert a tömeg gyakran ilyen: kapitulál a téboly és a hangerõ elõtt. Az ír filozófus, Edmund Burke pontosan látta: „A gonosz gyõzelméhez csak annyi szükséges, hogy a jóemberek ne csináljanak semmit.” Hogy Orbánnak volt mersze magára vállalni a gonosz szerepét, rendben van. Egy szem ember, aki a bûn útját választotta. Viszont milliók hagyták!

Na és a jobboldal? A demokrácia ügye rájuk nem igen számíthat. Õk még ebben a lebomló, lecsúszó országban is mindig megtalálják a „szépet”, tíz rossz adatból az egyetlen kedvezõt, csakhogy tovább hihessenek. Orbán kedvéért még Putyinba is beleszerettek, mire, tessék, a mintaállamról épp most derül ki ország-világ elõtt, mennyit is érnek valójában az efféle parancsuralmi rettenetek. Talán mégsem a Nyugat hanyatlik.

Jóllehet, a felelõsség messze nem egyenlõen oszlik meg jobb- és baloldal között, a számlát sajnos közösen álljuk. És a végösszeg, amely egyben a többi korábbi miniszterelnök teljesítményét is jelzi, mellbevágó. A közbeszéd ma nem arról szól, utolértük-e már Ausztriát – végtére is volt rá háborítatlan negyedszázadunk –, hanem, hogy négymillió ember él szegénységben, vagy csak hárommillió. És hogy ami itt van, az már diktatúra, vagy csak sima kis egyszemélyi uralom, amely történetesen elemészti az életünket. Érhet-e országot nagyobb tragédia az események ilyen végzetes, szinte megmagyarázhatatlan elfajulásánál?

De végre megmozdult valami. És ez jó, mert egy olyan rendszerben nem lehet élni, amelynek Schmitt Pál, Habony, Mészáros Lõrincz az emblematikus figurái. Ahol most már naponta bugyog fel valahonnan a szenny. Alighanem kiszámíthatatlan idõszak következik, márpedig sokak számára a biztos rossz is jobb a bizonytalanságnál. Ezért õk most aggódnak, és talán jogosan, de nekik is van választásuk: pótolhatják, amit elmulasztottak korábban. És ha õk is ott lesznek az utcán, akkor a mennyiség átcsaphat rendszerváltó minõségbe. Hogy aztán jobb- vagy baloldali restauráció helyett, huszonöt év késéssel végre megkezdõdhessen az igazi rendszerváltás.
Link