Navigacio
Szakmai oldal:
RSS
Jásdi Kiss Imre: Hatodik Pecsét
Bejelentkezés
üdvözlet
A MAI NAPTÓL (2015/09/22) AZ ÚJ WEBOLDALUNK A: HTTP://POSTAIMRE.MAGYARNEMZETIKORMANY.COM :)
.....................
(A www.postaimre.net a továbbiakban szakmai oldalként müködik
az egykoti www.magyarnemzetikormany.com/pi-klub cím - archiv oldalként, amint tapasztalhatjátok - még mindig elérhetö.)
.....................
(A www.postaimre.net a továbbiakban szakmai oldalként müködik
az egykoti www.magyarnemzetikormany.com/pi-klub cím - archiv oldalként, amint tapasztalhatjátok - még mindig elérhetö.)
A MUNKANÉLKÜLISÉG ÉS AMI MÖGÖTTE VAN
Évek óta figyelem a magyar álláslehetõségeket és a helyzet napról napra siralmasabb.
Inkorrekt, hiteltelen szavú munkáltatók keresnek bepalizható, éhbérért is munkát vállaló embereket, valamint „muszájból” meghirdetett állásajánlatokkal kápráztatják el a keresõket.
Országunk a rendszer/gengszterváltás óta egyre csak lejjebb süllyed a posványban, a szervezett háttérhatalom a libériás inasai segítségével pedig mindent elkövet annak érdekében, hogy egy magyarságát felejtõ népet kreáljon belõlünk.
Az európai uniós tagság mit hozott számunkra? Még nagyobb nyomort, mint ami volt és tetejébe az adósrabszolgaságot!
Az EU-s pályázati lehetõségekkel azt sugalmazták, hogy munka és gondolkodás nélkül is lehet országot építeni. A spekulációknak teljes teret adtak, s így törvényes keretek között lehet kirabolni az embereket, ezzel példázva azt, hogy a munkából nem lehet megélni.
A munkanélküliséget kiváltó szervezett háttérhatalom célja az, hogy egy állandó hiányérzetben szenvedõ, kétségbeesett egyénné váljon az ember, akinek elsõdleges szempont az életben az egyedfenntartás („túlélés bármi áron”), a csoportfenntartással szemben. Így törik meg a közösségi összetartozás érzését és e rendszer olyan embereket nevel ki, akik csakis saját érdekeiket tartják szem elõtt.
Ha az emberek közt nincsen bizalom és folyamatosan becsapják egymást, akkor a harag és gyûlölet annyira elvakítja õket, hogy eszükbe sem jut gondolkodni és feltenni a kérdést, hogy „Mi, vagy ki áll ennek a hátterében és mi a célja?”
Az emberiség retteg a harmadik világháború kitörésétõl, holott ez már régen bekövetkezett és napjainkban is tart, csak nem vesszük észre, hogy most a háborút nem tankokkal, hanem bankokkal, nem vadászrepülõkkel, hanem utasszállítókat átalakított chemtrail-csíkot húzó repülõkkel, törvénytelen törvényekkel, gyógyszernek és élelmiszernek álcázott mérgekkel vívják.
Sok éves tapasztalattal rendelkezem álláskeresés tekintetében. Hazudik az, aki azt állítja, hogy csökkent a munkanélküliek száma! Csökkenésrõl szó sincs, növekedésrõl annál inkább.
Ezzel az írással valószínûleg sokaknak nem mondok újat, de hátha mégis!
Ebben a munkámban összefoglalom a munkanélküliséggel és álláskereséssel kapcsolatos tapasztalataimat, s közben igyekszem a hagyományostól eltérõ megvilágításba helyezni az állástalanság állapotának okát.
A munkanélküliség okait holisztikus gondolkodásmóddal vizsgálom, melynek alapelve az, hogy minden mindennel összefügg, tehát semmi sem történik véletlenszerûen az életünkben!
Aki úgy gondolja, hogy az élete tele van véletlenekkel (melyek csupán a tudatlanságának magyarázatai), vagy a sors (Isten) büntetéseivel, az a személy ne olvasson tovább!
Gondolkodásra és az összefüggések megértésére hívom az Olvasót, nem pedig önsajnálkozásra és bûnbakok keresésére.
MUNKAHELYI LÉGKÖR NAPJAINKBAN
Munkanélküliségem évei alatt igyekeztem minden lehetõséget megragadni, hogy a megélhetés érdekében munkát találjak. Számtalan álláshirdetésre jelentkeztem és ismerõsök is próbáltak a maguk módján segíteni, ám mégis folyamatosan falakba ütköztem.
A „valamibõl élni kell” és a tapasztalatszerzés okán néhány évvel ezelõtt közmunkát is vállaltam, ahol volt szerencsém meggyõzõdni arról, hogy a közalkalmazotti szféra az egyik leggusztustalanabb közösségek és munkáltatók egyike. (Ahogy embertársaimtól hallom a szolgáltató cégek, a multik és a magántulajdonban lévõ vállalkozások légköre sem különb.)
A mai világban nagyon sok emberre jellemzõ a kétszínûség (sokszínûség), akik társadalmi és munkahelyi pozíciójuk megtartásának érdekében nyalnak a feljebbvalójuknak. Gyakran eltûnõdtem azon, hogy az effajta emberek be tudják-e még húzni a szájukba a nyelvüket, ugyanis annyit nyalnak talpat és mást, hogy ennyi nyelvmunkától csodának tartom, hogy a szájukban még elfér eme testrészük.
A munkahelyeken hatalmi harcok zajlanak még a „legkisebbek” között is.
A vezetõ beosztásban lévõk gyakran fitogtatják fölényüket a beosztottakkal szemben. Ennek oka általában az, hogy a személy tele van félelemmel, állandóan retteg attól, hogy elveszíti „hatalmát”, valamint annyira gyenge és tehetetlen saját életének területén, hogy már csak úgy érzi magát valakinek, ha másokon uralkodik. Sokak pedig állandóan helyezkednek, fúrják egymást és mindig ugrásra készek a másik hátbatámadására azért, hogy pozíciójukat megtartsák és a lehetõ legkiváltságosabbak legyenek a fõnöknél.
Irodai munkásságom során több fõnököm volt, akik azért még emberek tudtak maradni vezetõ beosztásuk ellenére is. Az utóbbi években azonban javarészt gerinctelen, jellemtelen, idegbeteg és súlyos személyiségproblémákkal küszködõ vezetõkkel és munkatársakkal hozott össze a sors. Pl.dolgoztam egy KFT-nél, ahol a tulajdonos úgy fejezte ki intelligenciáját és emberségét, hogy szó szerint a munkavállaló anyját szidta hangosan, mindenki elõtt. Mindegy volt, hogy hallják a kollégák és az ügyfelek – elvégre õ a cég tulajdonosa és a minimálbérért cserébe mindent megtehet a beosztottakkal.
A közmunkavégzésem során pedig az igazgatónõ rendszeresen lelki terrorba tartotta az alkalmazottakat és mindennap kilátásba helyezte valakinek az elbocsátást. Mikor ki volt soron… Gyakran láttam alkalmazottat a folyosón vagy a mosdóban sírni azért, mert az igazgatónõ kivetítette a dolgozóra az éppen aktuális problémáit, elszenvedett és fel nem dolgozott sérelmeit.
Ismerem azt az érzést, amikor az ember gyomorideggel megy dolgozni, és az egész napját a szorongás és a félelem (rettegés) jellemzi.
Mi az oka mindennek és mit tehetünk ezek ellen?
Amíg a többség karriert épít és mindenkin átgázolva vezetõpozícióra törekszik, s ez által gazdagszik; amíg éhbér vagy semmi a fizetsége a tisztességes munkának; amíg lesz olyan, aki alamizsnáért, fillérekért képes eladni nemcsak magát, hanem az anyját is; amíg a környezetünket hibáztatjuk a problémáink miatt; amíg másokat és a világot akarjuk megváltoztatni anélkül, hogy mi magunk változnánk, addig kollektívan semmit nem tehetünk.
Tehetetlenségünk oka a tudatlanság.
MUNKANÉLKÜLIEK és SZÁMKIVETETTEK
Országunkban egyre csak növekszik az álláskeresõk száma, ami a közhiedelemmel ellentétben nem azért van, mert az embereknek büdös a munka. Azt az elvet, hogy a magyar ember buta, lusta, semmirevaló és haszontalan csak belénk akarják beszélni azok, akik évek óta rajtunk élõsködnek, és akiknek az érdekük úgy kívánja, hogy a semmirevalóság és a haszontalanság tudata uralja a lakosság elméjét. Minél nagyobb a széthúzás, annál kevesebb az esély arra, hogy a magyar nép egységtudatra ébred. Az elmúlt húsz évben a szervezett háttérhatalom számtalan eszközt bevetett azért, hogy a magyarok elhiggyék magukról, hogy egy szerencsétlen, mihaszna nép. És elhittük!
A bábkormányok pedig a hatalmon maradásuk érdekében asszisztáltak ahhoz, hogy országunkat minden tekintetben kizsákmányolják.
Módszeresen tönkretették hazánk iparát és mezõgazdasását. Volt cukorgyárunk, húsüzemünk, tejgyárunk, konzervgyárunk, dohánygyárunk, ruhagyárunk, cipõgyárunk, mezõgépgyárunk, vagongyárunk, gördülõcsapágy üzemünk stb. melyeknek elkótyavetyélésével és 1 Forintért való kiárusításával ellehetetlenítették Magyarországot a népével együtt.
A termelõcégek felszámolásával nagyon sokan kerültek az utcára. Ekkor kapta a lakosság azt az ösztönzést, hogy legyen magánvállalkozásuk az embereknek és gomba módjára elkezdtek szaporodni a jobb élet reményében a KFT-k, BT-k, ZRT-k és az egyéni vállalkozók. Senki nem vette észre (mert nem akarta észrevenni), hogy országunk kizsákmányolása milyen profi módon történik és, hogy egyre inkább tömeghipnózisban tartanak bennünket.
Elõször az iparunkat és a gazdaságunkat fojtotta el a háttérhatalom, aztán a magánvállalkozásokat úgy, hogy az éppen hatalmon lévõ kormány a közterheket olyan mértékben emelte, hogy az már megfizethetetlenné vált, s így nem volt kérdés a vállalkozások felszámolása.
Jelenleg pedig a családok vannak soron, akiket a hiteltörlesztéssel, bankadóval, rezsi és egyéb költségekkel, gyógyszerekkel, mérgezett élelmiszerekkel stb. igyekszenek végképp eltörölni.
Az Európai Unió a hontalanságot, a munkanélküliséget, az éhínséget és a sötétséget hozta magával a magyar nép számára.
Az állástalan emberre sokan úgy tekintenek, mint egy élõsködõ parazitára. Még a munkaügyi központban is gyakran érezhetõ a lenézés és megvetés. Minél régebben munkanélküli valaki, annál nyomorultabbnak és haszontalanabbnak érzi magát, az idõ múlásával pedig egyre kevesebb az esély arra, hogy munkát talál.
Amikor 8 hónapig a közmunka egyik résztvevõjeként az „übermensch” irodai közalkalmazottak közt dolgoztam, az igazgatónõ titkárnõje így beszélt rólunk a négy kiközvetített munkavállalóról, akik mellesleg havonta 80.000.- Ft/fõ, azaz 320.000.- Forinttal gazdagították az intézményük pénztárát, ugyanis „fejpénzt” kaptak utánunk az önkormányzattól:
„Az utcáról jöttek ide és oda is mennek vissza.”
Nevünk sem volt, „Dehuszosok”-nak neveztek bennünket. (A DEHUSZ-ra késõbb még visszatérek.)
Minden ember másként éli meg a munkanélküliséget és azt a szégyent, megaláztatást, ami ezzel együtt jár.
A munkahely elvesztésekor egybõl az fogalmazódik meg a személyben, hogy „szerencsétlenségének” oka biztosan az, hogy nem jól végezte a munkáját, nem elég jó szakember vagy esetleg nem alkalmas az adott pályára.
A másik gondolatmenete pedig az, hogy azért lett munkanélküli, mert a fõnök szemét és azokkal a talpnyalókkal veszi körbe magát, akiknek nagy része van abban, hogy õ munkanélkülivé vált.
Mind a két megközelítés rossz!
Az egyik az önostorozás, a saját magunk leminõsítése, a másik a kifelé mutogatás, amikor másokat okolunk a sorsunk miatt.
Semmi sem történik véletlenül! A munkanélküliségnek is oka van és ez az ok abban a személyben keresendõ, aki állástalanná vált.
A munkanélküliség következmény, melyet valamilyen ok váltott ki. Ez az ok nagyon sok minden lehet. Csak néhány példa: eljött a változás/változtatás ideje; egy olyan munkalehetõséget kínál az élet számunkra, amit szeretünk csinálni, és ami által a valódi énünk kiteljesedhet; máshol van ránk szükség (pl. család, karitatív szervezet); tanulási lehetõséget kínál a sors, hogy más munkaterületen dolgozhassunk stb.
A válaszokat magunkban kell megtalálnunk, de nem úgy, hogy semmirevalónak értékeljük létezésünket, vagy másokra mutogatunk.
S, hogy miért lenézett a munkanélküli állástalan ember?
Erre is több magyarázat lehet, csak néhányat emelek ki: Talán elsõként azért, mert az egyén is értéktelennek és mihasznának tartja magát. Hogy is várhatja el valaki, hogy mások megbecsüljék, ha saját magát nem tartja értékesnek? Jól jegyezzük meg, hogy önbecsülésünk értékmérõje mi magunk vagyunk!
Azon is érdemes elgondolkodni, hogy az érintett személy hányszor nézte le, vagy ítélte meg a nála gyengébbeket, vagy állástalan embereket? Na és, hogy állunk az alázat gyakorlásával?
A mai dolgozó embernek két fõcsoportja van: az ambiciózus, akit a karrierépítés és a meggazdagodás vágya vezérel, valamint a kevésbé törtetõ, aki csak dolgozni szeretne, hiszen „valamibõl élni kell”.
A legnagyobb problémát az okozza, hogy a pénz, mint cél szerepel az emberek tudatában és nem, mint eszköz, ahhoz, hogy elérjék a céljukat.
A pénz ma már nem csereeszközként SZOLGÁL, hanem egyfajta Istenként uralkodik az emberek életében. Pénzért bármit…
Sajnos csak keveseknek jut eszébe, hogy azt a munkát végezze, és az által teljesedjen ki az egyénisége, amihez tehetsége van, és amiben örömét leli.
HIVATÁS és KARRIER
Sokan nincsenek tisztában e két szó jelentésével és az ÉLET értelmével. Nem tudják, hogy a hivatás és a karrier között bizony hatalmas különbség van, valamint az ÉLET értelmét sem a pénz jelenti.
Az ember, teremtõ és alkotó munkájának kiteljesedését hivatásnak, azaz teremtésnek nevezzük.
Hivatásunk gyakorlása közben azonosulunk azzal, amit alkotunk úgy, hogy szeretettel, jókedvvel, odaadással és lelkesen végezzük munkánkat. Ez egy olyan teremtés, amibe az ember a „szívét, lelkét” bele adja és a SZELLEM – LÉLEK – TEST harmóniában van egymással. Minden alkotó/teremtõmunka tükrözi az egyén szellemiségét, lelkiségét és személyiségét, tehát istenségét. Ez a fajta munka bármi lehet (fõzés, horgolás, kertészkedés, házépítés, könyvelés, tanítás stb.) a lényeg az, hogy mit él meg az ember (milyen örömteli érzéseket) alkotó tevékenységének ideje alatt.
Csakis az élethivatás szerinti munkavégzés során lehetséges elérni tartós sikert!
A karrier mulandó, nincsen benne teremtõ akarat. A karrierista ember nem az egység megteremtésére törekszik, csupán a pénz, a hatalom és a hírnév miatt csatlakozik be a teremtésbe. A karrieristának hiányos a hivatástudata, mert törekvése nem az egész megteremtésére irányul, hanem csak az egész egy részének a létrehozására.
Mivel a karriert hajszoló ember elsõdleges célja a pénz és az ezzel járó talmi csillogás, – ami a hivatástudattól egyre messzebb viszi – így elõbb-utóbb a személy akadályt fog jelenteni valakinek. Számtalan esettel találkozhatunk, ami arról szól, hogy az egykor nagyon gazdag és híres emberek egyik pillanatról a másikra, hogyan vállnak koldussá (pl. „sztárügyvédek”, politikusok, igazgatók, vállalkozók stb.).
Sokszor ezek a bukott karrieristák görcsösen szeretnék visszaépíteni birodalmukat, ami többnyire nem sikerül. Ez azért van, mert az adott munkakör nem a hivatásuk és annak a tevékenységnek, amit addig csináltak lejárt az ideje.
MUNKAÜGYI KÖZPONT ÁLTAL KÍNÁLT MUNKALEHETÕSÉGEK
Debreceni lakosként a helyi munkaügyi központ által kínált lehetõségeket figyeltem meg tüzetesen, azonban biztoson tudom, hogy az alábbiak az ország minden pontján aktuális jelentõséggel bírnak.
Elsõként itt van mindjárt a „munkaügyi központ”, melynek hivatalos neve: Hajdú-Bihar megyei Kormányhivatal Debreceni Járási Hivatal Munkaügyi Kirendeltsége (még kimondani és leírni is sok). Valójában ez a hivatal egyike, a semmirevaló közösségeknek/intézményeknek. Munkát adni nem tudnak! Ami álláslehetõség ki van írva az elõtérben elhelyezett hirdetõtáblára, azok sem érnek semmit. (Általában azok a munkáltatók ajánlanak e táblán állást, akik csak az állami támogatás miatt veszik igénybe a munkaügyi központ segítségét, és természetesen fizetésként csak a minimálbér jöhet szóba.)
Elõfordul, hogy a munkaügyi központ tanfolyamokat is szervez, persze olyanokat, amelyeknek semmi értelme, hiszen az újonnan „kitanult” szakmákkal sem tud munkát biztosítani az álláskeresõknek.
Sõt tovább megyek… Az EU és a mögötte álló szervezett háttérhatalom parancsára a kormány olyan tanfolyamokat finanszíroz, amitõl nem okosodik az ember, hanem inkább butul, és az agymosás után ugyanúgy a munkanélküliek táborába fog tartozni az egyén, mint a „képzés” elõtt.
Gondolkodjunk már egy kicsit!
Régen egy szakma tanulásához minimum 3 évre volt szükség (lásd szakmunkásképzõ iskolák), s ez idõ alatt a gyakorlati képzések kötelezõek és biztosítottak voltak. Ahogy felszabadult a diák még sokáig tanonc volt és több év kellett ahhoz, hogy kitanulja a szakmájának rejtelmeit.
Ma elég 6-8 hónap ahhoz, hogy valaki „mestere” legyen bármelyik szakmának… de csak papíron, valójában nincs mögötte sem elvi, sem pedig gyakorlati tudás.
Az emberek gyûjtik az iskolai végzettséget igazoló okiratokat (diploma, tanfolyam, idegen nyelv) és azt hiszik, hogy ezek a bizonyítványok hozzájuttatják õket álmaik munkahelyéhez, ami sok pénzt hoz kevés munkával.
Csak úgy mellékesen jegyzem meg, hogy az iskolai végzettséget igazoló bizonyítvány eredetileg azt jelentené, hogy a tanítvány megértett valamit a tanulmányozott területen. Ma már ez aktualitását vesztette, mert a gyorstalpaló tanfolyamokon nem az számít, hogy megértette-e a személy a leckét, hanem az, hogy kifizette-e a tandíj busás árát.
Visszatérve az álláslehetõségekhez, általában minden évben (tavasszal), a közmunkaprogram keretében a szerencsésebbeknek ajánl a munkaügyi központ valami munkát (irodai, szak-, illetve segédmunka), azonban ehhez is nehéz hozzájutni és csak néhány hónapig tart, a semmitõl viszont több.
Nem tudom kihagyni írásomból a munkaügyi hivatalban dolgozók „lelkes segítõkészségét”!
Némelyik ügyintézõre csak rá kell nézni és egyértelmûen látszik, hogy mennyire tekinti hivatásának azt, amit csinál! Egyes hivatali dolgozókról csak úgy sugárzik az életuntság, a fásultság, az érdektelenség, de találkoztam már olyannal is, aki olyan goromba volt az ügyféllel, mint a pokróc.
Mit is várhatnánk az ilyen „segítõktõl”, akik magukon sem tudnak segíteni?
Ahogy elnézem, ebben a szférában sokak azt hiszik, hogy számukra egy életre szól az a munka, amit jelenleg végeznek és betonbiztos munkahelyük van. Nagyon rosszul hiszik!
Természetesen létezik rendes, jó szándékú, segítõkész ügyintézõ is, akiben még van emberség és valóban azon munkálkodik, hogy segítségére legyen az álláskeresõnek.
Dehusz saját1 szerk.jpgSzeretett városom másik „nívós közmunkáltatója” a DEHUSZ: Debreceni Humán Szolgáltató Kiemelkedõen Közhasznú Nonprofit Korlátolt Felelõsségû Társaság (KFT).
Ez a szerv a közfoglalkoztatásra, vagyis a közterületi közmunkára van szakosodva. Magyarul fogalmazva: napjainkban a debreceni állástalan ember számára a DEHUSZ a szemétszedés és az utcák takarításának lehetõségét kínálja. Ezzel még nem is lenne gond, hiszen a munka nem szégyen és a környezet tisztasága is fontos. A problémát az éhbér, a megalázottság és a munkanélküliség csökkenésérõl való statisztikai hazugság jelenti.
Ezek a szegény munkanélküliek havi 50.000.- forintért napi 8 órában róják az utcákat esõben, hóban, fagyban és forróságban, miközben szinte emberszámba sem veszik õket. Még arra sincs lehetõségük, hogy a „folyó ügyeiket” elvégezzék, hiszen nem áll rendelkezésükre illemhely. (A férfiak még el is intézik valahogy a dolgot – bár ez is tiltott közterületen – de a nõknek semmi lehetõségük nincsen, fõleg akkor, ha nehéz napjaikat élik…) A munkáltató úgy van vele, hogy a dolgozó menjen be valami vendéglátó egységbe és intézze el ott a dolgát. Igen ám, csakhogy ezért vagy fizetni kell, vagy pedig fogyasztani valamit. Havi nettó 50.000.- forintos fizetésbõl azonban nem vastagon telik erre az egyszerû közmunkásnak.
Dehusz szerk.jpgAmi viszont mindezeken felül még vérlázító, az a DEHUSZ felirattal ellátott feltûnõ sárgászöld színû mellény/kabát, kötelezõ viselése.
Természetesen a jogi viták elkerülése végett erre is hoztak törvényt, melynek az a lényege, hogy minden közterületen dolgozó ember számára kötelezõ a láthatósági ruházat viselése.
Akármilyen törvény mögé is bújtatják e mellény/kabát kötelezõen elõírt viselését, ez már akkor is diszkrimináció! E felirattal nyilvánosan megjelölik az embereket és hátrányos különbségtételt tesznek a lakosság között. Akár faji, vagy iskolai végzettség különbségtételrõl van szó mindenképpen a megalázás és a lejáratás áll a háttérben.
Ha ennyire fontos a közterületeken dolgozók láthatósága, akkor a hivatalokban is kötelezõvé kellene tenni az effajta munkaruhát, elvégre azok is közterületnek számítanak, hiszen a lakosság tartja fent.
Hivataltól függõen más színû mellényt hordhatnának például a politikusok, az önkormányzati és a kormányhivatali, valamint az adóhatósági dolgozók a hátukon egy olyan felirattal, amelybõl egyértelmûen kitûnik a munkáltató és a dolgozó haszontalansága. A lényeg: a feltûnõ jól láthatóság és a nagybetûs felirat! Miért ne tudhatná mindenki, hogy melyik csoportba tartozik a „ruha” viselõje? Vajon mennyire tetszene a „ki, ha nem én” társaságnak, ha leköpködnék õket és megjegyzéseket tennének rájuk?
ÁLLÁSHIRDETÉSEK
profession v.jpgAz országunkban uralkodó óriási munkanélküliség ellenére álláskínálat van bõven az interneten és különbözõ hirdetési újságokban. Csalókból, MLM rendszerbõl, otthon végezhetõ távmunkából, ügynöki tevékenységbõl és „kényszer” hirdetésekbõl gazdag a kínálat.
Sokszor azt sem tudja az álláskeresõ, hogy kinek küldi el e-mailben a szakmai önéletrajzát, s kinek adja ki munkásságának részleteit.
Csaló az, aki munkába állás elõtt pénzt kér a munkavállalótól, valamint az is, aki „próbanap” címen fizetés nélkül napokig, vagy akár hetekig dolgoztatja a jelentkezõt. Milyen munkahely az, ahol az alkalmazott fizet azért, hogy dolgozhasson, és milyen munkáltató az, amelyik próbanap ürügyén használja ki az ember nyomorúságát, s így szerez ingyen munkaerõt?
Az MLM rendszert sem kell bemutatni. Ez a vásárlás-ösztönzõ marketingformák egyike. Egy piramisrendszer, melynek van egy alap és egy záróköve. Mindig az jár jól, aki a zárókõhöz, vagyis a piramis csúcsához van legközelebb. Az alapkõhöz közelebb levõké a kulimunka és néhány fillér, ami megélhetést nem biztosít.
No és az ügynöki munka… Ez egy igen tág tevékenységi kör sok undormány belefér. Csak néhány példa: telefonos munka, befektetési tanácsadó, értékesítési tanácsadó, kapcsolattartó és adminisztratív munkatárs, pénzügyi kapcsolattartó, pénzügyi szakreferens, pénzügyi menedzser, üzletkötõ stb.
Ezek a házalós és telefonon zaklatós ügynöki tevékenységek a legvisszataszítóbbak, és azok sem akármilyen személyiséggel rendelkeznek, akik ezt csinálják. Az ilyen jellegû munkát végzõ emberekre nagymértékben jellemzõ az erõszakos és agresszív magatartás. Ha nem tudja rábeszélni az állástalan embert arra, hogy õt szolgálja, akkor elõször csak érzelmileg és anyagilag manipulálja, ha ez sem jön be, akkor támadóvá válik és elkezdi kritizálni, megítélni, valamint minõsíteni a személyt.
Kényszerhirdetésnek nevezem azt, amikor a munkáltató meghirdet egy állást azért, mert törvény írja elõ, de már régen meg van rá az ember. Ebben az esetben legtöbbször olyan szövegû hirdetés kerül feladásra, hogy nem született még le a Földre az a személy, aki megfelelne a feltételeknek.
A közalkalmazotti álláshirdetésekben sem akármilyen elvárások vannak felsorakoztatva.
Amikor egy közalkalmazotti státusz kerül meghirdetésre az elvárások közt szerepel, – a fényképes szakmai önéletrajzon kívül – az iskolai végzettségeket igazoló és egyéb személyes dokumentumok, valamint három hónapnál nem régebbi erkölcsi bizonyítvány mellékletként való csatolása. A naivabb álláskeresõ egyén az utolsó fillérjét is képes kiadni az erkölcsi bizonyítványért és mellékeli jelentkezéséhez a hirdetésben leírt okmányokat, s közben fel sem merül benne az adataival való visszaélés lehetõsége. Pedig bármi megtörténhet…
ÁLLÁSINTERJÚ
Aki idáig eljut, az már „szerencsésnek” mondhatja magát és felcsillan egy halvány reménysugár, hogy talán lesz munkahelye. Azonban még most jön a neheze!
Itt aztán kapja az ember a kereszt és a hülye kérdéseket!
A szakmai tapasztalattól kezdve, a családi háttérig mindenre kíváncsiak.
Mi az egyén hobbija, hova és milyen idõközönként megy nyaralni, ha egyedülálló, akkor van e barátja vagy barátnõje, van-e gyerek, és ha van, mennyi idõs, miért szeretne a cégnél dolgozni, miért tartja magát a legalkalmasabbnak az adott állás betöltésére stb.
A nõknél a gyerekkérdés a buktató! Ha van gyereke az illetõnek az a baj, mert feltételezik, hogy ha megbetegszik a gyermek, akkor a szülõ táppénzre megy. A munkáltató azonban olyan embert keres, akire lehet számítani, és akinek a cég az elsõ, nem pedig a gyereke (a táppénz költségeirõl már ne is beszéljek).
Ha nincsen gyerek az azért jelent problémát, mert a nõnemû jelölt valószínûleg elõbb-utóbb szeretne anyává válni, a gyermekgondozási évek és a kisgyermekkor táppénzes idõszaka pedig szintén csípi a munkáltatók szemét.
A fiatal pályakezdõvel az a baj, hogy nincsen gyakorlata, de a 40 év feletti sem jó, mert az meg ugyan tapasztalt, de a munkáltató szerint nem elég lendületes, tehát öregnek számít ráadásul a minimálbérnél is többet kell neki fizetni.
Az állásinterjú után mindig megígéri a munkáltató, hogy x idõn belül jelentkezik és tájékoztatást ad a döntésrõl. Azt bizonyára tájékoztatja is, akire a választás esik, de a többi résztvevõt arra sem érdemesíti, hogy egy e-mail levelet küldjön a nemleges válasszal. A fél kezemen meg tudom számolni, hogy hány munkáltató tartotta be az állásinterjún adott „telefonon mindenképpen értesítjük” ígéretét.
Az álláshirdetésekben leírt, munkáltatók által kínált lehetõségek nagy része is hazugság (versenyképes jövedelem, egyéb juttatások, hosszútávú munkalehetõség, biztos háttér, változatos feladatok, vállalati autó, vállalati mobiltelefon, barátságos csapat stb.).
A versenyképes jövedelem sokszor minimálbért, az egyéb juttatások pedig 5-6 ezer forint értékû étkezési utalványt jelent.
(Olyan „állásajánlóval” is találkoztam már, aki irodai alkalmazottat keresett a családi vállalkozásába. Behívott állásinterjúra és azt ígérte, hogy 3-4 napon belül telefonon értesít a döntésrõl. Fel is hívott, ám közölte, hogy az adminisztrátori állást ugyan nem kaptam meg, de a barátnõje lehetnék, amit õ anyagilag honorálna. Ezzel csak arra szeretnék rámutatni, hogy ilyen is van… a következtetések levonását az Olvasóra bízom.)
KÜLFÖLDI MUNKAVÁLLALÁS
A gengszterváltás és az európai uniós tagságunk sokadik következménye az lett, hogy „megnyílt” a világ, s vele együtt az országhatár is a magyar ember számára. Országunk kiárusítása és tönkretétele után a családok (életközösségek) megsemmisítése következett.
Sok hazánk fia azért ment ki külföldre dolgozni, mert itthon nem kapott munkát. Ha esetleg mégis talált állást, akkor a fizetése nem fedezte a megélhetési költségeket. Családapák hagyták itt asszonyaikat, gyerekeiket a nagyobb jövedelem érdekében, melynek sok esetben fásultság, depresszió, elhidegülés, tönkrement párkapcsolat lett az eredménye.
Most pedig a gyermekeink mennek külföldre, mert Magyarországon nem kapnak munkát és nem látják biztosítottnak a jövõjüket. A kivándorló fiatalokat „gazdasági menekülteknek” nevezte az egyik magyar politikus, akinek mellesleg van egy rakat utódja.
Ezért szorgalmazná a kormány a gyermekszületést, hogy aztán gazdasági menekülteket csináljon a fiatalokból?
Persze az emberek külföldre való eltávolításának is megvan a maga jelentõsége, hiszen valahogy még idejében meg kell szabadulni a fiatal generációtól, nehogy idõnap elõtt isteni éntudatra ébredjen az ifjúság, és változtasson a saját és az ország sorsán!
Ha pedig évek múlva a „menekült” mégis visszatér az anyaországba, akkor szinte biztos, hogy egy egészségileg lerobbant, érzelmileg kiégett és szellemileg toprongy emberként tengeti majd itthon a hátralévõ életét, akiben fel sem merül a változtatás kérdése. Azokról pedig már ne is beszéljek, akik meghalni jönnek haza, mert a külföldi munkavégzés olyan szinten az egészségük rovására megy, hogy gyógyíthatatlanokká válnak.
Okos, értelmes és szorgalmas honfitársaink napi 10-14 órát dolgoznak nehéz fizikai munkát más ország minimálbéréért.
Külföldön pedig szeretik a magyar munkavállalót, hiszen szorgalmas, precíz, alázatos és még nem is kell az elvégzett munkáért sokat fizetni.
Nem szükséges külföldre utazni ahhoz, hogy idegen országokat szolgáljunk!
Ha a magyar nem megy külföldre, akkor az jön el hozzánk. Elegáns nevet adtak az országunkat fosztogatóknak, ma már „befektetõknek” nevezik õket, holott közönséges rablók. Szinte nincs is olyan nagyobb cég, amiben ne lenne külföldi érdekeltség, vagy ne állna a háttérben egy politikai párt.
Hazánk nemcsak gazdaságilag van tönkretéve, hanem individuálisan is, hiszen az emberektõl elvették az élethez való jogukat. A probléma csak az, hogy a lakosság az „élethez való jogáról” önként és dalolva mondott le.
Nemcsak az országot taposták el, hanem vele együtt a nyelvünket (ny-ELVünket) is. Hazánk tele van külföldi kizsákmányolókkal, akik még arra sem veszik a fáradtságot, hogy ha már idejönnek fosztogatni, akkor megtanulják a magyar nyelvet.
Az addig rendben van, hogyha a magyar ember megy ki külföldre dolgozni, akkor meg kell tanulnia annak az országnak a nyelvét, ahol a kenyerét keresi. Az már viszont mindennek a teteje, hogy Magyarországon azért nem jut munkához valaki, mert nem beszéli más nemzet nyelvét.
A lakosság nagy részét nem kérdezte meg senki, hogy akarjuk-e, hogy a külföldi „befektetõk” (pl. multik) megszállják az országot, tehát nem hívtuk ide õket. Ha pedig hívás nélkül idejöttek, akkor az a minimum, hogy tanuljanak meg magyarul! Akinek pedig ez nem tetszik, az menjen haza a saját országába és fektessen be ott!
A világ angolkórban (fény hiányban) szenved és most már Magyarország is.
Nem véletlenül akarják a nemzetünkkel együtt nyelvünk írmagját is elpusztítani! A magyar, a világegyetem legõsibb népe, az õsnemzet, aki a kozmikus nyelvet beszéli – éppen ezért a magyar nép és nyelv ELPUSZTÍTHATATLAN!
SZAKMÁK, TEVÉKENYSÉGI KÖRÖK
Napjainkban nagyon sok gyereknek halvány fogalma sincs arról, hogy késõbb mivel szeretne foglalkozni. Nem érdekli õket semmi a számítógépen (sz-ámító-gép), a bulizáson és a csavargáson kívül. (És akkor még az alkoholt és a drogot nem is említettem.)
Gyakran a szülõ dönt arról, hogy hova menjen a gyerek tanulni. Anyuka, apuka pedig elfogult és többnyire nincs is tisztában gyermekének képességeivel. Már új szülött korban „megálmodja” a szülõ, hogy mi legyen az utódból, ha felnõ, és napi szinten igyekszik azt bekódolni az agyába. Szegény gyerek úgy nõ fel, hogy a szülei, akik mellesleg a „legjobban szeretik” és a „legjobbat akarják” neki folyamatosan mossák az agyát és rákényszerítik az akaratukat. Ezek a szülõk vagy sikertelenek munkájuk terén és úgy gondolják, hogy a gyerek majd megvalósítja azt, amit õk nem tudtak, vagy pedig olyan szakmáról van szó, ami „családi hagyománnyá” vált, és apáról fiúra száll (ilyen pl. az orvos, ügyvéd, magán vállalkozások stb.).
Nem kevés olyan esettel találkoztam, ahol a gyerek valami „egyszerû szakmát” szeretett volna tanulni, mert az érdekelte, de a szülõ rákényszerítette az egyetemre mondván, hogy minél többet tanulsz és minél több diplomád van, annál kevesebbet kell majd dolgoznod a sok pénzért. Nem tûnik fel a korlátolt gondolkodású anyának és apának, hogy gyermeke bukdácsol, és csak kínlódik évekig a felsõfokú intézményben, aztán vagy elvégzi, vagy nem. Még ha meg is szerzi a diplomát a csemete, sokszor annyit ért a szakmájához, mint tyúk az ábécéhez.
Az oktatási intézmények sincsenek toppon, hiszen semmi értékeset nem tanítanak a gyerekeknek csak hazugságokat. A szakképesítések egyenlõk a nullával.
Most minden gyerek jogász, közgazdász, orvos, tanár, igazgató, menedzser és Isten tudja, hogy milyen értelmiségi akar lenni. Az viszont senkinek nem jut eszébe, hogy dolgozni is kéne…
Jó mesterembert (pl. vízszerelõ, burkoló, festõ, villanyszerelõ, asztalos, lakatos, varrónõ stb.) manapság nehezen lehet találni,kontárt, csalót viszont nagyon sokat.
Csak néhány munkaterület, amelyeknek az idõ folyamán eltorzították a szépségét és az értelmét:
Jogi szakmák: Eredeti célja az, hogy korrektül és gyorsan segítsen megoldani a konfliktusokat.
Most legtöbbször az ügyvédek, bírók és ügyészek érdekeit szolgálja (a korrektséghez pedig köze sincs). A jogi szakmában lévõk oly módon nyerészkednek, hogy gondoskodnak arról, hogy az általuk kezelt konfliktusok hosszan tartók és komplikáltak, a jogi nyelvezet érthetetlen, a törvények és rendeletek pedig olyan szövevényesek legyenek, amennyire csak lehetséges.
Biztosítási szakmák: Eredetileg arra találták ki, hogy megfelelõen elrendezze az egyén bármilyen komolyabb „balszerencséjének” megosztását a közösség tagjai között.
Mára ez egy iparággá nõtte ki magát, ami erõszakosan nyomul minden felé, és új rendszereket ad el a félelemre alapozva. Folyamatosan teremti és terjeszti az újfajta veszélyek kockázatát, amelyek ellen az állampolgárok úgy érzik, hogy biztosítaniuk kell magukat.
Oktatási szakma: Széleskörû szakértelmet és tudást kellene nyújtania, felkészítve a diákokat arra, hogy megállják helyüket a gyakorlati életben.
A mai tanterv és oktatás nem a tudásról és a szeretetteljes tanításról szól, hanem arról, hogy gondolkodásra képtelen, vak és süket embereket, vagyis engedelmes állampolgárokat neveljenek a gyerekekbõl.
Mostanra egy értelmetlen elméleti tudás és bizonyítványtermelõ üzemmé vált, amelyek nélkül az egyébként értelmes és intelligens fiatalemberek hátrányos helyzetben vannak.
Tudományok, tudományos kutatások: A tudományok lényege az élet alapelveire irányuló tudás fejlesztése.
Mostanra a tiszta és õszinte tudás feltárásáról a figyelem áthelyezõdött a tanulmánykészítõ szakértelem csiszolására és az „értelmetlen, semmitmondó” kutatások támogatásának elnyerésére. A támogatások és a tudományos kutatások témái, valamint eredményei feletti ellenõrzés a világ legnagyobb vállalatai kezében vannak, akiknek nem érdeke sem a környezet tisztasága, sem az emberek boldogulása.
Gazdálkodás: Eredetileg az állattenyésztést, a föld és gyümölcsei gondozásának szeretetét jelenti.
Most a vegyipari cégek termékeinek beadagolásáról, a föld mérgezésérõl és a marketingrõl szól. A gazdálkodás ma a nemzetközi törvények, a segélyek, támogatások, szubvenciók iránti kérelmek és az ipari manipulációk útvesztõje.
Mûvészi hivatás: Ez a tevékenység valójában arra szolgál, hogy olyan tudati tartományba juttassa a mûvészt és a mûvészeti alkotás élvezõjét, ahol mindketten megélik saját teljességük isteni önkifejezõdését és érzékelését.
Ma a mûvészet a divatról, galériákról és a marketingrõl szól.
Vallások (egyházak, szekták, hitgyülekezetek), spiritualitás, ezoterika (jósok, „látók”, mesterek, fekete mágusok):
Céljának annak kellene lennie, hogy ösztönözze az embereket Isten megismerésére, megértésére és szeretetére.
Ehelyett sokkal inkább saját túlélésük és hatalmuk elõsegítésével foglalkoznak, félelmet és viszályt szító tanok hirdetése révén. Nem azt tanítják, hogy „szeresd az Istent”, hanem azt, hogy „félj az Istentõl, mert megbüntet”, ha másért nem hát azért, mert a világra jöttél (hiszen „bûnben születtél…”).
A vallás a legõsibb és talán a legszélesebben alkalmazható szociális kontrollforma, melyet a szervezett háttérhatalom folyamatosan használ. Ez a rendszer évezredeken át mûködött és mûködik napjainkban is, s ez idáig összetartotta a nyájat, és eltereltette a „birkákat” oda, ahol ma tartunk (ateizmus, nihilizmus, vakhit, szekták, gyülekezetek stb.).
DIÁKFOGLALKOZTATÁS
Szülõként volt szerencsém ebbe a világba is bepillantást nyerni.
Régen a diákok leginkább a nyári szünidõben vállaltak munkát azért, hogy némi zsebpénzt keressenek és mindemellett „jó buli” is volt.
Ma a legtöbb diák a tanulás mellett azért dolgozik, mert a szülõk nem tudják finanszírozni a taníttatáshoz és létfenntartáshoz szükséges összes költséget. A 18. életév betöltése illetve az érettségi vizsga után már semmilyen támogatás nem illeti meg a családokat.
Az egyedülálló szülõnek a tartásdíjra való jogosultsága is megszûnik, amikor a gyerek elvégzi a középiskolát és nagykorúvá válik, hiszen a felsõfokú oktatás vagy az életpályára elõkészítõ tanfolyam költsége már nem érinti az egykor tartásdíjra kötelezett személyt. (A tartásdíj helyett lehet ugyan kérni a „rokontartást”, azonban ennek olyan feltételei vannak, hogy nincs az a bíróság, ami ezen a jogcímen megítélne pénzbeli juttatást a gyermek részére.)
A diákszövetkezetek ugyanúgy kihasználják az emberek nyomorát, mint a többi munkáltató.
Minden diákszövetkezetnél alap a regisztrációs díj befizetése, melynek összege általában 1.000.- Forint, s amit a jelentkezõnek kötelezõen ki kell fizetni. (Amikor kilép a gyerek a szövetkezettõl, akkor ezt az összeget visszakapja.)
Nem is a regisztrációs díjjal van gond, hanem azzal, hogy a fiatalokkal bármit meg lehet csinálni, és senki sem kéri számon a szövetkezeteket, mint munkáltatókat.
Például van olyan diákmunka közvetítõ, aki 10-12 órás éjszakai mûszakra küldi a tanulókat, ám a gyár által kifizetett mûszakpótlékból csupán 15 %-ot fizet ki a gyerekeknek. Amit a cégek fizetnek a diákmunkáért, annak csak piciny töredékét kapják meg azok, akik végzik a kulimunkát.
Ha a diák nem figyel oda és nem tartja nyilván a ledolgozott napjait, akkor némelyik diákszövetkezet hajlamos 2-3 nappal kevesebb munkabért utalni gondolván, hogy hülye a gyerek és úgysem tudja, hogy mennyi pénz jár neki. Természetesen a munkabér reklamáció után sem azonnal történik a hiányzó összeg átutalása, hanem majd a következõ fizetéssel talán megkapja a dolgozó (addig is a diákszövetkezet ingyen és bérmentve használja a gyerekek pénzét).
Egyes diákmunka közvetítõk gyakran megszegik a gyerekekkel kötött munkavállalási szerzõdést azzal, hogy sokszor késedelmes és hiányos a munkabér átutalás. A pálmát azonban nem a napi 10-12 óra munka és a hiányos, illetve késedelmes kifizetés viszi el, hanem az, hogy néhol egyes „feljebbvalók” kritikán aluli hangnemben beszélnek a gyerekekkel.
És a diák hallgat, nem mer szólni, mert ha kiáll magáért vagy a társáért, akkor „megbüntetik”, ami abból áll, hogy hetekig vagy akár soha többet nem adnak neki munkát. Ezt pedig nem engedheti meg magának, hiszen nagy szüksége van arra a kevés kis pénzre is.
Személyesen ismerek olyan egyetemi hallgatót, aki azért diákmunkázik, mert a családnak lakáshitele van, és a jövedelmével besegít a hiteltörlesztésbe, de van olyan is, aki azért dolgozik, mert a szülõk jövedelme nem elég a megélhetésre, a legtöbben viszont azért munkálkodnak, mert az „ingyenes” ám mégis busás áron történõ oktatási költséget ki kell fizetni valamibõl.
Diákoktól tudom, hogy az egyik diákszövetkezet „projektvezetõje”mondhatni Isten földi helytartójának hiszi magát és úgy beszél a fiatalokkal, mintha nem is emberek volnának, pedig ha jól megnézzük, akkor a gyerekeknek köszönheti a munkáját és azt, hogy jó fizetése van. De nemcsak a projektvezetõ féle veszi semmibe a szorgalmas, dolgos ifjúságot, hanem jó pár munkáltató is, aki diákot alkalmaz. Tudok olyan vállalkozóról, aki három hétig napi 3-4 órán át dolgoztatott diákokat és betanulási idõszakra hivatkozva nem fizetett egy fillér munkabért sem.
Minden tiszteletem ezeké a gyerekeké, megérdemelnek minden fillért, amit kapnak, hiszen keményen megdolgoznak érte.
A diákfoglalkoztatásnak is megvan az elõnye és hátránya. Elõnye az, hogy a gyerekeknek fejlõdik a kötelességtudatuk és hamar megtanulják megbecsülni és beosztani a pénzt. Hátránya pedig az, hogy a nagybetûs ÉLETBE kilépve azt látja a fiatal generáció, hogy sem az ember, sem a munkája nincsen megbecsülve.
A felnõtt munkavállalók is érintve vannak a diákfoglalkoztatással kapcsolatosan, hiszen a cégek inkább tanulókkal dolgoztatnak, mert az olcsóbb, mintha állandó alkalmazottat foglalkoztatnának…
A MEGOLDÁSHOZ VEZETÕ ÚT
Változás és változtatás!
Elsõként a vaskori gondolkodásmódunkon, s az élethez való hozzá állásunkon kell változtatni.
Jelenleg az ÉLETrõl és az élethez szükséges feltételekrõl alkotott világképünk olyan destruktív, hogy a túléléshez sem elegendõ, nemhogy a fejlõdéshez.
A létezésrõl, az elfogadásról, a munkáról, a hivatás és karrier közötti különbségekrõl, és a megélhetésrõl alkotott világképünk, valamint a pénzrõl való gondolkodásmódunk az egyik legfõbb oka annak, hogy sokunknak nincsen munkahelye.
Az emberek többsége ma nem teremtõ/alkotó munkát végez, hanem szolgál. Rabszolgaságának oka pedig a tudatlanság (vakság, süketség, vakhit, gondolkodni nem akarás).
Egyre érzékelhetõbb, hogy a „dolgozni, mert valamibõl élni kell” indíttatás alapján történõ álláskeresést a sikertelenség koronázza.
Miért?
Azért, mert ebben az esetben a keresõnek nem az a célja, hogy életfeladatának megfelelõ alkotómunkát végezzen, és ez által teljesedjen ki a lelkisége, hanem az, hogy pénzhez jusson. Ha úgy dolgozunk valamit, hogy utáljuk csinálni és nyûgnek tartjuk, – de, mint tudjuk, valamibõl élni kell – akkor ezért a munkáért nem fizetésnek nevezett illetményt kapunk, hanem kárpótlást.
Nem mindegy, hogy kárpótlás vagy fizetség! Sem a kárpótlás, sem a fizetés nem egyenlõ az elvégzett munka értékével!
Születésünktõl fogva azt táplálták belénk, hogy nem létezhetünk, hacsak nem teszünk érte valamit.
És mit kell tennünk a létezésért? Pénzért dolgozni, különben nem érdemeljük meg az életet?
Ez ateista és vaskori felfogás, mindazonáltal egy nagyon hibás téveszme is!
Tömeghipnózis útján azt is az elménkbe programozták, hogy „nincsen pótolhatatlan ember”. Ez is egy iszonyatos nagy hazugság!
Kivétel nélkül minden ember pótolhatatlan, ugyanis nincsen két olyan személy, aki egy féle munkát ugyanúgy és ugyanazokkal az érzésekkel, érzelmekkel, gondolatokkal végezne el. Minden teremtõmunka attól lesz egyedi és különleges, hogy az alkotó mit gondol és érez a munkavégzés közben. Tulajdonképpen minden egyéniség valamilyen energiaminõséggel látja el tevékenységét.
Sajnos még mindig a hazugságokra épített életet és életminõséget akarjuk fenntartani, s eközben sokan olyan „munkát” végeznek, ami semmiféle örömöt nem okoz számukra. Mi ez, ha nem kényszermunka?
Vajon hány ember munkálkodja azt, amiben örömét leli, és amiben benne van szíve-lelke?
Hány olyan személy van, aki alig várja a reggelt, hogy dolgozni induljon és alkotó munkája által kiteljesítse önmagát? Nem sok, ellenben gyomorideggel, félelemmel és undorral induló alkalmazott annál több indul a nap elején szolgálni alamizsnáért!
Sokak azt sem tudják, hogy mihez van tehetségük és kedvük. Csak dolgozni valamit… mert a csekkeket és a hiteltartozást ki kell fizetni, na és persze azért is, mert azt sulykolták belénk gyerekkorunktól fogva, hogy „aki nem dolgozik, az ne is egyen”.
Mielõtt bárki is kritizálná és minõsítené munkanélküli embertársát, nem ártana tisztázni a munka fogalmát, de nem a korlátolt felfogású közgazdasági értelemben.
A munka a szellem és a lélek anyagban való kiteljesedését jelenti úgy, hogy cselekvésünk által teremtünk, alkotunk valamit. Ez a valami nagyon sok minden lehet, a lehetõségek száma végtelen!
Bármilyen hihetetlennek tûnik, de a Teremtõ, aki egyben a teremtményeinek GONDVISELÕje is (gondját viseli Õ), tökéletesen gondoskodik szükségleteinkrõl és a teremtõi programunk megvalósításához szükséges eszközökrõl azért, hogy létezzünk.
Sokan még mindig nem jöttek rá, hogy nem a pénz boldogít, hanem a hiánya tesz boldogtalanná. A pénz csupán eszköz, – hozzásegíthet bennünket céljaink eléréséhez – ami csak addig fontos, amíg úgy véljük, hogy kevés van belõle. Idõvel, ahogy egyre tehetõsebbé válik valaki már nincs akkora jelentõsége a színes papíroknak, mert nem emel olyan sokat az életminõségén, mint, amikor szegényebb volt.
Azok a dogmák, amelyek szerint elhittük, hogy a pénz hatalomhoz, szabadsághoz, függetlenséghez, bõséghez, boldogsághoz és egyéb kiváltságos helyzethez juttatja az embert, csak hazugságok és illúziók.
Ma az emberek nem élvezik az életet, hanem csak átküzdik magukat rajta, és így válik életük folyamatos harccá, s közben nem veszik észre, hogy saját magukkal viaskodnak.
Minden ember egyéni teremtõprogrammal rendelkezik, és különbözõ életfeladattal érkezik erre a világra (már csak ezért sem pótolható).
Ahogy már fentebb többször is kihangsúlyoztam mindennek oka van, így a munkanélküliségnek is, ezért a sajnálkozás, félelem, aggódás, harag, gyûlölet, bûntudat és irigység helyett inkább az önismeret gyakorlására és az ÉLET megismerésére, valamint megértésére hívnám fel az érintettek figyelmét.
Ahogy tudatosabbá válik az ember, úgy jobban megért és elfogad, ezáltal megváltozik az élete és hamar csökkennek a problémái is.
Sokáig éltünk szolgaságban és segítettünk másoknak meggazdagodni azzal a mögöttes szándékkal, hogy a négykézláb való csúszás-mászás és hajlongás mások elõtt majd valamiképpen egyenes utat biztosít számunkra seholországba, amit a háttérhatalom „Új Világrendnek” nevez. Ez az új világrend azonban nem fog megvalósulni!
„Minden ember a saját életének kovácsa”, senki nem élheti helyettünk az életünket és senki nem adhatja vissza a szabadságunkat, csak mi magunk!
Az alábbi idézet attól az egyÉNtõl származik, aki már végig járta azt az ösvényt, amin jelenleg a mai ember úton van. Szavait megfontolásra érdemesnek és bátorításnak szánom!
„Amíg úgy gondolod, hogy az élet csupa küzdelem, addig a mindennapok tragédiákat, drámai szituációkat, nehézségeket hoznak feléd.
Ha azonban belátod, hogy minden helyzet, ütközés, kommunikáció érted van azért, hogy a bennük rejlõ tapasztalatot megszerezd, látóköröd bõvüljön, tapasztaltabb, bölcsebb lehess, akkor a tragédiák és a nehézségek feladatokká zsugorodnak. Ne a körülményekkel, hanem a feladatokkal törõdj!
Mindent meg tudsz oldani, hiszen csak olyan feladat kerülhet eléd, amelynek megoldására már készen állsz, tapasztalataid láncolatán át tudásodat, bölcsességedet, képességedet már megszerezted hozzá.
Bátorság! Minden sikerül!"
http://tudatraebr...ogotte_van
Inkorrekt, hiteltelen szavú munkáltatók keresnek bepalizható, éhbérért is munkát vállaló embereket, valamint „muszájból” meghirdetett állásajánlatokkal kápráztatják el a keresõket.
Országunk a rendszer/gengszterváltás óta egyre csak lejjebb süllyed a posványban, a szervezett háttérhatalom a libériás inasai segítségével pedig mindent elkövet annak érdekében, hogy egy magyarságát felejtõ népet kreáljon belõlünk.
Az európai uniós tagság mit hozott számunkra? Még nagyobb nyomort, mint ami volt és tetejébe az adósrabszolgaságot!
Az EU-s pályázati lehetõségekkel azt sugalmazták, hogy munka és gondolkodás nélkül is lehet országot építeni. A spekulációknak teljes teret adtak, s így törvényes keretek között lehet kirabolni az embereket, ezzel példázva azt, hogy a munkából nem lehet megélni.
A munkanélküliséget kiváltó szervezett háttérhatalom célja az, hogy egy állandó hiányérzetben szenvedõ, kétségbeesett egyénné váljon az ember, akinek elsõdleges szempont az életben az egyedfenntartás („túlélés bármi áron”), a csoportfenntartással szemben. Így törik meg a közösségi összetartozás érzését és e rendszer olyan embereket nevel ki, akik csakis saját érdekeiket tartják szem elõtt.
Ha az emberek közt nincsen bizalom és folyamatosan becsapják egymást, akkor a harag és gyûlölet annyira elvakítja õket, hogy eszükbe sem jut gondolkodni és feltenni a kérdést, hogy „Mi, vagy ki áll ennek a hátterében és mi a célja?”
Az emberiség retteg a harmadik világháború kitörésétõl, holott ez már régen bekövetkezett és napjainkban is tart, csak nem vesszük észre, hogy most a háborút nem tankokkal, hanem bankokkal, nem vadászrepülõkkel, hanem utasszállítókat átalakított chemtrail-csíkot húzó repülõkkel, törvénytelen törvényekkel, gyógyszernek és élelmiszernek álcázott mérgekkel vívják.
Sok éves tapasztalattal rendelkezem álláskeresés tekintetében. Hazudik az, aki azt állítja, hogy csökkent a munkanélküliek száma! Csökkenésrõl szó sincs, növekedésrõl annál inkább.
Ezzel az írással valószínûleg sokaknak nem mondok újat, de hátha mégis!
Ebben a munkámban összefoglalom a munkanélküliséggel és álláskereséssel kapcsolatos tapasztalataimat, s közben igyekszem a hagyományostól eltérõ megvilágításba helyezni az állástalanság állapotának okát.
A munkanélküliség okait holisztikus gondolkodásmóddal vizsgálom, melynek alapelve az, hogy minden mindennel összefügg, tehát semmi sem történik véletlenszerûen az életünkben!
Aki úgy gondolja, hogy az élete tele van véletlenekkel (melyek csupán a tudatlanságának magyarázatai), vagy a sors (Isten) büntetéseivel, az a személy ne olvasson tovább!
Gondolkodásra és az összefüggések megértésére hívom az Olvasót, nem pedig önsajnálkozásra és bûnbakok keresésére.
MUNKAHELYI LÉGKÖR NAPJAINKBAN
Munkanélküliségem évei alatt igyekeztem minden lehetõséget megragadni, hogy a megélhetés érdekében munkát találjak. Számtalan álláshirdetésre jelentkeztem és ismerõsök is próbáltak a maguk módján segíteni, ám mégis folyamatosan falakba ütköztem.
A „valamibõl élni kell” és a tapasztalatszerzés okán néhány évvel ezelõtt közmunkát is vállaltam, ahol volt szerencsém meggyõzõdni arról, hogy a közalkalmazotti szféra az egyik leggusztustalanabb közösségek és munkáltatók egyike. (Ahogy embertársaimtól hallom a szolgáltató cégek, a multik és a magántulajdonban lévõ vállalkozások légköre sem különb.)
A mai világban nagyon sok emberre jellemzõ a kétszínûség (sokszínûség), akik társadalmi és munkahelyi pozíciójuk megtartásának érdekében nyalnak a feljebbvalójuknak. Gyakran eltûnõdtem azon, hogy az effajta emberek be tudják-e még húzni a szájukba a nyelvüket, ugyanis annyit nyalnak talpat és mást, hogy ennyi nyelvmunkától csodának tartom, hogy a szájukban még elfér eme testrészük.
A munkahelyeken hatalmi harcok zajlanak még a „legkisebbek” között is.
A vezetõ beosztásban lévõk gyakran fitogtatják fölényüket a beosztottakkal szemben. Ennek oka általában az, hogy a személy tele van félelemmel, állandóan retteg attól, hogy elveszíti „hatalmát”, valamint annyira gyenge és tehetetlen saját életének területén, hogy már csak úgy érzi magát valakinek, ha másokon uralkodik. Sokak pedig állandóan helyezkednek, fúrják egymást és mindig ugrásra készek a másik hátbatámadására azért, hogy pozíciójukat megtartsák és a lehetõ legkiváltságosabbak legyenek a fõnöknél.
Irodai munkásságom során több fõnököm volt, akik azért még emberek tudtak maradni vezetõ beosztásuk ellenére is. Az utóbbi években azonban javarészt gerinctelen, jellemtelen, idegbeteg és súlyos személyiségproblémákkal küszködõ vezetõkkel és munkatársakkal hozott össze a sors. Pl.dolgoztam egy KFT-nél, ahol a tulajdonos úgy fejezte ki intelligenciáját és emberségét, hogy szó szerint a munkavállaló anyját szidta hangosan, mindenki elõtt. Mindegy volt, hogy hallják a kollégák és az ügyfelek – elvégre õ a cég tulajdonosa és a minimálbérért cserébe mindent megtehet a beosztottakkal.
A közmunkavégzésem során pedig az igazgatónõ rendszeresen lelki terrorba tartotta az alkalmazottakat és mindennap kilátásba helyezte valakinek az elbocsátást. Mikor ki volt soron… Gyakran láttam alkalmazottat a folyosón vagy a mosdóban sírni azért, mert az igazgatónõ kivetítette a dolgozóra az éppen aktuális problémáit, elszenvedett és fel nem dolgozott sérelmeit.
Ismerem azt az érzést, amikor az ember gyomorideggel megy dolgozni, és az egész napját a szorongás és a félelem (rettegés) jellemzi.
Mi az oka mindennek és mit tehetünk ezek ellen?
Amíg a többség karriert épít és mindenkin átgázolva vezetõpozícióra törekszik, s ez által gazdagszik; amíg éhbér vagy semmi a fizetsége a tisztességes munkának; amíg lesz olyan, aki alamizsnáért, fillérekért képes eladni nemcsak magát, hanem az anyját is; amíg a környezetünket hibáztatjuk a problémáink miatt; amíg másokat és a világot akarjuk megváltoztatni anélkül, hogy mi magunk változnánk, addig kollektívan semmit nem tehetünk.
Tehetetlenségünk oka a tudatlanság.
MUNKANÉLKÜLIEK és SZÁMKIVETETTEK
Országunkban egyre csak növekszik az álláskeresõk száma, ami a közhiedelemmel ellentétben nem azért van, mert az embereknek büdös a munka. Azt az elvet, hogy a magyar ember buta, lusta, semmirevaló és haszontalan csak belénk akarják beszélni azok, akik évek óta rajtunk élõsködnek, és akiknek az érdekük úgy kívánja, hogy a semmirevalóság és a haszontalanság tudata uralja a lakosság elméjét. Minél nagyobb a széthúzás, annál kevesebb az esély arra, hogy a magyar nép egységtudatra ébred. Az elmúlt húsz évben a szervezett háttérhatalom számtalan eszközt bevetett azért, hogy a magyarok elhiggyék magukról, hogy egy szerencsétlen, mihaszna nép. És elhittük!
A bábkormányok pedig a hatalmon maradásuk érdekében asszisztáltak ahhoz, hogy országunkat minden tekintetben kizsákmányolják.
Módszeresen tönkretették hazánk iparát és mezõgazdasását. Volt cukorgyárunk, húsüzemünk, tejgyárunk, konzervgyárunk, dohánygyárunk, ruhagyárunk, cipõgyárunk, mezõgépgyárunk, vagongyárunk, gördülõcsapágy üzemünk stb. melyeknek elkótyavetyélésével és 1 Forintért való kiárusításával ellehetetlenítették Magyarországot a népével együtt.
A termelõcégek felszámolásával nagyon sokan kerültek az utcára. Ekkor kapta a lakosság azt az ösztönzést, hogy legyen magánvállalkozásuk az embereknek és gomba módjára elkezdtek szaporodni a jobb élet reményében a KFT-k, BT-k, ZRT-k és az egyéni vállalkozók. Senki nem vette észre (mert nem akarta észrevenni), hogy országunk kizsákmányolása milyen profi módon történik és, hogy egyre inkább tömeghipnózisban tartanak bennünket.
Elõször az iparunkat és a gazdaságunkat fojtotta el a háttérhatalom, aztán a magánvállalkozásokat úgy, hogy az éppen hatalmon lévõ kormány a közterheket olyan mértékben emelte, hogy az már megfizethetetlenné vált, s így nem volt kérdés a vállalkozások felszámolása.
Jelenleg pedig a családok vannak soron, akiket a hiteltörlesztéssel, bankadóval, rezsi és egyéb költségekkel, gyógyszerekkel, mérgezett élelmiszerekkel stb. igyekszenek végképp eltörölni.
Az Európai Unió a hontalanságot, a munkanélküliséget, az éhínséget és a sötétséget hozta magával a magyar nép számára.
Az állástalan emberre sokan úgy tekintenek, mint egy élõsködõ parazitára. Még a munkaügyi központban is gyakran érezhetõ a lenézés és megvetés. Minél régebben munkanélküli valaki, annál nyomorultabbnak és haszontalanabbnak érzi magát, az idõ múlásával pedig egyre kevesebb az esély arra, hogy munkát talál.
Amikor 8 hónapig a közmunka egyik résztvevõjeként az „übermensch” irodai közalkalmazottak közt dolgoztam, az igazgatónõ titkárnõje így beszélt rólunk a négy kiközvetített munkavállalóról, akik mellesleg havonta 80.000.- Ft/fõ, azaz 320.000.- Forinttal gazdagították az intézményük pénztárát, ugyanis „fejpénzt” kaptak utánunk az önkormányzattól:
„Az utcáról jöttek ide és oda is mennek vissza.”
Nevünk sem volt, „Dehuszosok”-nak neveztek bennünket. (A DEHUSZ-ra késõbb még visszatérek.)
Minden ember másként éli meg a munkanélküliséget és azt a szégyent, megaláztatást, ami ezzel együtt jár.
A munkahely elvesztésekor egybõl az fogalmazódik meg a személyben, hogy „szerencsétlenségének” oka biztosan az, hogy nem jól végezte a munkáját, nem elég jó szakember vagy esetleg nem alkalmas az adott pályára.
A másik gondolatmenete pedig az, hogy azért lett munkanélküli, mert a fõnök szemét és azokkal a talpnyalókkal veszi körbe magát, akiknek nagy része van abban, hogy õ munkanélkülivé vált.
Mind a két megközelítés rossz!
Az egyik az önostorozás, a saját magunk leminõsítése, a másik a kifelé mutogatás, amikor másokat okolunk a sorsunk miatt.
Semmi sem történik véletlenül! A munkanélküliségnek is oka van és ez az ok abban a személyben keresendõ, aki állástalanná vált.
A munkanélküliség következmény, melyet valamilyen ok váltott ki. Ez az ok nagyon sok minden lehet. Csak néhány példa: eljött a változás/változtatás ideje; egy olyan munkalehetõséget kínál az élet számunkra, amit szeretünk csinálni, és ami által a valódi énünk kiteljesedhet; máshol van ránk szükség (pl. család, karitatív szervezet); tanulási lehetõséget kínál a sors, hogy más munkaterületen dolgozhassunk stb.
A válaszokat magunkban kell megtalálnunk, de nem úgy, hogy semmirevalónak értékeljük létezésünket, vagy másokra mutogatunk.
S, hogy miért lenézett a munkanélküli állástalan ember?
Erre is több magyarázat lehet, csak néhányat emelek ki: Talán elsõként azért, mert az egyén is értéktelennek és mihasznának tartja magát. Hogy is várhatja el valaki, hogy mások megbecsüljék, ha saját magát nem tartja értékesnek? Jól jegyezzük meg, hogy önbecsülésünk értékmérõje mi magunk vagyunk!
Azon is érdemes elgondolkodni, hogy az érintett személy hányszor nézte le, vagy ítélte meg a nála gyengébbeket, vagy állástalan embereket? Na és, hogy állunk az alázat gyakorlásával?
A mai dolgozó embernek két fõcsoportja van: az ambiciózus, akit a karrierépítés és a meggazdagodás vágya vezérel, valamint a kevésbé törtetõ, aki csak dolgozni szeretne, hiszen „valamibõl élni kell”.
A legnagyobb problémát az okozza, hogy a pénz, mint cél szerepel az emberek tudatában és nem, mint eszköz, ahhoz, hogy elérjék a céljukat.
A pénz ma már nem csereeszközként SZOLGÁL, hanem egyfajta Istenként uralkodik az emberek életében. Pénzért bármit…
Sajnos csak keveseknek jut eszébe, hogy azt a munkát végezze, és az által teljesedjen ki az egyénisége, amihez tehetsége van, és amiben örömét leli.
HIVATÁS és KARRIER
Sokan nincsenek tisztában e két szó jelentésével és az ÉLET értelmével. Nem tudják, hogy a hivatás és a karrier között bizony hatalmas különbség van, valamint az ÉLET értelmét sem a pénz jelenti.
Az ember, teremtõ és alkotó munkájának kiteljesedését hivatásnak, azaz teremtésnek nevezzük.
Hivatásunk gyakorlása közben azonosulunk azzal, amit alkotunk úgy, hogy szeretettel, jókedvvel, odaadással és lelkesen végezzük munkánkat. Ez egy olyan teremtés, amibe az ember a „szívét, lelkét” bele adja és a SZELLEM – LÉLEK – TEST harmóniában van egymással. Minden alkotó/teremtõmunka tükrözi az egyén szellemiségét, lelkiségét és személyiségét, tehát istenségét. Ez a fajta munka bármi lehet (fõzés, horgolás, kertészkedés, házépítés, könyvelés, tanítás stb.) a lényeg az, hogy mit él meg az ember (milyen örömteli érzéseket) alkotó tevékenységének ideje alatt.
Csakis az élethivatás szerinti munkavégzés során lehetséges elérni tartós sikert!
A karrier mulandó, nincsen benne teremtõ akarat. A karrierista ember nem az egység megteremtésére törekszik, csupán a pénz, a hatalom és a hírnév miatt csatlakozik be a teremtésbe. A karrieristának hiányos a hivatástudata, mert törekvése nem az egész megteremtésére irányul, hanem csak az egész egy részének a létrehozására.
Mivel a karriert hajszoló ember elsõdleges célja a pénz és az ezzel járó talmi csillogás, – ami a hivatástudattól egyre messzebb viszi – így elõbb-utóbb a személy akadályt fog jelenteni valakinek. Számtalan esettel találkozhatunk, ami arról szól, hogy az egykor nagyon gazdag és híres emberek egyik pillanatról a másikra, hogyan vállnak koldussá (pl. „sztárügyvédek”, politikusok, igazgatók, vállalkozók stb.).
Sokszor ezek a bukott karrieristák görcsösen szeretnék visszaépíteni birodalmukat, ami többnyire nem sikerül. Ez azért van, mert az adott munkakör nem a hivatásuk és annak a tevékenységnek, amit addig csináltak lejárt az ideje.
MUNKAÜGYI KÖZPONT ÁLTAL KÍNÁLT MUNKALEHETÕSÉGEK
Debreceni lakosként a helyi munkaügyi központ által kínált lehetõségeket figyeltem meg tüzetesen, azonban biztoson tudom, hogy az alábbiak az ország minden pontján aktuális jelentõséggel bírnak.
Elsõként itt van mindjárt a „munkaügyi központ”, melynek hivatalos neve: Hajdú-Bihar megyei Kormányhivatal Debreceni Járási Hivatal Munkaügyi Kirendeltsége (még kimondani és leírni is sok). Valójában ez a hivatal egyike, a semmirevaló közösségeknek/intézményeknek. Munkát adni nem tudnak! Ami álláslehetõség ki van írva az elõtérben elhelyezett hirdetõtáblára, azok sem érnek semmit. (Általában azok a munkáltatók ajánlanak e táblán állást, akik csak az állami támogatás miatt veszik igénybe a munkaügyi központ segítségét, és természetesen fizetésként csak a minimálbér jöhet szóba.)
Elõfordul, hogy a munkaügyi központ tanfolyamokat is szervez, persze olyanokat, amelyeknek semmi értelme, hiszen az újonnan „kitanult” szakmákkal sem tud munkát biztosítani az álláskeresõknek.
Sõt tovább megyek… Az EU és a mögötte álló szervezett háttérhatalom parancsára a kormány olyan tanfolyamokat finanszíroz, amitõl nem okosodik az ember, hanem inkább butul, és az agymosás után ugyanúgy a munkanélküliek táborába fog tartozni az egyén, mint a „képzés” elõtt.
Gondolkodjunk már egy kicsit!
Régen egy szakma tanulásához minimum 3 évre volt szükség (lásd szakmunkásképzõ iskolák), s ez idõ alatt a gyakorlati képzések kötelezõek és biztosítottak voltak. Ahogy felszabadult a diák még sokáig tanonc volt és több év kellett ahhoz, hogy kitanulja a szakmájának rejtelmeit.
Ma elég 6-8 hónap ahhoz, hogy valaki „mestere” legyen bármelyik szakmának… de csak papíron, valójában nincs mögötte sem elvi, sem pedig gyakorlati tudás.
Az emberek gyûjtik az iskolai végzettséget igazoló okiratokat (diploma, tanfolyam, idegen nyelv) és azt hiszik, hogy ezek a bizonyítványok hozzájuttatják õket álmaik munkahelyéhez, ami sok pénzt hoz kevés munkával.
Csak úgy mellékesen jegyzem meg, hogy az iskolai végzettséget igazoló bizonyítvány eredetileg azt jelentené, hogy a tanítvány megértett valamit a tanulmányozott területen. Ma már ez aktualitását vesztette, mert a gyorstalpaló tanfolyamokon nem az számít, hogy megértette-e a személy a leckét, hanem az, hogy kifizette-e a tandíj busás árát.
Visszatérve az álláslehetõségekhez, általában minden évben (tavasszal), a közmunkaprogram keretében a szerencsésebbeknek ajánl a munkaügyi központ valami munkát (irodai, szak-, illetve segédmunka), azonban ehhez is nehéz hozzájutni és csak néhány hónapig tart, a semmitõl viszont több.
Nem tudom kihagyni írásomból a munkaügyi hivatalban dolgozók „lelkes segítõkészségét”!
Némelyik ügyintézõre csak rá kell nézni és egyértelmûen látszik, hogy mennyire tekinti hivatásának azt, amit csinál! Egyes hivatali dolgozókról csak úgy sugárzik az életuntság, a fásultság, az érdektelenség, de találkoztam már olyannal is, aki olyan goromba volt az ügyféllel, mint a pokróc.
Mit is várhatnánk az ilyen „segítõktõl”, akik magukon sem tudnak segíteni?
Ahogy elnézem, ebben a szférában sokak azt hiszik, hogy számukra egy életre szól az a munka, amit jelenleg végeznek és betonbiztos munkahelyük van. Nagyon rosszul hiszik!
Természetesen létezik rendes, jó szándékú, segítõkész ügyintézõ is, akiben még van emberség és valóban azon munkálkodik, hogy segítségére legyen az álláskeresõnek.
Dehusz saját1 szerk.jpgSzeretett városom másik „nívós közmunkáltatója” a DEHUSZ: Debreceni Humán Szolgáltató Kiemelkedõen Közhasznú Nonprofit Korlátolt Felelõsségû Társaság (KFT).
Ez a szerv a közfoglalkoztatásra, vagyis a közterületi közmunkára van szakosodva. Magyarul fogalmazva: napjainkban a debreceni állástalan ember számára a DEHUSZ a szemétszedés és az utcák takarításának lehetõségét kínálja. Ezzel még nem is lenne gond, hiszen a munka nem szégyen és a környezet tisztasága is fontos. A problémát az éhbér, a megalázottság és a munkanélküliség csökkenésérõl való statisztikai hazugság jelenti.
Ezek a szegény munkanélküliek havi 50.000.- forintért napi 8 órában róják az utcákat esõben, hóban, fagyban és forróságban, miközben szinte emberszámba sem veszik õket. Még arra sincs lehetõségük, hogy a „folyó ügyeiket” elvégezzék, hiszen nem áll rendelkezésükre illemhely. (A férfiak még el is intézik valahogy a dolgot – bár ez is tiltott közterületen – de a nõknek semmi lehetõségük nincsen, fõleg akkor, ha nehéz napjaikat élik…) A munkáltató úgy van vele, hogy a dolgozó menjen be valami vendéglátó egységbe és intézze el ott a dolgát. Igen ám, csakhogy ezért vagy fizetni kell, vagy pedig fogyasztani valamit. Havi nettó 50.000.- forintos fizetésbõl azonban nem vastagon telik erre az egyszerû közmunkásnak.
Dehusz szerk.jpgAmi viszont mindezeken felül még vérlázító, az a DEHUSZ felirattal ellátott feltûnõ sárgászöld színû mellény/kabát, kötelezõ viselése.
Természetesen a jogi viták elkerülése végett erre is hoztak törvényt, melynek az a lényege, hogy minden közterületen dolgozó ember számára kötelezõ a láthatósági ruházat viselése.
Akármilyen törvény mögé is bújtatják e mellény/kabát kötelezõen elõírt viselését, ez már akkor is diszkrimináció! E felirattal nyilvánosan megjelölik az embereket és hátrányos különbségtételt tesznek a lakosság között. Akár faji, vagy iskolai végzettség különbségtételrõl van szó mindenképpen a megalázás és a lejáratás áll a háttérben.
Ha ennyire fontos a közterületeken dolgozók láthatósága, akkor a hivatalokban is kötelezõvé kellene tenni az effajta munkaruhát, elvégre azok is közterületnek számítanak, hiszen a lakosság tartja fent.
Hivataltól függõen más színû mellényt hordhatnának például a politikusok, az önkormányzati és a kormányhivatali, valamint az adóhatósági dolgozók a hátukon egy olyan felirattal, amelybõl egyértelmûen kitûnik a munkáltató és a dolgozó haszontalansága. A lényeg: a feltûnõ jól láthatóság és a nagybetûs felirat! Miért ne tudhatná mindenki, hogy melyik csoportba tartozik a „ruha” viselõje? Vajon mennyire tetszene a „ki, ha nem én” társaságnak, ha leköpködnék õket és megjegyzéseket tennének rájuk?
ÁLLÁSHIRDETÉSEK
profession v.jpgAz országunkban uralkodó óriási munkanélküliség ellenére álláskínálat van bõven az interneten és különbözõ hirdetési újságokban. Csalókból, MLM rendszerbõl, otthon végezhetõ távmunkából, ügynöki tevékenységbõl és „kényszer” hirdetésekbõl gazdag a kínálat.
Sokszor azt sem tudja az álláskeresõ, hogy kinek küldi el e-mailben a szakmai önéletrajzát, s kinek adja ki munkásságának részleteit.
Csaló az, aki munkába állás elõtt pénzt kér a munkavállalótól, valamint az is, aki „próbanap” címen fizetés nélkül napokig, vagy akár hetekig dolgoztatja a jelentkezõt. Milyen munkahely az, ahol az alkalmazott fizet azért, hogy dolgozhasson, és milyen munkáltató az, amelyik próbanap ürügyén használja ki az ember nyomorúságát, s így szerez ingyen munkaerõt?
Az MLM rendszert sem kell bemutatni. Ez a vásárlás-ösztönzõ marketingformák egyike. Egy piramisrendszer, melynek van egy alap és egy záróköve. Mindig az jár jól, aki a zárókõhöz, vagyis a piramis csúcsához van legközelebb. Az alapkõhöz közelebb levõké a kulimunka és néhány fillér, ami megélhetést nem biztosít.
No és az ügynöki munka… Ez egy igen tág tevékenységi kör sok undormány belefér. Csak néhány példa: telefonos munka, befektetési tanácsadó, értékesítési tanácsadó, kapcsolattartó és adminisztratív munkatárs, pénzügyi kapcsolattartó, pénzügyi szakreferens, pénzügyi menedzser, üzletkötõ stb.
Ezek a házalós és telefonon zaklatós ügynöki tevékenységek a legvisszataszítóbbak, és azok sem akármilyen személyiséggel rendelkeznek, akik ezt csinálják. Az ilyen jellegû munkát végzõ emberekre nagymértékben jellemzõ az erõszakos és agresszív magatartás. Ha nem tudja rábeszélni az állástalan embert arra, hogy õt szolgálja, akkor elõször csak érzelmileg és anyagilag manipulálja, ha ez sem jön be, akkor támadóvá válik és elkezdi kritizálni, megítélni, valamint minõsíteni a személyt.
Kényszerhirdetésnek nevezem azt, amikor a munkáltató meghirdet egy állást azért, mert törvény írja elõ, de már régen meg van rá az ember. Ebben az esetben legtöbbször olyan szövegû hirdetés kerül feladásra, hogy nem született még le a Földre az a személy, aki megfelelne a feltételeknek.
A közalkalmazotti álláshirdetésekben sem akármilyen elvárások vannak felsorakoztatva.
Amikor egy közalkalmazotti státusz kerül meghirdetésre az elvárások közt szerepel, – a fényképes szakmai önéletrajzon kívül – az iskolai végzettségeket igazoló és egyéb személyes dokumentumok, valamint három hónapnál nem régebbi erkölcsi bizonyítvány mellékletként való csatolása. A naivabb álláskeresõ egyén az utolsó fillérjét is képes kiadni az erkölcsi bizonyítványért és mellékeli jelentkezéséhez a hirdetésben leírt okmányokat, s közben fel sem merül benne az adataival való visszaélés lehetõsége. Pedig bármi megtörténhet…
ÁLLÁSINTERJÚ
Aki idáig eljut, az már „szerencsésnek” mondhatja magát és felcsillan egy halvány reménysugár, hogy talán lesz munkahelye. Azonban még most jön a neheze!
Itt aztán kapja az ember a kereszt és a hülye kérdéseket!
A szakmai tapasztalattól kezdve, a családi háttérig mindenre kíváncsiak.
Mi az egyén hobbija, hova és milyen idõközönként megy nyaralni, ha egyedülálló, akkor van e barátja vagy barátnõje, van-e gyerek, és ha van, mennyi idõs, miért szeretne a cégnél dolgozni, miért tartja magát a legalkalmasabbnak az adott állás betöltésére stb.
A nõknél a gyerekkérdés a buktató! Ha van gyereke az illetõnek az a baj, mert feltételezik, hogy ha megbetegszik a gyermek, akkor a szülõ táppénzre megy. A munkáltató azonban olyan embert keres, akire lehet számítani, és akinek a cég az elsõ, nem pedig a gyereke (a táppénz költségeirõl már ne is beszéljek).
Ha nincsen gyerek az azért jelent problémát, mert a nõnemû jelölt valószínûleg elõbb-utóbb szeretne anyává válni, a gyermekgondozási évek és a kisgyermekkor táppénzes idõszaka pedig szintén csípi a munkáltatók szemét.
A fiatal pályakezdõvel az a baj, hogy nincsen gyakorlata, de a 40 év feletti sem jó, mert az meg ugyan tapasztalt, de a munkáltató szerint nem elég lendületes, tehát öregnek számít ráadásul a minimálbérnél is többet kell neki fizetni.
Az állásinterjú után mindig megígéri a munkáltató, hogy x idõn belül jelentkezik és tájékoztatást ad a döntésrõl. Azt bizonyára tájékoztatja is, akire a választás esik, de a többi résztvevõt arra sem érdemesíti, hogy egy e-mail levelet küldjön a nemleges válasszal. A fél kezemen meg tudom számolni, hogy hány munkáltató tartotta be az állásinterjún adott „telefonon mindenképpen értesítjük” ígéretét.
Az álláshirdetésekben leírt, munkáltatók által kínált lehetõségek nagy része is hazugság (versenyképes jövedelem, egyéb juttatások, hosszútávú munkalehetõség, biztos háttér, változatos feladatok, vállalati autó, vállalati mobiltelefon, barátságos csapat stb.).
A versenyképes jövedelem sokszor minimálbért, az egyéb juttatások pedig 5-6 ezer forint értékû étkezési utalványt jelent.
(Olyan „állásajánlóval” is találkoztam már, aki irodai alkalmazottat keresett a családi vállalkozásába. Behívott állásinterjúra és azt ígérte, hogy 3-4 napon belül telefonon értesít a döntésrõl. Fel is hívott, ám közölte, hogy az adminisztrátori állást ugyan nem kaptam meg, de a barátnõje lehetnék, amit õ anyagilag honorálna. Ezzel csak arra szeretnék rámutatni, hogy ilyen is van… a következtetések levonását az Olvasóra bízom.)
KÜLFÖLDI MUNKAVÁLLALÁS
A gengszterváltás és az európai uniós tagságunk sokadik következménye az lett, hogy „megnyílt” a világ, s vele együtt az országhatár is a magyar ember számára. Országunk kiárusítása és tönkretétele után a családok (életközösségek) megsemmisítése következett.
Sok hazánk fia azért ment ki külföldre dolgozni, mert itthon nem kapott munkát. Ha esetleg mégis talált állást, akkor a fizetése nem fedezte a megélhetési költségeket. Családapák hagyták itt asszonyaikat, gyerekeiket a nagyobb jövedelem érdekében, melynek sok esetben fásultság, depresszió, elhidegülés, tönkrement párkapcsolat lett az eredménye.
Most pedig a gyermekeink mennek külföldre, mert Magyarországon nem kapnak munkát és nem látják biztosítottnak a jövõjüket. A kivándorló fiatalokat „gazdasági menekülteknek” nevezte az egyik magyar politikus, akinek mellesleg van egy rakat utódja.
Ezért szorgalmazná a kormány a gyermekszületést, hogy aztán gazdasági menekülteket csináljon a fiatalokból?
Persze az emberek külföldre való eltávolításának is megvan a maga jelentõsége, hiszen valahogy még idejében meg kell szabadulni a fiatal generációtól, nehogy idõnap elõtt isteni éntudatra ébredjen az ifjúság, és változtasson a saját és az ország sorsán!
Ha pedig évek múlva a „menekült” mégis visszatér az anyaországba, akkor szinte biztos, hogy egy egészségileg lerobbant, érzelmileg kiégett és szellemileg toprongy emberként tengeti majd itthon a hátralévõ életét, akiben fel sem merül a változtatás kérdése. Azokról pedig már ne is beszéljek, akik meghalni jönnek haza, mert a külföldi munkavégzés olyan szinten az egészségük rovására megy, hogy gyógyíthatatlanokká válnak.
Okos, értelmes és szorgalmas honfitársaink napi 10-14 órát dolgoznak nehéz fizikai munkát más ország minimálbéréért.
Külföldön pedig szeretik a magyar munkavállalót, hiszen szorgalmas, precíz, alázatos és még nem is kell az elvégzett munkáért sokat fizetni.
Nem szükséges külföldre utazni ahhoz, hogy idegen országokat szolgáljunk!
Ha a magyar nem megy külföldre, akkor az jön el hozzánk. Elegáns nevet adtak az országunkat fosztogatóknak, ma már „befektetõknek” nevezik õket, holott közönséges rablók. Szinte nincs is olyan nagyobb cég, amiben ne lenne külföldi érdekeltség, vagy ne állna a háttérben egy politikai párt.
Hazánk nemcsak gazdaságilag van tönkretéve, hanem individuálisan is, hiszen az emberektõl elvették az élethez való jogukat. A probléma csak az, hogy a lakosság az „élethez való jogáról” önként és dalolva mondott le.
Nemcsak az országot taposták el, hanem vele együtt a nyelvünket (ny-ELVünket) is. Hazánk tele van külföldi kizsákmányolókkal, akik még arra sem veszik a fáradtságot, hogy ha már idejönnek fosztogatni, akkor megtanulják a magyar nyelvet.
Az addig rendben van, hogyha a magyar ember megy ki külföldre dolgozni, akkor meg kell tanulnia annak az országnak a nyelvét, ahol a kenyerét keresi. Az már viszont mindennek a teteje, hogy Magyarországon azért nem jut munkához valaki, mert nem beszéli más nemzet nyelvét.
A lakosság nagy részét nem kérdezte meg senki, hogy akarjuk-e, hogy a külföldi „befektetõk” (pl. multik) megszállják az országot, tehát nem hívtuk ide õket. Ha pedig hívás nélkül idejöttek, akkor az a minimum, hogy tanuljanak meg magyarul! Akinek pedig ez nem tetszik, az menjen haza a saját országába és fektessen be ott!
A világ angolkórban (fény hiányban) szenved és most már Magyarország is.
Nem véletlenül akarják a nemzetünkkel együtt nyelvünk írmagját is elpusztítani! A magyar, a világegyetem legõsibb népe, az õsnemzet, aki a kozmikus nyelvet beszéli – éppen ezért a magyar nép és nyelv ELPUSZTÍTHATATLAN!
SZAKMÁK, TEVÉKENYSÉGI KÖRÖK
Napjainkban nagyon sok gyereknek halvány fogalma sincs arról, hogy késõbb mivel szeretne foglalkozni. Nem érdekli õket semmi a számítógépen (sz-ámító-gép), a bulizáson és a csavargáson kívül. (És akkor még az alkoholt és a drogot nem is említettem.)
Gyakran a szülõ dönt arról, hogy hova menjen a gyerek tanulni. Anyuka, apuka pedig elfogult és többnyire nincs is tisztában gyermekének képességeivel. Már új szülött korban „megálmodja” a szülõ, hogy mi legyen az utódból, ha felnõ, és napi szinten igyekszik azt bekódolni az agyába. Szegény gyerek úgy nõ fel, hogy a szülei, akik mellesleg a „legjobban szeretik” és a „legjobbat akarják” neki folyamatosan mossák az agyát és rákényszerítik az akaratukat. Ezek a szülõk vagy sikertelenek munkájuk terén és úgy gondolják, hogy a gyerek majd megvalósítja azt, amit õk nem tudtak, vagy pedig olyan szakmáról van szó, ami „családi hagyománnyá” vált, és apáról fiúra száll (ilyen pl. az orvos, ügyvéd, magán vállalkozások stb.).
Nem kevés olyan esettel találkoztam, ahol a gyerek valami „egyszerû szakmát” szeretett volna tanulni, mert az érdekelte, de a szülõ rákényszerítette az egyetemre mondván, hogy minél többet tanulsz és minél több diplomád van, annál kevesebbet kell majd dolgoznod a sok pénzért. Nem tûnik fel a korlátolt gondolkodású anyának és apának, hogy gyermeke bukdácsol, és csak kínlódik évekig a felsõfokú intézményben, aztán vagy elvégzi, vagy nem. Még ha meg is szerzi a diplomát a csemete, sokszor annyit ért a szakmájához, mint tyúk az ábécéhez.
Az oktatási intézmények sincsenek toppon, hiszen semmi értékeset nem tanítanak a gyerekeknek csak hazugságokat. A szakképesítések egyenlõk a nullával.
Most minden gyerek jogász, közgazdász, orvos, tanár, igazgató, menedzser és Isten tudja, hogy milyen értelmiségi akar lenni. Az viszont senkinek nem jut eszébe, hogy dolgozni is kéne…
Jó mesterembert (pl. vízszerelõ, burkoló, festõ, villanyszerelõ, asztalos, lakatos, varrónõ stb.) manapság nehezen lehet találni,kontárt, csalót viszont nagyon sokat.
Csak néhány munkaterület, amelyeknek az idõ folyamán eltorzították a szépségét és az értelmét:
Jogi szakmák: Eredeti célja az, hogy korrektül és gyorsan segítsen megoldani a konfliktusokat.
Most legtöbbször az ügyvédek, bírók és ügyészek érdekeit szolgálja (a korrektséghez pedig köze sincs). A jogi szakmában lévõk oly módon nyerészkednek, hogy gondoskodnak arról, hogy az általuk kezelt konfliktusok hosszan tartók és komplikáltak, a jogi nyelvezet érthetetlen, a törvények és rendeletek pedig olyan szövevényesek legyenek, amennyire csak lehetséges.
Biztosítási szakmák: Eredetileg arra találták ki, hogy megfelelõen elrendezze az egyén bármilyen komolyabb „balszerencséjének” megosztását a közösség tagjai között.
Mára ez egy iparággá nõtte ki magát, ami erõszakosan nyomul minden felé, és új rendszereket ad el a félelemre alapozva. Folyamatosan teremti és terjeszti az újfajta veszélyek kockázatát, amelyek ellen az állampolgárok úgy érzik, hogy biztosítaniuk kell magukat.
Oktatási szakma: Széleskörû szakértelmet és tudást kellene nyújtania, felkészítve a diákokat arra, hogy megállják helyüket a gyakorlati életben.
A mai tanterv és oktatás nem a tudásról és a szeretetteljes tanításról szól, hanem arról, hogy gondolkodásra képtelen, vak és süket embereket, vagyis engedelmes állampolgárokat neveljenek a gyerekekbõl.
Mostanra egy értelmetlen elméleti tudás és bizonyítványtermelõ üzemmé vált, amelyek nélkül az egyébként értelmes és intelligens fiatalemberek hátrányos helyzetben vannak.
Tudományok, tudományos kutatások: A tudományok lényege az élet alapelveire irányuló tudás fejlesztése.
Mostanra a tiszta és õszinte tudás feltárásáról a figyelem áthelyezõdött a tanulmánykészítõ szakértelem csiszolására és az „értelmetlen, semmitmondó” kutatások támogatásának elnyerésére. A támogatások és a tudományos kutatások témái, valamint eredményei feletti ellenõrzés a világ legnagyobb vállalatai kezében vannak, akiknek nem érdeke sem a környezet tisztasága, sem az emberek boldogulása.
Gazdálkodás: Eredetileg az állattenyésztést, a föld és gyümölcsei gondozásának szeretetét jelenti.
Most a vegyipari cégek termékeinek beadagolásáról, a föld mérgezésérõl és a marketingrõl szól. A gazdálkodás ma a nemzetközi törvények, a segélyek, támogatások, szubvenciók iránti kérelmek és az ipari manipulációk útvesztõje.
Mûvészi hivatás: Ez a tevékenység valójában arra szolgál, hogy olyan tudati tartományba juttassa a mûvészt és a mûvészeti alkotás élvezõjét, ahol mindketten megélik saját teljességük isteni önkifejezõdését és érzékelését.
Ma a mûvészet a divatról, galériákról és a marketingrõl szól.
Vallások (egyházak, szekták, hitgyülekezetek), spiritualitás, ezoterika (jósok, „látók”, mesterek, fekete mágusok):
Céljának annak kellene lennie, hogy ösztönözze az embereket Isten megismerésére, megértésére és szeretetére.
Ehelyett sokkal inkább saját túlélésük és hatalmuk elõsegítésével foglalkoznak, félelmet és viszályt szító tanok hirdetése révén. Nem azt tanítják, hogy „szeresd az Istent”, hanem azt, hogy „félj az Istentõl, mert megbüntet”, ha másért nem hát azért, mert a világra jöttél (hiszen „bûnben születtél…”).
A vallás a legõsibb és talán a legszélesebben alkalmazható szociális kontrollforma, melyet a szervezett háttérhatalom folyamatosan használ. Ez a rendszer évezredeken át mûködött és mûködik napjainkban is, s ez idáig összetartotta a nyájat, és eltereltette a „birkákat” oda, ahol ma tartunk (ateizmus, nihilizmus, vakhit, szekták, gyülekezetek stb.).
DIÁKFOGLALKOZTATÁS
Szülõként volt szerencsém ebbe a világba is bepillantást nyerni.
Régen a diákok leginkább a nyári szünidõben vállaltak munkát azért, hogy némi zsebpénzt keressenek és mindemellett „jó buli” is volt.
Ma a legtöbb diák a tanulás mellett azért dolgozik, mert a szülõk nem tudják finanszírozni a taníttatáshoz és létfenntartáshoz szükséges összes költséget. A 18. életév betöltése illetve az érettségi vizsga után már semmilyen támogatás nem illeti meg a családokat.
Az egyedülálló szülõnek a tartásdíjra való jogosultsága is megszûnik, amikor a gyerek elvégzi a középiskolát és nagykorúvá válik, hiszen a felsõfokú oktatás vagy az életpályára elõkészítõ tanfolyam költsége már nem érinti az egykor tartásdíjra kötelezett személyt. (A tartásdíj helyett lehet ugyan kérni a „rokontartást”, azonban ennek olyan feltételei vannak, hogy nincs az a bíróság, ami ezen a jogcímen megítélne pénzbeli juttatást a gyermek részére.)
A diákszövetkezetek ugyanúgy kihasználják az emberek nyomorát, mint a többi munkáltató.
Minden diákszövetkezetnél alap a regisztrációs díj befizetése, melynek összege általában 1.000.- Forint, s amit a jelentkezõnek kötelezõen ki kell fizetni. (Amikor kilép a gyerek a szövetkezettõl, akkor ezt az összeget visszakapja.)
Nem is a regisztrációs díjjal van gond, hanem azzal, hogy a fiatalokkal bármit meg lehet csinálni, és senki sem kéri számon a szövetkezeteket, mint munkáltatókat.
Például van olyan diákmunka közvetítõ, aki 10-12 órás éjszakai mûszakra küldi a tanulókat, ám a gyár által kifizetett mûszakpótlékból csupán 15 %-ot fizet ki a gyerekeknek. Amit a cégek fizetnek a diákmunkáért, annak csak piciny töredékét kapják meg azok, akik végzik a kulimunkát.
Ha a diák nem figyel oda és nem tartja nyilván a ledolgozott napjait, akkor némelyik diákszövetkezet hajlamos 2-3 nappal kevesebb munkabért utalni gondolván, hogy hülye a gyerek és úgysem tudja, hogy mennyi pénz jár neki. Természetesen a munkabér reklamáció után sem azonnal történik a hiányzó összeg átutalása, hanem majd a következõ fizetéssel talán megkapja a dolgozó (addig is a diákszövetkezet ingyen és bérmentve használja a gyerekek pénzét).
Egyes diákmunka közvetítõk gyakran megszegik a gyerekekkel kötött munkavállalási szerzõdést azzal, hogy sokszor késedelmes és hiányos a munkabér átutalás. A pálmát azonban nem a napi 10-12 óra munka és a hiányos, illetve késedelmes kifizetés viszi el, hanem az, hogy néhol egyes „feljebbvalók” kritikán aluli hangnemben beszélnek a gyerekekkel.
És a diák hallgat, nem mer szólni, mert ha kiáll magáért vagy a társáért, akkor „megbüntetik”, ami abból áll, hogy hetekig vagy akár soha többet nem adnak neki munkát. Ezt pedig nem engedheti meg magának, hiszen nagy szüksége van arra a kevés kis pénzre is.
Személyesen ismerek olyan egyetemi hallgatót, aki azért diákmunkázik, mert a családnak lakáshitele van, és a jövedelmével besegít a hiteltörlesztésbe, de van olyan is, aki azért dolgozik, mert a szülõk jövedelme nem elég a megélhetésre, a legtöbben viszont azért munkálkodnak, mert az „ingyenes” ám mégis busás áron történõ oktatási költséget ki kell fizetni valamibõl.
Diákoktól tudom, hogy az egyik diákszövetkezet „projektvezetõje”mondhatni Isten földi helytartójának hiszi magát és úgy beszél a fiatalokkal, mintha nem is emberek volnának, pedig ha jól megnézzük, akkor a gyerekeknek köszönheti a munkáját és azt, hogy jó fizetése van. De nemcsak a projektvezetõ féle veszi semmibe a szorgalmas, dolgos ifjúságot, hanem jó pár munkáltató is, aki diákot alkalmaz. Tudok olyan vállalkozóról, aki három hétig napi 3-4 órán át dolgoztatott diákokat és betanulási idõszakra hivatkozva nem fizetett egy fillér munkabért sem.
Minden tiszteletem ezeké a gyerekeké, megérdemelnek minden fillért, amit kapnak, hiszen keményen megdolgoznak érte.
A diákfoglalkoztatásnak is megvan az elõnye és hátránya. Elõnye az, hogy a gyerekeknek fejlõdik a kötelességtudatuk és hamar megtanulják megbecsülni és beosztani a pénzt. Hátránya pedig az, hogy a nagybetûs ÉLETBE kilépve azt látja a fiatal generáció, hogy sem az ember, sem a munkája nincsen megbecsülve.
A felnõtt munkavállalók is érintve vannak a diákfoglalkoztatással kapcsolatosan, hiszen a cégek inkább tanulókkal dolgoztatnak, mert az olcsóbb, mintha állandó alkalmazottat foglalkoztatnának…
A MEGOLDÁSHOZ VEZETÕ ÚT
Változás és változtatás!
Elsõként a vaskori gondolkodásmódunkon, s az élethez való hozzá állásunkon kell változtatni.
Jelenleg az ÉLETrõl és az élethez szükséges feltételekrõl alkotott világképünk olyan destruktív, hogy a túléléshez sem elegendõ, nemhogy a fejlõdéshez.
A létezésrõl, az elfogadásról, a munkáról, a hivatás és karrier közötti különbségekrõl, és a megélhetésrõl alkotott világképünk, valamint a pénzrõl való gondolkodásmódunk az egyik legfõbb oka annak, hogy sokunknak nincsen munkahelye.
Az emberek többsége ma nem teremtõ/alkotó munkát végez, hanem szolgál. Rabszolgaságának oka pedig a tudatlanság (vakság, süketség, vakhit, gondolkodni nem akarás).
Egyre érzékelhetõbb, hogy a „dolgozni, mert valamibõl élni kell” indíttatás alapján történõ álláskeresést a sikertelenség koronázza.
Miért?
Azért, mert ebben az esetben a keresõnek nem az a célja, hogy életfeladatának megfelelõ alkotómunkát végezzen, és ez által teljesedjen ki a lelkisége, hanem az, hogy pénzhez jusson. Ha úgy dolgozunk valamit, hogy utáljuk csinálni és nyûgnek tartjuk, – de, mint tudjuk, valamibõl élni kell – akkor ezért a munkáért nem fizetésnek nevezett illetményt kapunk, hanem kárpótlást.
Nem mindegy, hogy kárpótlás vagy fizetség! Sem a kárpótlás, sem a fizetés nem egyenlõ az elvégzett munka értékével!
Születésünktõl fogva azt táplálták belénk, hogy nem létezhetünk, hacsak nem teszünk érte valamit.
És mit kell tennünk a létezésért? Pénzért dolgozni, különben nem érdemeljük meg az életet?
Ez ateista és vaskori felfogás, mindazonáltal egy nagyon hibás téveszme is!
Tömeghipnózis útján azt is az elménkbe programozták, hogy „nincsen pótolhatatlan ember”. Ez is egy iszonyatos nagy hazugság!
Kivétel nélkül minden ember pótolhatatlan, ugyanis nincsen két olyan személy, aki egy féle munkát ugyanúgy és ugyanazokkal az érzésekkel, érzelmekkel, gondolatokkal végezne el. Minden teremtõmunka attól lesz egyedi és különleges, hogy az alkotó mit gondol és érez a munkavégzés közben. Tulajdonképpen minden egyéniség valamilyen energiaminõséggel látja el tevékenységét.
Sajnos még mindig a hazugságokra épített életet és életminõséget akarjuk fenntartani, s eközben sokan olyan „munkát” végeznek, ami semmiféle örömöt nem okoz számukra. Mi ez, ha nem kényszermunka?
Vajon hány ember munkálkodja azt, amiben örömét leli, és amiben benne van szíve-lelke?
Hány olyan személy van, aki alig várja a reggelt, hogy dolgozni induljon és alkotó munkája által kiteljesítse önmagát? Nem sok, ellenben gyomorideggel, félelemmel és undorral induló alkalmazott annál több indul a nap elején szolgálni alamizsnáért!
Sokak azt sem tudják, hogy mihez van tehetségük és kedvük. Csak dolgozni valamit… mert a csekkeket és a hiteltartozást ki kell fizetni, na és persze azért is, mert azt sulykolták belénk gyerekkorunktól fogva, hogy „aki nem dolgozik, az ne is egyen”.
Mielõtt bárki is kritizálná és minõsítené munkanélküli embertársát, nem ártana tisztázni a munka fogalmát, de nem a korlátolt felfogású közgazdasági értelemben.
A munka a szellem és a lélek anyagban való kiteljesedését jelenti úgy, hogy cselekvésünk által teremtünk, alkotunk valamit. Ez a valami nagyon sok minden lehet, a lehetõségek száma végtelen!
Bármilyen hihetetlennek tûnik, de a Teremtõ, aki egyben a teremtményeinek GONDVISELÕje is (gondját viseli Õ), tökéletesen gondoskodik szükségleteinkrõl és a teremtõi programunk megvalósításához szükséges eszközökrõl azért, hogy létezzünk.
Sokan még mindig nem jöttek rá, hogy nem a pénz boldogít, hanem a hiánya tesz boldogtalanná. A pénz csupán eszköz, – hozzásegíthet bennünket céljaink eléréséhez – ami csak addig fontos, amíg úgy véljük, hogy kevés van belõle. Idõvel, ahogy egyre tehetõsebbé válik valaki már nincs akkora jelentõsége a színes papíroknak, mert nem emel olyan sokat az életminõségén, mint, amikor szegényebb volt.
Azok a dogmák, amelyek szerint elhittük, hogy a pénz hatalomhoz, szabadsághoz, függetlenséghez, bõséghez, boldogsághoz és egyéb kiváltságos helyzethez juttatja az embert, csak hazugságok és illúziók.
Ma az emberek nem élvezik az életet, hanem csak átküzdik magukat rajta, és így válik életük folyamatos harccá, s közben nem veszik észre, hogy saját magukkal viaskodnak.
Minden ember egyéni teremtõprogrammal rendelkezik, és különbözõ életfeladattal érkezik erre a világra (már csak ezért sem pótolható).
Ahogy már fentebb többször is kihangsúlyoztam mindennek oka van, így a munkanélküliségnek is, ezért a sajnálkozás, félelem, aggódás, harag, gyûlölet, bûntudat és irigység helyett inkább az önismeret gyakorlására és az ÉLET megismerésére, valamint megértésére hívnám fel az érintettek figyelmét.
Ahogy tudatosabbá válik az ember, úgy jobban megért és elfogad, ezáltal megváltozik az élete és hamar csökkennek a problémái is.
Sokáig éltünk szolgaságban és segítettünk másoknak meggazdagodni azzal a mögöttes szándékkal, hogy a négykézláb való csúszás-mászás és hajlongás mások elõtt majd valamiképpen egyenes utat biztosít számunkra seholországba, amit a háttérhatalom „Új Világrendnek” nevez. Ez az új világrend azonban nem fog megvalósulni!
„Minden ember a saját életének kovácsa”, senki nem élheti helyettünk az életünket és senki nem adhatja vissza a szabadságunkat, csak mi magunk!
Az alábbi idézet attól az egyÉNtõl származik, aki már végig járta azt az ösvényt, amin jelenleg a mai ember úton van. Szavait megfontolásra érdemesnek és bátorításnak szánom!
„Amíg úgy gondolod, hogy az élet csupa küzdelem, addig a mindennapok tragédiákat, drámai szituációkat, nehézségeket hoznak feléd.
Ha azonban belátod, hogy minden helyzet, ütközés, kommunikáció érted van azért, hogy a bennük rejlõ tapasztalatot megszerezd, látóköröd bõvüljön, tapasztaltabb, bölcsebb lehess, akkor a tragédiák és a nehézségek feladatokká zsugorodnak. Ne a körülményekkel, hanem a feladatokkal törõdj!
Mindent meg tudsz oldani, hiszen csak olyan feladat kerülhet eléd, amelynek megoldására már készen állsz, tapasztalataid láncolatán át tudásodat, bölcsességedet, képességedet már megszerezted hozzá.
Bátorság! Minden sikerül!"
http://tudatraebr...ogotte_van
Hozzaszolasok
Oldal: 2 / 2: 12
#11 |
enid
- 2015. May 07. 07:55:59
#12 |
Szofi
- 2015. May 07. 09:09:25
Oldal: 2 / 2: 12
Hozzaszolas küldése
Hozzaszolas küldéséhez be kell jelentkezni.