Navigacio
Szakmai oldal:
RSS
Jásdi Kiss Imre: Hatodik Pecsét
Bejelentkezés
üdvözlet
A MAI NAPTÓL (2015/09/22) AZ ÚJ WEBOLDALUNK A: HTTP://POSTAIMRE.MAGYARNEMZETIKORMANY.COM :)
.....................
(A www.postaimre.net a továbbiakban szakmai oldalként müködik
az egykoti www.magyarnemzetikormany.com/pi-klub cím - archiv oldalként, amint tapasztalhatjátok - még mindig elérhetö.)
.....................
(A www.postaimre.net a továbbiakban szakmai oldalként müködik
az egykoti www.magyarnemzetikormany.com/pi-klub cím - archiv oldalként, amint tapasztalhatjátok - még mindig elérhetö.)
A kettõsség nélküli vagy osztatlan tudat fizikája I/II
Az átlag emberek hajlamosak a tudatra dualisztikusan gondolni. A tudat részét képezi belsõ világunknak, belsõ létünknek, mely egyúttal szabad akaratunk hordozója is. A külsõ valóságunk természetével ellentétben tehát tudatunk nem anyagi minõségeket mutat. A tudatosság eme megosztott vagy duális képzete – melyet eredetileg Descartes vezetett be – azonban magában hordozza a kölcsönhatás problematikáját: miként képes a nem-anyagi természetû tudat kölcsönhatásba lépni az anyaggal? A neurofiziológusok többsége úgy tekint a tudatra, mint az agyfolyamatok melléktermékére, melyet az anyag, úgynevezett felfelé irányuló vagy alulról építkezõ okozati láncolata generál: az elemi részecskék alkotják az atomokat, az atomok a molekulákat, a molekulák a neuronokat, a neuronok az agy szerkezetét és az agy a tudat jelenségét. Vajon a tudat valóban csak az anyag mellékterméke lenne, s ha igen, akkor valóban rendelkezünk-e szabad akarattal? Vajon a felfelé irányuló okozati láncolat bölcsessége lenne a végsõ, vagy talán létezik egy új tudományos nézõpont mely mást javasol?
Az elmúlt század elején szemtanúi lehettünk egy új fizikai forradalomnak, mely magába foglalta a kvantummechanika felfedezését is. A kvantummechanika üzenetét tömören így fogalmazhatjuk meg: igen, valóban létezik tudat, és valóban létezik szabad akarat is. Ám ez az újra felfedezett tudat nem-kettõs természetû, azaz nem azonos a fent felvázolt dualisztikus tudattal, valamint a szabad akarat kérdése is mélyebb és ennél kifinomultabb vizsgálódást igényel.
Az igazat megvallva, a kvantummechanika matematika szerkezete valójában determinisztikus, és a fent említett felfelé irányuló okozati kapcsolódás képzetén alapul. Ennek ellenére a kvantummechanika apparátusa a környezetet és a benne található tárgyakat nem (a Newton-i fizikához hasonló) determinisztikus folyamatokként, hanem valószínûségekként ábrázolja. Ezen valószínûségeket kvantummechanikában használt matematika révén számolhatjuk ki, melynek segítségével több objektumból álló nagy számú jelenség viselkedését is sikeresen megadni képes tudományt fejleszthettünk ki. Nos, ez az a kvantumfizikai sajátosság, ami miatt valószínûleg egyetlen materialista gondolkodású sem szégyenkezne.A materialisták szerencsétlenségére azonban létezik a kvantumfizikának egy olyan szégyenfoltja, amelynek alapos megértése vezet el bennünket a tudat jelenségének megértéséhez. Köztudott tény, hogy egy kvantumobjektumra rátekintve sohasem a valószínûségek halmazát érzékeljük, hanem egy helyhez-kötött, Newton-i részecskére hasonlító valamit. Mindezek ellenére, a kvantummechanika nem ad számunkra semmilyen eljárást vagy matematikát, melynek segítségével a lehetõségek sokféleségének egy eseményre történõ átmenetét vagy „összeomlását” kiszámolhatnánk. Az igazat megvallva, ebben a helyzetben a kvantumfizika egyszerûen csak annyiról világosít fel bennünket, hogy a matematikai alapokon létezõ fizikánk bizonyossága korlátozott.
Nem létezik olyan matematika, amely lehetõséget nyújtana arra, hogy a kvantumvalószínûségek felfelé irányuló okozati determinizmusát valami módon összekapcsoljuk a valós eseményekre vonatkozó tapasztalatainkkal. Ha viszont ez az igazság – vetõdik fel bennünk a jogos kérdés -, akkor az elméletben található valószínûségek miként alakulnak át tapasztalati valóságunk egyedi eseményeivé? Mivel magyarázható akkor ez az igencsak misztikus „megfigyelõ hatás”? A neurofiziológusok alulról építkezõ okozati modelljét a kvantumfizika nyelvén a következõképp fogalmazhatjuk meg. Az elemi részecskék lehetséges mozgásai az atomok, a molekulák, a sejtek, az agyi állapotok és a tudat lehetséges mozgásait nyújtják. Ebbõl a szemszögbõl nézve tehát a tudat a lehetõségek összességnek tekinthetõ, amit valószínûségi hullámnak is nevezünk. Vajon hogyan képes egy valószínûségi hullám összeomlasztani vagy átalakítani egy másik valószínûségei hullámot a megfigyelés vagy kölcsönhatás révén? Két valószínûség összekapcsolása ugyanis sohasem egy konkrét eseményhez, hanem egy nagyobb valószínûséghez vezet.
Tegyük fel, hogy képzeletben pénzt utalunk bankszámlánkra. Ezt az eseményt most kapcsoljuk össze az összes lehetséges autóval, amit csak el tudunk képzelni. Vajon el tudunk-e jutni ezzel a kis mentális gyakorlattal oda, hogy garázsunkban valóban megjelenik az egyik elképzelt autó? Nézzünk szembe a tényekkel! A tudat neurofiziológiai melléktermékként való kezelése szempontjából a valószínûségek konkrét eseményekké történõ átalakítása logikai paradoxonhoz vezet, ami egyértelmû jelzése annak, hogy a tudat neurofiziológiai modellje hibás, vagy legalábbis nem teljes. Ez a paradoxon egészen addig jelen van, amíg rá nem ébredünk, hogy a kvantumos valószínûségek valójában a tudat lehetõségei, azé a tudaté, mely minden létezõ alapjának tekinthetõ. Azaz a tudat nem-kettõs, nem megosztott, valójában csak a tudat létezik, és semmi más. Ezt a fajta metafizikát jómagam monisztikus idealizmusnak hívom. Ennek fényében a megfigyelés jelensége felfogható, mi több, egyenértékûnek tekinthetõ a kvantumos valószínûségek közül történõ választással, mely tapasztalati valóságunk létrejöttéhez vezet.
Kedvenc példám ennek illusztrálására a mindenki által ismert becsapós kép, ahol a kép nézése közben fedezzük fel, hogy valójában két képet látunk felváltva. Valószínû önök is látták már azt a képet, melyen két hölgy arca fedezhetõ fel. A mûvészek kettõs képnek nevezik az ilyen ábrákat, „egyszerre látható rajta a feleségem és az anyósom”. A legismertebb pedig az a kép, melyen egy vázát és két arcot különböztethetünk meg.
Mindkét kép esetében arra leszünk figyelmesek, hogy noha semmit sem teszünk a képpel, az mégis felváltva ugrál a két ábra között. Mindkét lehetõség már eleve bennünk található, és valójában csak azt döntjük el, hogy éppen melyiket nézzük, vagy észleljük. Ily módon egy transzcendens, kettõsség nélküli tudat megosztottság nélkül fejthet ki fentrõl lefelé irányuló okozati hatást. Egy megrögzött anyagelvû gondolkodó természetesen továbbra is érvelhet azzal az ellenvetéssel: mi módon lehetne a valóság ennyire szubjektív, melyben minden egyes megfigyelõ tetszés szerint megválaszthatja saját valóságát a temérdek kvantumvalószínûségbõl? Hogyan jöhetne létre ebben az esetben egy megegyezés valóság? Létezne-e egyáltalán tudomány? Nos, van egy kis meglepetésünk az így érvelõk számára. A fent felvázolt választást nem a személyes tudatosságunkat képviselõ egó-tudatosságban, – melyet a pszichológusok tanulmányoznak, – hozzuk. Valójában az egyként viselkedõ tudat egyes objektív állapotai közül választunk, abból a nem hétköznapi állapotból, ahol mindannyian egyek vagyunk, abból az állapotból, amit kvantumtudatnak is hívhatunk (Bass, 1971; Goswami, 1989; Blood, 1993, 2001).
Magunk teremtjük valóságunkat, de…
Az 70’es években Fred Alan Wolf fizikus használta elsõként az azóta már híressé vált mondást, miszerint „magunk teremtjük valóságunkat”. Az ebbõl eredõ elképzelések azonban késõbb sok csalódást okoztak. Egyes emberek ugyanis erre alapozva megpróbáltak fura utókat manifesztálni, mások zöldséges kertet teremteni a sivatag közepén, vagy parkolóhelyet a forgalmas belvárosban. Mindenki nagy lelkesedéssel fogadta a valóság kvantumos teremtésének ötletét, ám a megvalósítás zavaros kimenetelekhez vezetett, hisz a „leendõ” teremtõk egy fontos dolgot szem elõl tévesztettek. Noha valóban maguk hozzuk létre valóságunk, azonban e mögött a tudatosság egy kifinomult tényezõje húzódik. Valóságunkat nem a hétköznapi tudatosság szintjén, hanem egy nem hétköznapi tudatszinten teremtjük. Ennek igazsága nyomban nyilvánvalóvá válik, ha alaposan megvizsgáljuk az úgynevezett Wigner barátja néven elhíresült paradoxont. Ezt a paradoxont elsõként a Nobel-díjas fizikus, Wigner Jenõ vizsgálta, innen kapta a nevét.Képzeljük el, amint Wigner Jenõ, egy két lehetséges állapotot, a pirosat és a zöldet felvevõ kvantumjelzõlámpához közeledik. Ugyanabban az idõpillanatban a másik úton, mely Wigner útjára merõleges, Wigner barátja is a jelzõlámpához közeledik gépkocsijával. Elfoglalt amerikaiak lévén, mindketten a zöld fényt választják. A gond csak az, hogy választásuk ellentmondásos, hisz ha a két választás egyazon idõpillanatban materializálódik, akkor ördögi zûrzavar támadna. Látható tehát, hogy csak az egyikõjük választása ölthet testet, a kérdés csak az, hogy melyiké?
Sok évtizeddel a probléma felvetését követõen három fizikus, Ludwig Bass 1971-ben, Ausztráliában, jómagam Oregonban (Goswami, 1989, 1993), valamint Casey Blood (1993, 2001-ben) a New Jersey-i Rutgersben, egymástól függetlenül rájött a fenti paradoxon feloldására: a tudat valójában egy egységes, nem helyhez-kötött, kozmikus természetû valami, mely ott húzódik a két helyhez-kötött személy valósága mögött. A két személy választása csak jelképes, hisz valójában mindkettejük esetében az egyedül létezõ tudat hozta meg a választást, elkerülve ezzel bármiféle ellentmondást. Ez pedig a kvantumvalószínûségek számítása révén arra az eredményre vezet, hogy az ehhez hasonló keresztezõdésekben, Wigner és barátja az idõ 50 százalékában kap felváltva zöld fényt; ám ha csak az egyikõjük van jelen a keresztezõdésben, abban az esetben a zöld fény, mint teremthetõ valóság, mindkettõjük számára létezõ nyitott lehetõség.
A választást létrehozó tudat egységessége vagy osztatlansága, mint eredmény, a következõ kérdésbõl származtatható: milyen sajátosság révén képes a tudat a fentrõl lefelé irányuló okozati hatás szabad közvetítõ szerepét betölteni úgy, hogy ez nem vezet logikai ellentmondáshoz. Nos, ez csak úgy lehetséges – jön a válasz, – ha a tudat egységes, mindenki számára egy és ugyanaz. Vagyis a tudat egységessége az elmélet jóslatának tekinthetõ. Miután a most felvázolt elõrejelzésem (Goswami, 1989) egy kevésbé ismert fizikai lapban megjelent, a Mexikói Egyetem neurofiziológusa, Jacobo Grinberg-Zylberbaum valahogy felfigyelt rá. Akkoriban Jacobo humán alanyokon folytatott kísérleteket, melynek keretében a közöttük kialakuló furcsa EEG-szignál átmeneteket vizsgálta. Megérzése azt súgta, hogy elképzelésem magyarázattal szolgálhat azokra a jelenségekre, melyekre a kísérletei során bukkant. Cikkem elolvasása után rögtön fel is hívott. Rövidre fogva a történetet: beszélgetésünk után átrepültem mexikói laboratóriumába, ellenõriztem a kísérleti felállást, megvizsgáltam az adatokat, majd ezek fényében segítettem neki az értelmezésben. Nem sokkal ezután Jacobo és munkatársai közzétettek egy cikket, melyben kijelentették, hogy a modern tudomány eszközeivel sikerült igazolniuk a tudat egységességének képzetét.
A jó hírt hozó kísérlet. Mindannyian Egyek vagyunk
A jó hír tehát az, hogy mostanra már nemcsak ez az egy, de sok más kísérletben sikerült igazolni, hogy a fentrõl lefelé ható okozati hatást kifejtõ kvantumtudat egységes és nem helyhez-kötött. Az elsõ ilyen típusú kísérletet (ahol gépek segítségével, s nem emberek szubjektív tapasztalatai réven történt az igazolás), mint föntebb láttuk, a Mexikói Egyetem neurofiziológusa, Jacobo Grinberg és munkatársai hajtották végre. Járjuk, most kicsit részletesebben is körbe ezt a témát.A diszkontinuitáson vagyis a folytonosság megszakadásán túl, a kvantumfizika másik furcsa elve és jelensége az úgynevezett nem helyhez-kötöttség, vagy nonlokalitás. A helyhez kötöttség, vagy lokalitás elve azt jelenti, hogy mindenfajta információcsere helyi szignálok révén és sebességhatárok betartása mellett történhet. A sebességhatárt Einstein speciális relativitáselmélete mondta ki, melynek értéke a fény sebessége, ami 300 ezer km/s. A lokalitás elve értelmében, melyet az einsteini gondolkodás hozott magával, a fizikai szignálokon keresztüli azonnali kommunikáció lehetõsége kizárt. Ennek ellenére a kvantumobjektumok – például az elemi részecskék – mégis képesek az egymás közötti azonnali kommunikációra, miután egymással kölcsönhava a kvantumos nonlokalitás révén korrelációba kerültek. Mindezt Alain Aspect és munkatársai igazolták kísérletileg (1982) fotonpárok segítségével. Ezek az adatok és eredmények viszont csak abban az esetben nem sértik az einsteini gondolkodást, ha a kvantumos nonloklaitást helyesen értelmezzük – olyan szignál nélküli kapcsolatnak, mely túl van téren és idõn.
1993-ban Grinberg megpróbálta a kvantumos nonlokalitást két korrelált agyon is kimutatni. A kísérlet során két egyén meditált azzal a vággyal, hogy szignál nélküli nonlokális kapcsolatba kerülhessenek. Húsz perc eltelte után a két személyt elválasztották egymástól (miközben õk továbbra is fenntartották az eredeti szándék gondolatát tudatukban), majd (az elektromágneses jeltovábbítás kizárása érdekében) Faraday-kalitkákba ültették, és EEG gépekre kapcsolták õket. Ezt követõen, az egyik kísérleti alany szemét villogó fényforrással világították meg, rögzítve eközben az agy elektromos aktivitását, melynek segítségével elõállíthatták az úgynevezett „reakció potenciált”, amit az EEG jelbõl kivont zajok révén számolnak ki számítógép segítségével. A kísérletezõk azt találták, hogy a mért „reakció jel” valamiként átjutott a másik személy idegrendszerébe is, amit az adott személy EEG-jén, mint „átviteli jelet” a számítógéppel (a reakciójelhez hasonlóan) ki is tudták mutatni (a jel fázisában és erejében azonos volt a reakciójellel). A kontroll személyeknél – akik nem meditáltak együtt vagy nem gondoltak kitartóan a jel-nélküli kommunikáció gondolatára a kísérlet alatt – hasonló jelenség nem volt kimutatható.
Ez a kísérlet, azon túl, hogy egyértelmûen igazolja az agyi válaszreakciók nonlokalitását, egy még fontosabb tényt is igazol – a kvantumtudat nonlokális. Másként ugyanis, hogyan magyarázzuk meg az egyik személy szándékosan kiváltott agyi válaszreakciója által a vele korrelációban álló másik személy EEG-ben elõidézett, szabadon megjelenõ, s az eredeti jellel szinte teljesen azonos, átvitt válaszreakció megjelenését? Amint arra már fentebb is utaltunk, azóta ezt a kísérletet már mások is többször sikeresen megismételték. Például a neuropszichiáter Peter Fenwick és munkatársai 2001-ben, Londonban, Wackermann 2003- ban, valamint a Bastyr Egyetem kutatónõje, Leana Standish és munkatársai 2004-ben. A kísérletekbõl levont konklúzió radikális és képes egyesíteni a tudományt, valamint a spiritualitást. A kvantumtudat, mely a kvantumvalószínûségekbõl a fentrõl lefelé ható okozati láncon keresztül végrehajtja a választást, egyenértékûnek tekinthetõ ugyanis a szellemi hagyományok Isten képzetével. Bizonyos értelemben azt is mondhatjuk, hogy a tudomány berkein belül újra felfedeztük Istent. Ez azonban a tudomány teljesen új paradigmája, mely nem a régi, az anyagot elsõdlegesnek tekintõ, hanem a tudatot elsõdlegesnek tartó új nézeten alapul. A tudat tehát az összes létezõ alapjának tekinthetõ, melyet egyúttal azonosnak tekinthetünk az õsi szellemi hagyományok Istenképzetével.
A szándék vagy figyelem hatalma
Remélem, hogy a fenti eredmények bemutatásánál nem vesztették szem elõl Grinberg kísérletének egyik legfontosabb összetevõjét – a figyelem erejét, vagy hatalmát. Dean Radin parapszichológus 1999-ben további kísérletek keretében igazolta a figyelmünkben szunnyadó teremtõ erõ létét. Az egyik kísérletében O. J. Simpson televízióban közvetített tárgyalását használta fel néhány évre visszamenõleg. A kiválasztott idõszakban nagyon sok ember nézte a televíziót, s Radin, teljesen jogosan, azt feltételezte, hogy a nézõk figyelme (amit a közvetítés nézése idézett elõ) a tárgyalóteremben zajló eseményeknek megfelelõen ingadozni fog – vagyis az események drámaiságához igazodóan, hol erõs, hol gyenge lesz. Egyrészrõl tehát, a kísérletbe bevont pszichológusokat arra kérte, hogy az idõ függvényében ábrázolják a tárgyalótermi dráma intenzitását, amibõl egyúttal a nézõk figyelmi intenzitására is lehetett következtetni. Másrészrõl, és ezzel egy-idõben, a laboratóriumában felállított véletlen szám generátor által elõállított számsorok, véletlentõl való eltérését mérte. Az ilyen berendezések a radioaktív bomlás véletlenszerû eseményét alakítják át nullák és egyesek számsorozatává. Mérései szerint a számsorozat véletlentõl való eltérése éppen azokban az idõszakokban volt a legnagyobb, amikor a tárgyalóteremi események is a legdrámaibbak voltak. Nos, mit is jelent mindez? Gregory Bateson filozófust idézve „a véletlen ellentéte a választás vagy döntés”. Az események közötti korreláció valójában a figyelem teremtõ erejét igazolta. Egy másik kísérletsorozat alkalmával Radin azt találta, hogy a véletlen szám generátor véletlentõl való eltérése a nagy csoportokban közösen meditálók környezetében (ahol a figyelem szintén összpontosítottabb, és erõsebb) is megnövekszik, ellentétben a cégek igazgatói ülésével!
A kíváncsi olvasóban, már biztosan megjelent a kérdés, vajon miként fokozhatnánk figyelmünk teremtõ erejét. Az igazat megvallva, szinte mindannyian próbálkozunk a figyelmünkön és a szándékunkon keresztüli teremtés folyamatával, ami az esetek többsége inkább zárul sikertelenséggel, mint sikerrel. Most viszont már tudjuk, hogy mindez azért van így, mert szándékunkat az egó szintjén formáljuk meg. Jó, de hogyan lehetne ezen változtatni? Az igazat megvallva ez egy nagyon jó kérdés. A megformált szándékaink ugyanis óhatatlanul kapcsolatban állnak az egónkkal, hisz ez az a tudatossági szint, ahol általában vagyunk, s ami önösségünk forrása. A második lépésnél arra ösztönzünk mindenkit, hogy lépje túl önösségét, önelvûségét. Ennél a pontnál nem kell, hogy aggódjunk, hisz nem veszíthetünk semmit, mivel a mindenki alatt magunkat is értjük. A harmadik lépésnél engedjük, hogy szándékunk imává váljék: ugyanis ha saját szándékom rezonál a többiekével, a kvantumtudattal, akkor megérett arra, hogy valóra váljék, hogy meghozza gyümölcsét. A negyedik lépésnél imánkat át kell adjuk a csendnek, a folyamatnak meditációvá kell válnia.
A diszkontinuitás
A fentrõl lefelé irányuló okozati hatáslánc a tudat nem hétköznapi állapotában valósul meg, abban az állapotban, amit kvantumtudatnak nevezünk. Ezt az állapotot azonban nem ismerjük. Vajon mi lehet ennek az oka? A misztikusok és a Platónhoz hasonló filozófusok mér évezredek óta felhívták figyelmünket a tudat kettõsség nélküli mivoltára, és a tudatosság fontosságára, de az esetek többségében tanításaikat nem hallottuk meg. Vajon miért nem figyeltünk és figyelünk rájuk ma sem? Az hindu upanishádok nyomatékosan kijelentik: Te vagy Az, ami tömören azt jelenti, hogy a végsõ valóság, azaz az osztatlan tudat minden létezõ alapja! Léteznek azonban olyan mechanizmusok, melyek elfedik elõlünk a tudattal való azonosságunk tényét, létrehozva bennünk az elkülönülés érzését, az egót, vagy én-tudatot. Ez az egó pedig akadályt képez a valósággal való egységünk észlelésében. A szellemiségben vagy spiritualitásban való növekedés valójában az egó meghaladását jelenti.
A legfontosabb tényezõ ebben a folyamatban, hogy a fentrõl lefelé irányuló kvantumos okozati hatás kiterjesztése nem folytonos természetû. Ha ugyanis a döntés vagy választás folyamatos lenne, abban az esetben leírhatnánk egy matematikai modellel, vagy legalábbis egy algoritmussal, ez viszont a választás elõre jelezhetõségét jelentené, vagyis megszûnne akaratunk szabadsága. Az egó dominanciájú éber tudatban azért nem észleljük olyan élesen a folyamat diszkontinuitását, mert a döntés szabadságának elrejtésével egónk kisimítja a folyamat diszkontinuitását. Döntéseink szabadsága felõli tudatosságunk ugyanis az egó túllépésével jár, egy ugrással járó szakadást a folytonosságban, amit kvantumugrásnak is nevezhetünk. Niels Bohr egyik példáján keresztül megvilágíthatjuk a fenti kvantumugrás lényegét, ha nehézségeink támadtak volna a folyamat elképzelését illetõen. Az atommag körül keringõ elektronok folytonos pályákon keringenek. Amikor azonban a szóban forgó elektron az egyik pályáról egy másikra szeretne átlépni, akkor mindezt nem folytonos módon teszi, azaz nem halad át a két pálya közötti térrészen, hanem átugrik. Ezt az ugrást hívjuk kvantumugrásnak.
Vajon hogyan válik az egyébként nemlolkális, kozmikus természetû kvantumtudat egyéni, helyhez kötött tudatossággá? Miként rejti el szemünk elõl a folyamatosság a diszkontinuitást, vagy szakadozottságot. Elsõsorban a megfigyelõ érték miatt, másodsorban pedig a kondicionálás vagy megszokás révén. A megfigyelõvé válás kialakulása elõtt a kvantumtudat egységes, és nem különül el a benn honoló lehetõségektõl. A megfigyelõ megjelenése létrehozza a tudat szubjektív/objektív felosztását, ami az önvaló és a világ közötti szakadáshoz, vagy réshez vezet (lásd föntebb). A kondicionálást vagy szoktatást megelõzõen azonban a világot tapasztaló önvaló egységes, kozmikus természetû. Ebbe a kezdetleges stimuláció érzékelésben vagy tapasztalásban a kvantumvalószínûségek sokaságából a kvantumtudat kiválasztja a stimulációra adandó válaszát, mely folyamat a válasz nyújtotta teremtõ szabadság keretein belül zajlik le (egyedüli megszorításokat csak a stimulációra érvényes kvantumdinamikai törvények jelentenek, a kvantumtudat tehát teljesen objektív és törvénytisztelõ, amikor csak szükséges). További tapasztalások után, s a tanulás folyamata révén, ugyanazt a stimulációt már a múlt válaszreakciói fényében értékeljük. Ezt a folyamatot nevezik a pszichológusok kondicionálásnak vagy szoktatásnak (Mitchell és Goswami, 1992). A stimulációra adott válaszreakció-mintákkal (a személyiség szokásaival) való azonosulás, valamint a korábbi reakciók emlékláncolatai egyediséggel ruházzák fel a személyiséget/önvalót, amit egónak nevezünk (további részletetek, Goswami, 1993). Amikor tehát az egó szintjérõl cselekszünk, kondicionált személyiség-mintázataink, azaz korábbi tapasztalataink, kiszámíthatóságuknak köszönhetõen az okozati folytonosság illúzióját keltik. Ennek köszönhetõen viszont szeparálva érezzük magunkat a kvantumtudat egységétõl. Nos, ez az, ami miatt vágyaink és szándékaink képtelenek minden esetben a kívánt eredmény megteremtésére.
A diszkontinuitás kísérleti bizonyítékai
A fényt kibocsátó atomon kívül, valójában nagyon sok olyan helyzet létezik, ahol a vizsgálataink arra engednek bennünket következtetni, hogy a kvantumugrás rutin esemény az elektronok világában. Itt van például a radioaktivitás jelensége, amikor a bomló atom egy elektronokat bocsát ki. A vizsgálatok szerint a kisugárzás pillanatában az elektronoknak egy energia gátat kell átlépniük ahhoz, hogy megpillanthassák a külvilág napsütötte oldalát. Hogyan képes áthatolni ezen az energiagáton az elektron? Olyan ez, mintha megpróbálnánk egy rendkívül magas, szilárd falon átjutni. A fizikusok többsége „alagút” effektusnak hívja a fenti jelenséget. Az igazat megvallva, ez sem jelent különösebb segítséget a jelenség megértésében, hisz hogyan haladhatna át az elektron egy olyan alagúton, ami nem is létezik? Valójában nem errõl van szó! A helyes válasz az, hogy az elektron kvantumugrást hajt végre. Az elektron egyszerûen átugrik a falon, ám ez az ugrás nem térben történik. Az esemény bekövetkeztekor az egyik pillanatban az elektronunk még a gát egyik oldalán, egy pillanattal késõbb pedig már a másik oldalon található.
Az elemzés azonban még mindig csak elmélet, létezik-e olyan kísérlet, mely valóban igazolja, hogy az elektronok nem „alagutat” használnak a közlekedéshez, hanem kvantumugrást hajtanak végre? Igen, létezik ilyen kísérlet. Ehhez hasonló alagútjelenség zajlik bizonyos tranzisztorokban is. Ebben az esetben a kísérleti fizikusoknak sikerült kimutatniuk, hogy az energiagáton áthaladó elektronok az áthatoláskor fénysebességénél gyorsabban mozognak. A relativitáselmélet kísérletileg is igazolt megszorítása miatt azonban tudjuk, hogy az elektronok nem mozoghatnak fénynél gyorsabban a normál térben, azaz azonnali elmozdulásról van szó, mely nem a normál térben zajlik; ekkor történik a kvantumugrás.
A valószínûségi hullám szempontjából ez annyit tesz, hogy elsõ lépésben a kísérletezõ összeomlasztja a gát egyik oldalán az elektron hullámfüggvényét, közvetlenül ezután az elektron ismét hullámfüggvényként viselkedik, melynek bizonyos összetevõi azonban már a gát túloldalán jelentkeznek. Amikor mérésünk összeomlasztja a hullámfüggvényt a gát túloldalán azt találjuk, hogy a két mérés között nem telt el idõ, ebbõl pedig arra következtethetünk, hogy a valószínûségi hullámfüggvény összeomlása nem folytonosan történik.
Az elemi elektron és az ember között azonban óriási méretkülönbségek vannak. Hogyan lehetne igazolni így, hogy a diszkontinuitás az emberi tudat sajátja is? Vajon fülön csíphetõ-e hétköznapunk makroszkopikus világában az isteni beavatkozás kvantumugrás jelensége? A válasz: igen.
Írta: Amit Goswami/Fordította: Dienes István/
Link
Az elmúlt század elején szemtanúi lehettünk egy új fizikai forradalomnak, mely magába foglalta a kvantummechanika felfedezését is. A kvantummechanika üzenetét tömören így fogalmazhatjuk meg: igen, valóban létezik tudat, és valóban létezik szabad akarat is. Ám ez az újra felfedezett tudat nem-kettõs természetû, azaz nem azonos a fent felvázolt dualisztikus tudattal, valamint a szabad akarat kérdése is mélyebb és ennél kifinomultabb vizsgálódást igényel.
Az igazat megvallva, a kvantummechanika matematika szerkezete valójában determinisztikus, és a fent említett felfelé irányuló okozati kapcsolódás képzetén alapul. Ennek ellenére a kvantummechanika apparátusa a környezetet és a benne található tárgyakat nem (a Newton-i fizikához hasonló) determinisztikus folyamatokként, hanem valószínûségekként ábrázolja. Ezen valószínûségeket kvantummechanikában használt matematika révén számolhatjuk ki, melynek segítségével több objektumból álló nagy számú jelenség viselkedését is sikeresen megadni képes tudományt fejleszthettünk ki. Nos, ez az a kvantumfizikai sajátosság, ami miatt valószínûleg egyetlen materialista gondolkodású sem szégyenkezne.A materialisták szerencsétlenségére azonban létezik a kvantumfizikának egy olyan szégyenfoltja, amelynek alapos megértése vezet el bennünket a tudat jelenségének megértéséhez. Köztudott tény, hogy egy kvantumobjektumra rátekintve sohasem a valószínûségek halmazát érzékeljük, hanem egy helyhez-kötött, Newton-i részecskére hasonlító valamit. Mindezek ellenére, a kvantummechanika nem ad számunkra semmilyen eljárást vagy matematikát, melynek segítségével a lehetõségek sokféleségének egy eseményre történõ átmenetét vagy „összeomlását” kiszámolhatnánk. Az igazat megvallva, ebben a helyzetben a kvantumfizika egyszerûen csak annyiról világosít fel bennünket, hogy a matematikai alapokon létezõ fizikánk bizonyossága korlátozott.
Nem létezik olyan matematika, amely lehetõséget nyújtana arra, hogy a kvantumvalószínûségek felfelé irányuló okozati determinizmusát valami módon összekapcsoljuk a valós eseményekre vonatkozó tapasztalatainkkal. Ha viszont ez az igazság – vetõdik fel bennünk a jogos kérdés -, akkor az elméletben található valószínûségek miként alakulnak át tapasztalati valóságunk egyedi eseményeivé? Mivel magyarázható akkor ez az igencsak misztikus „megfigyelõ hatás”? A neurofiziológusok alulról építkezõ okozati modelljét a kvantumfizika nyelvén a következõképp fogalmazhatjuk meg. Az elemi részecskék lehetséges mozgásai az atomok, a molekulák, a sejtek, az agyi állapotok és a tudat lehetséges mozgásait nyújtják. Ebbõl a szemszögbõl nézve tehát a tudat a lehetõségek összességnek tekinthetõ, amit valószínûségi hullámnak is nevezünk. Vajon hogyan képes egy valószínûségi hullám összeomlasztani vagy átalakítani egy másik valószínûségei hullámot a megfigyelés vagy kölcsönhatás révén? Két valószínûség összekapcsolása ugyanis sohasem egy konkrét eseményhez, hanem egy nagyobb valószínûséghez vezet.
Tegyük fel, hogy képzeletben pénzt utalunk bankszámlánkra. Ezt az eseményt most kapcsoljuk össze az összes lehetséges autóval, amit csak el tudunk képzelni. Vajon el tudunk-e jutni ezzel a kis mentális gyakorlattal oda, hogy garázsunkban valóban megjelenik az egyik elképzelt autó? Nézzünk szembe a tényekkel! A tudat neurofiziológiai melléktermékként való kezelése szempontjából a valószínûségek konkrét eseményekké történõ átalakítása logikai paradoxonhoz vezet, ami egyértelmû jelzése annak, hogy a tudat neurofiziológiai modellje hibás, vagy legalábbis nem teljes. Ez a paradoxon egészen addig jelen van, amíg rá nem ébredünk, hogy a kvantumos valószínûségek valójában a tudat lehetõségei, azé a tudaté, mely minden létezõ alapjának tekinthetõ. Azaz a tudat nem-kettõs, nem megosztott, valójában csak a tudat létezik, és semmi más. Ezt a fajta metafizikát jómagam monisztikus idealizmusnak hívom. Ennek fényében a megfigyelés jelensége felfogható, mi több, egyenértékûnek tekinthetõ a kvantumos valószínûségek közül történõ választással, mely tapasztalati valóságunk létrejöttéhez vezet.
Kedvenc példám ennek illusztrálására a mindenki által ismert becsapós kép, ahol a kép nézése közben fedezzük fel, hogy valójában két képet látunk felváltva. Valószínû önök is látták már azt a képet, melyen két hölgy arca fedezhetõ fel. A mûvészek kettõs képnek nevezik az ilyen ábrákat, „egyszerre látható rajta a feleségem és az anyósom”. A legismertebb pedig az a kép, melyen egy vázát és két arcot különböztethetünk meg.
Mindkét kép esetében arra leszünk figyelmesek, hogy noha semmit sem teszünk a képpel, az mégis felváltva ugrál a két ábra között. Mindkét lehetõség már eleve bennünk található, és valójában csak azt döntjük el, hogy éppen melyiket nézzük, vagy észleljük. Ily módon egy transzcendens, kettõsség nélküli tudat megosztottság nélkül fejthet ki fentrõl lefelé irányuló okozati hatást. Egy megrögzött anyagelvû gondolkodó természetesen továbbra is érvelhet azzal az ellenvetéssel: mi módon lehetne a valóság ennyire szubjektív, melyben minden egyes megfigyelõ tetszés szerint megválaszthatja saját valóságát a temérdek kvantumvalószínûségbõl? Hogyan jöhetne létre ebben az esetben egy megegyezés valóság? Létezne-e egyáltalán tudomány? Nos, van egy kis meglepetésünk az így érvelõk számára. A fent felvázolt választást nem a személyes tudatosságunkat képviselõ egó-tudatosságban, – melyet a pszichológusok tanulmányoznak, – hozzuk. Valójában az egyként viselkedõ tudat egyes objektív állapotai közül választunk, abból a nem hétköznapi állapotból, ahol mindannyian egyek vagyunk, abból az állapotból, amit kvantumtudatnak is hívhatunk (Bass, 1971; Goswami, 1989; Blood, 1993, 2001).
Magunk teremtjük valóságunkat, de…
Az 70’es években Fred Alan Wolf fizikus használta elsõként az azóta már híressé vált mondást, miszerint „magunk teremtjük valóságunkat”. Az ebbõl eredõ elképzelések azonban késõbb sok csalódást okoztak. Egyes emberek ugyanis erre alapozva megpróbáltak fura utókat manifesztálni, mások zöldséges kertet teremteni a sivatag közepén, vagy parkolóhelyet a forgalmas belvárosban. Mindenki nagy lelkesedéssel fogadta a valóság kvantumos teremtésének ötletét, ám a megvalósítás zavaros kimenetelekhez vezetett, hisz a „leendõ” teremtõk egy fontos dolgot szem elõl tévesztettek. Noha valóban maguk hozzuk létre valóságunk, azonban e mögött a tudatosság egy kifinomult tényezõje húzódik. Valóságunkat nem a hétköznapi tudatosság szintjén, hanem egy nem hétköznapi tudatszinten teremtjük. Ennek igazsága nyomban nyilvánvalóvá válik, ha alaposan megvizsgáljuk az úgynevezett Wigner barátja néven elhíresült paradoxont. Ezt a paradoxont elsõként a Nobel-díjas fizikus, Wigner Jenõ vizsgálta, innen kapta a nevét.Képzeljük el, amint Wigner Jenõ, egy két lehetséges állapotot, a pirosat és a zöldet felvevõ kvantumjelzõlámpához közeledik. Ugyanabban az idõpillanatban a másik úton, mely Wigner útjára merõleges, Wigner barátja is a jelzõlámpához közeledik gépkocsijával. Elfoglalt amerikaiak lévén, mindketten a zöld fényt választják. A gond csak az, hogy választásuk ellentmondásos, hisz ha a két választás egyazon idõpillanatban materializálódik, akkor ördögi zûrzavar támadna. Látható tehát, hogy csak az egyikõjük választása ölthet testet, a kérdés csak az, hogy melyiké?
Sok évtizeddel a probléma felvetését követõen három fizikus, Ludwig Bass 1971-ben, Ausztráliában, jómagam Oregonban (Goswami, 1989, 1993), valamint Casey Blood (1993, 2001-ben) a New Jersey-i Rutgersben, egymástól függetlenül rájött a fenti paradoxon feloldására: a tudat valójában egy egységes, nem helyhez-kötött, kozmikus természetû valami, mely ott húzódik a két helyhez-kötött személy valósága mögött. A két személy választása csak jelképes, hisz valójában mindkettejük esetében az egyedül létezõ tudat hozta meg a választást, elkerülve ezzel bármiféle ellentmondást. Ez pedig a kvantumvalószínûségek számítása révén arra az eredményre vezet, hogy az ehhez hasonló keresztezõdésekben, Wigner és barátja az idõ 50 százalékában kap felváltva zöld fényt; ám ha csak az egyikõjük van jelen a keresztezõdésben, abban az esetben a zöld fény, mint teremthetõ valóság, mindkettõjük számára létezõ nyitott lehetõség.
A választást létrehozó tudat egységessége vagy osztatlansága, mint eredmény, a következõ kérdésbõl származtatható: milyen sajátosság révén képes a tudat a fentrõl lefelé irányuló okozati hatás szabad közvetítõ szerepét betölteni úgy, hogy ez nem vezet logikai ellentmondáshoz. Nos, ez csak úgy lehetséges – jön a válasz, – ha a tudat egységes, mindenki számára egy és ugyanaz. Vagyis a tudat egységessége az elmélet jóslatának tekinthetõ. Miután a most felvázolt elõrejelzésem (Goswami, 1989) egy kevésbé ismert fizikai lapban megjelent, a Mexikói Egyetem neurofiziológusa, Jacobo Grinberg-Zylberbaum valahogy felfigyelt rá. Akkoriban Jacobo humán alanyokon folytatott kísérleteket, melynek keretében a közöttük kialakuló furcsa EEG-szignál átmeneteket vizsgálta. Megérzése azt súgta, hogy elképzelésem magyarázattal szolgálhat azokra a jelenségekre, melyekre a kísérletei során bukkant. Cikkem elolvasása után rögtön fel is hívott. Rövidre fogva a történetet: beszélgetésünk után átrepültem mexikói laboratóriumába, ellenõriztem a kísérleti felállást, megvizsgáltam az adatokat, majd ezek fényében segítettem neki az értelmezésben. Nem sokkal ezután Jacobo és munkatársai közzétettek egy cikket, melyben kijelentették, hogy a modern tudomány eszközeivel sikerült igazolniuk a tudat egységességének képzetét.
A jó hírt hozó kísérlet. Mindannyian Egyek vagyunk
A jó hír tehát az, hogy mostanra már nemcsak ez az egy, de sok más kísérletben sikerült igazolni, hogy a fentrõl lefelé ható okozati hatást kifejtõ kvantumtudat egységes és nem helyhez-kötött. Az elsõ ilyen típusú kísérletet (ahol gépek segítségével, s nem emberek szubjektív tapasztalatai réven történt az igazolás), mint föntebb láttuk, a Mexikói Egyetem neurofiziológusa, Jacobo Grinberg és munkatársai hajtották végre. Járjuk, most kicsit részletesebben is körbe ezt a témát.A diszkontinuitáson vagyis a folytonosság megszakadásán túl, a kvantumfizika másik furcsa elve és jelensége az úgynevezett nem helyhez-kötöttség, vagy nonlokalitás. A helyhez kötöttség, vagy lokalitás elve azt jelenti, hogy mindenfajta információcsere helyi szignálok révén és sebességhatárok betartása mellett történhet. A sebességhatárt Einstein speciális relativitáselmélete mondta ki, melynek értéke a fény sebessége, ami 300 ezer km/s. A lokalitás elve értelmében, melyet az einsteini gondolkodás hozott magával, a fizikai szignálokon keresztüli azonnali kommunikáció lehetõsége kizárt. Ennek ellenére a kvantumobjektumok – például az elemi részecskék – mégis képesek az egymás közötti azonnali kommunikációra, miután egymással kölcsönhava a kvantumos nonlokalitás révén korrelációba kerültek. Mindezt Alain Aspect és munkatársai igazolták kísérletileg (1982) fotonpárok segítségével. Ezek az adatok és eredmények viszont csak abban az esetben nem sértik az einsteini gondolkodást, ha a kvantumos nonloklaitást helyesen értelmezzük – olyan szignál nélküli kapcsolatnak, mely túl van téren és idõn.
1993-ban Grinberg megpróbálta a kvantumos nonlokalitást két korrelált agyon is kimutatni. A kísérlet során két egyén meditált azzal a vággyal, hogy szignál nélküli nonlokális kapcsolatba kerülhessenek. Húsz perc eltelte után a két személyt elválasztották egymástól (miközben õk továbbra is fenntartották az eredeti szándék gondolatát tudatukban), majd (az elektromágneses jeltovábbítás kizárása érdekében) Faraday-kalitkákba ültették, és EEG gépekre kapcsolták õket. Ezt követõen, az egyik kísérleti alany szemét villogó fényforrással világították meg, rögzítve eközben az agy elektromos aktivitását, melynek segítségével elõállíthatták az úgynevezett „reakció potenciált”, amit az EEG jelbõl kivont zajok révén számolnak ki számítógép segítségével. A kísérletezõk azt találták, hogy a mért „reakció jel” valamiként átjutott a másik személy idegrendszerébe is, amit az adott személy EEG-jén, mint „átviteli jelet” a számítógéppel (a reakciójelhez hasonlóan) ki is tudták mutatni (a jel fázisában és erejében azonos volt a reakciójellel). A kontroll személyeknél – akik nem meditáltak együtt vagy nem gondoltak kitartóan a jel-nélküli kommunikáció gondolatára a kísérlet alatt – hasonló jelenség nem volt kimutatható.
Ez a kísérlet, azon túl, hogy egyértelmûen igazolja az agyi válaszreakciók nonlokalitását, egy még fontosabb tényt is igazol – a kvantumtudat nonlokális. Másként ugyanis, hogyan magyarázzuk meg az egyik személy szándékosan kiváltott agyi válaszreakciója által a vele korrelációban álló másik személy EEG-ben elõidézett, szabadon megjelenõ, s az eredeti jellel szinte teljesen azonos, átvitt válaszreakció megjelenését? Amint arra már fentebb is utaltunk, azóta ezt a kísérletet már mások is többször sikeresen megismételték. Például a neuropszichiáter Peter Fenwick és munkatársai 2001-ben, Londonban, Wackermann 2003- ban, valamint a Bastyr Egyetem kutatónõje, Leana Standish és munkatársai 2004-ben. A kísérletekbõl levont konklúzió radikális és képes egyesíteni a tudományt, valamint a spiritualitást. A kvantumtudat, mely a kvantumvalószínûségekbõl a fentrõl lefelé ható okozati láncon keresztül végrehajtja a választást, egyenértékûnek tekinthetõ ugyanis a szellemi hagyományok Isten képzetével. Bizonyos értelemben azt is mondhatjuk, hogy a tudomány berkein belül újra felfedeztük Istent. Ez azonban a tudomány teljesen új paradigmája, mely nem a régi, az anyagot elsõdlegesnek tekintõ, hanem a tudatot elsõdlegesnek tartó új nézeten alapul. A tudat tehát az összes létezõ alapjának tekinthetõ, melyet egyúttal azonosnak tekinthetünk az õsi szellemi hagyományok Istenképzetével.
A szándék vagy figyelem hatalma
Remélem, hogy a fenti eredmények bemutatásánál nem vesztették szem elõl Grinberg kísérletének egyik legfontosabb összetevõjét – a figyelem erejét, vagy hatalmát. Dean Radin parapszichológus 1999-ben további kísérletek keretében igazolta a figyelmünkben szunnyadó teremtõ erõ létét. Az egyik kísérletében O. J. Simpson televízióban közvetített tárgyalását használta fel néhány évre visszamenõleg. A kiválasztott idõszakban nagyon sok ember nézte a televíziót, s Radin, teljesen jogosan, azt feltételezte, hogy a nézõk figyelme (amit a közvetítés nézése idézett elõ) a tárgyalóteremben zajló eseményeknek megfelelõen ingadozni fog – vagyis az események drámaiságához igazodóan, hol erõs, hol gyenge lesz. Egyrészrõl tehát, a kísérletbe bevont pszichológusokat arra kérte, hogy az idõ függvényében ábrázolják a tárgyalótermi dráma intenzitását, amibõl egyúttal a nézõk figyelmi intenzitására is lehetett következtetni. Másrészrõl, és ezzel egy-idõben, a laboratóriumában felállított véletlen szám generátor által elõállított számsorok, véletlentõl való eltérését mérte. Az ilyen berendezések a radioaktív bomlás véletlenszerû eseményét alakítják át nullák és egyesek számsorozatává. Mérései szerint a számsorozat véletlentõl való eltérése éppen azokban az idõszakokban volt a legnagyobb, amikor a tárgyalóteremi események is a legdrámaibbak voltak. Nos, mit is jelent mindez? Gregory Bateson filozófust idézve „a véletlen ellentéte a választás vagy döntés”. Az események közötti korreláció valójában a figyelem teremtõ erejét igazolta. Egy másik kísérletsorozat alkalmával Radin azt találta, hogy a véletlen szám generátor véletlentõl való eltérése a nagy csoportokban közösen meditálók környezetében (ahol a figyelem szintén összpontosítottabb, és erõsebb) is megnövekszik, ellentétben a cégek igazgatói ülésével!
A kíváncsi olvasóban, már biztosan megjelent a kérdés, vajon miként fokozhatnánk figyelmünk teremtõ erejét. Az igazat megvallva, szinte mindannyian próbálkozunk a figyelmünkön és a szándékunkon keresztüli teremtés folyamatával, ami az esetek többsége inkább zárul sikertelenséggel, mint sikerrel. Most viszont már tudjuk, hogy mindez azért van így, mert szándékunkat az egó szintjén formáljuk meg. Jó, de hogyan lehetne ezen változtatni? Az igazat megvallva ez egy nagyon jó kérdés. A megformált szándékaink ugyanis óhatatlanul kapcsolatban állnak az egónkkal, hisz ez az a tudatossági szint, ahol általában vagyunk, s ami önösségünk forrása. A második lépésnél arra ösztönzünk mindenkit, hogy lépje túl önösségét, önelvûségét. Ennél a pontnál nem kell, hogy aggódjunk, hisz nem veszíthetünk semmit, mivel a mindenki alatt magunkat is értjük. A harmadik lépésnél engedjük, hogy szándékunk imává váljék: ugyanis ha saját szándékom rezonál a többiekével, a kvantumtudattal, akkor megérett arra, hogy valóra váljék, hogy meghozza gyümölcsét. A negyedik lépésnél imánkat át kell adjuk a csendnek, a folyamatnak meditációvá kell válnia.
A diszkontinuitás
A fentrõl lefelé irányuló okozati hatáslánc a tudat nem hétköznapi állapotában valósul meg, abban az állapotban, amit kvantumtudatnak nevezünk. Ezt az állapotot azonban nem ismerjük. Vajon mi lehet ennek az oka? A misztikusok és a Platónhoz hasonló filozófusok mér évezredek óta felhívták figyelmünket a tudat kettõsség nélküli mivoltára, és a tudatosság fontosságára, de az esetek többségében tanításaikat nem hallottuk meg. Vajon miért nem figyeltünk és figyelünk rájuk ma sem? Az hindu upanishádok nyomatékosan kijelentik: Te vagy Az, ami tömören azt jelenti, hogy a végsõ valóság, azaz az osztatlan tudat minden létezõ alapja! Léteznek azonban olyan mechanizmusok, melyek elfedik elõlünk a tudattal való azonosságunk tényét, létrehozva bennünk az elkülönülés érzését, az egót, vagy én-tudatot. Ez az egó pedig akadályt képez a valósággal való egységünk észlelésében. A szellemiségben vagy spiritualitásban való növekedés valójában az egó meghaladását jelenti.
A legfontosabb tényezõ ebben a folyamatban, hogy a fentrõl lefelé irányuló kvantumos okozati hatás kiterjesztése nem folytonos természetû. Ha ugyanis a döntés vagy választás folyamatos lenne, abban az esetben leírhatnánk egy matematikai modellel, vagy legalábbis egy algoritmussal, ez viszont a választás elõre jelezhetõségét jelentené, vagyis megszûnne akaratunk szabadsága. Az egó dominanciájú éber tudatban azért nem észleljük olyan élesen a folyamat diszkontinuitását, mert a döntés szabadságának elrejtésével egónk kisimítja a folyamat diszkontinuitását. Döntéseink szabadsága felõli tudatosságunk ugyanis az egó túllépésével jár, egy ugrással járó szakadást a folytonosságban, amit kvantumugrásnak is nevezhetünk. Niels Bohr egyik példáján keresztül megvilágíthatjuk a fenti kvantumugrás lényegét, ha nehézségeink támadtak volna a folyamat elképzelését illetõen. Az atommag körül keringõ elektronok folytonos pályákon keringenek. Amikor azonban a szóban forgó elektron az egyik pályáról egy másikra szeretne átlépni, akkor mindezt nem folytonos módon teszi, azaz nem halad át a két pálya közötti térrészen, hanem átugrik. Ezt az ugrást hívjuk kvantumugrásnak.
Vajon hogyan válik az egyébként nemlolkális, kozmikus természetû kvantumtudat egyéni, helyhez kötött tudatossággá? Miként rejti el szemünk elõl a folyamatosság a diszkontinuitást, vagy szakadozottságot. Elsõsorban a megfigyelõ érték miatt, másodsorban pedig a kondicionálás vagy megszokás révén. A megfigyelõvé válás kialakulása elõtt a kvantumtudat egységes, és nem különül el a benn honoló lehetõségektõl. A megfigyelõ megjelenése létrehozza a tudat szubjektív/objektív felosztását, ami az önvaló és a világ közötti szakadáshoz, vagy réshez vezet (lásd föntebb). A kondicionálást vagy szoktatást megelõzõen azonban a világot tapasztaló önvaló egységes, kozmikus természetû. Ebbe a kezdetleges stimuláció érzékelésben vagy tapasztalásban a kvantumvalószínûségek sokaságából a kvantumtudat kiválasztja a stimulációra adandó válaszát, mely folyamat a válasz nyújtotta teremtõ szabadság keretein belül zajlik le (egyedüli megszorításokat csak a stimulációra érvényes kvantumdinamikai törvények jelentenek, a kvantumtudat tehát teljesen objektív és törvénytisztelõ, amikor csak szükséges). További tapasztalások után, s a tanulás folyamata révén, ugyanazt a stimulációt már a múlt válaszreakciói fényében értékeljük. Ezt a folyamatot nevezik a pszichológusok kondicionálásnak vagy szoktatásnak (Mitchell és Goswami, 1992). A stimulációra adott válaszreakció-mintákkal (a személyiség szokásaival) való azonosulás, valamint a korábbi reakciók emlékláncolatai egyediséggel ruházzák fel a személyiséget/önvalót, amit egónak nevezünk (további részletetek, Goswami, 1993). Amikor tehát az egó szintjérõl cselekszünk, kondicionált személyiség-mintázataink, azaz korábbi tapasztalataink, kiszámíthatóságuknak köszönhetõen az okozati folytonosság illúzióját keltik. Ennek köszönhetõen viszont szeparálva érezzük magunkat a kvantumtudat egységétõl. Nos, ez az, ami miatt vágyaink és szándékaink képtelenek minden esetben a kívánt eredmény megteremtésére.
A diszkontinuitás kísérleti bizonyítékai
A fényt kibocsátó atomon kívül, valójában nagyon sok olyan helyzet létezik, ahol a vizsgálataink arra engednek bennünket következtetni, hogy a kvantumugrás rutin esemény az elektronok világában. Itt van például a radioaktivitás jelensége, amikor a bomló atom egy elektronokat bocsát ki. A vizsgálatok szerint a kisugárzás pillanatában az elektronoknak egy energia gátat kell átlépniük ahhoz, hogy megpillanthassák a külvilág napsütötte oldalát. Hogyan képes áthatolni ezen az energiagáton az elektron? Olyan ez, mintha megpróbálnánk egy rendkívül magas, szilárd falon átjutni. A fizikusok többsége „alagút” effektusnak hívja a fenti jelenséget. Az igazat megvallva, ez sem jelent különösebb segítséget a jelenség megértésében, hisz hogyan haladhatna át az elektron egy olyan alagúton, ami nem is létezik? Valójában nem errõl van szó! A helyes válasz az, hogy az elektron kvantumugrást hajt végre. Az elektron egyszerûen átugrik a falon, ám ez az ugrás nem térben történik. Az esemény bekövetkeztekor az egyik pillanatban az elektronunk még a gát egyik oldalán, egy pillanattal késõbb pedig már a másik oldalon található.
Az elemzés azonban még mindig csak elmélet, létezik-e olyan kísérlet, mely valóban igazolja, hogy az elektronok nem „alagutat” használnak a közlekedéshez, hanem kvantumugrást hajtanak végre? Igen, létezik ilyen kísérlet. Ehhez hasonló alagútjelenség zajlik bizonyos tranzisztorokban is. Ebben az esetben a kísérleti fizikusoknak sikerült kimutatniuk, hogy az energiagáton áthaladó elektronok az áthatoláskor fénysebességénél gyorsabban mozognak. A relativitáselmélet kísérletileg is igazolt megszorítása miatt azonban tudjuk, hogy az elektronok nem mozoghatnak fénynél gyorsabban a normál térben, azaz azonnali elmozdulásról van szó, mely nem a normál térben zajlik; ekkor történik a kvantumugrás.
A valószínûségi hullám szempontjából ez annyit tesz, hogy elsõ lépésben a kísérletezõ összeomlasztja a gát egyik oldalán az elektron hullámfüggvényét, közvetlenül ezután az elektron ismét hullámfüggvényként viselkedik, melynek bizonyos összetevõi azonban már a gát túloldalán jelentkeznek. Amikor mérésünk összeomlasztja a hullámfüggvényt a gát túloldalán azt találjuk, hogy a két mérés között nem telt el idõ, ebbõl pedig arra következtethetünk, hogy a valószínûségi hullámfüggvény összeomlása nem folytonosan történik.
Az elemi elektron és az ember között azonban óriási méretkülönbségek vannak. Hogyan lehetne igazolni így, hogy a diszkontinuitás az emberi tudat sajátja is? Vajon fülön csíphetõ-e hétköznapunk makroszkopikus világában az isteni beavatkozás kvantumugrás jelensége? A válasz: igen.
Írta: Amit Goswami/Fordította: Dienes István/
Link
Hozzaszolasok
Oldal: 2 / 2: 12
#11 |
anzsi a macska hala
- 2015. May 19. 14:21:16
#12 |
kontroll88
- 2015. May 19. 14:34:39
#13 |
keepfargo
- 2015. May 20. 04:13:33
#14 |
Gutai Zub
- 2015. May 20. 06:57:24
#15 |
TiDo
- 2015. May 20. 07:47:06
#16 |
kontroll88
- 2015. May 20. 16:28:39
#17 |
monguzking
- 2015. May 20. 20:07:00
Oldal: 2 / 2: 12
Hozzaszolas küldése
Hozzaszolas küldéséhez be kell jelentkezni.