Navigacio
Szakmai oldal:
RSS
Jásdi Kiss Imre: Hatodik Pecsét
Bejelentkezés
üdvözlet
A MAI NAPTÓL (2015/09/22) AZ ÚJ WEBOLDALUNK A: HTTP://POSTAIMRE.MAGYARNEMZETIKORMANY.COM :)
.....................
(A www.postaimre.net a továbbiakban szakmai oldalként müködik
az egykoti www.magyarnemzetikormany.com/pi-klub cím - archiv oldalként, amint tapasztalhatjátok - még mindig elérhetö.)
.....................
(A www.postaimre.net a továbbiakban szakmai oldalként müködik
az egykoti www.magyarnemzetikormany.com/pi-klub cím - archiv oldalként, amint tapasztalhatjátok - még mindig elérhetö.)
A kínai vallás és a sinto világa
Nem "kínai", de velünk így ismertetik. Mára persze "kínai", de ettõl sokkal tágasabb.
1. A kínai univerzalizmus
Kína népének vallását a modern vallástörténeti irodalomban univerzalizmus néven szokás említeni. Ennek a szóhasználatnak részben az az alapja, hogy a kínai hitvilágot egy õsi, mindenre kiterjedõ, univerzális világszemlélet határozza meg. Más szempontból a kategória használata azt is jelzi, hogy ez a kínai vallás sokféle hitvilág és gondolatrendszer szintézise. Meglelhetõ benne az õsi néphit és népi hiedelemvilág, a hivatalos állami kultusz és pantheon, valamint egy igen õsi kozmológiai és vallásbölcseleti rendszer elemei. Ez a szellemi képzõdmény az idõk során további elemekkel gazdagodott: magába olvasztotta a konfucianizmus etikáját, a taoizmus életmodelljét, a mahajána buddhizmus elemeit. Amit tehát ma univerzalizmus néven Kína vallásának mondunk, a birodalom hosszú története során meghonosodott hitek szinkretisztikus egysége.
Az õsi kínai világkép alapja a világ három régiójának, az égnek, a földnek és az emberi. lakott világnak a megkülönböztetése. Mindezek létének közös kiindulópontja az õskezdet, a Minden-Egy, amelyet kezdetben teljes homogenitás és nyugalom jellemzett. Ezt a nyugalmat bontotta meg az elsõ elkülönülés két õselvre, õserõre. Közülük a jang a hím, a nemzõ, teremtõ, a fényes, a jin pedig a nõi, befogadó, a passzív és a nedves princípiuma. A MInden-Egy változó, de harmónikusan illeszkedõ oldalai ezek: kölcsönhatásuk a mindenség jelenségei sorának, például az évszakoknak a létrehozója. A rendezetlen anyagra hatást gyakorolva hozzák létre az elemeket, amelyek a látható világ építõkövei: belõlük származik az ég és a föld, a szárazulat és a tenger elkülönülése. E két erõ játéka folytán az õskezdet utáni világ hatalmas élõ organizmus, amelyet három elv, három isteni erõ ural, ám ezek egyike sem alkotója, hanem csupán mûködtetõje az õsprincípiumok kölcsönhatásából életre ébredõ világnak, amelyet a jang és a jin belsõ dinamikája, ellentéte hoz mozgásba.
Az elsõ isteni princípium a kínai pantheon elvont-személyes fõistene, Sang-ti, aki a sarkcsillagon álló bíborpalotából kormányozza a világot. A kínai ember négyezer éve személyes létezõnek tekinti, áldozatokat mutat be neki, de tetteirõl nem õriz mítoszokat. Minden történés oka õ, ám tétlen szemlélõje is a földi történéseknek és soha nem mutatja meg magát az embereknek. Némileg riválisa T'ien, a személytelen mély égbolt. A régi bölcsek vele is, mint személyes létezõvel számoltak, ám állították azt is, hogy személyessége nem emberi fogalmak szerint való. T'ien ennyiben igen õsi vallási gondolat: átmenet a személytelen és a személyes, az isteni és az isten között: néha jutalmaz és büntet, máskor meg egyszerûen csak van és a természeti erõk révén fejti ki a világra gyakorolt hatását. A kínai világszemlélet harmadik alapfogalma a tao. Ennek jelentése is többféle a hagyományban: szigorúan személytelen, az égbõl való morális törvény, máskor a helyes emberi magatartás elve, ismét máskor pedig maga a világ törvénye, amelynek titka csak a misztikus élmény és a feltétlen önátadás ösvényén járva közelíthetõ meg.
A kínai ember biztos hite, hogy a világban összhang, harmónia uralkodik, az ember feladata és boldogságának titka pedig ennek a harmóniának a felismerése és az elveihez való jó alkalmazkodás. Egy õsi vallási szöveg, 'A változások könyve' ezt a titkot a világ ciklikus, periódikus ismétlési rendjében véli megtalálni. Talán ennek a titoknak a megismerését célozta azoknak a jóslócsontoknak a kultikus használata is, amelyeken a tûz keltette repedések a multat, a jelent és a jövõt tették megismerhetõvé és amelyek felületén a legkorábbi kínai írásjeleket találták. A világ titka tehát a változások állandósága, a rend, amely a kínai hétköznapokat ugyanúgy áthatja, mint az államélet bürokratikus mûködését. Ennek a rendnek az õre az emberi világban az erkölcs, a szokás, a hagyomány, fõ õrzõje pedig a törvény és az istenek világának földi képmásaként a császár, aki a kultusz irányítója is.
A világ a szellemi karakterû, kék égbõl és az anyagi jellegû, sárga földbõl van; az elõbbi gömb, az utóbbi négyzet alakú. Maga a tér négy irányból áll; a négy égtáj között van a mágikus jelentõségû közép, ahová a kínai ember saját hazáját, a 'Mennyei Közép Birodalmát' helyezi. A világot istenek, démonok, szellemek sokasága népesíti be, akik az égi valóságban élnek, de néha aláereszkednek az emberek közé is. A kínai istenek többsége 'funkcionális isten': az utak, a csatornák, a kapuk, a gátak õrei, a termények és a mesterségek védnökei, megistenült bölcsek. Miként a hivatalnokok a földön, úgy az istenek is rangosztályokba vannak sorolva s csak az övékkel azonos rangú földi emberektõl fogadnak el áldozatot. A hivatalos állami áldozatot maga a császár, az 'Ég Fia' mutathatja be: õ tiszteleg az Ég Templomában ('Tien An-men') Sang ti-nek és õ mutatja be a birodalmi termõföld- és gabona-áldozatokat is, a selyemhernyó tenyésztésének égi úrnõje elõtt pedig a császárné tiszteleg. A kisebb jelentõségû áldozatokat országszerte az arra illetékes hivatalnokok mutatják be a tartományi kormányzóktól a falusi elöljárókig, a családi áldozat vezetõje pedig a családfõ. Ebbõl adódóan a kultusz gyakorlása nem papi, hanem hivatalnoki feladat: a szentélyek papsága a tudomány mûvelését, az épület gondozását hivatott végezni.
A vallás a régi Kínában szigorúan államügy: a legjelentõsebb istenek kultusza maga is állami aktus. Az irodalom, a városfalak, a csatornák istene, a Jupiter csillagistene vagy Kuan ti hadisten áldozattal való megtisztelésérõl állami hatóság, az 'Áldozatok és ceremóniák minisztériuma' hivatott gondoskodni. Az állami pantheonban helyet kapó istenekrõl császári rendelet intézkedett, az uralkodó pedig embereket - mint Konfuciusz - is beiktathatott az istenek sorába. Ezzel párhuzamosan számtalan helyi, népi istenség létezett, akiket a falusi emberek áldozatokkal, körmenetekkel, imákkal vettek körül. A kínai népi vallásosság gerincét azonban az õsök kultusza adta. A hit szerint a halottak lelke a halál után távozva a testbõl övéi közelében maradt. Nekik szólt a gondos temetés, az emléktábla, a házioltás állításának szokása. Kezdetben nem hittek a túlvilági életben. Azt tartották, hogy a magányos lélek rövid ideig szellemlényként még bolyong, ám rövidesen a semmibe illan. Valódi túlvilághit csak késõn, a taoizmus és a buddhizmus hatására kapott azután helyet a kínai népi vallásosság felfogásában.
A ritusok, az áldozatok zöme elõjelkérõ vagy engesztelõ áldozat volt, jelentõs társadalmi és politikai eseményekhez vagy a személyes élet alkalmaihoz kapcsolódott. Az áldozatok zöme étel, állat vagy illatszer felajánlás, a korai korszakban emberáldozat is. Minden szertartásnak hagyományos, szigorú rendje volt, alkalmait pedig zenével, tánccal tették még ünnepélyesebbé. A vallási élet rendjének körvonalai már a királyságok korában, a Kr. e. 1. évezredre kialakultak, némi változást pedeg csupán újabb és újabb vallási rendszereknek a kínai társadalom vallási világába való beépülése hozott.
2. Konfucianizmus, taoizmus, buddhizmus
A jeles moralista és vallásbölcselõ, Konfuciusz (Kung Fu-ce) Kr. e. 550 és 480 között, egy közép-kínai királyság fõminisztereként élt. Életrajzi hagyománya szerint fõleg a költészet és a történelem érdekelte. Életében mértéktartó és egyszerû volt, szellemi munkálkodását nem tartotta 'vallásalapítói' mûködésnek. Etikai-vallási elveit csak szûk körben hirdette: mûveit és tanítványainak munkáit csak évszázadok elmúltával foglalták egységes kánonba. Ettõl az idõtõl viszont tiszteletére már templomokat emeltek és ( igen késõn, 1906-ban) bekerült a birodalmi istenek hivatalos lajstromába is, morális felfogása pedig fokozatosan részévé lett a hivatalos államvallásnak. Tanítását öt kánoni gyûjtemény õrzi, amelyek közül a 'Dalok könyve' és a 'Változások könyve' a legismertebbek. Ezeknek a munkáknak a lejegyzése nem magától a Mestertõl való; anyaguk egy része lehet az õ hiteles tanítása, más részei viszont korábbi, archaikus hagyományokat és bölcsességeket összegeznek.
Konfuciusz etikájának alapeszméje az a meggyõzõdés, hogy minden ember eredendõen jó, ami pedig mégis rossz benne, az az okosság, a helyes belátás hiányosságaiból fakad. A jóság felé tehát az igazság megismerésén keresztül vezet az út, birtokbavételének módja pedig a múlt tanulmányozása. A történelemben a régi idõk kiváló erkölcsi példaképeit lelhetjük meg: innen tudhatjuk, hogy a tiszta, romlatlan erkölcs alapja a család, a szülõi gondoskodás és a gyermekekben megnyilatkozó tiszteletteljes szeretet. Ugyanez igaz társadalmi és kozmikus méretekben is: a társadalom egyetlen nagy család, amelyben az uralkodó az apa, a nép pedig az asszonyok, a gyermekek és a szolgák módjára kötõdik fejedelméhez. A helyes, az isteneknek is tetszõ emberi viselkedés alapja a mindenkit helyzete szerint megilletõ tisztelet megadása és megkövetelése, amely, ha a kultusz helyes és pontos gyakorlásával társul, morálisan megnemesíti a társadalmat és annak minden tagját. A családanalógia Konfuciusznál kétirányú: nem pusztán a tekintély iránti tiszteletet, hanem a gyermekek, a nép iránti apai, uralkodói gondoskodást is feltételezi. Ebben az értelemben a Mester tanítása 'királytükör', uralkodók és alattvalók, istenek és emberek kölcsönös viselkedésének kátéja is. Ez a patriarchális gondolkodás felértékeli az õsök emlékének Kínában amúgy is népszerû megbecsülését: a konfucianizmus sikerének titka éppen az, hogy a népi vallásosság hagyományát az etika és az államelmélet magaslatára emeli. A gyakorlati életvitel szabályai tekintetében Konfuciusz az 'arany középút' elvének hirdetõje, aki a hedonizmus, a szenvedély, a közöny és az aszkézis ellenében mértékletességet ajánl.
Ugyanez az eszmény vezérli akkor is, amikor az állam ideális mûködésérõl tanít: a személyek és hatáskörök bürokratikus rendjében véli felismerni a közös egész harmónikus mûködésének titkát. Ami viszont a kozmikus világrenddel kapcsolatos véleményét illeti, annak alapja a T'ien és a tao hagyományos fogalmainak elfogadása. T'ien nála a világ végsõ elvének személytelen formája, az az erõ, amely megszabja a világ menetét és benne a morál helyes rendjét, a tao viszont az emberben lakozó erkölcsi belátás és az ebben megjelenõ morális törvény. A tao szabja meg a legfontosabb erkölcsi erényeket: a jóságot, az igazságosságot, a fegyelmezettséget, az értelmességet és az õszinteséget.
Az ókori kínai vallásbölcseletnek Konfuciusz mellett másik nagy megreformálójáról, a taoizmus mesterérõl, Lao-ce mesterrõl csak legendás életrajzi hagyományokat ismerünk. Ezek szerint Kr. e. 600 és 515 között élt és tanított. A neki tulajdonított mû, a 'Tao tö king' alapján látható, hogy õ és iskolája egészen más erkölcsi önmegvalósítási utat keresett, mint a konfuciánus mozgalom. Lao-ce nem csupán moralista, de a kínai kozmológiai hagyomány átértelmezõje, egy új aszketika és misztika kidolgozója is volt. Alapelve a tao õsi fogalma, amely a létezés õsforrása, személytelen erõ, amely mindent létrehoz, de egyben törvény, mérce is. A világ a tao ereje által a semmibõl keletkezik, a létezõkben pedig az egység és a sokféleség konfliktusa teremt feszültséget. Innen van jó és rossz, az emberi erények pedig ellentéteik, az 'erénytelenségek' révén válnak valóságossá. A világ csábításának engedve az ember eltér a tao szilárd követésétõl; mohóság, önzés, alantas vágyak rabságába kerül. Ebbõl a vétkes állapotból csak a csend, a nyugalom, a nem-cselekvés, az elmélkedés választása lehet a kivezetõ út. Ezt szolgálja a taoizmus, mint sajátos lelki technika: az érzékiség kioltása, az akarat kordában tartása vezet el a tiszta szellemi szemlélethez, a tao szerinti élethez.
A taoizmus az ókor második felében önálló vallási mozgalommá vált, saját mitológiával és szervezettel. A taoista pantheon ura a 'Jáde Császár'. Mellette áll az 'õskezdet', a megszemélyesített tao, harmadikként pedig az istenek sorába emelt Lao-ce. A tao hitvilágát számtalan további istenség népesíti be, akiknek életérõl gazdag, erõsen népies mitológiai anyag számol be. Gazdag túlvilághit is kifejlõdött: a holt lelkek a paradicsomba vagy a pokolba jutnak, de ember- vagy állatalakban ujjá is születhetnek. A császári hatalom által több alkalommal is üldözött taoista közösségben sajátos szerzetesi életforma alakult ki: a kolostorok lakói - a buddhista boncokhoz hasonlóan - szemlélõdõ életet élnek. A konfucianizmus hamar, a taoizmus sokkal vontatottabban, de ugyancsak utat talált a 'hivatalossá' válás felé. Szinkretisztikus fejlõdés következett: az államvallás, a néphit, a konfucianizmus és a teoizmus összeolvadása révén a Kr. u. 1. évezredben megszületett az univerzalizmus, mint Kína sokféle, de egységes vallása. A legtovább a Kínába a Kr. e. 1. században bekerült mahajána buddhizmus õrizte meg viszonylagos önállóságát, a mondol uralom idejére azonban ez is beolvadt az univerzalizmus sajátos rendjébe, szellemi, mitológiai és rituális 'választékának' világába.
A kínai vallási világ végsõ homogenitása mellett is léteztek szekták, titkos vallási mozgalmak, amelyek gyakran jutottak társadalmi, politikai szerephez is. Az ilyen mozgalmak a konfuciánus, a taoista és a buddhista hitvilág egyes elemeibõl ezoterikus tanítást építettek fel, amelyet azután ellenzéki indulattal képviseltek. Többnyire tagadták az állami kultuszt, aszkézist hirdettek vagy szélsõséges ritualizmusig jutottak. Az ilyen, üldözött csoportok közül a 'Fehér Lótusz Társaság' a legjelentõsebb, az újkorban pedig 'Az igazság és egyetértés öklei' társasága, a 'boxerek' játszottak komoly szerepet a kínai történelemben.
Kína kommunista uralom alá kerülése volt az egyetlen esemény, amely komoly változásokat hozott a vallási életben. A császári-állami kultusz megszûnt, az ateista propaganda és a fõként Konfuciusz ellen kibontakozó kampányok pedig már-már illegalitásba szorították a vallási életet. Maga az univerzalizmus alapját adó népi vallásosság azonban ellenállónak bizonyult: az univerzalizmus - legalább elemeiben - ma is tovább él.
3. A sintoizmus
A sinto, Japán õsi vallása a legutóbbi idõkig államvallás volt, egyben pedig a kínaihoz hasonló szinkretisztikus univerzalizmus meghatározó eleme. Ez a történeti idõk kezdetétõl létezõ mitológiai és rituális rendszer Japán népének õsi sámánizmusában, természet- és õskultuszában leli eredetét. Hitének központi eleme a 'kami-k', az istenek világában történtek elbeszélése, kultuszuk szellemi megalapozása. Legendája szerint - több nemzedéknyi, még a világ keletkezése elõtt létezett isten felbukkanása majd eltûnése után - Izanagi és Izanami kezdi el a teremtés mûvét: õk nemzik a többi isteneket, õk helyezik a napot az égboltra és õk formálják meg a japán szigeteket az óceánban. Gyermekük Amateraszu Ómikami, a felkelõ nap istennõje, aki életet ad a földnek, királyként uralkodik és akitõl a japán császári ház veszi eredetét. Róla szólnak azok a Kr. e. 500 körüli idõkbõl származó elsõ szent szövegek, amelyek anyagában az õsi japán hagyomány már az ekkor frissen a szigetekre érkezett buddhizmus szemléletével ötvözõdik.
Az õsi sinto ebben a korai idõben még igen egyszerû természetvallás lehetett: dísztelen, egyszerû szentély-kunyhókat emeltek, ahol imamondók, látnokok és áldozatbemutató papok igyekeztek elnyerni az égiek jóindulatát - termést, hadi sikert remélve. Az elkövetkezõ századokban a buddhizmus terjedése Japánban olyan erõteljesnek bizonyult, hogy a sinto - önálló, eredeti formában - szinte megszûnt létezni. A két vallás összeolvadása, mitológiájuk egyeztetése eredményezte a buddhizmus japán változatának, a 'zen-buddhizmusnak' a kialakulását. A népi vallásosság kegyességi gyakorlatában erõsek maradtak a sinto elemek, ám kiegészültek a szerzetesi élet és a meditáció, az akaratösszpontosítás buddhista elemeivel. Megmaradt a sinto pantheonja és mitológiája, ám Buddha reinkarnációi is beillesztették ebbe a hagyományba, a kozmológiai és mitológiai hagyomány egészét pedig a buddhista vallásbölcselet és etika szellemében értelmezték át.
A sinto belsõ megújulásának törekvései a 12. századtól erõsödtek fel. Ettõl kezdve sorra készültek az olyan írások, amelyek eredeti tisztaságában próbálták feltámasztani az õsi hitet és elõkészítették a sinto késõbbi államvallássá válásának folyamatát. Az új sinto fontos vonása, hogy burkolt monoteizmust tanít: a kamik, az istenek csupán megnyilatkozásai, aspektusai a világot átható egyetlen isteni princípiumnak. A megújuló mitológia központi gondolata Japán isteni eredetének hangsúlyozása és a császári ház isteni tekintélyének megalapozása. Az újkori Japánban azután a sinto, mint császári-állami kultusz, olyan szerepet tölt be, mint kínai megfelelõje, az ottani bürokratikus-birodalmi kultusz, ez a 'hivatalos' vallásosság azonban a népi buddhizmussal és sintoizmussal békésen élt együtt az utóbbi századokban.
Egészen különleges a japán ember viszonya ma is õsei hitéhez, a sinto-hoz és a vele együttélõ buddhizmushoz. Míg tanításaiban és ritusaiban, szentélyei és papjai jóvoltából a két vallás határai világosan megvonhatók, a hétköznapokban élõ japán emberrõl lehetetlen megmondanunk, hogy õ a sinto vagy a buddhizmus híve. A szigetországban nincs értelme vallások közötti határokról beszélni: egészen természetes, hogy a sinto és a buddhizmus ünnepeit is megülik; mindkét hit szentélyeit felkeresik, adahaza a házioltáron pedig egymás mellett kapnak helyet a sinto és a buddhizmus istenei. Ebben a vallási gazdagságban legfeljebb annyi állítható, hogy a mai japn hitében a természettisztelet és a mitológiai hagyomány megõrzése inkább a sinto, a meditatív és etikai gyakorlat inkább a buddhizmus világából való, a rituális élet hétköznapjaiban pedig ez a két hagyomány egyaránt érvényre jut.
Link
1. A kínai univerzalizmus
Kína népének vallását a modern vallástörténeti irodalomban univerzalizmus néven szokás említeni. Ennek a szóhasználatnak részben az az alapja, hogy a kínai hitvilágot egy õsi, mindenre kiterjedõ, univerzális világszemlélet határozza meg. Más szempontból a kategória használata azt is jelzi, hogy ez a kínai vallás sokféle hitvilág és gondolatrendszer szintézise. Meglelhetõ benne az õsi néphit és népi hiedelemvilág, a hivatalos állami kultusz és pantheon, valamint egy igen õsi kozmológiai és vallásbölcseleti rendszer elemei. Ez a szellemi képzõdmény az idõk során további elemekkel gazdagodott: magába olvasztotta a konfucianizmus etikáját, a taoizmus életmodelljét, a mahajána buddhizmus elemeit. Amit tehát ma univerzalizmus néven Kína vallásának mondunk, a birodalom hosszú története során meghonosodott hitek szinkretisztikus egysége.
Az õsi kínai világkép alapja a világ három régiójának, az égnek, a földnek és az emberi. lakott világnak a megkülönböztetése. Mindezek létének közös kiindulópontja az õskezdet, a Minden-Egy, amelyet kezdetben teljes homogenitás és nyugalom jellemzett. Ezt a nyugalmat bontotta meg az elsõ elkülönülés két õselvre, õserõre. Közülük a jang a hím, a nemzõ, teremtõ, a fényes, a jin pedig a nõi, befogadó, a passzív és a nedves princípiuma. A MInden-Egy változó, de harmónikusan illeszkedõ oldalai ezek: kölcsönhatásuk a mindenség jelenségei sorának, például az évszakoknak a létrehozója. A rendezetlen anyagra hatást gyakorolva hozzák létre az elemeket, amelyek a látható világ építõkövei: belõlük származik az ég és a föld, a szárazulat és a tenger elkülönülése. E két erõ játéka folytán az õskezdet utáni világ hatalmas élõ organizmus, amelyet három elv, három isteni erõ ural, ám ezek egyike sem alkotója, hanem csupán mûködtetõje az õsprincípiumok kölcsönhatásából életre ébredõ világnak, amelyet a jang és a jin belsõ dinamikája, ellentéte hoz mozgásba.
Az elsõ isteni princípium a kínai pantheon elvont-személyes fõistene, Sang-ti, aki a sarkcsillagon álló bíborpalotából kormányozza a világot. A kínai ember négyezer éve személyes létezõnek tekinti, áldozatokat mutat be neki, de tetteirõl nem õriz mítoszokat. Minden történés oka õ, ám tétlen szemlélõje is a földi történéseknek és soha nem mutatja meg magát az embereknek. Némileg riválisa T'ien, a személytelen mély égbolt. A régi bölcsek vele is, mint személyes létezõvel számoltak, ám állították azt is, hogy személyessége nem emberi fogalmak szerint való. T'ien ennyiben igen õsi vallási gondolat: átmenet a személytelen és a személyes, az isteni és az isten között: néha jutalmaz és büntet, máskor meg egyszerûen csak van és a természeti erõk révén fejti ki a világra gyakorolt hatását. A kínai világszemlélet harmadik alapfogalma a tao. Ennek jelentése is többféle a hagyományban: szigorúan személytelen, az égbõl való morális törvény, máskor a helyes emberi magatartás elve, ismét máskor pedig maga a világ törvénye, amelynek titka csak a misztikus élmény és a feltétlen önátadás ösvényén járva közelíthetõ meg.
A kínai ember biztos hite, hogy a világban összhang, harmónia uralkodik, az ember feladata és boldogságának titka pedig ennek a harmóniának a felismerése és az elveihez való jó alkalmazkodás. Egy õsi vallási szöveg, 'A változások könyve' ezt a titkot a világ ciklikus, periódikus ismétlési rendjében véli megtalálni. Talán ennek a titoknak a megismerését célozta azoknak a jóslócsontoknak a kultikus használata is, amelyeken a tûz keltette repedések a multat, a jelent és a jövõt tették megismerhetõvé és amelyek felületén a legkorábbi kínai írásjeleket találták. A világ titka tehát a változások állandósága, a rend, amely a kínai hétköznapokat ugyanúgy áthatja, mint az államélet bürokratikus mûködését. Ennek a rendnek az õre az emberi világban az erkölcs, a szokás, a hagyomány, fõ õrzõje pedig a törvény és az istenek világának földi képmásaként a császár, aki a kultusz irányítója is.
A világ a szellemi karakterû, kék égbõl és az anyagi jellegû, sárga földbõl van; az elõbbi gömb, az utóbbi négyzet alakú. Maga a tér négy irányból áll; a négy égtáj között van a mágikus jelentõségû közép, ahová a kínai ember saját hazáját, a 'Mennyei Közép Birodalmát' helyezi. A világot istenek, démonok, szellemek sokasága népesíti be, akik az égi valóságban élnek, de néha aláereszkednek az emberek közé is. A kínai istenek többsége 'funkcionális isten': az utak, a csatornák, a kapuk, a gátak õrei, a termények és a mesterségek védnökei, megistenült bölcsek. Miként a hivatalnokok a földön, úgy az istenek is rangosztályokba vannak sorolva s csak az övékkel azonos rangú földi emberektõl fogadnak el áldozatot. A hivatalos állami áldozatot maga a császár, az 'Ég Fia' mutathatja be: õ tiszteleg az Ég Templomában ('Tien An-men') Sang ti-nek és õ mutatja be a birodalmi termõföld- és gabona-áldozatokat is, a selyemhernyó tenyésztésének égi úrnõje elõtt pedig a császárné tiszteleg. A kisebb jelentõségû áldozatokat országszerte az arra illetékes hivatalnokok mutatják be a tartományi kormányzóktól a falusi elöljárókig, a családi áldozat vezetõje pedig a családfõ. Ebbõl adódóan a kultusz gyakorlása nem papi, hanem hivatalnoki feladat: a szentélyek papsága a tudomány mûvelését, az épület gondozását hivatott végezni.
A vallás a régi Kínában szigorúan államügy: a legjelentõsebb istenek kultusza maga is állami aktus. Az irodalom, a városfalak, a csatornák istene, a Jupiter csillagistene vagy Kuan ti hadisten áldozattal való megtisztelésérõl állami hatóság, az 'Áldozatok és ceremóniák minisztériuma' hivatott gondoskodni. Az állami pantheonban helyet kapó istenekrõl császári rendelet intézkedett, az uralkodó pedig embereket - mint Konfuciusz - is beiktathatott az istenek sorába. Ezzel párhuzamosan számtalan helyi, népi istenség létezett, akiket a falusi emberek áldozatokkal, körmenetekkel, imákkal vettek körül. A kínai népi vallásosság gerincét azonban az õsök kultusza adta. A hit szerint a halottak lelke a halál után távozva a testbõl övéi közelében maradt. Nekik szólt a gondos temetés, az emléktábla, a házioltás állításának szokása. Kezdetben nem hittek a túlvilági életben. Azt tartották, hogy a magányos lélek rövid ideig szellemlényként még bolyong, ám rövidesen a semmibe illan. Valódi túlvilághit csak késõn, a taoizmus és a buddhizmus hatására kapott azután helyet a kínai népi vallásosság felfogásában.
A ritusok, az áldozatok zöme elõjelkérõ vagy engesztelõ áldozat volt, jelentõs társadalmi és politikai eseményekhez vagy a személyes élet alkalmaihoz kapcsolódott. Az áldozatok zöme étel, állat vagy illatszer felajánlás, a korai korszakban emberáldozat is. Minden szertartásnak hagyományos, szigorú rendje volt, alkalmait pedig zenével, tánccal tették még ünnepélyesebbé. A vallási élet rendjének körvonalai már a királyságok korában, a Kr. e. 1. évezredre kialakultak, némi változást pedeg csupán újabb és újabb vallási rendszereknek a kínai társadalom vallási világába való beépülése hozott.
2. Konfucianizmus, taoizmus, buddhizmus
A jeles moralista és vallásbölcselõ, Konfuciusz (Kung Fu-ce) Kr. e. 550 és 480 között, egy közép-kínai királyság fõminisztereként élt. Életrajzi hagyománya szerint fõleg a költészet és a történelem érdekelte. Életében mértéktartó és egyszerû volt, szellemi munkálkodását nem tartotta 'vallásalapítói' mûködésnek. Etikai-vallási elveit csak szûk körben hirdette: mûveit és tanítványainak munkáit csak évszázadok elmúltával foglalták egységes kánonba. Ettõl az idõtõl viszont tiszteletére már templomokat emeltek és ( igen késõn, 1906-ban) bekerült a birodalmi istenek hivatalos lajstromába is, morális felfogása pedig fokozatosan részévé lett a hivatalos államvallásnak. Tanítását öt kánoni gyûjtemény õrzi, amelyek közül a 'Dalok könyve' és a 'Változások könyve' a legismertebbek. Ezeknek a munkáknak a lejegyzése nem magától a Mestertõl való; anyaguk egy része lehet az õ hiteles tanítása, más részei viszont korábbi, archaikus hagyományokat és bölcsességeket összegeznek.
Konfuciusz etikájának alapeszméje az a meggyõzõdés, hogy minden ember eredendõen jó, ami pedig mégis rossz benne, az az okosság, a helyes belátás hiányosságaiból fakad. A jóság felé tehát az igazság megismerésén keresztül vezet az út, birtokbavételének módja pedig a múlt tanulmányozása. A történelemben a régi idõk kiváló erkölcsi példaképeit lelhetjük meg: innen tudhatjuk, hogy a tiszta, romlatlan erkölcs alapja a család, a szülõi gondoskodás és a gyermekekben megnyilatkozó tiszteletteljes szeretet. Ugyanez igaz társadalmi és kozmikus méretekben is: a társadalom egyetlen nagy család, amelyben az uralkodó az apa, a nép pedig az asszonyok, a gyermekek és a szolgák módjára kötõdik fejedelméhez. A helyes, az isteneknek is tetszõ emberi viselkedés alapja a mindenkit helyzete szerint megilletõ tisztelet megadása és megkövetelése, amely, ha a kultusz helyes és pontos gyakorlásával társul, morálisan megnemesíti a társadalmat és annak minden tagját. A családanalógia Konfuciusznál kétirányú: nem pusztán a tekintély iránti tiszteletet, hanem a gyermekek, a nép iránti apai, uralkodói gondoskodást is feltételezi. Ebben az értelemben a Mester tanítása 'királytükör', uralkodók és alattvalók, istenek és emberek kölcsönös viselkedésének kátéja is. Ez a patriarchális gondolkodás felértékeli az õsök emlékének Kínában amúgy is népszerû megbecsülését: a konfucianizmus sikerének titka éppen az, hogy a népi vallásosság hagyományát az etika és az államelmélet magaslatára emeli. A gyakorlati életvitel szabályai tekintetében Konfuciusz az 'arany középút' elvének hirdetõje, aki a hedonizmus, a szenvedély, a közöny és az aszkézis ellenében mértékletességet ajánl.
Ugyanez az eszmény vezérli akkor is, amikor az állam ideális mûködésérõl tanít: a személyek és hatáskörök bürokratikus rendjében véli felismerni a közös egész harmónikus mûködésének titkát. Ami viszont a kozmikus világrenddel kapcsolatos véleményét illeti, annak alapja a T'ien és a tao hagyományos fogalmainak elfogadása. T'ien nála a világ végsõ elvének személytelen formája, az az erõ, amely megszabja a világ menetét és benne a morál helyes rendjét, a tao viszont az emberben lakozó erkölcsi belátás és az ebben megjelenõ morális törvény. A tao szabja meg a legfontosabb erkölcsi erényeket: a jóságot, az igazságosságot, a fegyelmezettséget, az értelmességet és az õszinteséget.
Az ókori kínai vallásbölcseletnek Konfuciusz mellett másik nagy megreformálójáról, a taoizmus mesterérõl, Lao-ce mesterrõl csak legendás életrajzi hagyományokat ismerünk. Ezek szerint Kr. e. 600 és 515 között élt és tanított. A neki tulajdonított mû, a 'Tao tö king' alapján látható, hogy õ és iskolája egészen más erkölcsi önmegvalósítási utat keresett, mint a konfuciánus mozgalom. Lao-ce nem csupán moralista, de a kínai kozmológiai hagyomány átértelmezõje, egy új aszketika és misztika kidolgozója is volt. Alapelve a tao õsi fogalma, amely a létezés õsforrása, személytelen erõ, amely mindent létrehoz, de egyben törvény, mérce is. A világ a tao ereje által a semmibõl keletkezik, a létezõkben pedig az egység és a sokféleség konfliktusa teremt feszültséget. Innen van jó és rossz, az emberi erények pedig ellentéteik, az 'erénytelenségek' révén válnak valóságossá. A világ csábításának engedve az ember eltér a tao szilárd követésétõl; mohóság, önzés, alantas vágyak rabságába kerül. Ebbõl a vétkes állapotból csak a csend, a nyugalom, a nem-cselekvés, az elmélkedés választása lehet a kivezetõ út. Ezt szolgálja a taoizmus, mint sajátos lelki technika: az érzékiség kioltása, az akarat kordában tartása vezet el a tiszta szellemi szemlélethez, a tao szerinti élethez.
A taoizmus az ókor második felében önálló vallási mozgalommá vált, saját mitológiával és szervezettel. A taoista pantheon ura a 'Jáde Császár'. Mellette áll az 'õskezdet', a megszemélyesített tao, harmadikként pedig az istenek sorába emelt Lao-ce. A tao hitvilágát számtalan további istenség népesíti be, akiknek életérõl gazdag, erõsen népies mitológiai anyag számol be. Gazdag túlvilághit is kifejlõdött: a holt lelkek a paradicsomba vagy a pokolba jutnak, de ember- vagy állatalakban ujjá is születhetnek. A császári hatalom által több alkalommal is üldözött taoista közösségben sajátos szerzetesi életforma alakult ki: a kolostorok lakói - a buddhista boncokhoz hasonlóan - szemlélõdõ életet élnek. A konfucianizmus hamar, a taoizmus sokkal vontatottabban, de ugyancsak utat talált a 'hivatalossá' válás felé. Szinkretisztikus fejlõdés következett: az államvallás, a néphit, a konfucianizmus és a teoizmus összeolvadása révén a Kr. u. 1. évezredben megszületett az univerzalizmus, mint Kína sokféle, de egységes vallása. A legtovább a Kínába a Kr. e. 1. században bekerült mahajána buddhizmus õrizte meg viszonylagos önállóságát, a mondol uralom idejére azonban ez is beolvadt az univerzalizmus sajátos rendjébe, szellemi, mitológiai és rituális 'választékának' világába.
A kínai vallási világ végsõ homogenitása mellett is léteztek szekták, titkos vallási mozgalmak, amelyek gyakran jutottak társadalmi, politikai szerephez is. Az ilyen mozgalmak a konfuciánus, a taoista és a buddhista hitvilág egyes elemeibõl ezoterikus tanítást építettek fel, amelyet azután ellenzéki indulattal képviseltek. Többnyire tagadták az állami kultuszt, aszkézist hirdettek vagy szélsõséges ritualizmusig jutottak. Az ilyen, üldözött csoportok közül a 'Fehér Lótusz Társaság' a legjelentõsebb, az újkorban pedig 'Az igazság és egyetértés öklei' társasága, a 'boxerek' játszottak komoly szerepet a kínai történelemben.
Kína kommunista uralom alá kerülése volt az egyetlen esemény, amely komoly változásokat hozott a vallási életben. A császári-állami kultusz megszûnt, az ateista propaganda és a fõként Konfuciusz ellen kibontakozó kampányok pedig már-már illegalitásba szorították a vallási életet. Maga az univerzalizmus alapját adó népi vallásosság azonban ellenállónak bizonyult: az univerzalizmus - legalább elemeiben - ma is tovább él.
3. A sintoizmus
A sinto, Japán õsi vallása a legutóbbi idõkig államvallás volt, egyben pedig a kínaihoz hasonló szinkretisztikus univerzalizmus meghatározó eleme. Ez a történeti idõk kezdetétõl létezõ mitológiai és rituális rendszer Japán népének õsi sámánizmusában, természet- és õskultuszában leli eredetét. Hitének központi eleme a 'kami-k', az istenek világában történtek elbeszélése, kultuszuk szellemi megalapozása. Legendája szerint - több nemzedéknyi, még a világ keletkezése elõtt létezett isten felbukkanása majd eltûnése után - Izanagi és Izanami kezdi el a teremtés mûvét: õk nemzik a többi isteneket, õk helyezik a napot az égboltra és õk formálják meg a japán szigeteket az óceánban. Gyermekük Amateraszu Ómikami, a felkelõ nap istennõje, aki életet ad a földnek, királyként uralkodik és akitõl a japán császári ház veszi eredetét. Róla szólnak azok a Kr. e. 500 körüli idõkbõl származó elsõ szent szövegek, amelyek anyagában az õsi japán hagyomány már az ekkor frissen a szigetekre érkezett buddhizmus szemléletével ötvözõdik.
Az õsi sinto ebben a korai idõben még igen egyszerû természetvallás lehetett: dísztelen, egyszerû szentély-kunyhókat emeltek, ahol imamondók, látnokok és áldozatbemutató papok igyekeztek elnyerni az égiek jóindulatát - termést, hadi sikert remélve. Az elkövetkezõ századokban a buddhizmus terjedése Japánban olyan erõteljesnek bizonyult, hogy a sinto - önálló, eredeti formában - szinte megszûnt létezni. A két vallás összeolvadása, mitológiájuk egyeztetése eredményezte a buddhizmus japán változatának, a 'zen-buddhizmusnak' a kialakulását. A népi vallásosság kegyességi gyakorlatában erõsek maradtak a sinto elemek, ám kiegészültek a szerzetesi élet és a meditáció, az akaratösszpontosítás buddhista elemeivel. Megmaradt a sinto pantheonja és mitológiája, ám Buddha reinkarnációi is beillesztették ebbe a hagyományba, a kozmológiai és mitológiai hagyomány egészét pedig a buddhista vallásbölcselet és etika szellemében értelmezték át.
A sinto belsõ megújulásának törekvései a 12. századtól erõsödtek fel. Ettõl kezdve sorra készültek az olyan írások, amelyek eredeti tisztaságában próbálták feltámasztani az õsi hitet és elõkészítették a sinto késõbbi államvallássá válásának folyamatát. Az új sinto fontos vonása, hogy burkolt monoteizmust tanít: a kamik, az istenek csupán megnyilatkozásai, aspektusai a világot átható egyetlen isteni princípiumnak. A megújuló mitológia központi gondolata Japán isteni eredetének hangsúlyozása és a császári ház isteni tekintélyének megalapozása. Az újkori Japánban azután a sinto, mint császári-állami kultusz, olyan szerepet tölt be, mint kínai megfelelõje, az ottani bürokratikus-birodalmi kultusz, ez a 'hivatalos' vallásosság azonban a népi buddhizmussal és sintoizmussal békésen élt együtt az utóbbi századokban.
Egészen különleges a japán ember viszonya ma is õsei hitéhez, a sinto-hoz és a vele együttélõ buddhizmushoz. Míg tanításaiban és ritusaiban, szentélyei és papjai jóvoltából a két vallás határai világosan megvonhatók, a hétköznapokban élõ japán emberrõl lehetetlen megmondanunk, hogy õ a sinto vagy a buddhizmus híve. A szigetországban nincs értelme vallások közötti határokról beszélni: egészen természetes, hogy a sinto és a buddhizmus ünnepeit is megülik; mindkét hit szentélyeit felkeresik, adahaza a házioltáron pedig egymás mellett kapnak helyet a sinto és a buddhizmus istenei. Ebben a vallási gazdagságban legfeljebb annyi állítható, hogy a mai japn hitében a természettisztelet és a mitológiai hagyomány megõrzése inkább a sinto, a meditatív és etikai gyakorlat inkább a buddhizmus világából való, a rituális élet hétköznapjaiban pedig ez a két hagyomány egyaránt érvényre jut.
Link
Hozzaszolasok
#1 |
keepfargo
- 2015. June 15. 21:57:30
Hozzaszolas küldése
Hozzaszolas küldéséhez be kell jelentkezni.