Kedves Unokaöcsém!
Én is örülök, hogy bejött a brahis húzásunk, rájuk sóztuk a bóvlit. A leveleid lelkizõ részei azonban a könyökömön jönnek ki. Nem is tudom, hányadszor nyaggatsz már, hogy mint a magyarországi zsidó szervezete-ink egyik vezetõje, magyarázzam el, miért az egyenlõbbek az egyenlõb-bek. Olyan vagy, akárcsak a viccbeli Mórickánk, akinek mindenrõl egy és ugyanaz jut az eszébe. Hogyhogy még mindig nem érted, miért az egyen-lõbbek az egyenlõbbek? Már a szádba rágtam: a kérdésben a válasz, azért az egyenlõbbek az egyenlõbbek, mert õk az egyenlõbbek. Mit lehet ezen nem érteni? Ráadásul most még megspékeled a macerálásomat azzal is, hogy miért éppen mi zsidók vagyunk az egyenlõbbek?
Jaj, Kedves Unokaöcsém, igazán kérdezhetnél valami mást!
Ám lehet, számunkra mégiscsak hasznosak a kételyeid, mert elosz-latásukkal elszántságunkat növeljük. Végül is úgy vagyok veled, mint Köl-csey Ferenc volt Kálmán unokaöccsével, akihez Parainesis címmel megírta intelmeit. A magyarok nagyra vannak ezzel, mint a hagyaték-irodalom mintapéldájával, de bemutatom, mi is képesek vagyunk kiírni magunkból buzdító intelmeket. Bár bujkál bennem a félsz, addig magyarázom neked önmagunkat, hogy végül magam is belezavarodom. Ugyanis, ma már res-tellem, de régebben bennem is felmerültek hasonló bizonytalanságok, s ha õszintén magamba nézek, ma is oszthatnám egyik-másik kételyedet, de habozás nélkül túlteszem magam rajtuk. Hogy miért? E levelembõl, amit ergo tekintsünk zsidó parainézisünknek, kiderül. S még azt is megér-teti veled, hogy nem szójáték az, amit az elõbb írtam az egyenlõbbekrõl. Mi veled a zsidóság történetének korábbi létidejében születtünk, s éltünk egy ideig, de már minõségileg másik létidõbe léptünk. Hogy ne kelljen barkóbáznod, példákon mutatom be sikereinket, s mindebbõl talán megér-ted végre, miért mi vagyunk és leszünk is az egyenlõbbek.
Kezdjük Tábor Bélánkkal, aki „A zsidóság két útjá”-ban kifejti a két elkülönülõ szakasz lényegét. Rámutat, az elsõ létidõben még diaszpórá-ként éltünk, pozícióink az egyes országokban nem voltak elég erõsek, asz-szimilációra törekedtünk (inkább csak szavakban), az állampolgári egyen-lõségünkért harcoltunk, hirdettük vallásunk tanítását. Általánosságban az egyenrangú ember-ember kapcsolatokért álltunk ki. Az új létidõt olyan minõségi változások idézték elõ, mint hogy Budapesten, Herzl Tivadar fe-jében megszületett a cionizmus, létrehozták Izrael Államot, uralkodó hely-zetet vívtunk ki a világ pénzügyeiben. Átszenvedtük a holokausztot, sõt megtanultuk rámenõsen és örök idõkre szólóan kihasználni elõnyök szer-
2
zésére. A gojok nem alaptalanul emlegetik holokausztiparként. Az asszimi-láció lekerült a napirendrõl, vallásként és fajként tudatosabbakká váltunk, állampolgárként pedig már nem egyenlõséget, hanem elõjogokat követelünk és kapunk a minket befogadó országokban, miközben Izrael-hez vagyunk lojálisak, s igényeljük, hogy mások áldozatokat hozzanak ér-tünk. Magyarországon már felléphetünk olyan követelésekkel, hogy a számunkra lényeges kérdésekben a befogadó magyarok asszimilálódjanak, alkalmazkodjanak hozzánk. Ezzel összhangban céltudatosan törekszünk tömegeik butítására, manipulálására, értelmisé-gük háttérbe szorítására. Még érthetõbben, az ember-ember viszonyt az ember-goj viszony váltotta fel. Abban az eredeti értelemben, ahogy a Talmud tanítja: csak mi vagyunk emberek, mindenki más goj. Mindennek nyomán egységesebbek, erõsebbek lettünk, azaz egyenlõbbekké vál-tunk. Az elsõ szakaszt szükségszerûen a taktika uralta, most már azon-ban a régen kidolgozott, de eddig kényszerbõl háttérbe szorult stratégián-kat követjük. E váltást a legfõbb hazai és nemzetközi szerveinkben tövi-rõl-hegyire átbeszéltük és irányelvként tartjuk hozzá magunkat, bárhol is éljünk a világban.
Szeretném, ha helyesen értenéd a fentiek lényegét, ezért szemlélte-tõ példaként felidézem a Horthyhoz való viszonyunk alakulását, mert ta-nulságosan mutatja, hogy a szolgálati taktikából hogyan és miért vál-tottunk az érdekeinket még inkább szolgáló uralmi stratégiára. Akkori vezetõink, a tanácsköztársasági szerepüket szélsebesen feledve, már a budapesti bevonulása után támogatásukról biztosították Horthyt és mind-végig kitartottak mellette. Az „Egyenlõség” címû lapunk szerint a zsidók „õszinte imáikba foglalták” a nemzetvezetõ „rendkívüli nemes egyénisé-gét”. A hetvenedik születésnapján neológ és ortodox zsidóink egyaránt harsányan ünnepelték. Hevesi Simon fõrabbitól Stern Samu hitközségi el-nökig váltig buzgón éltették. Hevesi még 1940-ben is hangsúlyozta, hogy a zsidóság hûséges odaadást tanúsít a kormányzó iránt. 1942-ben Büchler fõrabbi „az ország harmadik megalapítójának” és „Isten küldöttjének” ne-vezte. A pesti hitközség pedig még 1944 júniusában is hálaadó istentiszte-letet rendezett a tiszteletére. Egyszóval, a zsidó vezetõk a legtevéke-nyebben járultak hozzá a Horthy-kultusz kialakításához. Zsidó ba-rátai elérték, hogy Nürnbergben csak tanúként hallgassák meg, a portugá-liai emigrációjában segítették anyagilag. Sõt a kenderesi újratemetésén koszorút láthattunk a síremlékén „a hálás zsidóságtól”.
E sorok olvastán el tudom képzelni elképedésedet, mert a mában élsz, s azt látod, hogy folyamatosan támadjuk Horthyt, fasisztának bélye-gezzük, ráfogjuk a politikai ellenfeleinkre, hogy horthysták, Magyarorszá-got fõszereplõnek állítjuk be a holokausztban, és így tovább. No, most fi-gyelj, mert itt szembesülhetsz stratégiánk mély értelmével: mi mindig a saját érdekeinket követjük, függetlenül annak az országnak az ér-dekeitõl, amelyben éppen élünk, sõt a legtöbbször ellenére. Ez mindennek a kulcsa. A második világháború elõtt és alatt abban voltunk érdekeltek, hogy Magyarország szövetségese maradjon Németországnak, mert ha kilép a háborúból, a németek megszállják és akkor a mi sorsunk megpecsételõdik. Horthy – és a magyar arisztokrácia általunk kézben tar-
3
tott része – ebben benne volt, bár más érdekeket is próbált követni. Azért támogattuk, hogy hatalmon maradjon és mentsen minket. Nyugati támo-gatással el is értük, hogy Magyarország legyen „az utolsó csatlós” (bár a történészek szerint Olaszország és Horvátország tovább kitartott, Szlová-kia pedig elõbb lett csatlós állam), s ha áldozatok árán is, de a magyaror-szági és az ide menekült más országbeli zsidóság zöme megmeneküljön. Ez is történt; a „zsidótlanítás” minden más európai országban sokkal ke-gyetlenebb volt és több áldozatot követelt, mégis Magyarország kapta a legnagyobb büntetést. De minket nem érdekelt, hogy Magyarország, a magyarok számára mindez sokkal több szenvedést jelentett. En-nek elkerülésérõl nekik maguknak kellett volna gondoskodniuk. Miért nem tették? Jelenleg viszont azért fordultunk Horthy ellen, mert a fasizmus és az antiszemitizmus vádjával meg kell törnünk a magyarok szellemi gerin-cét, hogy könnyebb út vezessen új hazánk megteremtéséhez. Mert remé-lem, látod, hogy stratégiánk az eleink által meghirdetett cél megva-lósítására irányul; Magyarország és Galícia legyen a miénk, sõt ha-csak lehet, jöjjön létre a térségben egy új nagy kazár birodalom, beleértve Ukrajnát is. Érted már, mirõl van szó, Kedves Unokaöcsém?
Szinte látom, csóválod a fejed, hogy nem szép dolog az alakoskodás meg a becstelenség. Mi tagadás, nem szép, de politikailag hasznos, gaz-daságilag jövedelmezõ. A játék az érdekekre megy ki, nem pedig a szép-ségre. A gojok azok, akik még meghalni is szépen akarnak, mi azonban élni akarunk jól. Ezért nem látsz zsidó öngyilkos merénylõt. Gyilkost annál többet, de a sors ezt szabta ki ránk. Azon dolgozunk, hogy e különbsé-günk természetesként állandósuljon: hagyjuk õket szépen meghalni, mi meg éljük a világunkat. S ebben egyet kell értenie azoknak a zsidóknak is, akik inkább asszimilálódni szeretnének. S fogódzkodj meg ismét, mert én mondom neked, akik nem értenek egyet, azok is a gojok sorsára jutnak.
Kapizsgálod már a csíziót, Kedves Unokaöcsém?
Szeretnélek optimizmussal beoltani, megszabadítani a gátlásoktól, amelyek eleinte, amíg nem voltam kellõen öntudatos zsidó, tõlem sem voltak teljesen idegenek, de amelyeket szent célunk érdekében le kellett vetkõznöm és neked is le kell gyûrnöd. E szándékkal értelmezem számod-ra néhány általad is ismert közelmúltbeli sikeres akciónkat. Különösebb rendszerezés nélkül, ahogy eszembe csapódnak. Természetesen, csak a nyilvánosságra kerülteket. A titkosokról, amelyek hordereje ezeknél is na-gyobb, s amelyeket kormánypozíciókban lévõ embereink és híveink segít-ségével hajtottunk végre, majd négyszemközt. De e levél alapján egyné-melyikre önmagad is rájöhetsz, ha nyitva tartod a szemed.
Mindig csak Magyarország ezeréves történelmérõl beszélünk és be-széltetünk. A több ezeréves õsi magyar történelemrõl szó sem esik. El-hallgattuk, s ezzel el is süllyesztettük. Figyeld meg, már a magyarok is csak az ezeréves történelmükkel dicsekednek. Gondoskodunk róla, hogy ez szerepeljen az iskolai tankönyvekben, s a tudományos intézetek is csak ezzel foglalkozzanak. Túl ezen, befolyásunk eredményeként az Emberi Erõforrások Minisztériuma körlevélben utasította a tankönyvírókat,
4
hogy a magyar történelmet a múltbeli, mai és jövõbeni terjeszke-désünket igazoló zsidó szempontok alapján kell bemutatni. Igen, irtjuk, sõt önmagukkal irtatjuk a saját múltjukat, hogy megsemmisítsük a jelenüket, és a jövõ csak a miénk legyen. Ebbe illeszkedett a Kulturális Örökség Minisztériumának a megszüntetése, s a mûemlékvédelemrõl elfo-gadott mostani törvény is, hiszen a végrehajtását majd mi irányítjuk. Ap-ropó, nem számoltam össze, de ma már a zsidó emlékmûvek és emlékhe-lyek száma országos átlagban megközelíti, de lehet, hogy meg is haladja a magyarokét. Átérzed ennek a jelentõségét? Emlékszel, nemrég kiderült, a Duna-parton egy jobbikos képviselõ köpött egyet, ami pont a holokauszt áldozatoknak emléket állító valamelyik vascipõre esett. Smafu az egész, ráadásul négy évvel ezelõtt történt, de emiatt akkora botrányt csaptunk – és csapattunk a Gyurcsány pártjával, a DK-val – hogy az illetõnek bocsá-natot kellett kérnie, s még a pártja is kénytelen volt elhatárolódni tõle. Hasonló stiklikkel uraljuk a közhangulatot és az egész közéletet.
- Tetszik a magyaroknak, vagy nem, de Teleki Pálnak továbbra sincs szobra a fõvárosban. Ellenállásunk miatt Wass Albertrõl, Tormay Cécilrõl, Nyírõ Józsefrõl sem sikerült utcát elnevezniük Budapesten, ámde nemrég Tom Lantosról, dafke az unikumos Zwack Péterrõl is utcát neveztettünk el a Fõvárosi Önkormányzattal! De ha ez neked nem elég, sétálj végig a volt Honvéd utcán, amely visszanyerte Falk Miksa nevét, s az utca elején a le-származottja Peter Falk, azaz Columbo és kutyájának a szobra áll. Érted, ez a mi kis ripacs Falk Petink, akibõl Hollywoodnak csak nagy nehezen si-került valami színészfélét faragni, meg Lantos Tomi és Zwack Peti megelõ-zik a magyar nemzeti politikusokat és mûvészeket, akiknek a szobrát nem engedtük felállítani. Sõt elértük, hogy egyesek a Nemzeti Alaptantervben sem szerepeljenek, viszont a mi Mózesünknek ott legyen a helye. Azt hi-szed, azoktól a kormányzati szervektõl, amelyek mindezt engedélyezik, kivitelezik, védelmezik, a jövõben a magyarok várhatnak bármit is? Ugyan! Ezek a mi embereink, csak megtanultak úgy viselkedni, hogy a magyarok elfogadják õket, különben mi nem fogadnánk el õket.
Mindeközben a Magyar Patrióták Közössége által kezdeményezett tanácskozáson és más alkalmakkor a hazafiaskodó és keresztényeskedõ magyar szervezetecskék egyik közös nyilatkozatot a másik után fogadják el, követelve a Rákosi Mátyásunk által 1951-ben lerombolt Regnum Mari-anum helyreállítását, de egy tapodtat nem haladtak elõre. Büszkék lehe-tünk rá, hogy ugyanakkor a zsidó emlékhelyekre számolatlanul kapjuk a milliárdokat. Látod, a Sorsok Háza csak eddig közel hétmilliárdba került, és még nincs is kész. Éppen most döntöttek 15 zsinagóga helyreállításá-ról, sõt helyreállítanak szomszédos országokban lévõket is, miközben örömmel látjuk, hagyják porladni a saját õsi emlékhelyeiket. Mivel mindez pénzbe kerül, a kormányoknak hanyagolniuk kell az egészségügyi dolgo-zók fizetésemelését, az oktatást, saját emlékhelyeik karbantartását és egyéb égetõ problémákat. Pedig e pénzbõl, ha a sarkukra állnának velünk szemben, építhetnének gátakat, hogy a gojaiknak ne kellejen minden év-ben kétszer kimerítõ és költséges homokzsák-csatákat vívni az árvízzel. De nem teszik, hanem – a saját mondókájukat használva – fizetnek, mint a katonatiszt. Így aztán a szaporodó zsidó emlékhelyeink a magyaroknak
5
többszörös kárt okoznak, nekünk meg többszörös haszonnal járnak. Mi mindezt látjuk, s közben nyugtatóan hajtogatjuk nekik, hogy mennyi jót teszünk az országnak. Így kell ezt csinálni!
Elértük, hogy törvény büntesse mindazt, amit mi gyûlöletbe-szédnek minõsítünk. A magyar illetékesek készséggel bevették a Btk-ba, holott, egyrészt, egyetlen és ráadásul számukra nemzetidegen téma-körre vonatkozik, másrészt, a sajtó- és szólásszabadság törvényi korláto-zása és büntetése kétségtelenül a fasizmus, s a diktatúra irányába mutat. Így kell a közbiztonság helyett közbizonytalanságot teremteni. De a ma-gyar jogászokat ez láthatólag nem izgatja. Az sem, hogy a „Tett és Véde-lem” szervezetünk nem majrézik, vagy smúzol, mint az elõzõ szakaszban mi tettük, hanem mószerol és sorozatban jelent fel magyarokat holo-kauszt tagadásért és az említett törvény alapján magyar bíróságok ma-gyarokat ítélnek el azért, mert egy számukra idegen történelmi eseményt nem a mi dogmánk szerint magyaráznak. A Btk. 334. paragrafusa egy évig terjedõ szabadságvesztéssel bünteti, aki Magyarország himnuszát, zászlaját, címerét vagy a Szent Koronát sértõ vagy lealacsonyító kifejezést használ, illetve azokat más módon meggyalázza. Nem látom, hogy a ma-gyar hatóságok serénykednének e paragrafus alkalmazásával, pedig né-hány vakbuzgó zsidónk bõven szolgáltat rá ürügyet. Viszont a holokauszt akár szándéktalan tagadásáért a 269/C paragrafus szerint három év jár, s azt szolgálatkészen be is tartatják. A magyar nemzeti jelképek meg-sértéséért Magyarországon egy év, a holokauszt tagadásáért há-rom év. E javunkra szóló 3:1 arány egyre inkább uralkodó a társa-dalmi élet egyéb területein is. Ezzel mi, az egyenlõbbek halmozottan elõnyös, a magyarok pedig halmozottan hátrányos helyzetbe kerültek. Mindez ellen nemhogy lázadás, még komoly tiltakozás sincs! Mi kell még?
Ami a kereszténységet illeti, amíg csak az alkotmányban és figyel-metlenségbõl néha az EU-ban hirdetik, semmi ok a nyugtalanságra; or-szágon belül ugyanis alig ejtenek róla szót, a gyakorlatban semmit nem tesznek érte. Persze, ehhez kellett az is, hogy az úgy nevezett történelmi egyházaikat a mi eszméink és embereink uralják. Emlékezz, elég, ha va-lamelyikünk vele történt, vagy akár meg sem történt antiszemita zaklatás-ra panaszkodik (Mint áldott emlékû Schweitzer fõrabbink tette), nemcsak a magyar méltóságok rohannak hozzánk elnézést kérni, hanem a „törté-nelmi egyházak” is közös nyilatkozatban ítélik el. Látod, ez a történelmi siker: csak ejtünk egy zokszót, s utána sem néznek, igaz-e egyáltalán, hanem bocsánatért esedeznek. Bizony nagyon félnék a jövõnkért, ha mi tennénk ilyesmit. Szégyenletesnek is tartom, de nevetek rajta, hiszen ép-pen azon dolgozunk, hogy ilyen engedelmesekké váljanak. Pedig a törté-nelmi egyházak, fõleg a katolikus és a református, tehetnének ellenünk, talán az egyedüli erõ, amely tehetne, de ezt mi elõreláttuk és beépítettük az embereinket a vezetésükbe.
A Pázmány Péter Katolikus Egyetemen, elsõként európai felsõokta-tási intézményben, bevezetik az egyetemi szintû holokauszt tantárgyat, amely minden szakon kötelezõ az egyetemi hallgatók számára a diplomá-juk megszerzéséhez. És ezt a rektorral együtt az izraeli nagykövet jelen-tette be az egyetemen. Gondolom, hogy Pázmány Péter – akirõl egyes
6
hallgatók már most sem tudják, hogy ki volt – forog a sírjában, azt viszont tapasztalom, hogy a hívek morognak; úgy látják, a jelenlegi vallási veze-tõik elvesztették önbecsülésüket. Hát, szó, ami szó, ilyesminek tényleg a világon nincsen párja: egy idegen nép egyetlen történelmi eseménye kö-telezõ tantárgy! Ez szinte felülmúlhatatlan. A marxizmus-leninizmus egy-kori indoktrinálását is meghaladja. Cefetül nagyra is értékeljük. Be fogjuk vezettetni a többi egyetemen is. De ha nem sikerül, úgy is jó, mert akkor meg hatalmas hûhót csapunk, hogy Magyarországon dühöng az antiszemi-tizmus. A mi eszünkön nem járnak túl.
Már van holokausztügyi miniszteri biztos is. A készséges magyarok mindenkirõl gondoskodnak, csak önmagukról nem. Akinek pedig mégis eszébe jut, hogy a nyomulásunkkal szemben saját magukért is tenni kel-lene valamit, azt önmaguk azonnal kinevezik antiszemitának. Önmaguk! Érted? Persze ne gondold, hogy teljesen a mi közremûködésünk nélkül. A háttérben mindig ott vagyunk. S akit egyszer mi antiszemita hírébe keve-rünk, az ettõl a bélyegtõl nem menekül többé, akár antiszemita valóban, akár nem. Minket igazából nem is ez érdekel, hanem az hogy magyar! Számunkra sokkal veszélyesebb potenciális ellenfél a magyar, mint az antiszemita. Ezért kell minden magyart megtörni, idõvel még azokat is, akik ma készséggel kiszolgálnak bennünket. Politikailag ez nem korrekt, de minket hidegen hagy. Eljön az idõ, elpateroljuk õket is.
Látványos gyõzelem, hogy Zoltai Gusztávunkat sikerült bejuttatnunk közvetlenül a miniszterelnökségbe azzal, hogy jó magas fizetésért adjon tanácsokat. (Nekünk!)
Új honfoglalásunk elõkészítésére Budapesten akkor tartunk nemzet-közi zsidó értekezletet, amikor akarunk, s ezeken nyugodtan, minden kö-vetkezmény nélkül bírálhatjuk a magyar kormányt és pártokat. Valamelyik magyar méltóság mégis mindig eljön és hangsúlyozott tisztelettel köszönt bennünket. Nem is hinném, ha nem lennék a szemtanúja, de ez rendsze-resen így zajlik.
Nehogy véletlennek tartsd, hogy a Buda-Cash botrány kirobbanását követõ napokon valakik táskaszámra hordtak ki pénzt meg a bizonyítéko-kat az épületbõl, ahogy a tv-ben is láthattad, de letartóztatásra és házku-tatásra csak napok múlva került sor. Abban is láthatod a kezünket, hogy a bróker-botrányok károsultjait nem a botrányt okozókkal téríttetik meg, hanem maga az állam vállalja magára. Mit gondolsz, miért? Egyet talál-gathatsz. Ha már a pénzrõl van szó, még annyit, hogy a többféle kárpótlás állandósításával, a zsidó célok állami költségvetésbe iktatásával, holo-kauszt emlékhelyek létesítésével, temetõink, zsinagógáink rendbetételé-vel, zsíros állások és a kulcspozíciók megszállásával, egyszóval a kiköve-telt „pozitív diszkriminációnkkal", ahogy a jó öreg Marx mondaná, több-szörösen kizsákmányoljuk a magyarokat.
A közvélemény-kutatók mindig jósolják, hogy pártunk, az LMP soha-sem jut be a parlamentbe, mégis mindig bejut, és biztos lehetsz benne, hogy a jövõben is mindig ott lesz a hatalom közelében. Hogy miért? Emlé-kezz, a gojoknak az LMP rövidítésre két viccük volt: Legyen Magyarország Palesztina, illetve Lipótváros Másmilyen Polgárai. Bár mindkettõ tömény
7
antiszemitizmus, magunk között elismerhetjük, van bennük jövõbe muta-tó igazság. Pont ezért fogjuk õket mindig és mindenáron bejuttatni.
Ennek a kis országnak az elõzõ rendszerben jól felszerelt ütõképes hadserege volt. Ahhoz képest a mai nem is nevezhetõ hadseregnek. Erõs magyar hadsereg nagyon zavarna minket. Viszont ebben már két tábori rabbink is van. Nincs ugyan szükség egyre sem, de minden ütõéren rajta kell tartanunk a kezünket.
Segédcsapataink, sameszeink is formálódnak. Akadnak vezetõ poli-tikusok, akik „mai magyar nyilasoknak” nevezik a jobbikosokat. Legutóbb pedig Schmuck Andor szocdem pártjából lett minket még nyíltabban tá-mogató „Soha Többé” mozgalom. Általában ugyan mozgalmak válnak pár-tokká, ám esetünkben ebben is kivétel van. Andorkánk azonnal meg is kezdte a harcot a „közhatalmi nácik, nettó nácik, fehérgalléros nácik, fe-hér lovon járó nácik” ellen, s leszögezte, hogy nem minden jobbikos náci, de minden náci jobbikos. Ez ugyan a szociáldemokráciát ugyancsak eláruló Marosán hírhedt „Nem minden fradista fasiszta, de minden fasiszta fradis-ta” mondásának bohózatba illõ plagizálása, de nekünk hasznos. Más se-gédcsapatok is aktivizálódnak. Mindegyiken rajta tartjuk a szemünket. A sokat emlegetett Kubatov-lista kismiska ahhoz képest, amivel mi rendel-kezünk, de hallottál-e róla valaha is? Annak idején a szovjet KGB örült volna, ha olyan pozíciókat birtokolt volna Magyarországon, mint ma a Mo-szadunk. Ennek a jelentõségét talán el sem tudod képzelni.
Nem lehet túlértékelni, hogy a cannesi filmfesztiválra magyar film-ként egy izraeli professzor könyvén alapuló zsidó témát feldolgozó „Saul fiát” nevezték, amelyet a Magyar Nemzeti Filmalap 321.6 millió forinttal támogatott. (A „Sorstalanságot” annak idején 920 millióval, más források szerint 2,5 milliárddal. – A Jobbik morgolódott is, hogy a magyar állam a holokausztfilmeket támogatja, miközben nem készül történelmi film a ma-gyarság legnagyobb diadalairól, vagy tragédiáiról. Azt is kifogásolták, hogy „Az ügyvéd” címû forgatókönyvre, mely a tiszaeszlári perrel foglalko-zik, természetesen a mi ügyvédünk szemszögébõl, 4,5 millió forintot irá-nyoztak elõ). Ahhoz képest, hogy elsõfilmes alkotóról van szó, a tájéko-zatlanok számára kissé váratlanul több díjat is nyert. Mi mégsem csodál-kozzunk rajta különösebben, hiszen, ahogy elnézem, s te is láthatod, Cannesben egy kis hitközség gyûlt össze. No meg aztán a Laokoon Filmgroup gyártásában és a VisionTeam koprodukciójában készült a New York-i Claims Conference közremûködésével. Be is jelentették, hogy jelölik az Oscar-díjra, s figyeld meg, el is nyeri. Azt a kis szépséghibát meg el-nézzük, hogy ez ugyanúgy politikai döntés (többen célozgattak is rá, a téma aktualitása miatt nyert), mint Kertész Imre Nobel-díja, amit a Nobel-bizottság egyik titkára a világ nyilvánossága elõtt el is ismert. Minket az ilyesmi nem zavar. Az Eurovíziós Dalfesztiválon viszont a magyarok hiába reménykedtek, hogy a gajdoló Csemer Boglárka elõkelõ helyezést ér el. Fellépése hátterében szerepelt volna a "2014. Július - Gáza - az áldozatok kétharmada civil, köztük több mint 500 gyerek" felirat, de az izraeli nagy-követ itt is résen volt, s beavatkozása nyomán levetették a feliratozást. Nagykövetünk ma már elsõszámú közéleti, sõt államhatalmi sze-mélyiség, még az amerikai nagykövetnõ is elbújhat mögötte. Elejét
8
vette annak is, hogy tiltakozás legyen, amikor a ferihegyi repülõtéren vá-rakozó utasokat felszólította az izraeli biztonsági tiszt, hogy az elesett iz-raeli katonák emlékére álljanak két percig vigyázzban. S a szirénázás alatt a terminálban tartózkodó több száz ember néma vigyázzállásban várako-zott. Egyetlen magyar, vagy külföldi nem akadt, aki visszautasította volna a parancsot, vagy akárcsak érdeklõdött volna, hogy miért szolgál a buda-pesti repülõtéren izraeli biztonsági tiszt. Csendben örüljünk az ilyesminek, de magunk között elmondhatjuk, csodálkozunk rajta, hogy a magyar kor-mányszervek sem szóltak egy árva szót sem, mint ahogy más hasonló stiklijeinket is elnézik. Jó jel, mert mintha máris izraeli gyarmatnak fogad-nák el az országot.
Ugyanezt tapasztalom a közvetlen környezetemben. Emlékszel, a VII. kerületben lakom, ahol valaha a gettó volt. A kerület polgármestere Hunvald György volt, akit ingatlanügyek miatt perbe fogtak. A bizonyítás nehezen ment, ráadásul rokonszenv-tüntetések voltak mellette. Ellensúly-ként, s a botrány elkerülésére, még hûtlen kezeléssel, hamis értékbecs-léssel, pénzügyi csalással és egy sor más állítólagos bûncselekménnyel is súlyosbították a vádat. A valódi ok azonban – ahogy annak idején a Ma-gyar Fórum publicistája nem is egyszer rámutatott, de valahogy ez mégis elkerülte mindegyik illetékes figyelmét – az volt, hogy a kerület címere-ként Hunvald nem fogadott el olyan tervezetet (és csak ilyeneket terjesz-tettünk elé), amelyen az izraeli állami címer, a menóra szerepelt, hanem a Garay-téri piac átépítésénél talált õsi magyar címer mellé állt. Amennyire tudom, e tény, anélkül, hogy az évekig folyó perben akárcsak egyszer is említették volna, nagyobb szerepet játszott, mint az összehadovált bûn-cselekmények, amelyek megszervezõi ma is vígan élik a világukat. Zuschlággal sem a sikkasztás volt az igazi baj – hiszen fõnökei, akik erre utasították, sokkal többet szajréztak, s a hajuk szála nem görbült – ha-nem az, hogy nyilvános rendezvényen viccelõdött a mártírjainkkal. Tudod, azon gondolkodom, tulajdonképpen sajnálatos, hogy a média elhallgatja e körülményeket, pedig riasztó-fegyelmezõ hatással lehetnének a morgoló-dó magyarokra. Kisebb jelentõségû, de igencsak jellemzõ eset, hogy nem-rég az Önkormányzat a Klauzál tér közelében bölcsõdét akart létesíteni, de elég volt egy-két tiltakozó telefonhívásunk, s letett róla. Õk már tanul-tak a Hunvald-ügybõl. Ez a volt gettó területe, ahol már mi vagyunk az urak, a goj sisere hadnak itt semmi keresnivalója. A bölcsõde helyett már-is megkezdtük a Zsidó skanzen építését és szóvá is fogjuk tenni, hogy a 2016-os költségvetésbõl kimaradt a finanszírozása. Mire eljut hozzád e levél, lezajlik a kerületben, a Kazinczy utcában a 8. Judafest utcai fesztivál is. Szervezõje a Magyarországi Zsidó Szociális Segély Alapítvány az ame-rikai Jewish Joint Distribution Committee magyarországi szervezete, a cél pedig, hogy hozzájáruljunk a zsidó identitás kialakításához és megtartásá-hoz, azaz asszimilációról szó sem lehet. Nem vagyok benne a szervezés-ben, de elgondolkodtam rajta, hogy vajon véletlen-e, hogy majdnem min-dig egybeesik Trianon évfordulójával és a könyvhéttel. De egy kis szép-séghiba itt is elmegy.
Biztos szövetségesünk az anti-Széchenyi MTA. Könnyen lebeszéljük olyasmikrõl, hogy megkoszorúzza az igazán nagy magyar író Arany János
9
szobrát, amennyire lehet, hallgassa el Madách – a világirodalom egyik legnagyobb drámaírója – Az ember tragédiájának évfordulóját, de kész-séggel támogassa a rendezvényeinket. Az folyik, amit már Ady is meg-mondott magyarjainak: Árpád hazájában jaj annak,/Aki nem úr és nem bitang. Így van, s még inkább így lesz. Én az MTA-t nem is Magyar Tudo-mányos Akadémiának, hanem Magyar- és Tudományellenes Alakulatnak nevezem és tartom. De ez nálam dicséret, mert bizton számíthatok rá, hogy nemcsak nem kezdeményez, hanem nem is támogat semmiféle ma-gyarságkutatást. Csak a nevében magyar. Pótolhatatlan szerepet játszik abban, hogy a magyarok semmiben ne a magyarért, hanem a külföldiért rajongjanak.
A Magyarok Világszövetségét, a legnagyobb politikai jelentõségû magyar civil szervezetet, megfosztották az állami támogatásától, amely így vegetál, minek következtében a magyarok világméretû összefogása is, amivel komoly akadályt hárítottak el elõlünk. Nekünk, no meg a magyar kisebbségekkel rendelkezõ szomszéd országoknak, ez nagyon jól jön, csak nem értem az illetékesek példátlan felelõtlenségét a magyarsággal szem-ben. Valami ravasz cselvetést keresek mögötte, de semmire nem tudok rájönni.
A 2015-ös milánói világkiállítás magyar pavilonjára kiírt pályázatot a Malom jeligéjû, magyaros jellegû pályamû nyerte. Ám a felelõs kormány-biztos egyszer csak bejelentette: nem a nyertes, hanem a másodikként rangsorolt, zsidó elemekre emlékeztetõ Életkert terv valósul meg, amit õ – feltételezem, hogy megtévesztésül – sámándobos pavilonnak nevezett. Tiltakozott minden építész szövetség, szervezet, kamara, tanszék, intéz-mény, szervezet, számtalan magánszemély, s maguk a tervezõk is elhatá-rolódtak. Eredménytelenül. Sõt a miniszteri biztos még azt is kijelentette, hogy Magyarország az Életkerttel kivívja majd a globalista "gazdasági hát-terek" haragját, holott éppen azok kegyeit kereste és nyerte el vele.
Azt is hozsannázzák lépten-nyomon, hogy így nemzeti, úgy nemzeti. Ám senki nem tudja, hogy ez mit és kit takar, ezért nem is kifogásoljuk mindaddig, amíg azt nem halljuk helyette, hogy szociális igazság, vagy magyarságtudat. Ha ilyesmit hangoztatnak, akkor kell jobban odafigyel-nünk. Nem létezik olyan kormány, amely az elosztásnál úgy tud elõnyhöz juttatni egyeseket, hogy ne mások terhére tegye, s ilyen „szociális” áldo-zati szerepet mi nem vállalunk. Csak azon az úton haladhatunk, amin az egykulcsos adó, amely a gazdagabbaknak, azaz nekünk kedvez. Nem is tartottam jó jelnek, hogy mostanában kezdték emlegetni a „keményen dolgozó kisembereket”. Remélhetõleg sikerült azonban végleg lebeszélni õket a kisemberekrõl.
A fiatalok nem véletlen kivándorlása, az abortuszok magas száma, az energiaitalok, de fõleg a kábítószerek növekvõ fogyasztása számunkra ugyancsak többszörös haszonnal jár, egyenesen áldás. Közre is mûködünk bennük, amennyire csak tudunk. Az sem véletlen tehát, hogy ezekkel kapcsolatban kételyek jelentkeznek egyes öntudatosabb magyarokban. Igazuk van, de alig hallgatnak rájuk. Szerencsére a kételyeken kevesen jutnak túl. Mi meg kóser kaját fogyasztunk, és eleve nem kivándorolunk, hanem bevándorolunk.
10
Ha már szóba került, megemlítem a bevándorlással kapcsolatos nemzeti konzultációt. Szó se róla, népszerû ötlet, nem is örülünk neki, de ezt sem merik valóban nemzetivé tenni. A feltett kérdések inkább a be-vándorlás rendezését célozzák, mintsem az akadályozását. Nem értik, vagy nem érzik, hogy a hatalmukat vagy alkalmazzák, vagy nem hatalom. S ha a bevándorlás ellen létezik nemcsak felesleges, hanem kifejezetten ellenjavallt eszköz, az a plakátháború, ám tanácsadóinknak sikerült bele-vinni a kormányzati szerveket ebbe a zsákutcába is. Önmaguktól nemigen tudtak volna kigondolni ilyen együgyû eljárást. Rendõrökkel õriztetik a plakátokat, miközben vidéken tucatjával történnek élet elleni bûncselek-mények. Ám számunkra – de ezek szerint számukra is – az a legfonto-sabb, hogy mindez elvonja a figyelmet a legalapvetõbb bevándorlá-si probléma, az ellenõrzés nélkül, hallgatólagos jóváhagyással fo-lyó tömeges izraeli betelepülésrõl. Fel sem merik vetni. Nem egysze-rûen akadálymentes, hanem megkönnyített betelepülést tudtunk kikény-szeríteni. Tudják ezt a kormányszervek, tudja kivétel nélkül minden párt, de senki nem teszi szóvá, egy szalmaszálat nem tesz ke-resztbe. A rendszerváltás óta egyedül a MIÉP ellenezte nyíltan, de kiszo-rítottuk a parlamentbõl és szétverettük. Ami még – sajnos – megmaradt belõle, azt pedig igyekszünk hathatósan elszigetelni. Nem vagyok benne teljesen biztos, de úgy nézem, egyszerûen csak az „újnácizással” a Jobbikot is sikerült lebeszélnünk a kettõs állampolgárság firtatásáról. Ha kissé túlozni akarnék, azt állíthatnám tehát, hogy új honfoglalásunk he-lyi kormányzati és politikai segítséggel tervszerûen folyik.
A magyar külpolitikára csak futólag térek ki, hiszen magad is látod, elég, ha egy palesztin kövekkel dobálja tankjainkat, a magyar külügyi ve-zetés azonnal nyilatkozatban ítéli el, de „bölcsen” hallgat, amikor rakétá-val lõjük Gázát. Senki másnak, a magyaroknak pláne nem, hanem egye-dül nekünk jön jól az is, hogy most áttértek a külgazdaság-orientált külpo-litikára. Ez ugyanis már nem külpolitika, mert nem nemzetközi jogi elvek, nemzeti érdekek és értékek, hanem a függõségüket Tiszaeszlár óta meg-határozó pénz befolyásolja. Az meg – és ezt már te is jól tudod – a mi zsebünkben van. Minden további magyarázat felesleges.
Legvégül kitérek még arra a cirkuszi mutatványra, amit az EU-ba delegált magyar képviselõk az EP májusi ülésén oly nagyszerûen játszot-tak. Ujhelyi István, az MSZP képviselõje a vita során összetépett egy pa-pírlapot, amelyrõl azt mondta, hogy az elõbb említett bevándorlással kap-csolatos nemzeti konzultációs kérdõív, s a „göbbelsi tudatmódosítás” esz-köze. Niedermüller Péter („Nomen est ómen”?) DK-képviselõ szerint az Orbán-kormány elõl el kellene zárni az uniós pénzcsapokat. Mondja õ, amikor a DK-nak most nyittattuk meg e csapokat az Altusnak nyújtott EU-megbízás révén. Pedig hát, akárhogy is nézzük, a kormány mégiscsak a nemzetet képviseli, az Altus meg csak Gyurcsányékat. Emlékszel, Tisza-eszlárban ugyanezzel a fenyegetéssel sikerült kievickélnünk szorult hely-zetünkbõl, és azóta folyamatosan alkalmazzuk. Prohászka Ottokár a sze-münkre is vette, hogy eszlározzuk a magyarokat. Ezért reagálunk olyan érzékenyen mindig, ha valaki Tiszaeszlárt emlegeti, hiszen a pénzural-munkra történõ bíráló utalás nagyon népszerû a világban. Mi tagadás, iga-
11
zuk van, de minket sohasem az igazság érdekelt. No de, a képviselõ-ikre visszatérve, Hegyi Gyula, az MSZP volt EP-képviselõje pedig, aki a Népszava újságírójaként volt jelen, a világ nyilvánossága elõtt magyaráza-tot kér Orbántól, hogy érti azt, hogy Magyarország a magyaroké? Orbán egyébként azt mondta: "Azt szeretnénk, ha Európa az európaiaké, Ma-gyarország a magyaroké maradna", aminek kissé más értelme van, de jellemzõ a helyzetre, hogy már így tehetjük fel a kérdést a miniszterel-nöknek. Nem is a nyelvi értelmezés miatt hívom fel rá a figyelmedet, ha-nem, hogy észrevedd: felelõsségre vonjuk a miniszterelnököt azért, hogy Magyarországot magyar országnak akarja tudni! És magyaráz-kodni kényszerül! Látod, idáig eljutottunk! Hatalmas eredmény önmagá-ban is. Még nagyobb, ha figyelembe vesszük, hogy nincs semmi követ-kezménye, a kihívó lázító kérdezõt senki nem vonta felelõsségre, még csak nem is bírálták. Hallgat Magyarország, hallgat a világ is. Érik a gyü-mölcsünk! Magunk között elismerhetjük, a magyarok joggal nevezik balol-dali képviselõiket hazaárulóknak, mert a többségük az is. Csakhogy éppen õk azok, akik a kezünkre játszanak. Ezért átmenetileg a mi hõseink; azok is, akik nem zsidók… õk a mi gojaink. (Majdnem embereinket mondtam, de ne ijedj meg, eljön az idõ, amikor tudomásukra hozzuk, hogy a mór megtette a kötelességét, a mór mehet). A világ a magyarokon nevet; nincs közös nemzeti alapjuk, s ez ad nekünk biztonságot. Más országok képviselõi összetartanak nemzeti alapon, de megnyugtatlak, õk sem érnek el ezzel sokat, mert mind a brüsszeli, mind a strasbourgi kulcspozíciók közvetve, vagy közvetlenül, de a mi kezünkben vannak. Miért ne tennénk, ha az európaiak hagyják magukat kiszorítani a saját szervezeteikbõl és országaikból. Izraeli képviselõk sehol a világon nem járnának így el. Eleve nem is kerülhetnének olyan helyekre, ha nem lennénk biztosak benne, hogy a kettõs, vagy többes állampolgárság védelmében csak minket kép-viselnek, akármilyen párthoz tartoznak formailag.
Hosszúra nyúlt a felsorolásom, de remélem, bizonyítóerejû számod-ra. Láthatod, nem egyszerûen mázlink van, nagyon is megdolgozunk a sikerekért. Nem lébecolunk, nem várunk passzívan a Messiásra. De nem untatlak tovább a jelennel, mert tudom, inkább a jövõre vagy kíváncsi. Az elkövetkezendõkrõl is csak azt írom le, ami az átbeszélt stratégiai terve-inkbõl elmondhatok.
Mint említettem, történelmi célunk, amit eleink nyíltan nemegyszer meg is hirdettek, hogy Galícia és Magyarország miénk legyen, szen-tesít minden eszközt. Ennek kell alárendelnünk mindent, érzelmi, erkölcsi, vagy más félrevezetõ megfontolások nélkül. Ugyanezt tesz-szük más országokban is, de sehol nem haladunk olyan jól, mint Magyar-országon. Ha az ukrán helyzetet az amik segítségével sikerül ügyesen manipulálnunk, Galícia ügye nyerõ lesz. Nézz szét a legfelsõ ukrán veze-tésben; nem sok ukránt találsz közöttük, nagyobbrészt a mi embereink. Kívülrõl nézve kisszerû, de nekünk kedvez az is, hogy a magyar külügyi vezetésnek az orosz-ukrán konfliktus kapcsán egyedül Ukrajna területi in-tegritása jut az eszébe, esetleg még azt igényli, azt is halkan, hogy a
12
konfliktusban csak arányosan haljanak meg kárpátaljai magyarok. Ugye, milyen szánalmas. Már majdhogynem sajnálom õket. Nézd meg a lengye-leket; õk máris területi igénnyel lépnek fel. (Persze, stikában mindkettõjük mögött mi állunk). Magyarországon az ügyeskedésünk olyan faramuci helyzetet szül, ami még minket is meglep: a kormány- és az ellenzéki pár-tok egyaránt izraeli szakértõket alkalmaznak. Hiába próbálom ezt is meg-érteni, nem találok rá magyarázatot. Tudják egymásról, s szakértõinkrõl is, hogy valójában nekünk dolgoznak, mégis úgy érzik, rájuk szorulnak. Mi pedig rajtuk keresztül minden fontos értesüléshez hozzájutunk, sõt irányí-tani tudjuk a dolgokat, az eseményeknek nemcsak a menetét, hanem a kimenetelét is, amire itt példákat is említek.
A magyarok szerencsénkre képtelenek felfogni, hogy összefogásuk-kal ma még taccsvonalon kívülre tudnának tenni bennünket. Bár õk be-szélnek egészpályás letámadásról, azt tulajdonképpen mi folytatjuk. Nincs a társadalmi életnek olyan szegmense, amelyben ne tevékenykednénk, s ne próbálnánk a saját érdekeink szerint alakítani. Sõt, nézz szét, hol lá-tod a világban a legnagyobb, legtevékenyebb magyarellenességet? Magyarországon! És kik irányítják? Hát mi! A háttérbõl, persze. És miért? Mert ez a jövendõ hazánk! Kell beszédesebb bizonyíték rá, hogy miért mi vagyunk az egyenlõbbek? Erre magad is rájöhettél volna.
Ahogy erõsödnek a pozícióink, az állandó politikai-szellemi terrorunk egyre hatásosabb lesz. Tudod, a göbbelsi séma: addig sulykolni a hazug-ságot, amíg az válik igazsággá az emberek, akarom mondani a gojok fe-jében. Mi pedig, akár esik, akár fúj, legyen szocializmus, vagy kapitaliz-mus, mi ugyanazon algoritmus szerint dolgozunk, megállás nélkül hajto-gatjuk, hogy Magyarországon antiszemitizmus van. Nincs, és nem lehet olyan nap, hogy a magyar ne látna, vagy hallana az antiszemitizmusáról és az általa elkövetett holokausztról, akár a városban jár-kel, akár ki sem mozdul otthonról. Az agymosást nem szabad abbahagyni. Akkor sem, ha a magyarok többségének egyáltalán nem azért van baja velünk, mert zsidók vagyunk, hanem gátlástalan furakodásunkat és nyomulásunkat ellenzi. Értsd meg hát jól, nem az a lényeg, hogy van, vagy nincs antiszemi-tizmus és holokauszt-tagadás, hanem hogy szent célunk érdeké-ben szüntelenül sulykoljuk itthon és külföldön, hogy van, sõt erõ-södik. Nekünk van égetõ szükségünk az antiszemitizmusra, ezért, ha nincs, akkor mi magunk szítjuk. Végül már nem fogják bírni, s kö-nyörögni fognak, hogy essünk már túl mindenen, csak hagyjatok minket, hadd éljük a nyugodt kispolgári életünket. Igen ám, de ha uralmunk teljes lesz, még a leghûbb kiszolgálóinknak sem lesz sem nyugodt, sem kispol-gári élete. Eljön az idõ, amikor már annak is örülnek, ha hagyjuk õket szabadon távozni a saját országukból. Szabadon? Hogyne! Csak ha a va-gyonukkal fizetnek érte!
Stratégiánknak tehát az a lényege, hogy így, vagy úgy, de minden lehetséges pozíciót elfoglalunk. Mindegyiket szerzett jognak tekintjük, mintha már évszázadok óta így lett volna. Ezért visszavonni nem lehet. Ha megpróbálkoznak vele, óriási nemzetközi botrányt csapunk. Így, lépésrõl-lépésre, megállíthatatlanul haladunk elõre. A magyar kor-mányszervek semmit nem tesznek ellene, de mert ugyanígy járnak el a
13
kínai és az iszlám bevándorlókkal is, ezek egyre komolyabb konkurens-ként jelentkeznek számunkra. Pillanatnyilag hasznosak, mert segítenek megtörni a magyarokat, de számolunk vele, hogy egy idõ után veszélyes ellenfelekké válnak. Lehet, hogy ráfizetünk a soft álláspontunkra, különö-sen ami az iszlamistákat illeti, hiszen az õ pénzük és fanatizmusuk vetek-szik a miénkkel. A kínai sanda mosoly mögött is sokminden rejtõzhet.
A terjeszkedési folyamatban élvezni fogjuk nemcsak az általunk irá-nyított EU, hanem a szomszéd államok támogatását is. A nyugat-európai országoknak és az USA-nak Trianon miatt van valamiféle bûntudata (No, nem lelkiismeret-furdalása) de megbánás helyett hajlamosabbak inkább eltüntetni a magyarokat. A kezünkre játszanak, nem is sejtve, hogy sok-kal veszélyesebb partnert kapnak. A szomszéd országok pedig állandó fé-lelemben élnek attól, hogy a rabolt területeket vissza kell adniuk, s meg szeretnének szabadulni a magyar kisebbségektõl is. Ezekben az államok-ban a társadalmi rendszerek változásaitól függetlenül dühöng a kifejezet-ten magyarellenes – nemegyszer véres – nacionalizmus, de félelmükben és a világ megtévesztésére még õk vádolják a magyarokat nacionalizmus-sal. Õk is majd akkor fognak megdöbbenni, ha rádöbbennek, hogy zsidó állam a szomszédjuk, amely éppen a magyar kisebbségekre hivatkozva terjeszkedni kezd az õ kárukra. Akkor majd visszasírják a magyarokat, de késõ lesz. Végül mi fogjuk helyreállítani Nagy Magyarország hatá-rait, csakhogy akkor már nem Magyarországnak fogják hívni.
A Kiskunság helyén akkorára már Kiskohnság lesz, s maga Puszta-szer is, puszta szer lesz, hogy csúnyábbat nem mondjak. A Nagykunságot pedig a Nagykohnság kebelezi be, s Karcagon még a bennünket emanci-páló Deákról elnevezett körutat is Schück Salamon körútra nevezik át. Az itt mûködõ kazah tiszteletbeli konzul helyett nagy létszámú galíciai kazár fõkonzulátus fog mûködni. Hegyeshalom elnevezésébõl is csak a Shalom marad meg. A fõvárosban pedig a sok felesleges névváltozáson átesett Andrássy út elnyeri a végleges nevét, ami lényegében mindig is volt: Herzl Tivadar sugárút. A rajta lévõ Terror Háza is megkapja egyik legnagyobb terroristánk, Péter Gábor valódi nevét: Eisenberger Benjámin Emlékház lesz. Ekkor már a Bérkocsis utcának nemcsak a körúton belüli, hanem a körúton kívüli részét is Schreiber Sándor utcának fogják hívni. Sort kerí-tünk a Zeneakadémia felújítására is, de már nem Liszt Ferenc, hanem Sir George Solti Zeneakadémia lesz. Solti szobra már ma is ott áll elõtte és az egyik belsõ terem is a nevét viseli. Liszt mellszobrát befalazzuk, s mindez-zel biztosítjuk, hogy a Zeneakadémiához, és általában a zenéhez Lisztnek, vagy akár Erkelnek, Bartóknak, Kodálynak bármi köze legyen. Ez az egyik legfontosabb teendõnk, mert a zene a magyarok számára nagy összetartó erõt jelent. Magát a várost Judapestre nevezzük át. Testvérvárosa Tel-Aviv lesz. Közöttük kétóránkénti járatokkal légihíd fog mûködni, amelyen minden zsidó ingyen utazhat, de mindenki másnak jegyet kell váltania. A hivatalos állami nyelv a jiddis lesz. Visszaáll az egypártrendszer. Az egyet-len párt, természetesen, a mi pártunk, az LMP lesz. Persze, a mostanában túlszerepeltetett tudálékos vezetõi helyett, akik csak a párt nevét tudják ismételgetni, azaz, hogy lehet más a politika, majd fajsúlyosabb emberek vezetik. Éppen ezért át is kell majd neveznünk a pártot. Az új nevét még
14
nem tudom, de a Jobbik sikerét látva (amelyet idõközben az európai csendõrséggel felszámoltatunk) lehet, hogy a sémisen hangzó BALABB-nak nevezzük.
Valahol, ahol hajdanában állítólag Pannónia létezett, megmarad majd néhány megyényi, de egymástól elszakított Magyarisztán, ahol lesz még pármilliónyi magyar is tán, hiszen valakiknek azért dolgozni is kell ránk. Emlékszel, Világbankunk már évekkel ezelõtt kiszámította, hogy erre elég lenne jóval kevesebb magyar. A kijött eredményt nem is merték nyil-vánosságra hozni, nehogy gyanút keltsenek, ezért alaposan felnagyították a számot: 7 milliót közöltek, de mi már csak 6-ról beszélünk. Azért pont annyiról, mert évtizedeken át emlegettük nekik a 6 millió kiirtott zsidót, s ehhez a számhoz hozzászoktak, már-már el is hiszik, hogy õk irtották ki õket, így a 6 millió magyar sem vált ki belõlük különösebb megrökönyö-dést, s mire észhez térnek, ennél is jóval kevesebben lesznek. Ez ugyan kifejezett faji politika, de minket ez sem zavar.
El fogjuk érni azt is, hogy mint keresztények viseljenek valamilyen zsidó jelképet annak bizonyítására, hogy nem antiszemiták. Biztonságunk érdekében pedig fegyverviselési jogot fogunk kiharcolni magunknak. Nyil-ván értesültél is róla, hogy az Európai Zsidó Szövetség már mindkettõt kezdeményezte, s több országban lezajlottak e témákkal kapcsolatos elsõ szemináriumok, azaz beindult ez a gépezet is. Így egy idõ után az lesz a zsidó, aki fegyveresen grasszál az utcán, aki pedig félénken tekinget, vagy sábeszdeklit visel, az lesz a magyar. S hogy éppen ebbe az irányba tar-tunk, bizonyítja az Eurostat most kiadott jelentése, miszerint Magyaror-szág az EU legboldogtalanabb országai között van: Portugáliával együtt az utolsóelõtti.
Hidd el, objektív, bár lehet, hogy kissé optimista perspektívát festet-tem. Persze óvatosaknak kell lennünk. Az, hogy magyar marad-e az ország, vagy a mi új hazánk lesz, egyelõre – de már nem sokáig – nem a zsidókon, cigányokon, bevándorlókon, vagy másokon múlik, hanem még a magyarokon. Ha összefogás helyett továbbra is acsar-kodnak egymásra, s hagyják, hogy a politikusaink, s a tanácsadóink egy-másnak ugrasszák õket, akkor tovább javulnak az esélyeink. Szerencsénk-re, a történelem tanúsága szerint inkább a viszálykodásban és széthúzás-ban jeleskedtek, s ennek szításában nekünk már óriási gyakorlatunk van. Ilyen körülmények között alkalmas vezetõket sem nagyon tudnak kinevel-ni maguk közül.
Ezzel át is térek egy másik nagy témára. Eddig inkább a saját fegy-vereinkrõl szóltam. Ne felejtsd, a legnagyobb fegyverünk a gátlástalanság és az összetartás. A másik, talán nem is kevésbé hatékony fegyve-rünk a magyarok naiv jóindulata, gavallérsága, hiszékenysége, s ennek következtében rászedhetõsége. Könnyen meggyõzhetõek arról, hogy mindezért nem minket kell kárhoztatniuk; mi csak élünk a mindenki rendelkezésére álló lehetõségekkel. A velük szemben az elképzelhetõ leg-jobb taktika, hogy a jóindulatú komázást megjátszva, meggyõzöd õket, hogy ne politizáljanak, máris a te politikád érvényesül. Ráveszed õket arra
15
is, hogy tartózkodjanak minden szélsõségestõl, anélkül, hogy tisztáznád, mi is az a szélsõség. Azt meg csak mi tudjuk magunkról, hogy nálunk ve-szélyesebb szélsõség nem létezik és ügyelünk rá, hogy ne is létezhessen sem ebben az országban sem a világon. Befogadóink minden nemzeti mázba burkolt mesét is õszintén elhisznek. Ezért sokat beszélünk nekik a nemzettudatról (hiszen a nemzetbe mindenki belefér), de egy szót sem a magyarságtudatról. A gyakorlat mutatja, hogy a nemzeti jelszó leple alatt a gátlástalanságunk gátlás nélkül érvényesül. A végeredmény pedig az, hogy ha valaki csak beszél a gátlástalanságunkról, a magyarok között azonnal akadnak, akik leújnácizzák a saját nemzettársukat. Nekünk szinte közbe sem kellene avatkoznunk. De ha nem tennénk, akkor nem lennénk azok, akik vagyunk. Ezért mi magunk is szünet nélkül – jegyezd meg: szünet nélkül! – offenzívát folytatunk.
Amíg egyes magyar méltóságok a legcsekélyebb és bizonyítatlan an-tiszemita megnyilvánulás esetén azonnal elítélõen nyilatkoznak és bocsá-natért esedeznek Budapesten és Izraelben, s ugyanakkor nem mennek el a fasizmus feletti gyõzelem moszkvai ünnepségére, addig Izrael is és mi birtokon belül vagyunk. Ez egyébként hihetetlen diplomáciai melléfogás volt. Elõször bejelentik, hogy a köztársasági elnök nem fogadja el Putyin meghívását. Nem érzik, hogy ez eleve az orosz nép megsértése. Utána közlik, hogy a moszkvai nagykövetük képviseli Magyarországot. Majd ezt is megváltoztatva, a külügy- és külgazdasági minisztert küldik ki az ün-nepségre, de azzal, hogy a katonai parádén azonban nem vesz részt. Há-rom egymást követõ gyerekes döntés egyetlen kérdésben. Magyarország számára az egyik trébb volt, mint a másik, nekünk éppen ezért mindhá-rom tetszett. (Az oroszok türelmén viszont csodálkozom). Minél gyengébb, határozatlanabb és zavarosabb Magyarország kell, amely még a minket kiirtani akaró fasizmus feletti gyõzelem napján sem képviselteti magát Moszkvában, ha mi nem akarjuk. Keserves történelmi tapasztalataik sem tanították meg õket rá, hogy Oroszországgal nem érdemes húzódzkodni-uk. Bökkenõ viszont, hogy az ilyen gyúanyag leülepszik, s az embereknek, a szervezeteknek, de a külföldi országoknak is meglesz a véleményük ró-la, s egyszer csak az egész robban, s maguk a magyarok küldik a vezetõi-ket a süllyesztõbe, akik akkor jönnek majd rá, milyen méltatlanul visel-kedtek a sajátjaikkal szemben, de már késõ lesz. És akkor szabaddá válik elõttünk az út.
Mert akarják, nem akarják, de melldöngetõ szövegelésük és legfel-jebb némi látszatintézkedésük mind a mi kezünkre játszik. Majdhogynem szövetségeseink a saját megsemmisítésükben. Valamikor az ellenünk tenni akaró magyarokat leszóló politikusokat zsidóbérenceknek hívták. Mélységesen megvetem a bérenceket, de amíg hasznosak, nem vagyunk smucigok velük, ám ahogy csak lehet, kegyetlenül megszabadulunk tõlük.
Ne sajnálkozz hát a magyarokon. Önmaguk a saját bajaik okozói, mert eleve mindig alkalmazkodni, betagozódni akarnak. Hol Bécs, vagy Berlin, Moszkva, vagy Brüsszel, mostanában pedig Washington és egyre inkább Tel-Aviv kívánságait lesik és teljesítik. Sokan egy kis jatt reményé-ben készséggel túl is teljesítik. Csacsenolnak, allelujáznak, mikor mi kell. Csak azok a veszélyesek, akik magyar érdekeket emlegetnek. Rájuk kell
16
fogni, hogy antiszemiták, rasszisták, nacionalisták, irredenták, mindegy mi, csak eltereljük a figyelmet a magyar érdekekrõl. Ezért helyes, ha to-vábbra is rávesszük Nyugatot, kifogásolja ezeket, akkor is, ha jelei sincse-nek, és nevezze csak diktatúrának a mostani rendszert, még ha számunk-ra jobb aligha képzelhetõ el. Elég annyit észrevételeznünk, hogy ekkor meg ekkor, ez és ez megkülönböztetett bennünket, s a magyar méltósá-gok kezüket-lábukat törve rohannak hozzánk elnézést kérve. Észre sem veszik, hogy amikor megkülönböztetésre panaszkodunk, azzal ele-ve mi különböztetjük meg önmagunkat tõlük. Ráadásul azzal szoktuk letorkolni õket, hogy mi toleránsak vagyunk, „csak az intoleranciát nem toleráljuk”. Erre elhallgatnak, holott ez az érvelésünk is logikátlan. Ugyan-is, ha valójában toleránsak vagyunk, azt jelenti, hogy másoktól toleranciát várunk, de ha intoleranciát tapasztalunk, arra is toleránsan reagálunk. Ám nem ezt tesszük, azaz, mégsem vagyunk toleránsak, csak képmutatók. De erre eddig õk még nem jöttek rá. Nem jut eszükbe olyan ellenérv sem, hogy ha valaki lehet oroszellenes, amerikaellenes, németellenes, arabelle-nes, magyarellenes, akkor miért ne lehetne zsidóellenes. (Tudatosan írtam zsidóellenest és nem antiszemitát, mert, ahogy errõl legutóbb már beszél-tünk, az antiszemitizmus sokkal szélesebb fogalom, ezért is sajátítottuk ki magunknak). Ha ilyen együgyû trükköknek, s ki sem mondott elvárások-nak beugranak magas szinteken is, akkor az bizony alacsony szintre vall, azaz jó úton haladunk.
Komolyan mondom, tisztelem õket azért, hogy a szép elvek mellett õszintén kiállnak, de lebecsülöm õket amiatt, hogy nem látják, éppen ezt használjuk ki, s megvetem õket, mert még a sajátjaikat is elmarasztalják, sõt büntetik, ha valaki közülük minderre rámutat. A szép elvek helyesek, de ha csak egyoldalúan tartják be, semmit nem hoz nekik a konyhára, vi-szont számunkra éppen ezért érnek nagyon is sokat. Közöttünk ilyen nem történhet, mert nem a szép elvekre figyelünk, hanem kifejezetten elvtelenül tartunk ki egymás mellett, akkor is, ha látjuk, hogy a másik még nálunk is nagyobb gazember. (De azért nehogy megpróbáld átrázni nagybácsidat, mert ismersz, kis ügybõl, sõt ügy nélkül is nagy balhét tu-dok ám csapni, hátha még okom is van rá!)
Végül mondok még neked valamit. Mindezek miatt jogos lenne bûn-tudatot éreznünk, de túl kell tennünk magunkat rajta. A magyarok véde-kezhetnének a terjeszkedésünk ellen, de nem teszik. Vezetõik egyike-másika nagymellûen „nemzetizik”, de ebben több a demagógia, mint a tett. Beálló bénaságuk jele. Nagyritkán lépnek a tettek mezejére. Ma az adóhivataltól a konzultáción át a dohányboltokig sokminden nemzeti, de minket nem zavar, mert ezek csak szavak. A gojok képtelenek összefogni ellenünk. Pedig ha megtennék, ma még elsepernének bennünket. Nem teszik, mert bénító gátlásaik vannak. Nem gyõzõm hangsúlyozni, a mi nagy elõnyünk, hogy nekünk nincsenek. Mi ebben bûnösek vagyunk – iga-zad van – de azt lásd, hogy az igazi bûnösök mégis csak azok a ma-gyarok, akiknek hatalmában állna, de egyetlen intézkedést, vagy lépést sem tesznek a korlátozásunkra, ellenkezõleg, keresik a be-hódolási lehetõségeket, a mi kezünkre játszanak, s mindezt eltit-
17
kolják a népük elõl. Zéró toleranciát hirdetnek az antiszemitizmus ellen, s megvalósítják, de nem is gondolnak zéró toleranciára a magyarellenes-séggel szemben. Ha a saját védelmükre nem tesznek semmit, õk nagyobb ellenségeik önmaguknak, mint mi vagyunk nekik. Miért lenne hát lelkiis-meret-furdalásunk? Némely politikus hízelgésbõl, vagy taktikából még a magyar nemzet részének is tart bennünket, aminek azonban sem geneti-kai, sem biológiai, sem történelmi, vagy más tudományos alapja nincs. Nem voltunk, nem vagyunk, és nem leszünk egyetlen goj nemzetnek sem a része. Viszont sértésnek tekintjük, s tiltakozunk, ha ezt valaki más állít-ja! Mennyire nem vagyunk a nemzet része, mutatja az is, hogy a kormány velünk külön tárgyal, s ez egyáltalán nem nemzeti, hanem inkább nem-zetközi tárgyalás mind a formáját, mind a tartalmát tekintve. Kifelé nagy-ra értékeljük az egyik legelsõ magyar méltóság kijelentését is, hogy "Auschwitz a legnagyobb magyar temetõ a világon", de magunk között auschviccnek tartjuk, és komiszabban mulatunk rajta, mint Zuschlag a mártírjainkon. Csak nehogy megtudja! A közelmúltbeli holokauszt emlék-napon is vezetõ magyar politikusok egymással versengve hangoztatták a gondolatot, hogy e nap „az európai történelem magyar szégyennapja," illetve, hogy „összetartozunk jóban, rosszban, dicsõségben és gyászban, valamint büszkeségben és szégyenben is." A magyarok csak mondják és higgyék is ezt. Számunkra kedvezõ, nyilvánosan nem fogjuk támadni, de mi egyáltalán nem törekszünk erre. Annak viszont örülünk, hogy a kor-mányzati szervek egyetlen magyar történelmi eseményrõl nem em-lékeznek meg annyiszor és olyan átérzéssel, mint a holokausz-tunkról, ahogy tették ezúttal is. Ennek ellenére Heisler András, a Ma-zsihisz elnöke a szemükbe vágta: „A Holokauszt 70 kormányprogram okán szembesült az egész társadalom azzal az egyébiránt közismert ténnyel, hogy a hetven éve történteket Magyarország még nem dolgozta fel, és a sokak által emlegetett ’kibeszéletlenség’ a kormány programjának részle-ges sikertelenségéhez vezetett.” Az amerikai nagykövetnõ és az izraeli nagykövet is egyértelmûen a vádlók álláspontjáról szólt. Látod, akármeny-nyire is igyekeznek, nem csökkentjük a rájuk nehezedõ nyomást.
Mindezt nem kontrázza az a tény, hogy régebben, az elsõ létidõsza-kunkban bõven voltak olyan zsidó egyéniségek, akik nemcsak szavakban tartották magyarnak magukat, hanem érzelmeikben és tetteikben is ma-gyarok voltak. Ám ezt is elõnyünkre fordítjuk, mert minduntalan hivatko-zunk õrájuk.
Mindennek kapcsán óvlak attól, hogy belegabalyodj vallási kérdé-sekbe, hiszen zsidónak lenni ma már nem vallási, s nem is annyira faji kérdés, hanem magatartás és összetartás kérdése akkor is, ha alapvetõen mégiscsak származási alapon történik. Ha õszinték akarunk lenni, inkább már majdhogynem foglalkozás, amely biztosítja, hogy mindig sokkal jobban éljünk, mint mások, mármint azok, akik ránk dolgoznak. Mi – ahogy néha vádolnak is bennünket – tulajdonképpen állam vagyunk az államban, egy új uralkodóosztály. Ezért nem is vagyunk hajlandók megha-tározni magunkat vallásként, fajként, kisebbségként, népként, stb. Mindig azok vagyunk, ami nekünk a legelõnyösebb, s még a zsidó önazonossá-gunkat sem vállaljuk, ha a pillanatnyi érdekünk megköveteli. A szó legszo-
18
rosabb értelmében mindig, mindenhol ott vagyunk, mindenhová befura-kodunk, és kulcspozíciókat foglalnunk el. Láthattad, még Hitlernek is vol-tak zsidó katonatisztjei, akiket a német közvélemény, de lehet, hogy még maga Hitler is a legelkötelezettebb fasisztáknak nézett. Emlékezz, Ma-gyarországon mi voltunk a legnagyobb kommunisták, a rendszerváltáskor pedig a legantikommunistábbak. Mert nekünk nem elveink vannak, mint magyaroknak, hanem érdekeink, ezért lehetünk egyenlõbbek. Mi ugyanis nemcsak két vasat tartunk a tûzben, hanem tucatnyit. Élhar-cosok voltunk a szocializmus ideológiájának a védelmében (Nem az építé-sében!), majd a természetének a kigyomlálásában, de a rendszerváltáskor a mi érdekeinket szolgáló vadkapitalizmust vezettük be, majd a szorításán is mi engedtünk. Láthattad, akárhogy fordultak a dolgok a mi embereink mindig mindenhol ott voltak. Akkor is ott lettek volna, ha másfajta fejle-ményekre kerül sor. A magyaroknál elõfordul, hogy az alma messzi esik a fájától, de nálunk ez lehetetlen. Valamennyiünknek azt kell vallani, amit Feldmájer Peti, a Mazsihisz volt elnöke megfogalmazott: „Izrael kihelye-zett tagozata vagyok.” Tekints körül, azok fiai, unokái, rokonai, akik a szocializmusban uralták a pénzügyeket és a hírközlést, ma is ugyanott dolgoznak, ott folytatják, ahol szüleik abbahagyták. Kiszorítják a gojokat e pályákról, és segítségükkel, általában ami a magyarországi közéletben történik, legyen pozitív, vagy negatív, mindent, de mindent összefüggésbe hozunk a zsidóság érdemeivel, avagy félelmeivel. Ám keményen leanti-szemitázzuk a gojokat, akik ezt akár csak észre is veszik. A magyar kormányok sem azzal foglalkoznak, amivel akarnak – még kevésbé azzal, amit a nép kíván – hanem azzal, amivel mi akarjuk. A mosta-ni kormány néha berzenkedik, de a betelepülésünkrõl hallgat. Mi mégis történelmi bûnöket követtetünk el vele, hiszen a nyomásunk alatt messze nem képes annyit tenni a saját népéért, mint értünk. Én azonban, az elõ-zõleg kifejtettek okán, felmentve érzem magam.
Neked mégis megsúgom, néha bizony félek, hogy ez a rahedli köny-nyû siker egyszer roppantul megbosszulja magát, beüt az ajvé córesz. Rákosiék „szocializmus vívmányainak” beállított hasonló indíttatású ma-gyarellenes sikerei is alapvetõen járultak hozzá az 1956-os ellenforrada-lom kirobbanásához. Ne hüledezz, abból a nézõpontból, amelyet a fejedbe akarok verni, ellenforradalom volt. Sõt, csak abból a szempontból nézve volt ellenforradalom! Ha a mi sikereink is melléfogásnak bizonyulnak, ke-gyetlenül visszaüthetnek. Idõnkénti rémálmaimban egy kivehetetlen ha-talmasság, akinek az arcáig fel sem látok, a te hangodon szemrehányóan kérdezi: „Nem látjátok, hogy újabb holokauszt elõkészítésén dolgoztok?” Tudom, közöttünk is túl sokan vannak még, akik nem úgy gondolkodnak, ahogy mi vezetõk. Olyasmiket hangoztatnak, hogy, a szent cél aggályok nélküli kergetése tudatunk beszûkülésével, lélektelenséggel, hamis fel-sõbbrendûségi vaktudat kialakulásával jár. Csak nehogy a te kételyeid igazolódjanak be, a mi strapás és rizikós igyekezetünkkel szemben.
Nektek ott vidéken még inkább tudatában kell lennetek, hogy a gojoknak a legvégzetesebb bajokat ma már nem annyira az egyébként állandóan folytatandó anyagi lerontásukkal, hanem a szellemi, lelki, erköl-csi és, egymás között mondjuk ki – hiszen mindvégig errõl van szó – faji
19
gerincük megtörésével okozhatjuk. Ezért ti is törekedjetek azok ellehetet-leníteni, akik rá akarják ébreszteni a gojokat siralmas helyzetükre és oko-zóikra. Azok a legveszélyesebbek, akik hirdetik, hogy a magyar faj védel-me nem antiszemitizmus és zsidó szellemi terrorról is beszélnek. E kér-désben azonban, ahogy õk mondják, nem babra megy a játék; nektek tu-datában kell lennetek, hogy igen, faji küzdelem zajlik. Kifelé azon-ban ezt a legmegszállottabban kell tagadnotok. A közvéleményt is ebben a szellemben kell szünet nélkül befolyásolnotok. Olyan kérdésekrõl kell szenvedélyes vitára provokálni õket, amelyek mindarról, amirõl a fentiek-ben szó esett, elterelik a figyelmüket, szembeállítják õket egymással, s szinte észrevétlenül a mi eszményeinket kezdik támogatni, lelkileg elzsi-dósodnak. Jó példa erre a bevándorlás, a halálbüntetés, vagy akár a kör-nyezetvédelem, minden más gumicsont, ami rólunk és az õ magyarságuk-ról, s fõleg a perspektívátlan jövõjükrõl elvonja a figyelmüket, s még szembe is állítja õket egymással. Ennek biztosításához a hírközlési, no meg a pénzügyi kulcspozícióknak a ti kezeitekben kell lenniük.
E parainézist nyugodtan tanulmányozhatjátok a hitközségi testvére-inkkel, de azért vigyázz, ne kerüljön nyilvánosságra. Bár ma már olyany-nyira uralkodó helyzetben vagyunk, hogy abból sem származna különö-sebb baj. Legfeljebb a még gondolkodó magyarok közül némelyeket hõ-börgésre késztet, de a hûséges kiszolgálóink egy-kettõre elhallgattatják õket. Mi pedig egyszerûen letagadjuk, vagy rámondjuk, hogy hamisítvány, ahogy tettük Cion Bölcseinek Jegyzõkönyvével. Látod, már alig akad, aki e Jegyzõkönyvet eredetinek meri nevezni. De mi tudjuk, hogy az, ezért csak higgy