Posta Imre weboldala

Navigacio

Szakmai oldal:



RSS

Hrek

Cikkek

Jásdi Kiss Imre: Hatodik Pecsét




Megrendelem!!!

Telefon:
06-30/911-85-63

A könyvrõl írták...

Bejelentkezés

Felhasznalonév

Jelszo



Még nem regisztraltal?
Regisztracio

Elfelejtetted jelszavad?
Uj jelszo kérése

üdvözlet


A MAI NAPTÓL (2015/09/22) AZ ÚJ WEBOLDALUNK A: HTTP://POSTAIMRE.MAGYARNEMZETIKORMANY.COM :)

.....................
(A www.postaimre.net a továbbiakban szakmai oldalként müködik
az egykoti www.magyarnemzetikormany.com/pi-klub cím - archiv oldalként, amint tapasztalhatjátok - még mindig elérhetö.)

Rottenbiller Lipót


Rottenbiller Fülöp, a helybéli halászok érdemes céhmestere és Maurer Krisztina gyermekeként született.[1] Középiskolai tanulmányait Pesten a Piarista Gimnáziumban kezdte, majd Kalocsán folytatta, ahol megtanult szlovákul és magyarul, végül Korponán fejezte be. Ezután a pesti egyetemen jogot és filozófiát hallgatott, és 1829-ben ügyvédi oklevelet nyert. Ekkor Pest város szolgálatába állt. 1835-ben nõsült meg, Almásy József (korábban Wurm) vaskereskedõ Klára nevû leányát vette feleségül, aki testvérbátyja, Rottenbiller József fõhadnagy özvegye volt. 1837-ben a Váci utcában épített házat. Az 1838-as pest-budai árvíz után a város az osztrák nemzeti banktól 2 650 000 forint kölcsönt vett fel, s ezen kölcsön felvételének, valamint ellenõrzésének módozatait Rottenbiller Lipót dolgozta ki, melynek köszönhetõen a város vesztesége minimálisra csökkent. 1843 júniusában Pest városa alpolgármesterévé választották, ekkor már ismert alakja volt a pesti liberális polgárságnak: gyakorta megfordult a Nemzeti Kör, majd az Ellenzéki Kör összejövetelein. 1848. március 15-én Vasvári Pállal és Jókai Mórral együtt lelkesítõ beszédet tartott a tömegnek, õ írta alá elsõnek a nép által a tanács elé terjesztett tizenkét pontot. Még ugyanezen a napon megválasztották a Közcsendi Bizottmány elnökéül. 1848. június 13-án kinevezték Pest városának fõpolgármesterévé. 1849-ben, az abszolutizmus idején elmozdították állásából, a szabadságharc leverését követõen három hónapig tartották fogva Újépületben, majd újabb három havi számüzetést kellett Grazban töltenie. 1850 januárjában engedték haza, amikor a császári és királyi haditörvényszék megállapította, hogy Rottenbiller ellen nincs joga bûnvádi eljárást indítani. Ezután visszavonultan élt kõbányai birtokán, ahol nemzetgazdaságtan és francia nyelv tanulásával foglalatoskodott. 1861-ben ismét fõpolgármesterré választották, néhány hónap múlva azonban megint meg kellett válnia állásától, melyet csak 1865 szeptemberében foglalt el újra. 1864-ben megalapította az Iparbankot és a Takarékpénztárt. Õ kezdte a fõváros területének feltöltését és a város vízmûvének kiépítését. Az 1867. évi tisztújításon már nem indult, visszalépett a közszolgálatból. 1868-ban agyvérzést kapott, ami ágyba kényszerítette.Link

Hozzaszolasok


#1 | mindannyiunknak - 2015. July 26. 20:53:59
Megint tanultam valamit...
#2 | spartakusz - 2015. July 27. 04:58:45
szevasztok!

én ez nem értem - "lebukott mint rottenbiller..." mondást ismerve - akkor min alapszik - már elfelejtettem!

spari...
#3 | spartakusz - 2015. July 27. 05:01:54
http://www.mmmonline.hu/rovatok/varos...zelhamosok

megtaláltam - talán a fenti linken található türténettel keverem - nem tudom.
spari....
#4 | spartakusz - 2015. July 27. 05:08:36
nem reklámozom, mert tudom, hogy zsidó uralja - de érdemes elolvasni pláne a hozzászolásokat - ahol az enyémet is megtalálod ha akarod:

MI ÉRT ÖRÖK A ZSIDÓ be linkelt Szeszák Gyulabá írása megint teli találat benne - és az elején

Wie der Wind • 3 napja párbeszéde

íme:
A FEHÉR EMBER IRTÁSA

https://kuruc.info/r/20/146070/

Végtelen türelemmel: id. Kiss László
#5 | GERRY - 2015. July 27. 06:00:34
spari ... lehet, hogy ez az alapja:

A Zolnay-Zsedényi könyvben (A régi Budapest a fattyúnyelvben, Fekete Sas Kiadó, Budapest, 1996) találtam egy érdekességet:

"Így halt meg Rottenbiller! (Tréf. mondás a sokáig keverõre). [Rottenbiller Lipót volt polgármester állítólag kártyakeverés közben halt meg. /agyvérzés következtében/]

Bársony Ignác ekkor fogta el Aldori doktor ultimóját... és Sponicer Adolf... nem tudta elfojtani az ilyenkor szokásos évtizedes mondást, hogy így esett el Rottenbiller (Szántó: Ötszázpengõ 394)."
#6 | GERRY - 2015. July 27. 06:47:45
Egy kicsit részletesebben Hamrákról és a Rottenbiller utcáról - azaz a kreativ gondolkodásért a magyarok nem mentek a szomszédba!

Hamrák János, aki eladta a Rottenbiller utcát...
A szélhámosok, általában a bûnözõi ranglétra fölsõ részén állnak, mivel a nyers erõn túl, észre is szükségük van. Egy tehetséges szélhámos minden fáradság nélkül, tisztességes úton is boldogulhatna, ha könnyelmûsége ilyen útra nem terelné. Mert a becsületes emberek között is jobban érvényesül az ügyes, az eszes. Aztán fontos a jó fellépés és határozottság, és persze a vakmerõség...
1909-et írtak. Ferenc József császár, a Budapesti Hírlap tudósítása szerint éppen a Boden-tavon hajókázott: "a király elõször a bajorországi Lindauba hajózott át (a Kaiserin Elisabeth gõzösön), ahol fényesen fogadták. Õfelsége, a bajor egyenruhát viselte... Azután felsége hajója továbbment és Svájcba hajózott. Itt is fényes fogadtatásban volt része, Õfelsége katonásan köszönt a lelkes közönségnek. A király bajor ezredének egyenruháját viselte... A hajó ismét kikötött, Friedrichshafenben, amikor is a király magyar huszárezredének egyenruhájában jelent meg, és a Szent István-rend szalagját viselte. Aztán ismét átöltözött a király és württembergi ezredének, a Nagykorona szalagrendjével díszített, táborszernagyi ruháját vette fel. A felség elbeszélgetett a hat, hófehér ruhába öltözött és virágkoszorút átnyújtó kislánnyal, elbúcsúzott a megjelent uraktól, majd a hajóról szalonkocsijába szállt, ahol már az osztrák testõrezred díszegyenruhájában lehetett látni..." A lapok szinte egy szót sem írtak arról, hogy mi is történt ezeken a látogatásokon, kirándulásokon, ám pontosan beszámoltak arról, milyen ruhát viselt Õfelsége a király és császár.
A ruha, a cím, a rang mindennél fontosabb volt ebben a korban. Ez adta az ötletet, történetûnk hõsének, ennek a kedves, jó modorú, kitûnõ fellépésû fiatalembernek, Hamrák Jánosnak is, (és ha az ember ma végiggondolja mindazt, amit Hamrák elkövetett, szívesen megbocsátja bûneit, annyi ötlet, szellemesség található meg mindegyikben... ) Az akkor harmincéves fiatalember rendkívül egyszerû eszközökkel dolgozott, a tiszti szalagrend házilag elkészített, kicsinyített mását tûzte gomblyukába, s evvel a kis dekorációval mindenütt megszerezte a kispolgárok bizalmát. Szinte lesték a szavát, várták, hogyan lehetnének a szolgálatára. Mert a tiszti szalagrend birtoklása rettentõen nagy dolog volt az Osztrák-Magyar Monarchiában. A király személyesen adta át a kitüntetettnek, s az elõtt, aki viselte, fejet kellett hajtani mindenkinek. Nemcsak a tényleges, aktív tiszteknek adományozták, hanem bárkinek, aki "valamilyen nagy tettet vitt véghez Õfelségéért, a királyért". S ha Õfelsége, Ferenc József, az Osztrák-Magyar Monarchia császára és királya Hamrák Jánosnak kivételesen nem saját kezûleg adta át a magas kitüntetést, a hamis tiszti szalagrend éppen úgy megszerezte az ügyes fiatalembernek az elõkelõ urak társaságát, mintha jogosan jutott volna hozzá.
Persze, Hamrák nem kezdte mindjárt nagystílû szélhámosságokkal. Elsõ fellépésekor még nem viselte a tiszti szalagrendet, de ötlete már vakmerõen szellemes, a szemtelensége, magabiztossága, gyors felfogóképessége pedig már a késõbbi szélhámos karrierje magasra ívelõ pályáját ígéri. Mint erre jóval késõbbi rendõri vallomásában visszaemlékezik, az elsõ bûncselekménye a következõképpen játszódott le.
- Benn jártam a városházán egy alkalommal. Tétlenül sétáltam, nem lévén semmi dolgom, amikor észrevettem, hogy az egyik irodában egy nagyon szép, XVII. századbeli falióra függ a falon. Szemmel láthatóan valami nagy értékû mûkincs lehetett, ezüst veretekkel, dallamos csilingeléssel negyedkor, félkor, háromnegyedkor és egészkor. Többször visszatértem az iroda ajtaja elé, amely egyik tanácsnok úrnak volt a szobája, s lévén nagy nyári hõség, az ajtaját nyitva tartotta. Ilyenkor megálltam a folyosón és hallgattam az óra csilingelését. Gondoltam ezt megszerzem magamnak, ha addig élek is...
Hamrák egy volt iskolatársát beöltöztette szerelõruhába, kezébe nyomott egy létrát, aztán felszólította, hogy kövesse. Mindketten bementek a városházára, s határozott léptekkel tartottak a tanácsnok úr szobája felé. Az ajtó ezúttal csukva volt, odabent ugyanis éppen tárgyalás folyt. Lehettek hatan-nyolcan a szobában, a tárgyalást a tanácsos úr vezette. Hamrák tétovázás nélkül belépett. Mögötte létrával a fiatalember. A tanácsos némi meglepetéssel fordult feléje, s nyomban kérdezte,
- Mit akar ? Itt tárgyalás folyik.
- Kérem, ezt a faliórát el kell vinni javítani... Ezt a megrendelést kaptam, ezért jöttem el a segédemmel személyesen, mert értesítettek, hogy az óra nagyobb értékû...
- Igen, igen... De miért éppen most ? Az órának különben sincs semmi baja...
- Az ilyen nagy értékû órákat idõnként tisztítani kell, különben tönkremennek...
- Na hál istennek, hogy már itt tartunk... Tavaly elromlott... Két hónapig várhattam, amíg megjavították...
Hamrák intett a barátjának, a létrát a falhoz támasztották, az órát óvatosan leemelték, s szépen, csendben, nehogy megzavarják a tárgyalást, kijöttek a szobából. A tanácsos csak hetek múlva tudta meg, hogy az iparos külsejû ember nem órásmester volt, hanem ötletes tolvaj...
Hamrák lakásában évekkel késõbb, elsõ elfogatásakor megtalálták a mûkincs értékû órát, a falon...
Ugyancsak Hamrák eszelte ki elõször a Váci utcai kereskedõk elleni "iszonyú merényletet", amelyet késõbb mások is megpróbáltak utánozni, több-kevesebb sikerrel. Ez is még 1909-ben történt.
Csodálatosan sütött a nap ezen a nyári reggelen... S bár a Váci utcai fényes és elõkelõ üzletek csak 10 órakor nyitottak, ám a szorgalmas kereskedõk már kilenc órakor boltjuk ajtajában álldogáltak, a szomszéd üzletek tulajdonosaival beszélgettek üzletmenetrõl, adóról, errõl-arról. A Váci utca közepe táján, az országszerte ismert Handl-féle kalapüzlet kínálta portékáit.
Az üzlet elõtt két munkás állt meg. Az egyik elõvett egy mérõszalagot, egy krétát, s letette a földre. Vártak. Néhány perc múlva megjelent egy divatosan magas gallérú fiatalember is, szivarzsebében vastag ceruza, a kezében körzõ és egy tekercs milliméterpapír. A gomblyukában ott virított a tiszti szalagrend kicsinyített mása. A "mérnökember" nem volt más, mint Hamrák János. Amikor a bolt elé ért, rászólt a két munkásra:
- Kezdhetjük ! Húzzák ki a szalagot !
És a két munkás éppen a Handl-féle kalapüzlet elõtt kezdett méricskélni a kövezeten. Hamrák pedig szorgalmasan rajzolgatott a milliméterpapírra. Nem telt el sok idõ és Handl úr megjelent a bolt ajtajában. Néhány pillanatig figyelte, mit mûvelnek ezek az emberek az õ üzlete elõtt, aztán odasompolygott a "mérnök kinézésû" fiatalemberhez (ahogy Hamrákot késõbb tanúvallomásában megjelölte), egy pillanatig a tiszti szalagrenden felejtette a tekintetét, aztán mély tisztelettel kérdezte
- Ha meg nem sértem az urat... honnan tetszettek jönni ? A fõvárostól ? A járdát fogják javítani ?
- Nem, uram - válaszolta Hamrák, anélkül, hogy felnézett volna a jegyzeteibõl. A munkások eközben adatokat kiáltottak a mérnök úr felé:
- 678... 216... Mélységet is mérünk ?
- Mondja már uram, mi készül itt ?
- Egyelõre semmi... Most csak mérünk... Fel kell mérnünk a helyet...
- De minek ? - kíváncsiskodott tovább a kereskedõ, akit minden érdekelt, ami az üzlete körül történt.
- Mondom, uram, még semmi sem biztos, tehát én sem mondhatok semmit. Egyelõre kár izgulni. Mérünk...
Kár izgulni ? Ez szöget ütött Handl úr fejébe.
- Nagyon nagy szívességet tenne, ha elárulná, mi lesz itt ? - fogta könyörgõre a kereskedõ rossz sejtelmektõl eltelve.
Hamrák körülnézett, mintha félne attól, hogy bárki is észreveheti, amint éppen szót vált a kereskedõvel. S amikor a mellettük elhaladó egyetlen járókelõ is tisztességes távolságba került, halkan odasúgta
- Klozet lesz itt uram, városi WC ! A köztisztaság megköveteli, ugyebár... Mégis csak lehetetlen állapot, hogy itt, a Váci utcai korzón, nincs egy tisztességes hely, ahol a hölgyek és urak vizelhetnének... S ez önöknek sem lesz rossz, csak ki kell szaladni az üzletbõl. Persze még semmi sem biztos, ugyebár, az sok mindentõl függ, hogy pontosan hova kerül majd, mert hiszen fontos a talajtani minõség, a levezetés, és a többi - hadarta halkan, egy szuszra, s vigyázott, hogy a hangja ne legyen túlságosan gúnyos.
- De drága uram ! Mi lesz velem ? Ki fog a Handl kalapüzletbe betérni, ha átjárja a húgyszag ? Tönkre tesz engem, tisztelt uram ! Tönkre megyek !
- Én, kérem ? Dehogy én teszem tönkre ! Én csak utasításra járok el ! S mondom, hogy önöknek is jó lesz. A szagot meg amennyire csak lehet, eltüntetjük. Teljesen persze nem lehet, de hát van, aki szereti a kátrányszagot is. Meg aztán még semmi sem biztos. Egyelõre még csak mérünk. Ez nagyon jó hely lenne WC-nek, nem kell túl sokat gyalogolni az uraknak és a hölgyeknek... De hogy végül milyen mérnöki javaslatot teszünk a városnak, az az altalaj minõségétõl függ, a levezetésektõl és így tovább.
Hündl úr arca fehéret és vöröset játszott, izzadt kegyetlenül, aztán, mint aki imát rebeg, halkan elsuttogta:
- Nekem sokat megérne, ha egy kicsit arrébb kerülne ez a klozet...
- Mit tetszik gondolni, kérem ! Kikérem magamnak... - felelte Hamrák, s elmerülve nézte a jegyzeteit.
- Talán, ha betetszene fáradni az üzletembe...
Hamrák körülnézett, mintha félne valamitõl, aztán belépett az üzletbe, majd a kereskedõvel együtt eltûnt a hátsó irodában. Nem sokkal késõbb, tekintélyes összeggel a zsebében hagyta el az üzletet, aztán a két munkással, egy házzal odébb mentek, egy posztóüzlet elé. Ugyanazt megcsinálták ott is. Mértek, számoltak, s a posztóüzlet tulajdonosa nemsokára itt is érdeklõdni kezdett a méricskélés okai felõl...
Negyedórás, halk társalgás a kereskedõ és Hamrák között, s az ötletes szélhámos megint eltûnt a bolt mélyén... Nyolc kereskedõ pénztárcáját könnyítette meg néhány óra leforgása alatt, s bár mindegyik tudta a másikról, hogy fizetett, hiszen a mérnök úr minden esetben továbbment egy házzal, egyik sem tett bejelentést a másik ellen. Sem akkor, sem késõbb. Abban a szent meggyõzõdõsben éltek ugyanis, hogy valami borzasztó dologtól menekültek meg néhány ezer aranykorona lefizetése révén. Pedig szó sem volt törvényhatósági bizottsági határozatról, meg WC-építésrõl, az egészet Hamrák eszelte ki, s tulajdonképpen ma sem tudnánk a Váci utcában lejátszódottakról, ha ez az ötletes szélhámos maga nem dicsekszik el vele, jóval késõbb a császári és királyi detektívtestület jeles képviselõinek.
A "nagy ötlet" kivitelezésének idején azonban még sûrû homály fedte a Váci utcai kereskedõk titkát. Így aztán belevághatott egy újabb svindlibe. Felöltötte legjobb ruháját, kitûzte rá a tiszti szalagrendet, kiment a pályaudvarra, jegyet váltott Székesfehérvárra, majd leutazott a szabad királyi és koronázó városba. Egy ideig tétlenül járt-kelt és ismerkedett a helyzettel, végül a városházához legközelebb esõ cukrászda teraszára ült, limonádét rendelt, és mint akinek semmi dolga, unatkozott. Néhány nappal korábban olvasta ugyanis a lapokban, hogy Székesfehérvár törvényhatósága "határozmányt" hozott, miszerint a piacteret faburkolattal kívánja ellátni, s így megszüntetik a nagy sarat. Dicsérje minden hivõ lélek a gondoskodó városatyákat... Nos, ezért utazott Hamrák a koronázó várasba. Azt ugyan még nem tudta, hogyan ismerkedik majd össze a törvényhatósági bizottság nagy tekintélyû uraival, mindenesetre elszánta magát, hogy ötletét megvalósítja.
A cukrászda teraszán még néhány hozzá hasonló semmittevõ üldögélt. Hamrák figyelmesen böngészte a városi újságot. Egyszer csak feltûnt egy pepitakockás, csokornyakkendõs, sétapálcás fiatalember, s leült a cukrászda teraszára. Hangos társalgásba kezdett az unatkozó ficsúrokkal. Szavaiból nem volt nehéz rájönni, hogy a pepitakockás fiatalember a helyi lap egyik jeleskedõ munkatársa, aki éppen most jött a városházáról, ahol a törvényhatósági bizottság egyvégtében arról vitázik, legyen-e színháza Székesfehérvárnak, avagy sem.
Hamrák merész elhatározással, kissé rossz magyarsággal közbeszólt,
- Építeni mostan nem szabad ! Tõzsdei krachok várhatók ! Én csak jó tanácsot adni...
A jelenlevõk felkapták a fejüket, s kissé értetlenül néztek a váratlan közbeszólóra.
- Mibõl gondolja ? - kérdezte minden iránt érdeklõdõ arccal az újságíró.
- Én lenni vállalkozó, én ezt mind tudni...
- Ilyen jól értesült ?
- Én járatos lenni a tõzsdén, ugyan még csak rövid ideje lenni Budapest...
- Kit tisztelhetek az úrban ? Én Pálházi János hírlapíró vagyok ! - csapta össze a bokáját a pepitakockás.
- Wild Gusztáv vállalkozó és tõzsdeszakértõ - pattant fel Hamrák a helyérõl, és visszabokázott. A többiek csak ekkor vették észre, hogy Wild Gusztáv, alias Hamrák gomblyukában ott virít a tiszti szalagrend. A kitüntetéssel nyomban megszerezte bizalmukat. Székeiket közelebb húzták Hamrák asztalához.
- Most nem szabad építkezni... A fának ugrik fel az ára, nagyon gyorsan, és ez szép mulatság...
- Hogy tetszett érteni, hogy drága mulatság...?
- Igen, igen, drága mulatság. Most csak használt építõanyaggal szabad dolgozni... Tudják milyen nagy butaságot csinált a maguk törvényhatósága ? Olvastam az újságban...
A fiatalemberek, valamennyien a városi aranyifjúság képviselõi, kissé összeráncolták a szemöldöküket, mert sértést éreztek Wild-Hamrák szavaiból.
- Meg is mondom, hogy mi az a butaság... Nem szabad olyan határozatot hozni, hogy a piacot fával fogja beburkolni a városi törvényhatóság. Mondom, hogy ma vagy holnap ugrik a fa.
- Úgy gondolja ? - érdeklõdött egyre inkább az újságíró.
- Nem gondolom, hanem tudom. Én fával is kereskedõ vagyok. Az urak hihetnek nekem, mert én most mondhatnám azt is, hogy vegyenek tõlem fát... De nem mondom... Mert drága lesz... Én azt kivárom...
- De hát az a favásárlás úgysem megy olyan gyorsan, addig meg lemegy a fának az ára...
- Az már ebben az évben nem fog lemenni - válaszolta Hamrák. - A maguk városa meg erre az évre akarja megcsinálni, nemde ?
- Errõl tényleg jó lenne értesíteni a polgármester urat... Már szaladok is... - mondta a pepitaruhás újságíró.
- Kár sietni az úrnak, attól nem lesz olcsóbb a fa... Használt fával kell dolgozni... Éppen most vásároltam meg egy nagyobb tételt, hogy is mondják... Útburkolatnak... Ugye így mondják ? De hát nem adom tovább, megvárom, amíg drágább lesz, egy-kettõ nap már csak...
Hamrák szavait úgy itta magába az ifjú hírlapíró, mint szivacs a vizet. Aztán felkapta gombos sétabotját, egy hatost dobott az asztalra, s elrohant.
Hamrák nyugodtan ült a helyén, várta a fejleményeket. Tudta, hogy a fiatalember a városatyákhoz rohan. Tovább társalgott a többiekkel, errõl is, arról is. Eltelt egy óra, másfél óra, semmi. Rosszul számított volna ? Az nem lehet. De, úgy látszik, le kell mondania arról, hogy megkeressék õt, az építési vállalkozót, és tanácsot kérjenek tõle a koronázó város képviselõi. Na, majd másképp... - gondolta. Fizetett, elköszönt az uraktól, és elindult a korzóra. Jól számított. A délutáni korzó Székesfehérvárott is társadalmi találkahely volt, éppúgy, mint a fõvárosban. Fel és alá sétált, jól megnézte a fiatal hölgyeket, s rövidesen szembe találta magát újságíró ismerõsével. A hírlapíró lelkendezve kiáltott feléje:
- Nahát ! Micsoda szerencse ! Tûvé tettük magáért a várost !
- Kár volt, hiszen itt voltam, itt is vagyok !
- Drága uram, a törvényhatósági bizottság egy-két tagja nagyon szeretne önnel elkölteni egy vacsorát...
- Óh, hát nekem csak estig van kijárásom...
- Kimenõje... igy tetszett érteni...?
- Igen, igen, az esti vonattal kell visszautaznom Budapestre.
- Olyan fontos ?
- Ja... Reggel üzleti tárgyalásaim vannak...
- Messze van még a reggel... Gondoskodom róla, hogy a tisztelt úr felkerüljön a fõvárosba a reggeli órákra... Szíves engedelmével azonban most még egyszer átadom a meghívást, s ezt nem utasíthatja vissza, ha nem akar megsérteni, elfárad ugye a vacsorára ?
Mi mást tehetett volna Hamrák ? Elfáradt a vacsorára. Öten ültek az asztalnál, három bizottsági tag, a fiatal hírlapíró, valamint Wild-Hamrák, aki két falat kõzött meg-megszólalt. S a többiek úgy lesték a szavát, mintha isteni kinyilatkoztatása várnának tõle. S pedig elismételte tõmondatokban mindazt, amit az újságírónak már elmondott, megemlítve, hogy van ugyan neki 25 vagonnyi tétele használt fából, amibõl körülbelül öt vagon kitûnõ tüzelõ, 10 vagon viszont útburkolásra lenne nagyon alkalmas, azonban ettõl nem válik meg a tõzsdei áremelkedésig, különben is, ha adná, csak egy tételben adná. Amikor ezt elmondta, úgy tett, mintha most már semmi más nem érdekelné, csupán a kiválóan ízesített franciasaláta, amelybõl újabb és újabb adagot emelt a tányérjára.
A három korosabb bizottsági tag egyre kapacitálta, hogyha már ilyen szerencsésen alakult a dolog, s ilyen jól megismerkedtek, tegye meg azt a csekély szolgálatot Székesfehérvár szabad királyi városnak, hogy eladja azt a csekélyke használt útburkolati fát. A fiatal újságíró még azt is megkockáztatta, hogy felajánlotta, Wild úr neve bele kerül a város aranykönyvébe. A bizottsági tagok ennél a könnyelmû kijelentésnél kissé rosszallóan pillantottak a vehemens fiatalemberre, hiszen az aranykönyv nem jöttment idegenek nevének megörökítésére, hanem jeles törvényhatósági tagok számára volt fenntartva.
Végül is Hamrák "belement" az alkuba, s közölte, hogy 15 napon belül Székesfehérvárott lesz a teljes szállítmány.
- A szállítás ab Budapest. Természetesen a városé...
- Hogyne, hogyne ! - mondták majdnem kiáltva az örömtõl a városatyák.
- Én most pénzt nem kérni, csupán elõleget, mondjuk ezer aranykorona... Felkérem az urakat, holnap reggel rendeljenek meg 15 vasúti kocsit Budapest-Székesfehérvár, az állomásig én fogok gondoskodni a kiszállításról. Az ezer koronáról nyugtát adok, a teljes tétel 9000 aranykorona.
Dagadt a törvényhatósági tagok keble az örömtõl és büszkeségtõl, hogy ilyen olcsó fához juttatják a várost, hiszen még az akkori árak szerint is jó 6-7000 aranykoronát nyertek a speciális útburkoló anyagon. Márpedig hatezer aranykorona akkoriban igen nagy pénz volt. Hogy vissza ne menjen az alku, nyomban át is adták az ezer korona elõleget Hamráknak, mert felkészülten jöttek, pénzzel felfegyverkezve várták a találkozót. Igazolást sem kértek tõle, a tiszti szalagrend tiszteletet és bizalmat parancsolt.
Kisebb kaliberû szélhámosok megelégedtek volna azzal, hogy jó kis trükkel, egy vonatjegy árának és néhány koronának a befektetésével, ezer aranykoronához jutottak. Nem így Hamrák. Õ folytatta azt, amibe belekezdett.
Néhány rongyos aranykoronával õ nem elégedett meg. Ha lúd, legyen kövér, õ egyszerre vagyont akart.
Reggelre valóban Pestre érkezett, Székesfehérvár gondoskodott "jótevõjének" felszállításáról. Hamrák elsõ dolga volt, hogy embereket kerítsen a munkához. S munkaerõ volt bõségben, jó néhány ezer munkanélküli ténfergett a fõvárosban. Felfogadott 15 embert, aztán másnapra megrendelte a társzekereket, amelyek a faanyagot majd a vasúthoz szállítják. Az éjszaka folyamán pedig bekóborolta a várost, s ellopott néhány piros csíkozású, a csatornázási mûvek tulajdonát képezõ útjelzõ deszkát, amellyel már akkoriban is lezártak egy-egy utcarészt, ha az úttestet vagy a csatornát javították. S bizony ez gyakran elõfordult, a korabeli lapok rendre cikkeztek, miért kell hónapokig gidreken-gödrökön át bukdácsolnia a derék honpolgárnak, s miért nem lehet az útjavítást, csatornaépítést egy szuszra elintézni. A deszkákat hazavitte, s otthon szép fekete festékkel ráfestette, hogy "a fõváros törvényhatósága tulajdona".
Másnap reggel már korán ott várta a munkásokat a mai Baross téren. Emberei feszítõvasat és lapátot hoztak magukkal. Hamrák úgy tájékoztatta õket, hogy megvásárolta a Rottenbiller utca úttestének faburkolatát, amelyet most fel kell szedni, és a társzekerekre kell rakni. Aztán kiadta az utasítást, hogy induljanak el a Rottenbiller utcához a jelzõ deszkákkal, zárják le mindkét végén az úttestet, s lássanak munkához. Õ maga pedig szépen eltûnt a város forgatagában. Néhány óra múlva aztán visszasétált a Rottenbiller utcába.
A munka gyönyörûen haladt. A felfogadott munkások, akiknek valamivel több bért ígért, mint amennyi akkor általában szokásos volt, teljes odaadással dolgoztak. A kocsik egy ideig várakoztak ugyan a Rottenbiller utca torkolatánál, de aztán mindenki látta, hogy itt valami "hivatalos ügyködés" folyik, szedik az útburkolatot, csakúgy, mint a város több más helyén, és más útvonalra terelõdött a forgalom. Úgyis sok a rendetlenség a fõvárosban, hát most legalább kellõen rendezik - mondták a járókelõk, s méltán hihették, hogy mindez a fõváros rendeletébõl van így. Sõt, még a munkások is azt hitték... A városháza viszont olyan messze fekszik a Rottenbiller utcától...
Szép nagy csomókban állt már a felszedett faburkolat, a sok-sok, huszonöt centiméter hosszú, tíz centi széles és magas fakocka, amikor megjelentek a társzekerek. A kocsisok rakni kezdték a faburkolatot a szekerekre, aztán a rakománnyal kimentek a vasútra.
Hamrák minden este zsebbõl fizette a munkásokat, s a szekereket. Tellett az ezer aranykoronából. A Rottenbiller utca pedig egyre csak fogyott. Hamrák az egész útburkolat felszedéséért és a vasútig való kiszállításért nem fizetett ki többet 6oo aranykoronánál. Az utca lakói örültek, új lesz az utcájuk, nem fogja a konflist annyira rázni a néhol már igencsak megkopott burkolat, kisebb lesz a zaj. Micsoda gyönyörûség...
Hamrák János is elégedett volt. Pompásan sikerült minden, a hatodik napon befejezõdött a munka, majd a szállítmány is a legnagyobb rendben megérkezett Székesfehérvár szabad királyi városba, s néhány órára rá már ott volt a nagy svindler, hogy átvegye a kikötött összeget.
Egyszóval mindenki elégedett volt, sok-sok héten át. Egyszer aztán valakinek feltûnt, hogy túl sokáig tart ez az útjavítás, a Rottenbiller utca még mindig le van zárva. Az illetõ panaszra ment hát a fõvároshoz. Lassan hangot kapott a panasz a sajtóban is. Teltek a napok, újabb és újabb lapok kapcsolódtak be a "Rottenbiller kampányba", mígnem a fõváros átiratot nem juttatott el a napilapokhoz. Ebbõl csupán egyetlen mondatot idézünk, mert ez is hûen kifejezi az akkori közállapotokat: "Értesítjük a tisztelt közönséget, hogy a Rottenbiller utca burkolatának javítása bûnös hanyagság révén tarthatott olyan sokáig, s az útkarbantartási osztály máris intézkedett, hogy a javítási munkák a lehetõ legsürgõsebben befejeztessenek. Útjavítási osztály."
Az intézkedés viszont késett, a javítási munkák csak nem akartak befejeztetni. Három hónap múlva jelent meg az elsõ sajtóközlemény, amely tudtul adta (a fõváros népének nagy derültségére), hogy itt nem is az útjavítási osztály határozmányáról volt szó, hanem egy nagy szélhámosságról, s bár a rendõrség hajszolja már az ötletes tolvajt, az minden jel szerint hetedhét országon túl jár...
Hamrák valóban eltûnt a fõvárosból, s csak akkor került rendõrkézre, amikor néhány év múltán az egyik vidéki városban menekült búr vezérként produkálta magát egy utazó cirkuszban, s az egyik detektív felszólítására nem tudta felmutatni igazoló papírjait, mi szerint õ búr vezérként hõsködött az angol birodalom ellen. Elõ állították, aztán a császári és királyi detektívtestület egyik vastag falú szobájában, és kiverték belõle az õszinte és töredelmes vallomást. S akkor Hamrákot elöntötte valami büszke dac, folyamatosan tollba mondta mindazt, amit néhány év alatt elkövetett, bemutatva ezzel, hogyan vezetett orruknál fogva jeles urakat. Persze a sajtó közzé tette a büszkén dacos vallomást, s derült is rajta az egész or szág. Nagyapáink szurkoltak az ötletes szélhámosnak, akinek nem csupán ahhoz volt bátorsága, hogy a Rottenbiller utcát ellopja, a Váci utcai trükköt végigcsinálja, hanem hamis tiszti szalagrenddel merészelt sétálgatni a fõvárosban. Az egyszerû publikum úgy érezte, hogy nemcsak a rang és címkórságtól áthatott úri társadalomnak adott fricskát, hanem, a fenséges császár és király orrára is koppin tott egyet Hamrák János. S ha figyelembe vesszük, hogy ez idõ tájt, Magyarországon már igen-igen "unták" a Habsburg-monarchiát, megérthetjük azt is, hogy Hamrák büntetõtörvénykönyvbe ütközõ tetteit miért fogadta elnézéssel a közönség.
Azt gondolná az ember, hogy az ilyen "nagy trükköket" csak egyszer lehet elsütni. Hamrák ötletét nem sokkal késõbb 1912-ben Horváth Menyus adaptálta, és újra kivitelezte. Olvasta az újságokban, hogy Nagyváradon fel akarják újítani a közvilágítást. Az ottani polgármesteri hivatalban Menyus 1000 db lámpavas eladására kötött szerzõdést, kedvezõ áron, és szintén vett fel elõleget. 120 munkással szereltette le a keskeny budai utcákban minden második lámpaoszlopot. A lámpagyújtogatók jelentették másnap reggel a hiányt, de a fõnökeik legyintettek, "biztosan a fõváros cseréli korszerûbbre..."
#7 | Gutai Zub - 2015. July 27. 08:42:07
Rotten Biller

Sokat mondó már a név is:

rotten = rohadt, korrupt (átv)
biller = számlázó, behajtó

gutai angol-magyar ért............
#8 | spartakusz - 2015. July 27. 09:01:19
Kösz GERRY - hogy bõvítetted - tekintettel, hogy jó a kreativitásod - egyszer egy versemre jó reagáltál - írd le kérlek az utókornak még ezt is felülmúló legnagyobb szélhámosságot amit egy egész ország beszopott - a DEVIZA CSALÁS ügyre gondolok - és ez ÉLES ÚGY de nem baj - talán a sok balga magyar összefog keserû mosollyal a száján, hogy becsapták devizában számoltak amikor forintot kaptak megértése után...
végtelen töredelemmel id. Kiss László

ui: hogy - hogyan képzelem - egy "fiktív"történet leírása - ami nem is az, mert minden hol és kivel hasonlóan történt - / ne hogy már forintalapú hitelt vegyél fel - amikor a Svájci alapú csak 8 % a forint meg duplája - ahogy kezdõdött a beetetés / például....
#9 | GERRY - 2015. July 27. 11:49:19
Gutai - engem a Lipót ami zavar!
Hogy élhet egy férfi Lipót keresztnévvel???

...én rögtön Liptai-ra változtatnám! :@A túróba!

..................
A budapesti Rottenbiller utca: https://hu.wikipedia.org/wiki/Rottenb...iller_utca - az utcanév gyártóknak se tetszhetett a Lipót, mert lefelejtették(, gondolom nem véletlenül!):D

Hozzaszolas küldése


Hozzaszolas küldéséhez be kell jelentkezni.

Értékelés


Csak regisztralt tagok Értékelhetnek.

Kérjük jelentkezz be vagy regisztr?lj.

Még nem értékelték