Navigacio
Szakmai oldal:
RSS
Jásdi Kiss Imre: Hatodik Pecsét
Bejelentkezés
üdvözlet
A MAI NAPTÓL (2015/09/22) AZ ÚJ WEBOLDALUNK A: HTTP://POSTAIMRE.MAGYARNEMZETIKORMANY.COM :)
.....................
(A www.postaimre.net a továbbiakban szakmai oldalként müködik
az egykoti www.magyarnemzetikormany.com/pi-klub cím - archiv oldalként, amint tapasztalhatjátok - még mindig elérhetö.)
.....................
(A www.postaimre.net a továbbiakban szakmai oldalként müködik
az egykoti www.magyarnemzetikormany.com/pi-klub cím - archiv oldalként, amint tapasztalhatjátok - még mindig elérhetö.)
Petõfi rituális vértrágyázás-motívumának õsforrása: a Talmud
Ez meredek lesz, de jobban értitek majd ezt a petõfis pitét és a '48-49'-es zsidó összeesküvés hátterét céljait. Ha eddig kérdés lett vona a jákobinus Táncsics szabadítása és a habsburg-zsidó összes egyéb dolga, itt a válasz. Megvolt a "temetés", egészen az elõrelátható módon. Természetesen a szegény szibériai asszony maradványaival ûzött méltatlan cirkusz elfedi a hiszterizálható közönség elõl, akik túlnyomó része nemigen forgat Petõfi-verseskötetet, hogy vajon jár-e a költõnek emlékmû, akárhol is vannak csontjai. Hogy hõs-e, vagy épp ellenkezõleg. Az ilyen cirkuszokon rikoltozó tömeg általában lelkes antiszemitának tartja magát és annak képzeli kedvenc hõseit is, némelyiket azonban alaptalanul. Petõfi egy kiemelkedõ példa, hisz az õ korában a tudatipart kontrolláló körök már csak õszintén, vagy számításból filoszemita írókat tûrtek meg a pályán. Petõfi ugyan talán részben az utóbbi fajta lehetett, azonban a többek között tömeges rituális véráldozat szükségességét is hirdetõ propagandistatevékenységében õszinte lelkesedéssel merített a judaizmus szellemi forrásaiból...
A filoszemita Petõfi
Hazafias köreinkben sokan képzelik, hogy Petõfi a cionista országhódítás elleni önvédelem "lobogója" lehet, szó szerint:
Ez már a "lobogónk, Petõfi" propagandaeszköz többedik, aktualizált változata, de a kommunistákéval ellentétben (akik autentikusan tûzték Petõfit lobogójukra), teljesen téves. Ugyanis azért nincs tere a feltételezésnek, hogy Petõfi nyilván minden betolakodó, országhódító esetére érvényesen fogalmazta meg magas irodalmi stílusú programbeszédét, mert õ maga tette egyértelmûvé egy, a zsidókat és a németeket együtt emlegetõ szövegében, hogy csak az utóbbiakat nem szereti. (Most itt nem vizsgálom, hogy a forradalmi eszmét is számos tagja által képviselõ németség valóban kegyetlen hódító, gyarmatosító volt-e nálunk - szerintem nem.)
Petõfi naplójában írt a március 15-i forradalom nyomán azonnal többfelé, fõleg Pozsonyban és Pesten elszabaduló zsidóellenes zavargásokról:
"S miért üldözitek ti a zsidókat, hogy meritek õket üldözni itt minálunk? Hullott egy csepp véretek e földre, midõn a hazát szerezték, vagy midõn oltalmazták? nem; ti jött-ment emberek vagytok, alig van köztetek olyan, a ki be tudná bizonyítani csak azt is, hogy elsõ nagyapja itt halt meg, annál kevésbé, hogy itt született. Olyanok voltatok mint az I, midõn bejöttetek, most olyanok vagytok mint az O ... legyen bennetek annyi becsületérzés, hogy ha már nem szeretitek is e nemzetet, melynek földén meghíztatok, legalább ne piszkoljátok azt be! De legszomorúbb az, hogy nincs olyan gyalázatos ügy, melynek pártfogói, apostolai ne támadnának. Ezen égbekiáltólag igazságtalan zsidóüldözésnek apostola lett nehány zugprókátor, kik most széltire prédikálnak a zsidók ellen, s a ki az igazság mellett szót emel, arra a megvetendõ hamis próféták elég szemtelenek azt kiáltani, hogy a zsidók által meg van vesztegetve. A nyomorúk! nem tudják, vagy nem akarják hinni, hogy õ nálok becsületesebb emberek is vannak, kik nem a szennyes önérdek rabszolgái, hanem a tiszta igazság és humanismus barátai.
Pest, március 24. 1848."
Az álhazafias legendákat szektatagként "szentírásnak" tekintõ emberek ritkán olvasnak bármit elfogulatlan józansággal, így bizonyára a fenti naplóbejegyzést is egybõl ki tudnák magyarázni. Pedig Petõfi félreérthetetlen pártossággal marasztalja el a németeket csupa olyan dologban, amit a Petõfit zászlajukra tûzõ hazafiak épp a zsidóknak szoktak tulajdonítani, és amennyiben a szervezett zsidóságra értjük és nem származási alapon minden egyes érintett emberre, akkor joggal. Az a hab a tortán, hogy az újszabású, illuminátus nacionalista nemzettudat "vallásában" Petõfi maga is friss betért volt, maga által magyarosított névvel, magyarul felnõtt korban megtanuló édesanyával, ehhez képest kissé komikus a németeken számonkérnie a jöttmentséget. (Ettõl még nem vonom kétségbe Petõfi magyarságát.) A Petõfi korában a gazdaság (bankok, kereskedelem) és a tudatipar (sajtó, könyvkiadás, színház, stb.) vezetõ pozícióit egyre rohamosabban elfoglaló zsidóság semmivel nem kevésbé, hanem inkább többé volt "jöttment" a hazában, mint a történelmileg jóval régebben jóval nagyobb súlyú, és mindenképpen építõbb hagyományú németség. (Ami alól súlyos kivételt jelentenek az evangélikus városi német polgárok, a kuruckodások egyik fõ bázisa! Kassa, Eperjes, stb. Nem biztos, hogy a magyarság volt a "rebellis" a "német uralom" ellen, a Rend elleni lázadás nem etnikai, hanem többnyire ideológiai-felekezeti alapú.) Az a magatartásforma, hogy egy népcsoport meghízik egy adott ország földjén, mégis ellenséges az országgal, Petõfi hamis vádjával ellentétben egyáltalán nem német szokás, hanem a történelem sokszoros tanulsága szerint zsidó. Nem "faji", származási, hanem kulturális alapon, a judaizmus eredendõ xenofóbiája erre programozza a közösség tagjait.
A kérdés, hogy Petõfi teljesen önzetlenül, "szerelembõl" volt-e a zsidók ügyének ilyen prókátora, fogadott, vagy fogadatlan volt-e, annál gyanútkeltõbben merül fel, hogy egyrészt õ maga is igyekszik elhessegetni a vádat naplóbejegyzésében, másrészt egyik fõ apologétája, Illyés Gyula is egész igazoló jelenetet kerekített a vád köré regényes Petõfi-életrajzában. Igyekezetében azonban nagy eséllyel inkább azt sikerült igazolnia, hogy nem ok nélkül zörgött a haraszt:
Júlia már elõbb kiment a szobából, nyilván a csomag elrendezése végett; most ismét bejött azzal, hogy valami rabbinus akar beszélni a költõvel, mégpedig négyszemközt. - Na lásd sógor, így vagyok én mindig! Már meg ez is háborgat. - Tessék bejönni! - E szavakra, halk kopogás után középtermetû, hosszú fekete szakállas, szép külsejû férfi lépett be, díszes papi öltönyben. Júlia a sógorral a másik szobába vonult. - Te Juli, mit akarhat ez a rabbinus… - suttogta Bathó. Júlia csendet intett: - Itt az ajtónál kihallgathatjuk. - De nem kellett nagyon fülelni, a beszéd odaát elég hangosan folyt, kivált a vége felé. A rabbinus arra kérte a költõt, mondjon a Múzeum elõtt védbeszédet a zsidók érdekében. A költõ nem zárkózott el, bár maga helyett inkább Vasvárit ajánlaná… A rabbinus ekkor egy csomó aranyat tett az asztalra: a fáradozásért. - Tegye el ön a pénzét!… Én jutalmat soha senkitõl sem szoktam elfogadni! Hazafias kötelességemet teljesítem mindenki irányában, jutalom nélkül is… Figyelmeztetem, Vasvárit ne merészelje megkísérteni, mert bizonyos vagyok benne, hogy õ majd más módon utasítja vissza az alamizsnát! A rabbi erre összeszedte a pénzt. A költõ feldúlt arccal, szikrázó szemekkel lépett a másik szobába. - Miért nem kíséred ki? - kérdezte ártatlan arccal a sógor. A költõ elmondta a jelenetet. - Szerencséje, hogy rögtön meghunyászkodott, mert az ablakon dobtam volna ki aranyostul! - mondta, s a visszafojtott harag e szavaknál még sápadtabbá tette halvány arcát, egész lényén ideges rángatózást idézett elõ. - Lásd, sógor - tette hozzá a fájdalomtól keserû hangon -, ilyen sors jutott a szegény magyar íróknak!… Pedig, barátom, csak tengõdöm, alig tudok megélni.
(Egész mellékesen felmerül az is, hogy a "népi" Illyés ingyen volt-e ilyen megértõ könyvében a filoszemitizmussal szemben...)
Neves íróvá csak filoszemita válhat
E korban, a 48-49 elõtti és alatti idõszakban azonban már nemigen szükséges a magyar írók nemegyszer érdekbõl vállalt filoszemitizmusát zacskó aranyakkal megvásárolni. Ekkorra a tudatipar irányítói pozícióiban lassan minden zsidó kézre került, tehát az "antiszemita" írástudók egyszerûen nem is válhatnak ismertté, vagy ha menetközben kezdenek ilyen nézeteket hirdetni, mint a legelsõ magyar regényíró-sztár Kuthy Lajos, ez automatikusan az írói pálya végét jelentette... Jellemzõ, hogy a zsidó kézben levõ tudatipar milyen lelkesen készítette elõ a 48-as világforradalmi hullámba való magyar bekapcsolódást és utólag milyen lelkesen építette ki az ország népét sokkoló terrorista eseménysorozat hõsi legendáriumát, ez mindent elmond arról, kiket szolgált a forradalom. Farkas Gyula: "Író és olvasó a XIX. században" c. tanulmánya érdekes adalékkal szolgál a németek és zsidók hazai pozícióinak feltérképezéséhez és ahhoz, hogy ezt épp Petõfi mennyire elsõ kézbõl ismerhette:
"A hazai német intelligencia így lelkileg magyarrá válik a hatalmasan fellendülõ magyar szellemi élet hatása alatt, mielõtt még a nyelvet tökéletesen elsajátította volna. A hazai német nyelvû napilapok és folyóiratok szerkesztõségeiben most már nem németek, hanem német mûveltségû zsidók ülnek. Ezek vállalják a közvetítést a német és a magyar kultúra között. A könyvkiadás egyelõre még a németség kezében marad. Most már a magyar könyv is üzletnek bizonyul, a kiadók hajlandók szerény keretek között még tiszteletdíjat is fizetni. Egyre-másra jelennek meg magyar napilapok és folyóiratok, az ú. n. divatlapok, melyek nõi közönségre számítanak, de a Bécsbõl hozatott képes divatmellékletek mellett nagy gondot fordítanak a szépirodalmi tartalomra és tehetségük szerint jól megfizetik munkatársaikat. Különösen három divatlap válik ki: P. Horváth Lázár Honderü-je, mely az arisztokráciát kívánja kiszolgálni és erõsen konzervatív szellemû, a Frankenburg Adolf szerkesztette Életképek, mely csakhamar a forradalmi ifjúság közlönyévé válik és a Pesti Divatlap, melynek legfõbb nevezetessége a segédszerkesztõje volt: Petõfi Sándor."
A zsidóság e térfoglalását ismerte fel elborzadva saját irodalmi üzleti szektorában is az elsõ ragyogóan fizetett, népszerû hazai regényíró, Kuthy Lajos, aki volt elég óvatlan egy 1846-os mûvébe foglalt nyilvános jóslatban is kifejezni rémlátomását.
Alfahír: Kuthy Lajos jövendölése Magyarország rabszolgaságáról
„A népet félig már kivettük excellenciátok kezébõl, kiveendjük egészen. Miénk lesz földje, szorgalma, saját személye. Aratunk vetésén, szûrünk szöllejében, leszedjük fája gyümölcseit, s végre elsõszülöttjét adandja zálogba, hogy eleget tehessen. A magyar nép még jobban elfogy, szegényedik s szerteszét falvakra pusztuland. A fõvárosban ismeretlen gyülevész nép fog kóvályogni, közöttük egy-két vagyontalan magyar, aki másokért dolgozik. A nemzeti ifjúság ivadékról ivadékra felnövend, nyomor közt, kilátás nélkül. Elõször láz és undor kapja meg, s bõszen kérdezi: hát haza ez, mely kevés lakóinak tápot nem tud adni? Haza ez, mely szorgalmam, képzettségem után nem tart el? Haza ez, melyben a bennszülött õsvér minden útról, minden alkalmazásból, minden érdemlési módból ki van zárva, hogy idegen csavargóknak legyen mit falniok? Érdemli-e ily hon, ily polgárzat, hogy vakon áldozatja legyek, s emberi jogaimat erõszakkal vissza ne vívjam? De ezt csak az elsõ kiábránduláskor fogja mondani, aztán megtöri a nyomor, s az uralgó erõ igájába térnek, azaz érdekeink alá. Egymást fogják marni kegyelmeinkért, szolgáinkká lesznek, s nõiket, leányaikat adják el pénzünkért. Valóban, mi szobrot emelhetnénk a törvényhozói észnek, mely országát ily bölcsen kezünkre adá. S még csak képmutatás sem szükséges már. Nem kell rejtve, lopódzva, utálat között járnunk, nem kell elbújni élvezeteinkkel. Az utcákon hunyászkodott vagy üdvözlõ arcok fogadnak, a középosztály iránt gõgösek, nagyok ellenében gorombák lehetünk, kiönthetjük gyûlöleteinket. Kitárhatjuk titkainkat, leálorcázhatjuk jellemünket, elárulhatjuk osztályunk gyengéit: feleim biztosítvák, hogy nyíltság s dacoló erõszak nem árt, nem ingerel torlást, nem idézhet gyógyszert, mert rabszolgáink egyet nem értenek.”
1846!!!
Ez lett Kuthy búcsúszava az irodalmi pályától, az ágazat Gazdái ezután kitörölték a köztudatból és helyére az önsorsrontásig õszintén filoszemita Jókai Mórt építették fel a Nemzet Regényírójának. Nem véletlen, hogy Jókai Petõfi jóbarátja és összeveszésükig lakótársa, illetve forradalmártársa volt, és a francia felforgatók imádása is összekötötte õket. Jókai öreg napjait, utolsó éveit tette pokollá azzal, hogy szerencsétlen naivitással komolyan is vette, amit munkaköri kötelessége keretében évtizedekig képviselt írásaiban, hogy a zsidót csak emancipálni és szeretni kell, és akkor ugyanolyan hazafi, honleány lesz, mint bárki más. Esztelenül naív hitének az õt élõsködõként kihasználó és nyíltan megvetõ második, zsidó neje és anyósa kegyetlen cáfolata volt. A pályakezdõ Jókai irodalmi ismertségét a hírhedt Fortunátus Imrérõl 1843-ban írt "A zsidó fiú" c. darab hozta meg, melyben a történelmi tényeket meghamisítva rokonszenvesnek, igazságtalan üldözés ártatlan áldozatának ábrázolta a Mohács elõtti magyarok által érthetõen gyûlölt karvalyt.
„Hisz rossz dráma a „Zsidó fiú”, mondja õ maga 50 évvel késõbb, „tele vakmerõ képtelenségekkel; de vannak benne gondolatvillámok, aminõkre most nem volnék képes és van benne egy merész eszme, ami a korszellemet egy félszázaddal megelõzte: egy elnyomott faj szenvedéseinek égrekiáltása”. (Önéletírásom, Budapest, 1904. 11. I.) (Dr. Bernstein Béla: Jókai és a zsidók)
Beszédes, hogy az Akadémia pályázatán dicséretet kapott a mû, az irodalmat diktátorként irányító illuminátus Vörösnyakkendõs Triumvirátus két tagja, Vörösmarty és Bajza pedig szavazatával egyenesen a 100 aranyas fõdíjra tartotta érdemesnek! A filoszemita dráma szövegét a pályázatra az akkor Kecskeméten színészkedõ Petõfi tisztázta le barátja számára... Jókai szirupos sztoriban énekelte meg saját ifjúkori "antiszemitizmusából" való kigyógyulását: "Én és a zsidók". Grósz Bellával és anyjával ellentétben nem minden zsidó volt hálátlan, Dr. Bernstein Béla "Jókai és a zsidók. Zsidó vonatkozások és alakok összes mûveibõl." címû tanulmányában gyûjtötte ki az írónak az "elnyomott faj" védelmében szerzett érdemeit. Egy másik mûfajban, más stílusban mondott köszönetet ugyanezért az Ágai (Rosenzweig) Adolf által szerkesztett Borsszem Jankó, a kormány hivatalos anyagi támogatásával megjelenõ élclap, melyben a többek között Horn Ede (Einhorn Ignác), az 1848-as honvéd tábori rabbi politikai szereplését is támogató Jókait gyakran ábrázolták zsidónak, sõt rabbinak. (Renkecz Anita: "Parókai Jókai Mór") Einhorn "A forradalom és a zsidók Magyarországon" címmel írt dicshimnuszt népe és a forradalom elválaszthatatlanságáról (a felnagyított érdemekkel együtt is lényegében hitelesen, lásd: 1848 - Népek Zsidó Tavasza). Ágai-Rosenzweig pedig wikipédia-cikke szerint 12 évesen volt Pesten márciusi ifjú, miközben 13 évesen menekült Galíciából Magyarországra! :-) Az viszont nem mese, hogy õ volt Petõfi néhány versének héberre fordítója...
Borsszem Jankó: "A képviselõház rabinusai"
Jobbra Jókai és Einhorn.
Borsszem Jankó: "A bolygó zsidó Pozsonyban"
"Rabi Jókai" Einhorn mellett korteskedik a zsidó választók elõtt.
Büntetlenül zsidózni már akkor is csak a zsidóknak volt szabad...
A fentiek fényében különösen megdöbbentõ, hogy Petõfi 1848-ban, Kuthy találó helyzetértékelése után 2 évvel állítja be ártatlanul üldözöttnek a zsidóságot. (Az utcai pogromoknak valóban estek áldozatul ártatlan kisemberek, csakhogy erre, a csõcselék mulatására az alkalmat kizárólag Petõfiék forradalma teremtette meg. A forradalmárok, köztük Kossuth, Petõfi, Vasvári, és fõleg a konkrét fõszervezõ Madarász teljesen tudatosan támaszkodtak a városi csõcselékre, bár a velük kivitelezett terrorakciók célpontjai a királypárti, rendpárti konzervatív hazafiak, vagy a radikális lépésektõl vonakodó mérsékelt 48-asok voltak. A zsidóverésekben a bérsöpredék saját preferenciája nyilvánult meg, bár ezt is hergelhették háttérerõk tudatos provokációként.) Jókai és Petõfi hazug siránkozása az "üldözött fajról" akkor a sajtó és könyvkiadás már látott tulajdoni viszonyai miatt egyáltalán nem volt kivételes. Például az illuminátus nacionalista nemzettudat létrehozásához nélkülözhetetlen hamis "népi hagyomány" megteremtésében oroszlánrészt vállaló Erdélyi János "Izráel éneke" címû verse már 1840-ben ugyanígy páriának ábrázolja a tudatipart és a gazdaságot egyre inkább zsebében tudó zsidóságot:
IZRÁEL ÉNEKE
1
Hová felejtkezel, Uristen,
Nagy Ábrahám háznépirõl?
Ki bírja Juda szent örökjét,
Õ nemzetsége drága földjét,
Melynek határul szirteket,
S minden folyásu vizeket,
Vetél a szomszédok felõl?
Holott felépült Jéruzsálem,
A városoknak városa,
Mi sátorokban énekelvén
Az õsök édes hangu nyelvén,
Meggondolók irgalmadat,
Fölszentelõk oltárodat,
S löl életünknek paizsa.
Emlékezünk nagy siralomban
Mindenre, amiként vala.
A pap könyörge önmagáért,
Aztán az Izráel fiáért.
Dicsõséged tündökle ránk,
A szombaton megnyugovánk
Dicséretednek általa.
Most minden emberek gyülölnek,
Megháboritván szüntelen.
Biráld meg, isten, a világot,
Töröld el e nagy szolgaságot,
Jõjön szabadság, semmi más,
S eljõ az igért Messiás,
Néped kiált - a védtelen.
2
Meghagytad, óh isten! nekünk
A kürtölés esztendejét,
A szolga, melyben lön szabad,
S rab megnyeré bünös fejét.
Megáldozók az aratást,
Hüvelybe rejtõk fegyverünk,
De Jéruzsálem elromolt,
S könyhullatás lön kenyerünk.
Te nem, mi hagytunk téged el,
Jákobnak õre, Jehova!
S a nagy világon polyvaként
Elszóratánk ide s tova.
Hajdan Babilon, most a föld
Minden vizénél könnyezünk,
A csúfolódás fiai
Kérdik, hol a mi istenünk?
Felelj meg a hit népeért,
Mert nincs beszédes Árona;
Gunyt ûz belõle a világ,
Kérdvén, hol a zsidó hona?
Járj hadnagyúl e nép elõtt,
Mert nincs vezérlõ Mózese,
Ki általad csudák között
Nekünk szentföldet kerese.
Mi elfelejtõk a hadat,
A harsogó rézkürtöket,
Kiknek sinylette Jérikó
Zengésöket, dörgésöket.
(Pest, 1840)
Valójában e nép vezetõi annyira nem felejtették el a harsogó rézkürtöket, hogy épp Erdélyi, Petõfi, Jókai és bértollnok társaik voltak a kürtösök, akik a Forradalom kürtjét fújták folyamatosan, amitõl 1848-ban le is omlottak a "goj" Jerikó maradék falai... Petõfi egyik legfõbb író-bálványa, mintaadója, akit rendszeresen plagizált is, a zsidó Heine volt, akinek egyik fõ motivációja a német szülõhazája és annak népe elleni gyûlölet volt: "...és egyetlen nagy ember-nyáj lesz, mind egyformán nyírva és egyformán bégetve" - Heine, Petõfi példaképe
Ennek alapján kiegészíthetjük Petõfi Aranyhoz írt levelét:
Ha a ZSIDÓ nép uralkodni fog a költészetben, közel áll ahhoz, hogy a politikában is uralkodjék, s ez a század föladata, ezt kivívni (...)
Kivívták...
A forradalmárok vérontásvágyának kultikus okai
Több bejegyzésben tárgyaltam már Petõfi politikai verseinek õrjöngõ vérontás-mániáját: pl. "Petõfi, az elméleti sakter", "Huszita vérszomj dalnoka - Petõfi, a millenarista eretnek". Az " "Ez az oka, hogy a nép tõlünk félt és engedelmeskedett..." - Az 1848-49-es forradalom hajtómûve, a TERROR - II " c. bejegyzésben pedig kitértem rá, hogy a forradalmárok terrorjának a politikai hasznán, a leigázott társadalom megfélemlítésén túl kultikus, rituális okai is voltak. Az emberi véráldozat igénye a forradalmi mozgalmak ideológiai-vallási hátterében gyökerezik.
Petõfi naplójában április 1-én azon kesereg, hogy már két hét telt el március 15. óta és még mindig nem folyt vér!:
"Pest, ápril 1. 1848.
Pesten a kedélyek a forradalmi hangulat tetõpontján voltak, a vidékrõl naponként csatlakoztak újabb s újabb hívek elveinkhez és munkálódásainkhoz és ilyen helyzetben mi két hétig várakoztunk, hogy a király megtartsa adott szavát. Ily dolgokra sírva fakad a nemzetméltóság s azt mondja: szégyen reánk! ... Szégyen igen is, de a szégyen nem illeti az ifjúságot. Ne keveredtek volna csak jámbor békés Lafayettek közénk, hagyták volna azokra az ügyet, a kik kezdeni merték, nem esett volna e csorba dicsõségünkön! ... Meglehet, hogy vér folyt volna, de ti vérontás nélkül akartok átalakulni? Isten segítsen, hanem semmi sem lesz belõle. A földnek, hogy termékeny és virító legyen, nemcsak esõre, hanem koronkint vérre is van szüksége, és ha idején nem itatjuk meg, késõbb, midõn nagyon szomjazik, majd két annyit követel."
E naplóbejegyzésnek a fele sem volt áprilisi tréfa, hogy a forradalmárok és a "reakció" veszteségeit a világforradalom ideológusai tömeges rituális emberáldozatoknak tekintették, azt a 48-49-es események elindításában és nemzetközi összehangolásában Engels barátjával együtt fontos szerepet játszó Marx cikke is bizonyítja:
Karl Marx: Az ellenforradalom gyõzelme Bécsben. Neue Rheinische Zeitung No. 13, Köln, 1848. november 6.
"De a fejlemények nem fogják megvárni az európai államok által az európai társadalom számára kiállított váltó lejáratát. A júniusi forradalom megsemmisítõ ellencsapása Párizsban fog lesújtani. A párizsi "vörös köztársaság" gyõzelmével hadseregek fognak megindulni országaik belsejébõl a határokra és azokon túlra, és a harcoló felek valódi ereje nyilvánvalóvá fog válni. Akkor majd emlékezzünk az idei júniusra és októberre, és kiáltsuk: Vae victis! Jaj a legyõzötteknek! A június és október óta elkövetett céltalan mészárlások, a vég nélküli áldozatbemutatások február és március óta, az ellenforradalom kannibalizmusa meg fogja gyõzni a nemzeteket, hogy a régi társadalom gyilkos haláltusája és az új társadalom véres születési fájdalmai csak egyetlen úton rövidíthetõk le, egyszerûsíthetõk le és koncentrálhatók, ez az út pedig a forradalmi terror."
Petõfi a sok tömeges vérontást sürgetõ verse közül nem egyben nyíltan is kimondta, hogy ezeket az õ forradalmár köreiben, melynek egyik fõideológusa és szervezõje Marx volt, rituális véráldozatoknak szánják:
„Tekints reánk, tekints, szabadság,
Ismerd meg mostan népedet:
Midõn más könnyet sem mer adni,
Mi vérrel áldozunk neked.”
(Európa csendes, újra csendes... Debrecen, 1849. január)
"Zsarnokok, rátok száll haragunk,
S a reggeli imádság fejében
Istenünknek vérrel áldozunk."
(1848 - 1848, te csillag - Debrecen, 1848. október-november)
Tehát Marx és Petõfi "Szabadság"-Istene a Moloch és más, vérszomjas istenek reinkarnációja? A forradalom-vallás egy atavisztikus visszatérés a már az ószövetségi Jahve-hit által is meghaladott õsi emberáldozó kultuszokhoz? Mindjárt meglátjuk...
A Petõfi és márciusi forradalmártársai körében sokat emlegetett, emberi vértrágyázást szomjazó föld, illetve "szabadság fája", vagy néha "citromfa" motívumának egy közismert forrása Thomas Jefferson, az USA harmadik elnöke, nem mellesleg az Illuminátus Rend tagja volt:
"A szabadság fáját idõrõl-idõre meg kell öntözni hazafiak és zsarnokok vérével. Ez annak a természetes trágyája."
A vérszomjas fa a Jeffersonék illuminátus körei által létrehozott USA zászlaján:
Az illuminátusok által Amerikában elültetett vérivó fát manapság újra tömegesen itatják közel-keleti emberek, harcosok és még nagyobb számban ártatlan civilek, nõk, gyerekek vérével. Ezzel a gyilkos fa, illetve gyilkos kertészei oda tértek vissza, ahol a pokoli eszme eredetileg is gyökerezik, méghozzá a hangsúlyt a "szabadság népének" vérével való vértrágyázásra helyezve. Petõfi, Jefferson és társaik vértrágyázás-motívumának õsforrása e forradalmár közegben nem meglepõ módon a Babiloni Talmud ( Gittin 57a traktátus):
"A Gojok hét éven át trágyázták szõlõskertjeiket Izrael vérével trágya használata nélkül."
A vonatkozó szakasz bõvebben:
‘Egy gyaloghintó rúdja miatt pusztították el Bétárt.’ Az volt a szokás, hogy amikor egy fiú született, egy cédrusfát ültettek, amikor egy lány született, egy erdeifenyõfát ültettek, és amikor összeházasodtak, a fát kivágták és az ágaiból készítették az esküvõi baldachint. Egyszer arra járt a Császár lánya, amikor eltört a gyaloghintója rúdja, ezért levágták egy cédrusfa ágait és elhozták neki. Ezután a zsidók rájuk támadtak és megverték õket. Jelentették a Császárnak, hogy a zsidók fellázadtak és õ ellenük vonult. Ádáz haragjában mind letörte Izrael szarvát. Zera rabbi mondta Abbahu rabbi nevében, aki Johanan rabbit idézte: Ez a nyolcvan [ezer] harci kürt, mely összegyûlt Bétár városában, amikor bevették és a férfiakat, nõket és gyerekeket leölték benne, míg a vérük a nagy tengerbe folyt. Azt gondoljátok, hogy az közel volt? Egy egész mérföldnyire volt. Így tanították: a Nagy Eleazár rabbi mondta: Két folyó van a Jadaim völgyében, az egyik az egyik irányba folyik, a másik a másikba, és a Bölcsek úgy becsülték, hogy [abban az idõben] két rész víz és egy rész vér folyt bennük. Egy Baraitában ezt tanították: A Gojok hét éven át trágyázták szõlõskertjeiket Izrael vérével trágya használata nélkül.
Petõfi jó néhány versében jelennek meg vérfolyók, vértavak és vértengerek, a kapcsolat kétségtelen:
A történeteket lapozám s végére jutottam,
És mi az emberiség története? vérfolyam, amely
Ködbeveszo szikláibul a hajdannak ered ki,
És egyhosszában szakadatlan foly le korunkig.
Azt ne higyétek, hogy megszunt már. Nincs pihenése
A megeredt árnak, nincsen, csak a tenger ölében.
Vértengerbe szakad majd a vér hosszu folyója.
(Az ítélet, Pest, 1847. április)
Petõfi szívesen idézett a Bibliából, fõleg az Ószövetségbõl, de amikor a szívének legkedvesebb eszmékrõl volt szó, a Forradalom legautentikusabb forrására támaszkodhatott...
Link
A filoszemita Petõfi
Hazafias köreinkben sokan képzelik, hogy Petõfi a cionista országhódítás elleni önvédelem "lobogója" lehet, szó szerint:
Ez már a "lobogónk, Petõfi" propagandaeszköz többedik, aktualizált változata, de a kommunistákéval ellentétben (akik autentikusan tûzték Petõfit lobogójukra), teljesen téves. Ugyanis azért nincs tere a feltételezésnek, hogy Petõfi nyilván minden betolakodó, országhódító esetére érvényesen fogalmazta meg magas irodalmi stílusú programbeszédét, mert õ maga tette egyértelmûvé egy, a zsidókat és a németeket együtt emlegetõ szövegében, hogy csak az utóbbiakat nem szereti. (Most itt nem vizsgálom, hogy a forradalmi eszmét is számos tagja által képviselõ németség valóban kegyetlen hódító, gyarmatosító volt-e nálunk - szerintem nem.)
Petõfi naplójában írt a március 15-i forradalom nyomán azonnal többfelé, fõleg Pozsonyban és Pesten elszabaduló zsidóellenes zavargásokról:
"S miért üldözitek ti a zsidókat, hogy meritek õket üldözni itt minálunk? Hullott egy csepp véretek e földre, midõn a hazát szerezték, vagy midõn oltalmazták? nem; ti jött-ment emberek vagytok, alig van köztetek olyan, a ki be tudná bizonyítani csak azt is, hogy elsõ nagyapja itt halt meg, annál kevésbé, hogy itt született. Olyanok voltatok mint az I, midõn bejöttetek, most olyanok vagytok mint az O ... legyen bennetek annyi becsületérzés, hogy ha már nem szeretitek is e nemzetet, melynek földén meghíztatok, legalább ne piszkoljátok azt be! De legszomorúbb az, hogy nincs olyan gyalázatos ügy, melynek pártfogói, apostolai ne támadnának. Ezen égbekiáltólag igazságtalan zsidóüldözésnek apostola lett nehány zugprókátor, kik most széltire prédikálnak a zsidók ellen, s a ki az igazság mellett szót emel, arra a megvetendõ hamis próféták elég szemtelenek azt kiáltani, hogy a zsidók által meg van vesztegetve. A nyomorúk! nem tudják, vagy nem akarják hinni, hogy õ nálok becsületesebb emberek is vannak, kik nem a szennyes önérdek rabszolgái, hanem a tiszta igazság és humanismus barátai.
Pest, március 24. 1848."
Az álhazafias legendákat szektatagként "szentírásnak" tekintõ emberek ritkán olvasnak bármit elfogulatlan józansággal, így bizonyára a fenti naplóbejegyzést is egybõl ki tudnák magyarázni. Pedig Petõfi félreérthetetlen pártossággal marasztalja el a németeket csupa olyan dologban, amit a Petõfit zászlajukra tûzõ hazafiak épp a zsidóknak szoktak tulajdonítani, és amennyiben a szervezett zsidóságra értjük és nem származási alapon minden egyes érintett emberre, akkor joggal. Az a hab a tortán, hogy az újszabású, illuminátus nacionalista nemzettudat "vallásában" Petõfi maga is friss betért volt, maga által magyarosított névvel, magyarul felnõtt korban megtanuló édesanyával, ehhez képest kissé komikus a németeken számonkérnie a jöttmentséget. (Ettõl még nem vonom kétségbe Petõfi magyarságát.) A Petõfi korában a gazdaság (bankok, kereskedelem) és a tudatipar (sajtó, könyvkiadás, színház, stb.) vezetõ pozícióit egyre rohamosabban elfoglaló zsidóság semmivel nem kevésbé, hanem inkább többé volt "jöttment" a hazában, mint a történelmileg jóval régebben jóval nagyobb súlyú, és mindenképpen építõbb hagyományú németség. (Ami alól súlyos kivételt jelentenek az evangélikus városi német polgárok, a kuruckodások egyik fõ bázisa! Kassa, Eperjes, stb. Nem biztos, hogy a magyarság volt a "rebellis" a "német uralom" ellen, a Rend elleni lázadás nem etnikai, hanem többnyire ideológiai-felekezeti alapú.) Az a magatartásforma, hogy egy népcsoport meghízik egy adott ország földjén, mégis ellenséges az országgal, Petõfi hamis vádjával ellentétben egyáltalán nem német szokás, hanem a történelem sokszoros tanulsága szerint zsidó. Nem "faji", származási, hanem kulturális alapon, a judaizmus eredendõ xenofóbiája erre programozza a közösség tagjait.
A kérdés, hogy Petõfi teljesen önzetlenül, "szerelembõl" volt-e a zsidók ügyének ilyen prókátora, fogadott, vagy fogadatlan volt-e, annál gyanútkeltõbben merül fel, hogy egyrészt õ maga is igyekszik elhessegetni a vádat naplóbejegyzésében, másrészt egyik fõ apologétája, Illyés Gyula is egész igazoló jelenetet kerekített a vád köré regényes Petõfi-életrajzában. Igyekezetében azonban nagy eséllyel inkább azt sikerült igazolnia, hogy nem ok nélkül zörgött a haraszt:
Júlia már elõbb kiment a szobából, nyilván a csomag elrendezése végett; most ismét bejött azzal, hogy valami rabbinus akar beszélni a költõvel, mégpedig négyszemközt. - Na lásd sógor, így vagyok én mindig! Már meg ez is háborgat. - Tessék bejönni! - E szavakra, halk kopogás után középtermetû, hosszú fekete szakállas, szép külsejû férfi lépett be, díszes papi öltönyben. Júlia a sógorral a másik szobába vonult. - Te Juli, mit akarhat ez a rabbinus… - suttogta Bathó. Júlia csendet intett: - Itt az ajtónál kihallgathatjuk. - De nem kellett nagyon fülelni, a beszéd odaát elég hangosan folyt, kivált a vége felé. A rabbinus arra kérte a költõt, mondjon a Múzeum elõtt védbeszédet a zsidók érdekében. A költõ nem zárkózott el, bár maga helyett inkább Vasvárit ajánlaná… A rabbinus ekkor egy csomó aranyat tett az asztalra: a fáradozásért. - Tegye el ön a pénzét!… Én jutalmat soha senkitõl sem szoktam elfogadni! Hazafias kötelességemet teljesítem mindenki irányában, jutalom nélkül is… Figyelmeztetem, Vasvárit ne merészelje megkísérteni, mert bizonyos vagyok benne, hogy õ majd más módon utasítja vissza az alamizsnát! A rabbi erre összeszedte a pénzt. A költõ feldúlt arccal, szikrázó szemekkel lépett a másik szobába. - Miért nem kíséred ki? - kérdezte ártatlan arccal a sógor. A költõ elmondta a jelenetet. - Szerencséje, hogy rögtön meghunyászkodott, mert az ablakon dobtam volna ki aranyostul! - mondta, s a visszafojtott harag e szavaknál még sápadtabbá tette halvány arcát, egész lényén ideges rángatózást idézett elõ. - Lásd, sógor - tette hozzá a fájdalomtól keserû hangon -, ilyen sors jutott a szegény magyar íróknak!… Pedig, barátom, csak tengõdöm, alig tudok megélni.
(Egész mellékesen felmerül az is, hogy a "népi" Illyés ingyen volt-e ilyen megértõ könyvében a filoszemitizmussal szemben...)
Neves íróvá csak filoszemita válhat
E korban, a 48-49 elõtti és alatti idõszakban azonban már nemigen szükséges a magyar írók nemegyszer érdekbõl vállalt filoszemitizmusát zacskó aranyakkal megvásárolni. Ekkorra a tudatipar irányítói pozícióiban lassan minden zsidó kézre került, tehát az "antiszemita" írástudók egyszerûen nem is válhatnak ismertté, vagy ha menetközben kezdenek ilyen nézeteket hirdetni, mint a legelsõ magyar regényíró-sztár Kuthy Lajos, ez automatikusan az írói pálya végét jelentette... Jellemzõ, hogy a zsidó kézben levõ tudatipar milyen lelkesen készítette elõ a 48-as világforradalmi hullámba való magyar bekapcsolódást és utólag milyen lelkesen építette ki az ország népét sokkoló terrorista eseménysorozat hõsi legendáriumát, ez mindent elmond arról, kiket szolgált a forradalom. Farkas Gyula: "Író és olvasó a XIX. században" c. tanulmánya érdekes adalékkal szolgál a németek és zsidók hazai pozícióinak feltérképezéséhez és ahhoz, hogy ezt épp Petõfi mennyire elsõ kézbõl ismerhette:
"A hazai német intelligencia így lelkileg magyarrá válik a hatalmasan fellendülõ magyar szellemi élet hatása alatt, mielõtt még a nyelvet tökéletesen elsajátította volna. A hazai német nyelvû napilapok és folyóiratok szerkesztõségeiben most már nem németek, hanem német mûveltségû zsidók ülnek. Ezek vállalják a közvetítést a német és a magyar kultúra között. A könyvkiadás egyelõre még a németség kezében marad. Most már a magyar könyv is üzletnek bizonyul, a kiadók hajlandók szerény keretek között még tiszteletdíjat is fizetni. Egyre-másra jelennek meg magyar napilapok és folyóiratok, az ú. n. divatlapok, melyek nõi közönségre számítanak, de a Bécsbõl hozatott képes divatmellékletek mellett nagy gondot fordítanak a szépirodalmi tartalomra és tehetségük szerint jól megfizetik munkatársaikat. Különösen három divatlap válik ki: P. Horváth Lázár Honderü-je, mely az arisztokráciát kívánja kiszolgálni és erõsen konzervatív szellemû, a Frankenburg Adolf szerkesztette Életképek, mely csakhamar a forradalmi ifjúság közlönyévé válik és a Pesti Divatlap, melynek legfõbb nevezetessége a segédszerkesztõje volt: Petõfi Sándor."
A zsidóság e térfoglalását ismerte fel elborzadva saját irodalmi üzleti szektorában is az elsõ ragyogóan fizetett, népszerû hazai regényíró, Kuthy Lajos, aki volt elég óvatlan egy 1846-os mûvébe foglalt nyilvános jóslatban is kifejezni rémlátomását.
Alfahír: Kuthy Lajos jövendölése Magyarország rabszolgaságáról
„A népet félig már kivettük excellenciátok kezébõl, kiveendjük egészen. Miénk lesz földje, szorgalma, saját személye. Aratunk vetésén, szûrünk szöllejében, leszedjük fája gyümölcseit, s végre elsõszülöttjét adandja zálogba, hogy eleget tehessen. A magyar nép még jobban elfogy, szegényedik s szerteszét falvakra pusztuland. A fõvárosban ismeretlen gyülevész nép fog kóvályogni, közöttük egy-két vagyontalan magyar, aki másokért dolgozik. A nemzeti ifjúság ivadékról ivadékra felnövend, nyomor közt, kilátás nélkül. Elõször láz és undor kapja meg, s bõszen kérdezi: hát haza ez, mely kevés lakóinak tápot nem tud adni? Haza ez, mely szorgalmam, képzettségem után nem tart el? Haza ez, melyben a bennszülött õsvér minden útról, minden alkalmazásból, minden érdemlési módból ki van zárva, hogy idegen csavargóknak legyen mit falniok? Érdemli-e ily hon, ily polgárzat, hogy vakon áldozatja legyek, s emberi jogaimat erõszakkal vissza ne vívjam? De ezt csak az elsõ kiábránduláskor fogja mondani, aztán megtöri a nyomor, s az uralgó erõ igájába térnek, azaz érdekeink alá. Egymást fogják marni kegyelmeinkért, szolgáinkká lesznek, s nõiket, leányaikat adják el pénzünkért. Valóban, mi szobrot emelhetnénk a törvényhozói észnek, mely országát ily bölcsen kezünkre adá. S még csak képmutatás sem szükséges már. Nem kell rejtve, lopódzva, utálat között járnunk, nem kell elbújni élvezeteinkkel. Az utcákon hunyászkodott vagy üdvözlõ arcok fogadnak, a középosztály iránt gõgösek, nagyok ellenében gorombák lehetünk, kiönthetjük gyûlöleteinket. Kitárhatjuk titkainkat, leálorcázhatjuk jellemünket, elárulhatjuk osztályunk gyengéit: feleim biztosítvák, hogy nyíltság s dacoló erõszak nem árt, nem ingerel torlást, nem idézhet gyógyszert, mert rabszolgáink egyet nem értenek.”
1846!!!
Ez lett Kuthy búcsúszava az irodalmi pályától, az ágazat Gazdái ezután kitörölték a köztudatból és helyére az önsorsrontásig õszintén filoszemita Jókai Mórt építették fel a Nemzet Regényírójának. Nem véletlen, hogy Jókai Petõfi jóbarátja és összeveszésükig lakótársa, illetve forradalmártársa volt, és a francia felforgatók imádása is összekötötte õket. Jókai öreg napjait, utolsó éveit tette pokollá azzal, hogy szerencsétlen naivitással komolyan is vette, amit munkaköri kötelessége keretében évtizedekig képviselt írásaiban, hogy a zsidót csak emancipálni és szeretni kell, és akkor ugyanolyan hazafi, honleány lesz, mint bárki más. Esztelenül naív hitének az õt élõsködõként kihasználó és nyíltan megvetõ második, zsidó neje és anyósa kegyetlen cáfolata volt. A pályakezdõ Jókai irodalmi ismertségét a hírhedt Fortunátus Imrérõl 1843-ban írt "A zsidó fiú" c. darab hozta meg, melyben a történelmi tényeket meghamisítva rokonszenvesnek, igazságtalan üldözés ártatlan áldozatának ábrázolta a Mohács elõtti magyarok által érthetõen gyûlölt karvalyt.
„Hisz rossz dráma a „Zsidó fiú”, mondja õ maga 50 évvel késõbb, „tele vakmerõ képtelenségekkel; de vannak benne gondolatvillámok, aminõkre most nem volnék képes és van benne egy merész eszme, ami a korszellemet egy félszázaddal megelõzte: egy elnyomott faj szenvedéseinek égrekiáltása”. (Önéletírásom, Budapest, 1904. 11. I.) (Dr. Bernstein Béla: Jókai és a zsidók)
Beszédes, hogy az Akadémia pályázatán dicséretet kapott a mû, az irodalmat diktátorként irányító illuminátus Vörösnyakkendõs Triumvirátus két tagja, Vörösmarty és Bajza pedig szavazatával egyenesen a 100 aranyas fõdíjra tartotta érdemesnek! A filoszemita dráma szövegét a pályázatra az akkor Kecskeméten színészkedõ Petõfi tisztázta le barátja számára... Jókai szirupos sztoriban énekelte meg saját ifjúkori "antiszemitizmusából" való kigyógyulását: "Én és a zsidók". Grósz Bellával és anyjával ellentétben nem minden zsidó volt hálátlan, Dr. Bernstein Béla "Jókai és a zsidók. Zsidó vonatkozások és alakok összes mûveibõl." címû tanulmányában gyûjtötte ki az írónak az "elnyomott faj" védelmében szerzett érdemeit. Egy másik mûfajban, más stílusban mondott köszönetet ugyanezért az Ágai (Rosenzweig) Adolf által szerkesztett Borsszem Jankó, a kormány hivatalos anyagi támogatásával megjelenõ élclap, melyben a többek között Horn Ede (Einhorn Ignác), az 1848-as honvéd tábori rabbi politikai szereplését is támogató Jókait gyakran ábrázolták zsidónak, sõt rabbinak. (Renkecz Anita: "Parókai Jókai Mór") Einhorn "A forradalom és a zsidók Magyarországon" címmel írt dicshimnuszt népe és a forradalom elválaszthatatlanságáról (a felnagyított érdemekkel együtt is lényegében hitelesen, lásd: 1848 - Népek Zsidó Tavasza). Ágai-Rosenzweig pedig wikipédia-cikke szerint 12 évesen volt Pesten márciusi ifjú, miközben 13 évesen menekült Galíciából Magyarországra! :-) Az viszont nem mese, hogy õ volt Petõfi néhány versének héberre fordítója...
Borsszem Jankó: "A képviselõház rabinusai"
Jobbra Jókai és Einhorn.
Borsszem Jankó: "A bolygó zsidó Pozsonyban"
"Rabi Jókai" Einhorn mellett korteskedik a zsidó választók elõtt.
Büntetlenül zsidózni már akkor is csak a zsidóknak volt szabad...
A fentiek fényében különösen megdöbbentõ, hogy Petõfi 1848-ban, Kuthy találó helyzetértékelése után 2 évvel állítja be ártatlanul üldözöttnek a zsidóságot. (Az utcai pogromoknak valóban estek áldozatul ártatlan kisemberek, csakhogy erre, a csõcselék mulatására az alkalmat kizárólag Petõfiék forradalma teremtette meg. A forradalmárok, köztük Kossuth, Petõfi, Vasvári, és fõleg a konkrét fõszervezõ Madarász teljesen tudatosan támaszkodtak a városi csõcselékre, bár a velük kivitelezett terrorakciók célpontjai a királypárti, rendpárti konzervatív hazafiak, vagy a radikális lépésektõl vonakodó mérsékelt 48-asok voltak. A zsidóverésekben a bérsöpredék saját preferenciája nyilvánult meg, bár ezt is hergelhették háttérerõk tudatos provokációként.) Jókai és Petõfi hazug siránkozása az "üldözött fajról" akkor a sajtó és könyvkiadás már látott tulajdoni viszonyai miatt egyáltalán nem volt kivételes. Például az illuminátus nacionalista nemzettudat létrehozásához nélkülözhetetlen hamis "népi hagyomány" megteremtésében oroszlánrészt vállaló Erdélyi János "Izráel éneke" címû verse már 1840-ben ugyanígy páriának ábrázolja a tudatipart és a gazdaságot egyre inkább zsebében tudó zsidóságot:
IZRÁEL ÉNEKE
1
Hová felejtkezel, Uristen,
Nagy Ábrahám háznépirõl?
Ki bírja Juda szent örökjét,
Õ nemzetsége drága földjét,
Melynek határul szirteket,
S minden folyásu vizeket,
Vetél a szomszédok felõl?
Holott felépült Jéruzsálem,
A városoknak városa,
Mi sátorokban énekelvén
Az õsök édes hangu nyelvén,
Meggondolók irgalmadat,
Fölszentelõk oltárodat,
S löl életünknek paizsa.
Emlékezünk nagy siralomban
Mindenre, amiként vala.
A pap könyörge önmagáért,
Aztán az Izráel fiáért.
Dicsõséged tündökle ránk,
A szombaton megnyugovánk
Dicséretednek általa.
Most minden emberek gyülölnek,
Megháboritván szüntelen.
Biráld meg, isten, a világot,
Töröld el e nagy szolgaságot,
Jõjön szabadság, semmi más,
S eljõ az igért Messiás,
Néped kiált - a védtelen.
2
Meghagytad, óh isten! nekünk
A kürtölés esztendejét,
A szolga, melyben lön szabad,
S rab megnyeré bünös fejét.
Megáldozók az aratást,
Hüvelybe rejtõk fegyverünk,
De Jéruzsálem elromolt,
S könyhullatás lön kenyerünk.
Te nem, mi hagytunk téged el,
Jákobnak õre, Jehova!
S a nagy világon polyvaként
Elszóratánk ide s tova.
Hajdan Babilon, most a föld
Minden vizénél könnyezünk,
A csúfolódás fiai
Kérdik, hol a mi istenünk?
Felelj meg a hit népeért,
Mert nincs beszédes Árona;
Gunyt ûz belõle a világ,
Kérdvén, hol a zsidó hona?
Járj hadnagyúl e nép elõtt,
Mert nincs vezérlõ Mózese,
Ki általad csudák között
Nekünk szentföldet kerese.
Mi elfelejtõk a hadat,
A harsogó rézkürtöket,
Kiknek sinylette Jérikó
Zengésöket, dörgésöket.
(Pest, 1840)
Valójában e nép vezetõi annyira nem felejtették el a harsogó rézkürtöket, hogy épp Erdélyi, Petõfi, Jókai és bértollnok társaik voltak a kürtösök, akik a Forradalom kürtjét fújták folyamatosan, amitõl 1848-ban le is omlottak a "goj" Jerikó maradék falai... Petõfi egyik legfõbb író-bálványa, mintaadója, akit rendszeresen plagizált is, a zsidó Heine volt, akinek egyik fõ motivációja a német szülõhazája és annak népe elleni gyûlölet volt: "...és egyetlen nagy ember-nyáj lesz, mind egyformán nyírva és egyformán bégetve" - Heine, Petõfi példaképe
Ennek alapján kiegészíthetjük Petõfi Aranyhoz írt levelét:
Ha a ZSIDÓ nép uralkodni fog a költészetben, közel áll ahhoz, hogy a politikában is uralkodjék, s ez a század föladata, ezt kivívni (...)
Kivívták...
A forradalmárok vérontásvágyának kultikus okai
Több bejegyzésben tárgyaltam már Petõfi politikai verseinek õrjöngõ vérontás-mániáját: pl. "Petõfi, az elméleti sakter", "Huszita vérszomj dalnoka - Petõfi, a millenarista eretnek". Az " "Ez az oka, hogy a nép tõlünk félt és engedelmeskedett..." - Az 1848-49-es forradalom hajtómûve, a TERROR - II " c. bejegyzésben pedig kitértem rá, hogy a forradalmárok terrorjának a politikai hasznán, a leigázott társadalom megfélemlítésén túl kultikus, rituális okai is voltak. Az emberi véráldozat igénye a forradalmi mozgalmak ideológiai-vallási hátterében gyökerezik.
Petõfi naplójában április 1-én azon kesereg, hogy már két hét telt el március 15. óta és még mindig nem folyt vér!:
"Pest, ápril 1. 1848.
Pesten a kedélyek a forradalmi hangulat tetõpontján voltak, a vidékrõl naponként csatlakoztak újabb s újabb hívek elveinkhez és munkálódásainkhoz és ilyen helyzetben mi két hétig várakoztunk, hogy a király megtartsa adott szavát. Ily dolgokra sírva fakad a nemzetméltóság s azt mondja: szégyen reánk! ... Szégyen igen is, de a szégyen nem illeti az ifjúságot. Ne keveredtek volna csak jámbor békés Lafayettek közénk, hagyták volna azokra az ügyet, a kik kezdeni merték, nem esett volna e csorba dicsõségünkön! ... Meglehet, hogy vér folyt volna, de ti vérontás nélkül akartok átalakulni? Isten segítsen, hanem semmi sem lesz belõle. A földnek, hogy termékeny és virító legyen, nemcsak esõre, hanem koronkint vérre is van szüksége, és ha idején nem itatjuk meg, késõbb, midõn nagyon szomjazik, majd két annyit követel."
E naplóbejegyzésnek a fele sem volt áprilisi tréfa, hogy a forradalmárok és a "reakció" veszteségeit a világforradalom ideológusai tömeges rituális emberáldozatoknak tekintették, azt a 48-49-es események elindításában és nemzetközi összehangolásában Engels barátjával együtt fontos szerepet játszó Marx cikke is bizonyítja:
Karl Marx: Az ellenforradalom gyõzelme Bécsben. Neue Rheinische Zeitung No. 13, Köln, 1848. november 6.
"De a fejlemények nem fogják megvárni az európai államok által az európai társadalom számára kiállított váltó lejáratát. A júniusi forradalom megsemmisítõ ellencsapása Párizsban fog lesújtani. A párizsi "vörös köztársaság" gyõzelmével hadseregek fognak megindulni országaik belsejébõl a határokra és azokon túlra, és a harcoló felek valódi ereje nyilvánvalóvá fog válni. Akkor majd emlékezzünk az idei júniusra és októberre, és kiáltsuk: Vae victis! Jaj a legyõzötteknek! A június és október óta elkövetett céltalan mészárlások, a vég nélküli áldozatbemutatások február és március óta, az ellenforradalom kannibalizmusa meg fogja gyõzni a nemzeteket, hogy a régi társadalom gyilkos haláltusája és az új társadalom véres születési fájdalmai csak egyetlen úton rövidíthetõk le, egyszerûsíthetõk le és koncentrálhatók, ez az út pedig a forradalmi terror."
Petõfi a sok tömeges vérontást sürgetõ verse közül nem egyben nyíltan is kimondta, hogy ezeket az õ forradalmár köreiben, melynek egyik fõideológusa és szervezõje Marx volt, rituális véráldozatoknak szánják:
„Tekints reánk, tekints, szabadság,
Ismerd meg mostan népedet:
Midõn más könnyet sem mer adni,
Mi vérrel áldozunk neked.”
(Európa csendes, újra csendes... Debrecen, 1849. január)
"Zsarnokok, rátok száll haragunk,
S a reggeli imádság fejében
Istenünknek vérrel áldozunk."
(1848 - 1848, te csillag - Debrecen, 1848. október-november)
Tehát Marx és Petõfi "Szabadság"-Istene a Moloch és más, vérszomjas istenek reinkarnációja? A forradalom-vallás egy atavisztikus visszatérés a már az ószövetségi Jahve-hit által is meghaladott õsi emberáldozó kultuszokhoz? Mindjárt meglátjuk...
A Petõfi és márciusi forradalmártársai körében sokat emlegetett, emberi vértrágyázást szomjazó föld, illetve "szabadság fája", vagy néha "citromfa" motívumának egy közismert forrása Thomas Jefferson, az USA harmadik elnöke, nem mellesleg az Illuminátus Rend tagja volt:
"A szabadság fáját idõrõl-idõre meg kell öntözni hazafiak és zsarnokok vérével. Ez annak a természetes trágyája."
A vérszomjas fa a Jeffersonék illuminátus körei által létrehozott USA zászlaján:
Az illuminátusok által Amerikában elültetett vérivó fát manapság újra tömegesen itatják közel-keleti emberek, harcosok és még nagyobb számban ártatlan civilek, nõk, gyerekek vérével. Ezzel a gyilkos fa, illetve gyilkos kertészei oda tértek vissza, ahol a pokoli eszme eredetileg is gyökerezik, méghozzá a hangsúlyt a "szabadság népének" vérével való vértrágyázásra helyezve. Petõfi, Jefferson és társaik vértrágyázás-motívumának õsforrása e forradalmár közegben nem meglepõ módon a Babiloni Talmud ( Gittin 57a traktátus):
"A Gojok hét éven át trágyázták szõlõskertjeiket Izrael vérével trágya használata nélkül."
A vonatkozó szakasz bõvebben:
‘Egy gyaloghintó rúdja miatt pusztították el Bétárt.’ Az volt a szokás, hogy amikor egy fiú született, egy cédrusfát ültettek, amikor egy lány született, egy erdeifenyõfát ültettek, és amikor összeházasodtak, a fát kivágták és az ágaiból készítették az esküvõi baldachint. Egyszer arra járt a Császár lánya, amikor eltört a gyaloghintója rúdja, ezért levágták egy cédrusfa ágait és elhozták neki. Ezután a zsidók rájuk támadtak és megverték õket. Jelentették a Császárnak, hogy a zsidók fellázadtak és õ ellenük vonult. Ádáz haragjában mind letörte Izrael szarvát. Zera rabbi mondta Abbahu rabbi nevében, aki Johanan rabbit idézte: Ez a nyolcvan [ezer] harci kürt, mely összegyûlt Bétár városában, amikor bevették és a férfiakat, nõket és gyerekeket leölték benne, míg a vérük a nagy tengerbe folyt. Azt gondoljátok, hogy az közel volt? Egy egész mérföldnyire volt. Így tanították: a Nagy Eleazár rabbi mondta: Két folyó van a Jadaim völgyében, az egyik az egyik irányba folyik, a másik a másikba, és a Bölcsek úgy becsülték, hogy [abban az idõben] két rész víz és egy rész vér folyt bennük. Egy Baraitában ezt tanították: A Gojok hét éven át trágyázták szõlõskertjeiket Izrael vérével trágya használata nélkül.
Petõfi jó néhány versében jelennek meg vérfolyók, vértavak és vértengerek, a kapcsolat kétségtelen:
A történeteket lapozám s végére jutottam,
És mi az emberiség története? vérfolyam, amely
Ködbeveszo szikláibul a hajdannak ered ki,
És egyhosszában szakadatlan foly le korunkig.
Azt ne higyétek, hogy megszunt már. Nincs pihenése
A megeredt árnak, nincsen, csak a tenger ölében.
Vértengerbe szakad majd a vér hosszu folyója.
(Az ítélet, Pest, 1847. április)
Petõfi szívesen idézett a Bibliából, fõleg az Ószövetségbõl, de amikor a szívének legkedvesebb eszmékrõl volt szó, a Forradalom legautentikusabb forrására támaszkodhatott...
Link
Hozzaszolasok
Oldal: 2 / 2: 12
#11 |
Perje
- 2015. August 22. 17:01:12
#12 |
1 hazafele
- 2015. August 22. 17:07:47
#13 |
GERRY
- 2015. August 22. 17:12:21
#14 |
Perje
- 2015. August 22. 17:27:14
#15 |
postaimre
- 2015. August 22. 17:35:37
#16 |
1 hazafele
- 2015. August 23. 04:31:24
#17 |
wiiking
- 2015. August 23. 07:54:25
Oldal: 2 / 2: 12
Hozzaszolas küldése
Hozzaszolas küldéséhez be kell jelentkezni.