Navigacio
Szakmai oldal:
RSS
Jásdi Kiss Imre: Hatodik Pecsét
Bejelentkezés
üdvözlet
A MAI NAPTÓL (2015/09/22) AZ ÚJ WEBOLDALUNK A: HTTP://POSTAIMRE.MAGYARNEMZETIKORMANY.COM :)
.....................
(A www.postaimre.net a továbbiakban szakmai oldalként müködik
az egykoti www.magyarnemzetikormany.com/pi-klub cím - archiv oldalként, amint tapasztalhatjátok - még mindig elérhetö.)
.....................
(A www.postaimre.net a továbbiakban szakmai oldalként müködik
az egykoti www.magyarnemzetikormany.com/pi-klub cím - archiv oldalként, amint tapasztalhatjátok - még mindig elérhetö.)
'Zsidóként kutya kötelességem segíteni'
Léderer András közel három hónapja éjt nappallá téve kint van az utcán, önkéntesként segít a menekültek ellátásában, tájékoztatásában. Abból indul ki, hány ember pusztult el a vészkorszakban csupán azért, mert senki nem nyújtott nekik segítséget.
Mi történik egy menekülttel, miután átlépte Magyarország határát?
Ha elfogják, elõször a rendõrségre kerül negyvennyolc órára, utána a Bevándorlási Hivatal kirendeltségén kijelölnek számára egy tábort. Elõfordulhat, hogy valakit Röszkérõl elküldenek Budapestre, Nagyfára, Kiskunhalasra, Tatabányára vagy akár Debrecenbe is, hogy tábort jelöljenek ki a számára, onnan pedig újabb utazás veszi kezdetét.
Van abban valami logika, hogy kit hová küldenek?
Nincs. Az sem tudni, mi alapján regisztrálnak egyeseket Nagyfán, míg másokat Szegeden vagy bárhol máshol. Egyetlen szabály van: a kísérõ nélküli kiskorúakat, vagyis azokat, akik szülõ, nagyobb testvér, gyám nélkül érkeznek Magyarországra, a fóti gyerekmenekült-táborba kell küldeni. Elvileg nem zárják össze õket a többi tábor vadidegen felnõttjeivel, de a gyakorlatban ez nem így mûködik. 15-16 évesekre simán azt mondják, hogy elmúltak 18 évesek, és elküldik õket egy menekülttáborba úgy, hogy nincs senkijük.
Léderer András /Fotó: Mészáros Zsolt, nyugat.hu
Léderer András /Fotó: Mészáros Zsolt, nyugat.hu
Többnyire azért nincs, mert megölték a családjukat vagy elvesztették egymást az út során. Nagyon sokan Törökországtól gyalogolnak idáig. Ezt ne úgy képzelje el senki, hogy biztos nagyon fárasztó az út, de azért viszonylag konszolidáltan érkeznek. Nem! Lépten-nyomon kirabolják és bántják, õket. Sok olyan emberrel találkoztam, akiket Macedóniában, Bulgáriában a rendõrök és a határõrök vertek agyba-fõbe. Út közben sincsenek biztonságban, és simán elõfordulhat, hogy valaki családdal együtt indult el például Szíriából, de mire elért ide, már valahol elvesztették egymást a családtagok.
Ha az úton sikerül együtt maradnia a családnak, itt ügyelnek arra, hogy együtt is tartsák õket?
Nem. Ezek az emberek hihetetlenül rémültek, azt sem tudják, hol vannak, mi vár rájuk, és sok esetben még azzal is súlyosbodnak a problémáik, hogy szétszakítják a családjukat. Az egyik felét mondjuk Kiskunhalasra küldik, a másikat Röszkére, az egyiket hétfõn indítják el Röszkérõl Debrecenbe, a másikat szerdán Kiskunhalasról Vámosszabadiba. Az önkénteseken kívül senki semmit nem magyaráz el nekik. Tömegesen fordul elõ, hogy a szétszakított családok egy-egy tagja Budapest valamelyik pályaudvarán várja a csodát: hátha felbukkan a felesége, a férje, az anyja, az apja, a gyereke, a testvére. Nagyon nehéz megértetni velük, hogy erre alig van esély. Mi sem tudjuk, hol vannak. Legnagyobb valószínûséggel úgy találják meg õket, ha bemennek a számukra kijelölt helyre, és ott a Helsinki Bizottság jogászai, a Menedék Egyesület vagy civil segítõk megpróbálják kinyomozni, melyik táborban tartózkodnak a családtagok.
Kapnak valamiféle hatósági papírt a menekültek, aztán sorsukra hagyják õket?
Igen. Kapnak egy kétoldalas, magyar nyelvû (!) egyenszöveget. Benne van, melyik településen utalták be õket a táborba, hová kell menniük, és az irat alapján az adott viszonylatra meghatározott ideig, általában huszonnégy óráig, ingyenesen igénybe vehetik a MÁV-ot és a Volánbuszt. Ezt a papírt többnyire nemhogy megérteni, de elolvasni sem tudják, hiszen a latin betûket sem ismerik feltétlenül. Mi elkérjük tõlük az iratot, megnézzük a menetrendet, megbeszéljük a kalauzokkal, és egyeztetjük a többi állomással, hogy mikor hány emberre számítsanak. A menekültek közt testi és pszichés sérültek, kerekes székesek, siketnémák is vannak, õk végképp nem tudnának segítség nélkül boldogulni.
Az egyik önkéntesünk az elsõ napján a Déli pályaudvaron kereste a menetrendben, hogy mikor megy a vonat Vámosszabadiba. De oda egyáltalán nem megy vonat. Gyõrbe megy, onnan gyalog, busszal vagy taxival lehet eljutni a településre. Ha ezt egy átlagos pesti, magyar állampolgár nem tudja, hogyan várhatják el, hogy egy latin betûket nem ismerõ, magyarul nem beszélõ, ötszáz kilométert borzasztó állapotban átutazó, éhes, szomjas ember majd magától kitalálja? Már azt sem egyszerû kideríteni, hogy Budapest melyik pályaudvaráról megy a vonata, ráadásul a célállomás neve nem is az, mint ami a papírján szerepel. Nonszensz.
Mi történik, ha egy menekült huszonnégy órán belül nem jelenik meg a kijelölt táborban?
Ez augusztus 1-je óta azt jelenti, hogy nem hajlandó együttmûködni a magyar hatóságokkal. Az, hogy elvész Budapesten, mert nem találja meg a pályaudvarát, vagy véletlenül Kõbánya-Kispesten száll le a vonatról, mert azt hiszi, hogy már Budapest központjába ért, „hivatalból" senkit nem érdekel. Ha valaki végiggondolja az apró lépéseket, egyszer csak rádöbben, mennyire elképesztõ, ami történik. Mi tudjuk, hogy Gyõr-Gyárváros állomás még nem Gyõr, de egy menekült megörül, hogy felismerte azt a négy betût, amit a papírján is lát, és leszáll. Attól kezdve elveszett, ha pedig a hatóságok találják meg elõször, máris van jogalapjuk Szerbiába toloncolni: nem mûködött együtt a hatóságokkal, nem ment be határidõre a kijelölt táborba. Bár a gyakorlat eddig ilyen szigort nem mutat, a felhatalmazása megvan erre az érintett szerveknek.
Menekültek /Fotó: Déri Miklós
Menekültek /Fotó: Déri Miklós
Józan ésszel könnyû belátni, hogy teljesíthetetlen feltételeket szabnak a menekülteknek. Elképzelhetõ, hogy szándékosan, mert az a cél, hogy visszatoloncolják õket?
Ha a cél talán nem is ez, a végeredmény ahhoz közelít. Egyfelõl az augusztus 1-jén életbe lépett törvényi szabályozás, amely döbbenetes módon biztonságos országnak minõsítette Szerbiát, nem ad sok mérlegelési lehetõséget a bevándorlási hivatalnak, és bizonyos tekintetben a hatóságoknak sincs nagy mozgásterük. Egyénileg sokan megtesznek minden tõlük telhetõt a hivatalnál, a rendõrségnél, de ismerek olyan munkatársakat is, akik egyáltalán nem segítõkészek.
Másfelõl azt az embertömeget, amely az elmúlt hónapokban Magyarországra érkezett, a tizedére, huszadára tervezett intézményrendszer és ügyintézõi állomány fizikailag képtelen ellátni. Egyszerûen nem bírják. A magyar kormány pedig ahelyett, hogy növelné az ügyintézõk számát a különbözõ hivatalokban, különvonatokat és -buszokat indítana a menekülteknek, és igyekezne emberhez méltó körülményeket teremteni a táborokban, eltapsol 22-25 milliárd forintot egy semmire sem jó kerítésre.
Nem derült égbõl villámcsapásként jött a menekültáradat, hónapokkal ezelõtt lehetett tudni, hogy migránsok ezrei érkeznek majd hozzánk. Mit gondolsz, miért nem tett, tesz semmit a kormány?
Mindenekelõtt azért, mert velejéig aljas. Hónapokkal ezelõtt elindult egy végtelenül primitív kampány a bevándorlók elleni gyûlölet gerjesztésére. Ha nincs probléma, nem lehet „megvédjük a hazát" hisztit generálni, ezért a kormány problémát kreál: a forrásokat nem a megfelelõ helyre csoportosítja, hanem helyette plakátokat és kerítést gyárt, aminek semmi értelme, de meg lehet mutatni este a híradóban, hogy áll a vártán, hiszen épül a hatalmas szögesdrót.
Semmilyen szempontból nem lesz jobb a helyzet, sõt, de azokban, akik nem találkoznak naponta szemtõl szembe ezzel a problémával, elültetik, hogy az „illegális" bevándorlók büdösek, koszosak, agresszívek, betegségeket terjesztenek és még magyarul sem beszélnek, tehát utálni kell õket. Ha már elég nagy a gyûlölet, egy eleve problémás történetet valódi krízissé lehet fokozni. Ez a kormány célja. Nem vagyok benne biztos, hogy végiggondolták, milyen következményei lehetnek annak, hogy a magyar állam gyakorlatilag semmilyen ellátást nem nyújt ezeknek az embereknek. Ha itt baj lesz, azért egyedül az Orbán-kormányt terheli a felelõsség.
Gyakorlatilag az önkéntesek végzik el az összes olyan feladatot, amit az államnak kellene. A saját pénzetekbõl és adományokból teremtitek elõ az ehhez szükséges forrást. Hová megy az EU-tól kapott rengeteg pénz?
A megnövekedett tömeg miatt a szokásos összegen kívül pluszpénzt biztosított Magyarországnak az EU, de fogalmunk sincs, mire költi a kormány. Borzalmas az egészségügyi helyzet a menekülttáborokban, de egyetlen orvossal sem lett több. Az egyik helyre bement négy külföldi, itt tanuló, végzõs orvostanhallgató, és sírva mondták, hogy ilyet még soha nem éltek meg. Annyira nincs orvosi ellátás, hogy egy doboz ragtapaszért is úgy tekintettek rájuk, mint a megváltóra. Ott van ezerötszáz ember, a sor végtelen, és õk négyen képtelenek rajtuk segíteni. Egyszerûen nem bírták az ott uralkodó rettenetes állapotok lelki terhét. Lehetne arra hivatkozni, hogy két nap alatt nem tud mindent elintézni a kormány, de én már lassan három hónapja vagyok kint az utcán, és ez alatt semmit sem változott a hozzáállás.
Menekültek: Jara, Szidra, Mohamed, Neszri, Hend Szíriából /Fotó: Déri Miklós
Menekültek: Jara, Szidra, Mohamed, Neszri, Hend Szíriából /Fotó: Déri Miklós
Az önkéntesek unszolására a fõváros közel egy hónapja két különbuszt biztosít a menekülteknek a budapesti pályaudvarok között. Szintén a fõváros jelölt ki úgynevezett tranzitzónákat a három fõvárosi fõpályaudvar környékén azzal a céllal, hogy az átutazó menekültek lehetõség szerint ott tartózkodjanak. A legújabb hírek szerint ezeket meg akarja szüntetni a fõpolgármester. A buszok léte, valamint a zónák mellett az önkénteseknek átadott raktárhelyiségek vagy konténerek és az ingyenesen használható nyilvános WC-k segítik az önkéntesek munkáját, de legfeljebb tûzoltásra elegendõek.
Hamarosan itt az õsz, az emberek jó része már most is fázik esténként. Teljesen világos, hogy az eddigi gyakorlat fenntarthatatlan az õszi-téli hónapokban. Mások az akut problémák nyáron, mint õsszel-télen. A negyvenfokos pesti nyárban sok más önkénteshez hasonlóan én is vittem haza menedékkérõket tisztálkodni: voltak, akik hetek óta akkor kaptak elõször lehetõséget a zuhanyozásra. Ez emberhez méltatlan. De õsszel és télen hiába tudnak lezuhanyozni forró vízben, ha utána a szabad ég alatt kell tölteniük az éjszakát.
Attól tartok, ez a tudatos megalázásuk része.
Így van. Teljes bizonytalanságban és megalázottságban tartják õket: nem tudják, mi történik velük, miért vannak börtönben, miért vannak esetleg megbilincselve, egyáltalán, börtönben vannak-e vagy csak ilyen itt a fogadtatás, miért vesznek tõlük ujjlenyomatot, miért fényképezik le õket. Nagyon sokan rettegnek, hogy kiderül: itt vannak Európában, és otthon a családjukat megkeresi és megöli az Iszlám Állam vagy valamelyik más szélsõséges szervezet. Az, hogy tisztálkodni sem tudnak, pluszmegalázás. Teljesen lefagytam, elnémultam, amikor odajöttek hozzám férfiak, hihetetlenül rossz állapotban, rongyosan, némelyek csontsoványra fogyva, hogy szerezzek nekik egy inget. Találtunk is. Tiszták voltak, de nyilván nem vasalták ki õket, és akkor ezek a végtelenül elgyötört emberek azt próbálták megértetni, hogy az nem jó, nekik egy rendes ing kell, mert ennyi maradt a méltóságukból.
A nyelvi nehézségeket is döntõen önkéntesekkel küzditek le. Nem lenne kötelessége a hatóságnak tolmácsot alkalmazni?
De, csak erre sem jut pénz, illetve ember. Azon a bizonyos papíron aláíratják a menedékkérõkkel, hogy mindenféle tájékoztatást megkaptak. Én tudom, mennyi idõ mindent elmagyarázni, hogy valamit értsenek abból, milyen ellátásra jogosultak, milyen lehetõségeik vannak, éppen mi történik velük. Kizárt, hogy az az embertömeg, amelyik aláírta a papírt, tisztában van a jogaival, és felvilágosították bármirõl is. És hiába van sok önkéntes, aki még a nyelvet is beszéli, nem engedik be a határrendészeti kirendeltségre, hogy segítsen. Civilként nem csak az idõnk, az energiánk és a pénztárcánk véges, hanem van egy jogi határa is annak, amit megtehetünk.
Találkoztál bárhol például a Vöröskereszt munkatársaival?
Nem, és nagyon szeretném tudni, hol vannak, mit csinálnak ilyenkor. Ugyanez vonatkozik a baptistákra, az ökumenikusokra és az összes többi hivatásos segélyszervezetre is. Egyetlen ismert nagy képviselõjük van jelen, amelyik látható, érzékelhetõ segítséget nyújt: a Máltai Szeretetszolgálat. Nekik van egy utcai orvos-mentõ autójuk a Keleti pályaudvaron. Szintén az önkéntesek érték el, hogy legyen. Viszont az az Evangéliumi Testvérközösség, amelytõl a magyar állam megvonta az egyházi minõsítést, együtt van velünk, és rengeteget segítenek: a legutóbbi hatalmas viharok idején nélkülük például nem tudtuk volna elszállásolni a szabad ég alatt rekedt embereket. Az Iványi Gábor-féle humanitárius szervezet ténylegesen magáénak érzi a menekültügyet.
Léderer András /Fotó: Mészáros Zsolt, nyugat.hu
Léderer András /Fotó: Mészáros Zsolt, nyugat.hu
Zsidó egyházi vagy világi szervezetek rész vesznek a segítõmunkában?
Az utcán velük sem találkoztam egyelõre, bár keresték már a kapcsolatot, hogy hogyan tudnának segíteni. Egyszer egy, a zsidó közösségbõl ismert idõsebb úr nekem szegezte a kérdést: zsidó létemre hogy lehetek olyan hülye, hogy segítek a menekülteknek? Hiszen ezek terroristák lesznek. Azért segítek, mert zsidóként a holokausztból levonandó legfontosabb személyes következtetésem az: nem nézhetem tétlenül, hogy az állam tudatosan magára hagy csoportokat. E mellett soha többé nem mehetünk el szó nélkül, mert nekünk is így kezdõdött a történetünk. Kis kirekesztéssel, kis megalázással, sorsunka hagyással, és pontosan tudjuk, mi lett a vége. Abból indulok ki, hány ember pusztult el csupán azért, mert senki nem nyújtott nekik segítséget. Most itt vannak a menekültek, akik ugyanúgy segítségre szorulnak, tehát nekem kutya kötelességem segíteni. Az egyik legnagyobb micve (jócselekedet) az, amiért nem fogunk követlen viszonzást nyerni.
Jó, ha tudatosítjuk magunkban: ezek az emberek életükben elõször most, itt nálunk érzik a saját bõrükön, mit jelent az, hogy Európa. Ha azt, hogy odafordulunk hozzájuk, egyenrangú emberként tekintünk rájuk, és próbálunk a segítségükre lenni, akkor számukra ez lesz Európa. Ha ehelyett azzal találkoznak, hogy zárt vasúti kocsikban utaztatjuk õket étlen-szomjan, orvosi segítség és mindenféle információ nélkül, akkor számukra ezt fogja jelenteni Európa. Ezért is óriási, életveszélyes felelõtlenség, amit a magyar kormány mûvel.
Nem szoktad néha elsírni magad?
De. A napokban is elõfordult: égen-földön keresek egy tizenkét éves szír kisfiút, aki eltûnt Magyarországon, és a bátyja szeretné megtalálni. A szüleik nélkül indultak el, és a báty egy menekülttáborban várja, hogy valami hírt adjak a gyerekrõl. Azt mondta: elvesztette az otthonát és a családját, de Budapesten talált egy testvért; engem. Hárman indultak el Szíriából, gyalog, az öccse és a legjobb barátja volt vele. A testvérek muzulmánok, a barát keresztény. Amikor ez a muzulmán fiú a barátjával eljött hozzám tisztálkodni, pihenni néhány órát a vonatuk indulásáig, a tolmács elmondta nekik, hogy én pedig zsidó vagyok. Ahmed, aki az öccsét keresi, erre csak annyit mondott: „akkor mi unokatestvérek vagyunk".
Pár napja egy kifosztott szír házaspár kért segítséget a Déli pályaudvaron: elõször Törökországban, majd itt Magyarországon rabolták ki õket, semmijük sem maradt. A feleség szemébõl szótlanul potyogtak a könnyek, az ujját csavargatta, majd egyszer csak rám nézett, és megkérdezte, tudok-e segíteni eladni a gyûrût, amit a nagymamájától kapott.
Menekültek: Masszo és Ahmed Afganisztánból /Fotó: Déri Miklós
Menekültek: Masszo és Ahmed Afganisztánból /Fotó: Déri Miklós
Tartósan 35-40 fok meleg volt. Egyik hivatalban sem jutott eszébe senkinek, hogy vizet osszon?
Nem. Mint ahogy az sem jutott eszébe a MÁV-nak, hogy talán nem kéne lezárt vasúti kocsiban utaztatni a menekülteket Pécsrõl Budapestre. Hiába próbálták cáfolni a hírt, magam készítettem egy videót Kelenföldön, amin rajta van, ahogy az emberek dörömbölnek belülrõl a kocsi ajtaján. Nem lehetett kinyitni kívülrõl sem, csak egy speciális kulccsal.
Ez hátborzongatóan emlékeztet 1944-re.
Abszolút, de nem csak ez hátborzongató. Képzeljük el, mekkora katasztrófa történne, ha holnap Szegedtõl Debrecenen át Gyõrig azt mondaná az ország összes önkéntese, hogy már nem bírja az elképesztõen sok munkát, és nem csinálja tovább! A menekültek senkitõl nem kapnának vizet és ételt, senki nem kísérné õket a vonathoz, senki nem magyarázná el, mit kell csinálniuk, ha megérkeztek a táborba, senki nem gondoskodna arról, hogy elvégezhessék a szükségüket, hogy tisztálkodhassanak. Összeomlana az ellátás, és csak az maradna, amit az Orbán-rezsim produkál: a plakátok, a szögesdrót és a gyûlölet. Belegondolt ebbe valaki? Bár nem kívánom, hogy így legyen, de akkor végre szembesülnének a magyar állampolgárok azzal, hogy a kormány mennyire inkompetens.
A menekültek megsegítésére az adományokat ide várják.
Link
Mi történik egy menekülttel, miután átlépte Magyarország határát?
Ha elfogják, elõször a rendõrségre kerül negyvennyolc órára, utána a Bevándorlási Hivatal kirendeltségén kijelölnek számára egy tábort. Elõfordulhat, hogy valakit Röszkérõl elküldenek Budapestre, Nagyfára, Kiskunhalasra, Tatabányára vagy akár Debrecenbe is, hogy tábort jelöljenek ki a számára, onnan pedig újabb utazás veszi kezdetét.
Van abban valami logika, hogy kit hová küldenek?
Nincs. Az sem tudni, mi alapján regisztrálnak egyeseket Nagyfán, míg másokat Szegeden vagy bárhol máshol. Egyetlen szabály van: a kísérõ nélküli kiskorúakat, vagyis azokat, akik szülõ, nagyobb testvér, gyám nélkül érkeznek Magyarországra, a fóti gyerekmenekült-táborba kell küldeni. Elvileg nem zárják össze õket a többi tábor vadidegen felnõttjeivel, de a gyakorlatban ez nem így mûködik. 15-16 évesekre simán azt mondják, hogy elmúltak 18 évesek, és elküldik õket egy menekülttáborba úgy, hogy nincs senkijük.
Léderer András /Fotó: Mészáros Zsolt, nyugat.hu
Léderer András /Fotó: Mészáros Zsolt, nyugat.hu
Többnyire azért nincs, mert megölték a családjukat vagy elvesztették egymást az út során. Nagyon sokan Törökországtól gyalogolnak idáig. Ezt ne úgy képzelje el senki, hogy biztos nagyon fárasztó az út, de azért viszonylag konszolidáltan érkeznek. Nem! Lépten-nyomon kirabolják és bántják, õket. Sok olyan emberrel találkoztam, akiket Macedóniában, Bulgáriában a rendõrök és a határõrök vertek agyba-fõbe. Út közben sincsenek biztonságban, és simán elõfordulhat, hogy valaki családdal együtt indult el például Szíriából, de mire elért ide, már valahol elvesztették egymást a családtagok.
Ha az úton sikerül együtt maradnia a családnak, itt ügyelnek arra, hogy együtt is tartsák õket?
Nem. Ezek az emberek hihetetlenül rémültek, azt sem tudják, hol vannak, mi vár rájuk, és sok esetben még azzal is súlyosbodnak a problémáik, hogy szétszakítják a családjukat. Az egyik felét mondjuk Kiskunhalasra küldik, a másikat Röszkére, az egyiket hétfõn indítják el Röszkérõl Debrecenbe, a másikat szerdán Kiskunhalasról Vámosszabadiba. Az önkénteseken kívül senki semmit nem magyaráz el nekik. Tömegesen fordul elõ, hogy a szétszakított családok egy-egy tagja Budapest valamelyik pályaudvarán várja a csodát: hátha felbukkan a felesége, a férje, az anyja, az apja, a gyereke, a testvére. Nagyon nehéz megértetni velük, hogy erre alig van esély. Mi sem tudjuk, hol vannak. Legnagyobb valószínûséggel úgy találják meg õket, ha bemennek a számukra kijelölt helyre, és ott a Helsinki Bizottság jogászai, a Menedék Egyesület vagy civil segítõk megpróbálják kinyomozni, melyik táborban tartózkodnak a családtagok.
Kapnak valamiféle hatósági papírt a menekültek, aztán sorsukra hagyják õket?
Igen. Kapnak egy kétoldalas, magyar nyelvû (!) egyenszöveget. Benne van, melyik településen utalták be õket a táborba, hová kell menniük, és az irat alapján az adott viszonylatra meghatározott ideig, általában huszonnégy óráig, ingyenesen igénybe vehetik a MÁV-ot és a Volánbuszt. Ezt a papírt többnyire nemhogy megérteni, de elolvasni sem tudják, hiszen a latin betûket sem ismerik feltétlenül. Mi elkérjük tõlük az iratot, megnézzük a menetrendet, megbeszéljük a kalauzokkal, és egyeztetjük a többi állomással, hogy mikor hány emberre számítsanak. A menekültek közt testi és pszichés sérültek, kerekes székesek, siketnémák is vannak, õk végképp nem tudnának segítség nélkül boldogulni.
Az egyik önkéntesünk az elsõ napján a Déli pályaudvaron kereste a menetrendben, hogy mikor megy a vonat Vámosszabadiba. De oda egyáltalán nem megy vonat. Gyõrbe megy, onnan gyalog, busszal vagy taxival lehet eljutni a településre. Ha ezt egy átlagos pesti, magyar állampolgár nem tudja, hogyan várhatják el, hogy egy latin betûket nem ismerõ, magyarul nem beszélõ, ötszáz kilométert borzasztó állapotban átutazó, éhes, szomjas ember majd magától kitalálja? Már azt sem egyszerû kideríteni, hogy Budapest melyik pályaudvaráról megy a vonata, ráadásul a célállomás neve nem is az, mint ami a papírján szerepel. Nonszensz.
Mi történik, ha egy menekült huszonnégy órán belül nem jelenik meg a kijelölt táborban?
Ez augusztus 1-je óta azt jelenti, hogy nem hajlandó együttmûködni a magyar hatóságokkal. Az, hogy elvész Budapesten, mert nem találja meg a pályaudvarát, vagy véletlenül Kõbánya-Kispesten száll le a vonatról, mert azt hiszi, hogy már Budapest központjába ért, „hivatalból" senkit nem érdekel. Ha valaki végiggondolja az apró lépéseket, egyszer csak rádöbben, mennyire elképesztõ, ami történik. Mi tudjuk, hogy Gyõr-Gyárváros állomás még nem Gyõr, de egy menekült megörül, hogy felismerte azt a négy betût, amit a papírján is lát, és leszáll. Attól kezdve elveszett, ha pedig a hatóságok találják meg elõször, máris van jogalapjuk Szerbiába toloncolni: nem mûködött együtt a hatóságokkal, nem ment be határidõre a kijelölt táborba. Bár a gyakorlat eddig ilyen szigort nem mutat, a felhatalmazása megvan erre az érintett szerveknek.
Menekültek /Fotó: Déri Miklós
Menekültek /Fotó: Déri Miklós
Józan ésszel könnyû belátni, hogy teljesíthetetlen feltételeket szabnak a menekülteknek. Elképzelhetõ, hogy szándékosan, mert az a cél, hogy visszatoloncolják õket?
Ha a cél talán nem is ez, a végeredmény ahhoz közelít. Egyfelõl az augusztus 1-jén életbe lépett törvényi szabályozás, amely döbbenetes módon biztonságos országnak minõsítette Szerbiát, nem ad sok mérlegelési lehetõséget a bevándorlási hivatalnak, és bizonyos tekintetben a hatóságoknak sincs nagy mozgásterük. Egyénileg sokan megtesznek minden tõlük telhetõt a hivatalnál, a rendõrségnél, de ismerek olyan munkatársakat is, akik egyáltalán nem segítõkészek.
Másfelõl azt az embertömeget, amely az elmúlt hónapokban Magyarországra érkezett, a tizedére, huszadára tervezett intézményrendszer és ügyintézõi állomány fizikailag képtelen ellátni. Egyszerûen nem bírják. A magyar kormány pedig ahelyett, hogy növelné az ügyintézõk számát a különbözõ hivatalokban, különvonatokat és -buszokat indítana a menekülteknek, és igyekezne emberhez méltó körülményeket teremteni a táborokban, eltapsol 22-25 milliárd forintot egy semmire sem jó kerítésre.
Nem derült égbõl villámcsapásként jött a menekültáradat, hónapokkal ezelõtt lehetett tudni, hogy migránsok ezrei érkeznek majd hozzánk. Mit gondolsz, miért nem tett, tesz semmit a kormány?
Mindenekelõtt azért, mert velejéig aljas. Hónapokkal ezelõtt elindult egy végtelenül primitív kampány a bevándorlók elleni gyûlölet gerjesztésére. Ha nincs probléma, nem lehet „megvédjük a hazát" hisztit generálni, ezért a kormány problémát kreál: a forrásokat nem a megfelelõ helyre csoportosítja, hanem helyette plakátokat és kerítést gyárt, aminek semmi értelme, de meg lehet mutatni este a híradóban, hogy áll a vártán, hiszen épül a hatalmas szögesdrót.
Semmilyen szempontból nem lesz jobb a helyzet, sõt, de azokban, akik nem találkoznak naponta szemtõl szembe ezzel a problémával, elültetik, hogy az „illegális" bevándorlók büdösek, koszosak, agresszívek, betegségeket terjesztenek és még magyarul sem beszélnek, tehát utálni kell õket. Ha már elég nagy a gyûlölet, egy eleve problémás történetet valódi krízissé lehet fokozni. Ez a kormány célja. Nem vagyok benne biztos, hogy végiggondolták, milyen következményei lehetnek annak, hogy a magyar állam gyakorlatilag semmilyen ellátást nem nyújt ezeknek az embereknek. Ha itt baj lesz, azért egyedül az Orbán-kormányt terheli a felelõsség.
Gyakorlatilag az önkéntesek végzik el az összes olyan feladatot, amit az államnak kellene. A saját pénzetekbõl és adományokból teremtitek elõ az ehhez szükséges forrást. Hová megy az EU-tól kapott rengeteg pénz?
A megnövekedett tömeg miatt a szokásos összegen kívül pluszpénzt biztosított Magyarországnak az EU, de fogalmunk sincs, mire költi a kormány. Borzalmas az egészségügyi helyzet a menekülttáborokban, de egyetlen orvossal sem lett több. Az egyik helyre bement négy külföldi, itt tanuló, végzõs orvostanhallgató, és sírva mondták, hogy ilyet még soha nem éltek meg. Annyira nincs orvosi ellátás, hogy egy doboz ragtapaszért is úgy tekintettek rájuk, mint a megváltóra. Ott van ezerötszáz ember, a sor végtelen, és õk négyen képtelenek rajtuk segíteni. Egyszerûen nem bírták az ott uralkodó rettenetes állapotok lelki terhét. Lehetne arra hivatkozni, hogy két nap alatt nem tud mindent elintézni a kormány, de én már lassan három hónapja vagyok kint az utcán, és ez alatt semmit sem változott a hozzáállás.
Menekültek: Jara, Szidra, Mohamed, Neszri, Hend Szíriából /Fotó: Déri Miklós
Menekültek: Jara, Szidra, Mohamed, Neszri, Hend Szíriából /Fotó: Déri Miklós
Az önkéntesek unszolására a fõváros közel egy hónapja két különbuszt biztosít a menekülteknek a budapesti pályaudvarok között. Szintén a fõváros jelölt ki úgynevezett tranzitzónákat a három fõvárosi fõpályaudvar környékén azzal a céllal, hogy az átutazó menekültek lehetõség szerint ott tartózkodjanak. A legújabb hírek szerint ezeket meg akarja szüntetni a fõpolgármester. A buszok léte, valamint a zónák mellett az önkénteseknek átadott raktárhelyiségek vagy konténerek és az ingyenesen használható nyilvános WC-k segítik az önkéntesek munkáját, de legfeljebb tûzoltásra elegendõek.
Hamarosan itt az õsz, az emberek jó része már most is fázik esténként. Teljesen világos, hogy az eddigi gyakorlat fenntarthatatlan az õszi-téli hónapokban. Mások az akut problémák nyáron, mint õsszel-télen. A negyvenfokos pesti nyárban sok más önkénteshez hasonlóan én is vittem haza menedékkérõket tisztálkodni: voltak, akik hetek óta akkor kaptak elõször lehetõséget a zuhanyozásra. Ez emberhez méltatlan. De õsszel és télen hiába tudnak lezuhanyozni forró vízben, ha utána a szabad ég alatt kell tölteniük az éjszakát.
Attól tartok, ez a tudatos megalázásuk része.
Így van. Teljes bizonytalanságban és megalázottságban tartják õket: nem tudják, mi történik velük, miért vannak börtönben, miért vannak esetleg megbilincselve, egyáltalán, börtönben vannak-e vagy csak ilyen itt a fogadtatás, miért vesznek tõlük ujjlenyomatot, miért fényképezik le õket. Nagyon sokan rettegnek, hogy kiderül: itt vannak Európában, és otthon a családjukat megkeresi és megöli az Iszlám Állam vagy valamelyik más szélsõséges szervezet. Az, hogy tisztálkodni sem tudnak, pluszmegalázás. Teljesen lefagytam, elnémultam, amikor odajöttek hozzám férfiak, hihetetlenül rossz állapotban, rongyosan, némelyek csontsoványra fogyva, hogy szerezzek nekik egy inget. Találtunk is. Tiszták voltak, de nyilván nem vasalták ki õket, és akkor ezek a végtelenül elgyötört emberek azt próbálták megértetni, hogy az nem jó, nekik egy rendes ing kell, mert ennyi maradt a méltóságukból.
A nyelvi nehézségeket is döntõen önkéntesekkel küzditek le. Nem lenne kötelessége a hatóságnak tolmácsot alkalmazni?
De, csak erre sem jut pénz, illetve ember. Azon a bizonyos papíron aláíratják a menedékkérõkkel, hogy mindenféle tájékoztatást megkaptak. Én tudom, mennyi idõ mindent elmagyarázni, hogy valamit értsenek abból, milyen ellátásra jogosultak, milyen lehetõségeik vannak, éppen mi történik velük. Kizárt, hogy az az embertömeg, amelyik aláírta a papírt, tisztában van a jogaival, és felvilágosították bármirõl is. És hiába van sok önkéntes, aki még a nyelvet is beszéli, nem engedik be a határrendészeti kirendeltségre, hogy segítsen. Civilként nem csak az idõnk, az energiánk és a pénztárcánk véges, hanem van egy jogi határa is annak, amit megtehetünk.
Találkoztál bárhol például a Vöröskereszt munkatársaival?
Nem, és nagyon szeretném tudni, hol vannak, mit csinálnak ilyenkor. Ugyanez vonatkozik a baptistákra, az ökumenikusokra és az összes többi hivatásos segélyszervezetre is. Egyetlen ismert nagy képviselõjük van jelen, amelyik látható, érzékelhetõ segítséget nyújt: a Máltai Szeretetszolgálat. Nekik van egy utcai orvos-mentõ autójuk a Keleti pályaudvaron. Szintén az önkéntesek érték el, hogy legyen. Viszont az az Evangéliumi Testvérközösség, amelytõl a magyar állam megvonta az egyházi minõsítést, együtt van velünk, és rengeteget segítenek: a legutóbbi hatalmas viharok idején nélkülük például nem tudtuk volna elszállásolni a szabad ég alatt rekedt embereket. Az Iványi Gábor-féle humanitárius szervezet ténylegesen magáénak érzi a menekültügyet.
Léderer András /Fotó: Mészáros Zsolt, nyugat.hu
Léderer András /Fotó: Mészáros Zsolt, nyugat.hu
Zsidó egyházi vagy világi szervezetek rész vesznek a segítõmunkában?
Az utcán velük sem találkoztam egyelõre, bár keresték már a kapcsolatot, hogy hogyan tudnának segíteni. Egyszer egy, a zsidó közösségbõl ismert idõsebb úr nekem szegezte a kérdést: zsidó létemre hogy lehetek olyan hülye, hogy segítek a menekülteknek? Hiszen ezek terroristák lesznek. Azért segítek, mert zsidóként a holokausztból levonandó legfontosabb személyes következtetésem az: nem nézhetem tétlenül, hogy az állam tudatosan magára hagy csoportokat. E mellett soha többé nem mehetünk el szó nélkül, mert nekünk is így kezdõdött a történetünk. Kis kirekesztéssel, kis megalázással, sorsunka hagyással, és pontosan tudjuk, mi lett a vége. Abból indulok ki, hány ember pusztult el csupán azért, mert senki nem nyújtott nekik segítséget. Most itt vannak a menekültek, akik ugyanúgy segítségre szorulnak, tehát nekem kutya kötelességem segíteni. Az egyik legnagyobb micve (jócselekedet) az, amiért nem fogunk követlen viszonzást nyerni.
Jó, ha tudatosítjuk magunkban: ezek az emberek életükben elõször most, itt nálunk érzik a saját bõrükön, mit jelent az, hogy Európa. Ha azt, hogy odafordulunk hozzájuk, egyenrangú emberként tekintünk rájuk, és próbálunk a segítségükre lenni, akkor számukra ez lesz Európa. Ha ehelyett azzal találkoznak, hogy zárt vasúti kocsikban utaztatjuk õket étlen-szomjan, orvosi segítség és mindenféle információ nélkül, akkor számukra ezt fogja jelenteni Európa. Ezért is óriási, életveszélyes felelõtlenség, amit a magyar kormány mûvel.
Nem szoktad néha elsírni magad?
De. A napokban is elõfordult: égen-földön keresek egy tizenkét éves szír kisfiút, aki eltûnt Magyarországon, és a bátyja szeretné megtalálni. A szüleik nélkül indultak el, és a báty egy menekülttáborban várja, hogy valami hírt adjak a gyerekrõl. Azt mondta: elvesztette az otthonát és a családját, de Budapesten talált egy testvért; engem. Hárman indultak el Szíriából, gyalog, az öccse és a legjobb barátja volt vele. A testvérek muzulmánok, a barát keresztény. Amikor ez a muzulmán fiú a barátjával eljött hozzám tisztálkodni, pihenni néhány órát a vonatuk indulásáig, a tolmács elmondta nekik, hogy én pedig zsidó vagyok. Ahmed, aki az öccsét keresi, erre csak annyit mondott: „akkor mi unokatestvérek vagyunk".
Pár napja egy kifosztott szír házaspár kért segítséget a Déli pályaudvaron: elõször Törökországban, majd itt Magyarországon rabolták ki õket, semmijük sem maradt. A feleség szemébõl szótlanul potyogtak a könnyek, az ujját csavargatta, majd egyszer csak rám nézett, és megkérdezte, tudok-e segíteni eladni a gyûrût, amit a nagymamájától kapott.
Menekültek: Masszo és Ahmed Afganisztánból /Fotó: Déri Miklós
Menekültek: Masszo és Ahmed Afganisztánból /Fotó: Déri Miklós
Tartósan 35-40 fok meleg volt. Egyik hivatalban sem jutott eszébe senkinek, hogy vizet osszon?
Nem. Mint ahogy az sem jutott eszébe a MÁV-nak, hogy talán nem kéne lezárt vasúti kocsiban utaztatni a menekülteket Pécsrõl Budapestre. Hiába próbálták cáfolni a hírt, magam készítettem egy videót Kelenföldön, amin rajta van, ahogy az emberek dörömbölnek belülrõl a kocsi ajtaján. Nem lehetett kinyitni kívülrõl sem, csak egy speciális kulccsal.
Ez hátborzongatóan emlékeztet 1944-re.
Abszolút, de nem csak ez hátborzongató. Képzeljük el, mekkora katasztrófa történne, ha holnap Szegedtõl Debrecenen át Gyõrig azt mondaná az ország összes önkéntese, hogy már nem bírja az elképesztõen sok munkát, és nem csinálja tovább! A menekültek senkitõl nem kapnának vizet és ételt, senki nem kísérné õket a vonathoz, senki nem magyarázná el, mit kell csinálniuk, ha megérkeztek a táborba, senki nem gondoskodna arról, hogy elvégezhessék a szükségüket, hogy tisztálkodhassanak. Összeomlana az ellátás, és csak az maradna, amit az Orbán-rezsim produkál: a plakátok, a szögesdrót és a gyûlölet. Belegondolt ebbe valaki? Bár nem kívánom, hogy így legyen, de akkor végre szembesülnének a magyar állampolgárok azzal, hogy a kormány mennyire inkompetens.
A menekültek megsegítésére az adományokat ide várják.
Link
Hozzaszolasok
Oldal: 2 / 2: 12
#11 |
GERRY
- 2015. August 28. 16:06:17
#12 |
repuloszonyeg
- 2015. August 29. 18:35:26
#13 |
Perje
- 2015. August 29. 19:57:01
Oldal: 2 / 2: 12
Hozzaszolas küldése
Hozzaszolas küldéséhez be kell jelentkezni.