Navigacio
Szakmai oldal:
RSS
Jásdi Kiss Imre: Hatodik Pecsét
Bejelentkezés
üdvözlet
A MAI NAPTÓL (2015/09/22) AZ ÚJ WEBOLDALUNK A: HTTP://POSTAIMRE.MAGYARNEMZETIKORMANY.COM :)
.....................
(A www.postaimre.net a továbbiakban szakmai oldalként müködik
az egykoti www.magyarnemzetikormany.com/pi-klub cím - archiv oldalként, amint tapasztalhatjátok - még mindig elérhetö.)
.....................
(A www.postaimre.net a továbbiakban szakmai oldalként müködik
az egykoti www.magyarnemzetikormany.com/pi-klub cím - archiv oldalként, amint tapasztalhatjátok - még mindig elérhetö.)
Alakul az új világrend
Írásomban egy amerikai és egy orosz politikai stratégával készített interjú alapján teszek kísérletet a két birodalomra jellemzõ elképzelések különbözõségének felvázolására.
George Friedman a Stratfor nevû amerikai hírszerzõ és elemzõcég alapítója és elnöke. Az 1949-ben született Friedman holokauszttúlélõ szüleivel együtt Budapestrõl emigrált az Egyesült Államokba. Elsõsorban befolyása és kapcsolatrendszere miatt megkerülhetetlen, intellektuális tevékenységének színvonala és fõleg eredetisége erõsen vitatható.
Az árnyék-CIA-nek is nevezett cég vezetõje The Next 100 Years (A következõ száz év) címû könyvében egy amerikai–lengyel–román szövetség létrejöttét jósolja. Elemzése szerint az egész világon az európai helyzet határozza meg az erõegyensúlyt. Magyarország két okból is fontos az Egyesült Államok számára: „Az egyik, mert van egy nagyon szép légibázisuk, Taszár, amely érdekel minket. Mindenekelõtt azonban ha Románia és Lengyelország is a szövetségesünk, akkor szükséges az észak–déli összeköttetés.” Késõbb még hozzáteszi: „Van a román–lengyel viszony, az Egyesült Államok támogatja. Magyarország közöttük van, hogyan is vonhatná ki magát ebbõl az alapvetõ stratégiai kapcsolatrendszerbõl?” De ez nem egy örökre szóló házasság, „hanem Magyarország érdeke, amit az önök miniszterelnöke meg is ért”. Eléggé nyilvánvaló: ez nem a diplomáciában szokásos hangvétel.
Az orosz titkosszolgálatot nem sokra tartja, Oroszország esetében pedig „egy olyan állam alkotóelemeit” látja, amely nem fenntartható. Friedman szerint 2025-re a gazdasági nyomás „megteszi ugyanazt Putyinnal, amit a cárral is tett”. Ez az állítás azért is meglepõ, mert a cári rendszert nyugatról pénzelt kommunisták döntötték meg.
A Stratfor vezetõje – egyébként helyesen – a politikai döntéseket az érdekekre vezeti vissza. Csak az a bosszantó, hogy minderrõl úgy beszél, mintha nagy titkok tudója lenne. Persze õ megteheti, hogy kimondja: „Izrael egy Al-Kaida-származékot támogat, mert ez áll érdekében”.
A cinikus Friedman szerint az Egyesült Államok nem tehetõ felelõssé a közel-keleti helyzetért. Véleménye szerint négy õshonos hatalom van a régióban: Irán, Törökország, Izrael és Szaúd-Arábia. „Nagyon különbözõek, csak az egyik arab, a többiek nem szeretik egymást, és mindez nagyon kielégítõ így az Egyesült Államok számára. Egy a közös bennük, hogy míg az amerikaiak tudnak vezetni, közülük egyik sem.”
Friedman úr nem szól róla, de az egyik „õshonos” nem arab hatalomhoz az Egyesült Államokat deklaráltan is különleges politikai-szövetségesi viszony fûzi. Hogy Izrael állam képviselõi sem tudnak vezetni, az kétségkívül új információ. De az elmúlt két évtizedben az Egyesült Államoknak sem sikerült bizonyítania vezetõi képességeit. Az Irakban és Afganisztánban végrehajtott értelmetlen pusztítás után az úgynevezett arab tavasz támogatásával az egész közel-keleti régiót sikerült destabilizálnia.
Az viszont vitathatatlan, hogy a globalista-atlantista birodalom egyik ismert nyomásgyakorlójának van humorérzéke. Arra a kérdésre, hogy „lehet-e esélye a túlélésre ebben a közegben az elmúlt évek orosz–magyar közeledését uraló terveknek, a paksi atomerõmû-bõvítésnek és a déli energiafolyosónak”, Friedman úr mindent elsöprõ választ adott: „Bizonyos, hogy túlélhetik. Az oroszok tudják, hogyan kell építeni nukleáris erõmûvet. Csernobilban is megmutatták, nagyszerû volt.” (Zord Gábor László interjúja, Magyar Nemzet, 2015. június 25.)
Nem sokkal késõbb hasonló témájú interjú jelent meg a lapban Fjodor Lukjanovval, aki az orosz Kül- és Védelempolitikai Tanács elnöke. Õ arról beszélt, hogy napjaink jellemzõje a bizonytalanság, és az Amerika egyeduralmára épített világrend válságban van. Ennek egyik bizonyítéka Washington katasztrofális politikája a Közel-Keleten. Szerinte Kína jobban tart e bizonytalanságtól, mint bárki más. A Krím félszigettel kapcsolatban kifejtette, hogy a lakosság népszavazáson erõsítette meg csatlakozási szándékát, ráadásul az úgynevezett kijevi forradalmárok fellépése közvetlen orosz–ukrán háborúval fenyegetett, ezért Oroszországnak lépnie kellett. A szakértõ szerint a bizonytalanság elõbb-utóbb eléri az olyan országokat is, mint Szaúd-Arábia, ami tovább növeli a káoszt.
Felhívta a figyelmet arra, hogy „a Kína körüli tengereken élezõdik a szembenállás, hiszen Peking a befolyás kiterjesztését törvényes jogának tekinti, az Egyesült Államok viszont térségbeli vezetõi pozíciója gyengítéseként érzékeli”. Értékelése szerint a TTIP ellen szervezõdõ Moszkva–Peking-szövetség csak formálisan Nyugat-ellenes, mert ennél fontosabb a „gazdasági együttmûködésen alapuló eurázsiai stabilitás, az Eurázsiai Gazdasági Unió és a Selyemút által fémjelzett projektek összekapcsolása”. Az orosz geopolitikai stratégia józanságára utal az alábbi meglepõ idézet: „Nézze, Kínával versenyre kelni Oroszország nem képes. Éppen ezért a Kreml helyesen gondolkodik, amikor nem harcolni akar a kínai elképzelésekkel, hanem ráépül ezekre, és igyekszik pozíciókat fogni.”
Lukjanov nagy kihívásnak tartja, hogy a kulturális értelemben vett európai orientációt miként lehet összeegyeztetni a mindenekelõtt a gazdaságra, bizonyos tekintetben a politikára koncentráló ázsiai nyitással. De a „legfontosabb feladat ma ennek az eurázsiaiságnak a pragmatizálása. Semmi szükség egy hanyatló korszak valóságtól elszakadt értelmiségi gondolkodásának felélesztésére. Aktív, alkotó eurázsiaiságra van szükség, olyanra, amely lehetõségként tekint erre a hatalmas területre, s amely abból indul ki, hogy Eurázsia a fejlõdés új központja legyen.” Oroszországban identitáskeresés folyik, ám ennek jellege szerinte nem expanzív, hanem bezárkózó. (Stier Gábor interjúja, Magyar Nemzet, 2015. augusztus 21.)
A két interjúban elhangzottak mögött ott húzódik az a közös felismerés, hogy Európa és Oroszország esetleges szoros szövetségkötése esetén az Amerikai Egyesült Államok elveszítené a világban betöltött vezetõ helyét. A válságba sodródó Európa számára némi reményre ad okot egy olyan politikai filozófia jelenléte Oroszországban, amelyik mentes az Európa-ellenességtõl, és kész a kölcsönösen elõnyös együttmûködési formákra.
Mindentõl függetlenül: Eurázsia létrejöttének alapvetõ feltétele az egész világot megosztó amerikai intrikák semlegesítése.Link
George Friedman a Stratfor nevû amerikai hírszerzõ és elemzõcég alapítója és elnöke. Az 1949-ben született Friedman holokauszttúlélõ szüleivel együtt Budapestrõl emigrált az Egyesült Államokba. Elsõsorban befolyása és kapcsolatrendszere miatt megkerülhetetlen, intellektuális tevékenységének színvonala és fõleg eredetisége erõsen vitatható.
Az árnyék-CIA-nek is nevezett cég vezetõje The Next 100 Years (A következõ száz év) címû könyvében egy amerikai–lengyel–román szövetség létrejöttét jósolja. Elemzése szerint az egész világon az európai helyzet határozza meg az erõegyensúlyt. Magyarország két okból is fontos az Egyesült Államok számára: „Az egyik, mert van egy nagyon szép légibázisuk, Taszár, amely érdekel minket. Mindenekelõtt azonban ha Románia és Lengyelország is a szövetségesünk, akkor szükséges az észak–déli összeköttetés.” Késõbb még hozzáteszi: „Van a román–lengyel viszony, az Egyesült Államok támogatja. Magyarország közöttük van, hogyan is vonhatná ki magát ebbõl az alapvetõ stratégiai kapcsolatrendszerbõl?” De ez nem egy örökre szóló házasság, „hanem Magyarország érdeke, amit az önök miniszterelnöke meg is ért”. Eléggé nyilvánvaló: ez nem a diplomáciában szokásos hangvétel.
Az orosz titkosszolgálatot nem sokra tartja, Oroszország esetében pedig „egy olyan állam alkotóelemeit” látja, amely nem fenntartható. Friedman szerint 2025-re a gazdasági nyomás „megteszi ugyanazt Putyinnal, amit a cárral is tett”. Ez az állítás azért is meglepõ, mert a cári rendszert nyugatról pénzelt kommunisták döntötték meg.
A Stratfor vezetõje – egyébként helyesen – a politikai döntéseket az érdekekre vezeti vissza. Csak az a bosszantó, hogy minderrõl úgy beszél, mintha nagy titkok tudója lenne. Persze õ megteheti, hogy kimondja: „Izrael egy Al-Kaida-származékot támogat, mert ez áll érdekében”.
A cinikus Friedman szerint az Egyesült Államok nem tehetõ felelõssé a közel-keleti helyzetért. Véleménye szerint négy õshonos hatalom van a régióban: Irán, Törökország, Izrael és Szaúd-Arábia. „Nagyon különbözõek, csak az egyik arab, a többiek nem szeretik egymást, és mindez nagyon kielégítõ így az Egyesült Államok számára. Egy a közös bennük, hogy míg az amerikaiak tudnak vezetni, közülük egyik sem.”
Friedman úr nem szól róla, de az egyik „õshonos” nem arab hatalomhoz az Egyesült Államokat deklaráltan is különleges politikai-szövetségesi viszony fûzi. Hogy Izrael állam képviselõi sem tudnak vezetni, az kétségkívül új információ. De az elmúlt két évtizedben az Egyesült Államoknak sem sikerült bizonyítania vezetõi képességeit. Az Irakban és Afganisztánban végrehajtott értelmetlen pusztítás után az úgynevezett arab tavasz támogatásával az egész közel-keleti régiót sikerült destabilizálnia.
Az viszont vitathatatlan, hogy a globalista-atlantista birodalom egyik ismert nyomásgyakorlójának van humorérzéke. Arra a kérdésre, hogy „lehet-e esélye a túlélésre ebben a közegben az elmúlt évek orosz–magyar közeledését uraló terveknek, a paksi atomerõmû-bõvítésnek és a déli energiafolyosónak”, Friedman úr mindent elsöprõ választ adott: „Bizonyos, hogy túlélhetik. Az oroszok tudják, hogyan kell építeni nukleáris erõmûvet. Csernobilban is megmutatták, nagyszerû volt.” (Zord Gábor László interjúja, Magyar Nemzet, 2015. június 25.)
Nem sokkal késõbb hasonló témájú interjú jelent meg a lapban Fjodor Lukjanovval, aki az orosz Kül- és Védelempolitikai Tanács elnöke. Õ arról beszélt, hogy napjaink jellemzõje a bizonytalanság, és az Amerika egyeduralmára épített világrend válságban van. Ennek egyik bizonyítéka Washington katasztrofális politikája a Közel-Keleten. Szerinte Kína jobban tart e bizonytalanságtól, mint bárki más. A Krím félszigettel kapcsolatban kifejtette, hogy a lakosság népszavazáson erõsítette meg csatlakozási szándékát, ráadásul az úgynevezett kijevi forradalmárok fellépése közvetlen orosz–ukrán háborúval fenyegetett, ezért Oroszországnak lépnie kellett. A szakértõ szerint a bizonytalanság elõbb-utóbb eléri az olyan országokat is, mint Szaúd-Arábia, ami tovább növeli a káoszt.
Felhívta a figyelmet arra, hogy „a Kína körüli tengereken élezõdik a szembenállás, hiszen Peking a befolyás kiterjesztését törvényes jogának tekinti, az Egyesült Államok viszont térségbeli vezetõi pozíciója gyengítéseként érzékeli”. Értékelése szerint a TTIP ellen szervezõdõ Moszkva–Peking-szövetség csak formálisan Nyugat-ellenes, mert ennél fontosabb a „gazdasági együttmûködésen alapuló eurázsiai stabilitás, az Eurázsiai Gazdasági Unió és a Selyemút által fémjelzett projektek összekapcsolása”. Az orosz geopolitikai stratégia józanságára utal az alábbi meglepõ idézet: „Nézze, Kínával versenyre kelni Oroszország nem képes. Éppen ezért a Kreml helyesen gondolkodik, amikor nem harcolni akar a kínai elképzelésekkel, hanem ráépül ezekre, és igyekszik pozíciókat fogni.”
Lukjanov nagy kihívásnak tartja, hogy a kulturális értelemben vett európai orientációt miként lehet összeegyeztetni a mindenekelõtt a gazdaságra, bizonyos tekintetben a politikára koncentráló ázsiai nyitással. De a „legfontosabb feladat ma ennek az eurázsiaiságnak a pragmatizálása. Semmi szükség egy hanyatló korszak valóságtól elszakadt értelmiségi gondolkodásának felélesztésére. Aktív, alkotó eurázsiaiságra van szükség, olyanra, amely lehetõségként tekint erre a hatalmas területre, s amely abból indul ki, hogy Eurázsia a fejlõdés új központja legyen.” Oroszországban identitáskeresés folyik, ám ennek jellege szerinte nem expanzív, hanem bezárkózó. (Stier Gábor interjúja, Magyar Nemzet, 2015. augusztus 21.)
A két interjúban elhangzottak mögött ott húzódik az a közös felismerés, hogy Európa és Oroszország esetleges szoros szövetségkötése esetén az Amerikai Egyesült Államok elveszítené a világban betöltött vezetõ helyét. A válságba sodródó Európa számára némi reményre ad okot egy olyan politikai filozófia jelenléte Oroszországban, amelyik mentes az Európa-ellenességtõl, és kész a kölcsönösen elõnyös együttmûködési formákra.
Mindentõl függetlenül: Eurázsia létrejöttének alapvetõ feltétele az egész világot megosztó amerikai intrikák semlegesítése.Link
Hozzaszolasok
#1 |
Kameleon
- 2015. September 16. 18:12:38
Hozzaszolas küldése
Hozzaszolas küldéséhez be kell jelentkezni.