Túl vagyunk a 2011-es népszámláláson, amely sok izgalmat nem tartogatott. Lehetett bosszankodni azon, hogy túl sokba kerül, meg miért kötelezõ, ki lehetett tölteni interneten keresztül – de maguk a kérdések meglehetõsen unalmasra sikeredtek. Leginkább a lakásunkról vallottunk, az egyetlen érdekes kérdés az volt, amely azt firtatta, milyen nyelven beszélünk a barátainkkal.

Ebbõl látszott, hogy mégiscsak akad valami furmány ott fönt, ahonnan a kérdõív érkezett: nem érték be azzal, hogy a nemzetiségi hovatartozásnál mindenki automatikusan a magyart jelöli meg.

Ma az ország legnagyobb részén ugye az a természetes, hogy mindannyian magyarnak érezzük magunkat, erre büszkék vagyunk, a himnusz hallatán könnycseppet ejtünk (ezen minden külföldi erõsen csodálkozik) stb. Kevesen gondolunk arra, hogy ereinkben nem kizárólag magyar vér folyik – pedig ez a mondat szinte mindannyiunkra vonatkozik. (Aki nem hiszi, nézzen utána a családfájának, garantálható, hogy csupán egy-két lépcsõfokot meg megmásznia visszafelé, és máris meglepetések érik.)

Mikor lettünk mindannyian magyarok?

Meglepetések szempontjából különösen veszélyeztetettek a magukat tõzsgyökeres budapesti magyarnak érzõk. A 150 évvel ezelõtti (nagyjából ekkor született a nagymamánk nagymamája) Buda, Pest és Óbuda nem nevezhetõk kifejezetetten magyar városoknak.

Hanák Péter történész egyik fõ szakterülete a dualizmus korának kutatása volt. „Urbanizáció és asszimiláció Budapesten a dualizmus korában” címû írásában statisztikai adatokat közöl a város lakosságáról.

Ezek szerint 1856-ban, néhány évvel a szabadságharc után a mai Budapest területének lakóinak 36,6%-a volt magyar, 56,4%-a német, 5%-a szlovák és 1,7%-a szerb anyanyelvû.

Három és fél évtized alatt jelentõsen változtak az arányok: 1890-re a magyarok száma meghaladja a kétharmadot (67,1%), a németeké egynegyed alá csökken (23,7%), a szlovákoké azonban valamelyest nõ (5,6%).

Hogy csináltuk?

Miért nõtt ilyen nagyban a magyarok aránya? Hanák Péter írásában több lehetséges magyarázatot is megemlít: nagyobb gyerekszám, mint a többi népnél, nagyobb arány az újonnan betelepülõk között, és természetesen nem hagyhatjuk figyelmen kívül az elmagyarosodást sem.

Míg 1880-ban a lakosok 57%-a, harminc évvel késõbb, 1920-ban már 86% vallotta anyanyelvének a magyart. A más nemzetiségekhez tartozóknál is jelentõsen növekedett a magyarul is beszélõk száma: 35-rõl 70%-ra (amibõl arra is lehet következtetni, hogy 1880-ban még nagyszerûen le lehetett élni egy életet itt anélkül, hogy valaki megtanult volna magyarul).

Miért nem voltak mind németek a németek?

Buda és Pest német nyelvû lakosai már a 17. század végétõl, a törökök kiûzése óta éltek itt, magukat német nyelvû magyaroknak tekintették. 1848/49 után sokan magyarosították a nevüket, és egyre inkább beolvadtak a többségi társadalomba.

Fónagy Zoltán történész szintén a 19. század magyarországi eseményeinek kutatója. Egyik, a budapesti németségrõl szóló írásában utal arra, hogy a kiegyezés utáni népszámlálásoknál még nem a nemzetiségre, hanem az anyanyelvre kérdeztek rá. Így a zsidóságot a megadott anyanyelv szerint a magyarokhoz vagy a németekhez számították (a jiddis nyelvet a német nyelvhez tartozónak tekintették).

A nagy kérdés: ki a magyar?

S hogy mi a tanulság mindebbõl? Ha már az öreganyád öreganyja is Budán vagy Pesten született, valószínû, hogy rosszul töltötted ki a népszámlálási kérdõívet, amikor magyarnak jelölted magad! Hacsaknem – magyar az, aki magyarnak érzi magát?

Hozzászólások: Link