Már nyavalyognak a zsiráfok is, hogy eztán nem nyavalyoghatnak kedvükre a saját talmudistáik miatt!
„Vegyenek el mindent, csak szabad sajtót adjanak, s nemzetem szabadsága, boldogsága felett kétségbe nem esem. Vagy nyomtatási szabadság, vagy a szabadság elnyomása. Itt középút nincs, én a sajtó szabadságára voksolok.” Egy ifjú jogász (késõbb politikus: bizonyos Kossuth) mondta ezt a zempléni megyegyûlésben, az 1830-as évek elején.

Mai pályatársai, kik zömmel szintén jogászból lettek politikussá, vele ellentétben a nyomtatási (és minden más) szabadság elnyomására voksolnak hamarosan (bizonyos Rogán és társai beadványa nyomán, bizonyos Orbán akarata szerint). Elvettek már szinte mindent, ami a demokrácia mûködéséhez nélkülözhetetlen; most a szabad sajtót is elveszik: nemzetünk szabadsága s boldogsága felõl nyugodtan kétségbe eshetünk tehát.

A szabad sajtót megfojtó törvényjavaslat durvaságait (finomságai nincsenek) nem részletezem. Azt sem érdemes már taglalni, hogy a szóban forgó törvény s a végrehajtására rendelt médiahatóság a regnáló hatalom mûködésének szerves és okszerû részét képezi – ez a hatalom e nélkül is néven nevezhetõ: diktatúra.

„A kormány gazdasági és politikai nyomással növelni akarja az állami részvételt a nyomtatott sajtóban... Az összehangolt pártkampányok... aláássák a nyilvánosság alkotmányos intézményrendszerét... a megfélemlítõ kampányok szervezõi a múltból túlságosan is jól ismert eszközök bevezetésével az egész társadalmat akarják megfélemlíteni.”

Ez a MÚOSZ állásfoglalása. Sajnos nem 2010 decemberébõl, hanem 1992 februárjából való. A kiváltó oka akkor az volt, hogy a tulajdonos halála után csõdbe ment Maxwell-birodalom részét képezõ Esti Hírlapot (a privatizációkor szerzõdésbe foglalt elõvásárlási jogával élve) visszavásárolta az állami kézben lévõ Hírlapkiadó. A HVG adatai szerint az állami tulajdonú napilapok példányszáma ezzel 38 ezerrõl 106 ezerre emelkedett (Pest Megyei Hírlap + Esti Hírlap) – a nem állami tulajdonúaké pedig 2 millió 428 ezerrõl 2 millió 360 ezerre csökkent. A kormányhoz közelálló napilapok példányszáma így 5-rõl 7,5 százalékra nõtt a független (ellenzéki) 95-92,5 százalékkal szemben. A maihoz hasonló sajtórendészeti törvényrõl és média-számonkérõszékrõl akkor még senki se álmodott.

Ma, amikor mindez valósággá válik, ilyen fõ- és alcímmel ellátott szöveg jelent meg a MÚOSZ honlapján: „Jogbizonytalanságot idéz elõ az új médiatörvény-tervezet. Az új médiatörvénnyel, ha a benyújtott tervezetet megszavazza a parlament, a médiaalkotmányban általános deklarációként megfogalmazott normák konkrét hatósági megítélése és szankcionálása válik lehetõvé valamennyi médiaágazatban.” Mindez még csak nem is önálló állásfoglalás – csupán illedelmes levél a parlament illetékes bizottságához.

Mintha eltévedtünk volna az idõben.
„A rádió és a televízió, valamint az MTI a kormány szócsöve... Az ellenzék nem tud a néphez szólni. A kormányon levõ konzervatív párttal ellenkezõ minden hangot elnémítanak... Újra cenzúráznak... Európa segíts! Az információ rab, mint a kommunista idõkben.”

Ezek a köztársasági elnök vészkiáltásai. Mondanom sem kell, ezek se 2010-bõl valók: Göncz Árpád 1993 novemberében nyilatkozott így a La Stampa címû olasz lapnak. A kormánynak fél éve volt hátra a biztos vereségig s a távozásig – a miniszterelnök haldoklott.

„A napi politikából már rég kivonultam. Amit kellett, megtettem, idejében. Ez nem jelenti azt, hogy a mai történésekrõl ne lenne véleményem. Demokráciáról, állampolgári jogokról, kötelességekrõl, politikusi jogokról, kisebbségrõl, többségrõl, toleranciáról, felelõsségrõl ugyanazt gondolom, mint egész életemben.” Ezek a volt elnök mai szavai. Egy hosszú interjú végén olvashatók, ami az ekultura.hu címû internetes lapnak készült – mûfordítói tevékenységérõl. A végén kis szuvenír: „Üdvözlöm az e-kultúra olvasóit. Örülök, hogy eszükbe jutottam. Göncz Árpád, 2010. november 18.”

Mi is örülünk.
Ám még jobban örülnénk, ha a volt elnök úgy gondolná, ma is van mondani- s tennivalója. Amikor a rádió és a televízió, valamint az MTI valóban a kormány szócsöve, amikor az információ holnap valóban rabbá lesz, mint a kommunista idõkben.

Örülnénk, ha Mádl Ferenc se hallgatna. Ha tanújelét adná, hogy legalább sejti, mi is történik azzal a köztársasággal, amelynek öt évig az elnöke volt. Ha a hivatalából szintén távozott Sólyom László kevésbé száraz jogászi terminológiával, óvatosan, kompenzálva nyilatkozna meg a demokratikus jogállam lerombolása és a sajtószabadság megfojtása idején. (Ha már egyszer nem ismerte föl a veszélyt akkor, mikor még hivatalban volt.) Örülnénk, ha mindhárman úgy gondolnák, hogy az elnökség – „a demokratikus államszervezet mûködése feletti õrködés” feladata – életfogytig szól, és közösen kiáltanák: „Európa, segíts!”

Örülnénk (örültünk volna), ha minden, létében fenyegetett újság egyazon napon jelenne (jelent volna) meg üres címoldallal, s ha ugyanekkor minden létében fenyegetett rádió és televízió órákon át szünetjelet sugározna. Örülnénk, ha a MÚOSZ elnöksége sem tudálékos leveleket irkálna a diktatúra parlamentjének, hanem rendkívüli kongresszust tartana, ahol nemzetközi sajtókonferenciát hívna össze minden nyugati lap, rádió, televízió és hírügynökség tudósítója számára, és elmondaná nekik, mit akar tenni a magyar sajtóval az elnyomó hatalom. Hogy a demokratikus országokat magába foglaló Európai Unió egyik tagállamában diktatúra épül!

Az egész magyar sajtónak; minden lapnak, rádiónak, tévének és internetes portálnak; az újságírók érdekvédelmi szervezeteinek; a demokratikus pártoknak és a civileknek; minden magyar demokratának egyszerre, az összes rendelkezésre álló eszközzel, a lehetõ legnagyobb publicitásra és hatásra törekedve, lankadatlanul és folyamatosan kellene tiltakoznia a sajtószabadság eltiprása ellen.

Ennek volna hatása.

Ezt értenék: Európában is – Magyarországon is.

Januárban már késõ lesz.

Forrás: Link