Vérfagyasztó Orbán mondata
Noha máig nem tudni, mire jutott egymással Vlagyimir Putyin orosz és Orbán Viktor magyar miniszterelnök kettejük moszkvai csúcstalálkozóján, bevett szokás „reálpolitikai fordulatról” beszélni a magyar–orosz viszonyban. Már ami a magyar felet illeti. Elemzõk magától értetõdõnek gondolják, hogy ugyanaz az Orbán, aki Oroszország, olykor a Gazprom gyarmataként vizionálta a szocialista/szabad demokrata vezetésû Magyarországot, hatalomra jutván 180 fokos fordulatot hajtott végre. Ez tévedés. Vannak elõzmények, de ami Orbánt illeti, létezik egy hatalmas adag amnézia is. ACZÉL ENDRE írása.

Orbán Viktor valamilyen vonzó ideológiai mázzal kenje be, hogy önnön politikai fordulatait, akár a leghajmeresztõbbeket is, valamilyen vonzó ideológiai mázzal kenje be, a minap úgy festette le Oroszország iránt föltámadt hirtelen rokonszenvét, hogy az haszonelvû alkalmazkodás a világgazdaság átrendezõdéséhez, amelyben a „keletiek” (Kína, Oroszország, India) kulcsszerepet játszanak. Szokás tõle idézni a „keleti szél” kifejezést, amely a „nyugati szél” élõ alternatívájaként értelmezendõ.

Orbán és a keleti szél

Ezzel kapcsolatban – némiképp tárgyunktól eltérve – nyugtázni vagyok kénytelen meghökkenésemet. Az a bizonyos „keleti szél” tudniillik réges-régóta fúj, ha nem is Oroszország vagy India felõl. Nem vall mély történelmi ismeretekre, ha valaki 2010 telén ilyen fölfedezésekre jut. Nem kívánnám az olvasót hosszasan untatni, de hát mindannyian tudunk néhány dolgot. Azt például, hogy a hatvanas évektõl a kilencvenes évekig a japán, majd a hetvenes évek végétõl a kínai gazdasági csoda képesztette el a világot, nem beszélve arról, hogy a nyomukban folyamatosan ott lihegtek a részben japán tenyésztésû „kistigrisek”: Tajvan, Hongkong, Dél-Korea, Szingapúr. Valamennyien keletiek ugyebár.

MTI-fotó

Valamennyien részt vettek a világgazdaság nagy fokú átrendezésében (Japán és Kína óriási mértékben), ám amikor Orbán Viktor elsõ ízben Magyarország miniszterelnöke lett, tudomásom szerint egyikük felé sem keresett kapcsolatot. Talán mert akkor még nem érezte a szélirányt. Hol Mexikót, hol Marokkót tüntette ki rokonszenvével, Európában több ellenséget szerzett magának, mint barátot, ifjabb Bush, az amerikai elnök nem kívánta fogadni õt (2002), de az Oroszországtól Kínán át Japánig húzódó térség így sem tudott beférni az érdeklõdési körébe.

Lehet ugyan ezt az érdektelenséget, olykori ellenségességet azzal mentegetni, hogy politikai szocializációja folytán Orbán nem akart „bokázni” kommunistáknak (Kína), és Magyarország színt váltott hajdani kommunista elnyomói (Oroszország) elõtt, de a „kistigrisek” valamennyien esküdt antikommunisták voltak és maradtak is.

A lényeg azonban Kína és fõképp Oroszország. Elsõ négy évében Orbán még a viszonzás reményében sem volt hajlandó Moszkvába „zarándokolni”, és ezzel legföljebb annyit ért el, hogy még az atavisztikusan oroszellenes lengyelekhez is inkább ellátogatott az õ idejében már szinte teljhatalmú orosz elnök, Putyin, mint Budapestre. A kínaiak meg furcsálkodtak. Budapesti diplomatáik – még a jelenlétemben is – a két égnek nyújtott kar megadási gesztusával nyugtázták, mire jutottak kezdeményezéseikkel az Orbán-érában. Ugyanazt az ellenséges közönyt tapasztalták, mint az oroszok, bár ez nem ellenségességet, hanem értetlenséget váltott ki belõlük.


Putyin, a példakép

Az 1998–2002 közötti orbáni külpolitika „termése” azonnali korrekcióra sarkallta az utódot, Medgyessy Pétert. Erre azonban nemcsak a kezdeményezõ-, hanem a fogadókészség is megvolt, jeleként annak, hogy a 2002-es választáson a Fidesz vereségét a külvilág jótékony rokonszenvvel fogadta. A régi-új külügyminiszter, Kovács László pedig nem is csinált titkot a „keleti piacok visszaszerzésének” szándékából, ami csakhamar moszkvai és pekingi látogatásokban is megvalósult. A Medgyessy–Gyurcsány érában a magyar–orosz, illetve magyar–kínai kereskedelmi forgalom volumene a többszörösére nõtt. A magyar politika szinkronban volt azzal a kapcsolatépítéssel, ami a két óriás amerikai illetve uniós „üzletelését” jellemezte.

Orbán Viktor ellenzékben Kínával alig, Oroszországgal annál többet foglalkozott. Volt neki egy diabolizált világképe, miszerint az MSZP Putyin Oroszországában ölt testet, és létezik valamilyen moszkvai centrum, ahonnan Gyurcsányt és a hozzá hasonlókat igazgatják. Csöndesen, de egyfolytában lázított az oroszok ellen; akkor érezte felvirradni önnön napját, amikor valósággal világpolitikai konfliktus alakult ki abból, hogy „Nabucco vagy Déli Áramlat?”, illetve hogy van-e helye Ukrajnának és Grúziának a NATO-ban vagy sem. Mindig Amerika felé helyezkedett. Németh Zsolt külügyi szakértõ „az orosz hatalmi törekvések szószólójaként”, egyszersmind „a közös európai érdekek” elárulójaként bélyegezte meg Gyurcsányt, amikor a Déli Áramlatban való magyar részvétel mellett döntött. (Nota bene: Gyurcsány soha nem szavazott a Nabucco ellen, sõt.)

Az orosz–grúz konfliktusban Orbán a közép-európaiak és a baltiak összefogását pártfogolta „az orosz érdekek ellensúlyozása” végett, és egészen odáig elment, hogy a dél-oszétiai háborúságban vitt orosz szerepet az 1956-os magyar forradalom elnyomásához hasonlította.

A legszebb azonban az volt, amikor 2007-ben Orbán egy a Fidesz által szervezett nemzetközi konferencián – ezúttal nem minden ok nélkül – valóságos kórképet rajzolt az orosz piacgazdaságról. Azt mondta, hogy „az orosz és az európai gondolkodásban számos különbség van: míg Európában a politikától független, piaci észjárás jellemzõ, addig Oroszországban nem a piaci, hanem állami, politikai alapú logika mûködik”.

Ez a mondat a mából visszanézve vérfagyasztó. Tudniillik Orbán rövid idõ múltán minden jel szerint beleszeretett az általa lebarmolt „orosz észjárásba”. De még talán Putyinba is, aki a hatalmat 2000 óta módszeresen és könyörtelenül centralizálta, más szóval elõbb megcsinálta azt a bizonyos „centrális erõteret”, mint Orbán.

A mai miniszterelnök, még ellenzéki vezérként, de a választások biztos befutójaként 2009 novemberben Szentpétervárott szemrebbenés nélkül közölte: maguk az oroszok fognak bennünket megszabadítani a (gáz)függéstõl, amennyiben õk fogják felújítani és bõvíteni a paksi erõmûvet! Azt hittem, rosszul hallok, pedig dehogy.

Centrális erõtér

Ettõl a ponttól egyenes út vezetett a moszkvai (2010. november 30.) Putyin–Orbán-találkozó elõtt tett száraz Orbán-nyilatkozatig, amely rögzítette (jelentõs felfedezés!) Oroszország katonai, politikai és gazdasági „világhatalmi” státusának tényét és a „21. század szellemében” tett hitet az orosz–magyar együttmûködés mellett.

Ekkorra már Kína is megjelent a látóterében. Elõbb a Fidesz fölvette a pártkapcsolatot a Kínai KP-vel, majd Orbán felbukkant Sanghajban. Szó mi szó, a kínai centrális erõtérnek még az orosznál is nagyobb a vonzereje. Jellemzõ, hogy amikor a dalai láma Budapesten járt, a magyar kormányfõ – valószínûleg ugyancsak a 21. század szellemében – gondosan elkerülte a vele való találkozást. Elõbb vedlette le a kommunistaellenességbõl táplálkozó morális politizálás kígyóbõrét, mint bárki gondolta volna.

Link