Megdöbbentõ titok: egész országokat vásárolnak meg
Kína az elmúlt évtized során elképesztõ mértékben növelte afrikai befolyását. A kontinens ásványkincseiért folytatott versenyben Peking a Nyugat által vállalhatatlannak tartott afrikai rezsimekkel való kapcsolatépítéssel tört élre, azonban ez egyrészt potenciális konfliktusforrást jelent Washingtonnal szemben, másrészt a régió jövõjére is ambivalens hatással lehet.

Kína afrikai gazdasági és politikai befolyása az elmúlt évtized során elképesztõ mértékben megnõtt. Amint az a WikiLeaks által kiszivárogtatott diplomáciai táviratokból is kiderül, e tendenciára Washingtonban rosszallással és félelemmel tekintenek. Az egyik nyilvánosságra hozott dokumentum szerint Johnnie Carson, az afrikai ügyekért felelõs államtitkár egy lagosi megbeszélésen agresszívnak, veszélyesnek és erkölcstelennek nevezte Kínát, míg egy másik távirat a kenyai kormányzat „megvételével”, illetve katonai és hírszerzési segítségnyújtással vádolja Pekinget.
Ideológiából gazdasági érdek
Kína afrikai jelenléte korántsem új keletû jelenség, a szoros kapcsolat gyökerei az 1955-ös bandungi konferenciáig nyúlnak vissza: a 29 „blokkon kívüli” ázsiai és afrikai ország részvételével zajlott tanácskozáson Peking elkötelezte magát a dekolonizáció támogatása mellett. Ezen elv mentén Peking az 1960-as–1970-es évek során számos afrikai függetlenségi mozgalmat támogatott – mely támogatás a szovjet–kínai elhidegülés következtében egyébként egyes, nem a kommunista ideológia mentén szervezõdött csoportokra is kiterjedt. Peking afrikai jelenlétének ideológiai háttere a bandungi konferencia mellett a Mao Ce-tung által meghirdetett három világ elméletében tükrözõdik vissza a legtisztábban, mely szerint Mao országát a harmadik világ, tehát a blokkon kívüli, fejlõdõ országok vezetõjeként definiálta.
A dekolonizáció, illetve a hidegháború idõszakának lezárulta után Kína gazdasági felemelkedésével párhuzamosan Peking Afrika-politikájának fõ mozgatórugójaivá az ideológiai megfontolások helyett a gazdasági érdekek váltak. Habár a pekingi diplomácia a mai napig hajlamos a harmadik világ szószólójaként fellépni a nemzetközi színtéren, az ország elmúlt évtized során elképesztõ mértékben növekvõ afrikai jelenléte elsõsorban a kínai gazdaság növekvõ energia- és nyersanyagszükségleteivel van összefüggésben. Peking számára a kiaknázatlan nyersanyagkincsekben gazdag kontinens kitûnõ partner gazdasága hatalmas és egyre növekvõ szükségleteinek kielégítésére, a Kínába irányuló afrikai exportot döntõen az olaj, a különbözõ ércek, illetve a fa adja. Mindezekért cserébe a kínai vállalatok jelentõs szerepet játszanak az afrikai infrastrukturális beruházások kivitelezésében és finanszírozásában, valamint a kontinensre beáramló mûködõtõke jelentõs, kb. 30-40 milliárd dolláros része is a kelet-ázsiai országból származik. A gazdasági kapcsolatok rohamléptû mélyülését jól jelzi, hogy Peking alig egy évtized alatt a kontinens legfõbb kereskedelmi partnerévé vált: míg 1999-ben a kínai–afrikai kereskedelem értéke mindössze 6,5 milliárd dollárra volt tehetõ, addig 2010-ben várhatóan meghaladja majd a 100 milliárd dollárt.
Pekingi konszenzus

Nigériába is eljutottak
Kína terjeszkedését számos afrikai vezetõ a gazdasági haszon mellett politikai szempontból is üdvözítõnek találja, hiszen Peking a nyugati országokkal – elsõsorban az Egyesült Államokkal – ellentétben nem köti politikai és emberi jogi feltételekhez gazdasági–kereskedelmi viszonyait. E jelenséget általában – az ún. washingtoni konszenzussal szembeállítva – a „pekingi konszenzusként” emlegetik, mely egyben a kínai fejlõdési modell terjesztését is magában foglalja. Peking ráadásul nem csak hogy nem köti politikai feltételekhez üzleti ügyeit, hanem kifejezetten nagy lehetõséget lát a Nyugat által szankciókkal sújtott afrikai országokkal való kapcsolatépítésben, mivel ezen államokban a kínai olajcégeknek nem kell megküzdeniük az üzleti szempontból fejlettebb multinacionális vállalatok jelentette konkurenciával.
A belügyek iránti közömbösség mellett Peking egy feltételt mégis szab a vele kereskedelmi kapcsolatra lépõ afrikai államokkal szemben, mely egyben a kontinensen való terjeszkedés politikai motivációjának is tekinthetõ, ez pedig az érintett országoknak Tajvannal fennálló diplomáciai és gazdasági kapcsolatainak felszámolása. Peking Afrika-politikája e téren is igen sikeres, mivel a kontinensen jelenleg már csak négy kis ország ismeri el a Kínai Köztársaságot, azaz ismertebb nevén Tajvant.
Kritikák
A virágzó kereskedelmi viszonyok ellenére Kína terjeszkedését mind Afrikában, mind pedig a nyugati világban rengeteg kritika éri. Az afrikai kritikák fõ forrása, hogy Peking megköveteli a kereskedelmi kapcsolatok kölcsönösségét, azaz a helyi piacok kínai áruk elõtt való megnyitását, mely igen érzékenyen érinti az amúgy sem a fejlettségérõl és hatékonyságáról híres helyi ipart. Szintén vitás pont, hogy a belügyekbe való be nem avatkozás a gazdasági–kereskedelmi kapcsolatok mélyítésének megkönnyítése mellett a jövõben visszaüthet, hiszen az oly' sok afrikai országra jellemzõ politikai instabilitás hosszú távon veszélybe sodorhatja a kínai befektetéseket is, emellett sokan azt is Kína szemére vetik, hogy üzleti praktikáival tovább fûti az egyébként is elharapódzott korrupciót. Sokan úgy vélik továbbá, hogy a korábban a dekolonizáció lelkes támogatójának számító Peking az elmúlt évtized során bizonyos szempontból maga is gyarmatosítóvá vált Afrikában: ezen megközelítés szerint Kína „kizsákmányolja” a kontinens erõforrásait, illetve függésbe taszítja a vele kereskedelmi kapcsolatra lépõ országokat.
Mindezeken túl a kínai befolyás elsõsorban az emberi jogok, illetve a fegyverkereskedelem kérdésköreit illetõen szokott nemzetközi össztûz alá kerülni. Amellett, hogy a fentiek alapján Peking nem lép fel az emberi jogokat sárba tipró kormányzatok ellen – sõt, támogatja is azokat –, sok esetben a kontinensen tevékenykedõ kínai cégek is hozzájárulnak az áldatlan állapotok konzerválásához és a helyzet rosszabbodásához. Akárcsak otthon, a kínai cégek Afrikában sem fektetnek túl nagy hangsúlyt az emberi munkakörülmények biztosítására, ráadásul sok esetben Ázsiából importálják a munkásokat, mely egyrészt nagy visszatetszést vált ki a helyiekbõl, másrészt a lokális iparra és munkaerõ-helyzetre is negatív hatással van.
Peking afrikai jelenlétének kétségkívül legkényesebb területe a fegyverkereskedelem. Habár a kínai fegyverexport mértéke a hivatalos adatok, illetve a nem hivatalos eladásokra vonatkozó becslések szerint is jelentõsen elmarad az Egyesült Államokétól, a jelentõsen kisebb értékû eladások egyik oka, hogy Kelet-Ázsiából jellemzõen olcsóbb könnyûfegyverek áramlanak Afrikába (pl. gépfegyverek, gránátvetõk), míg Amerika „komolyabb” és drágább hadianyagokat szolgáltat. Megjegyzendõ, hogy a kínai fegyverek direkt vagy indirekt módon olyan kétes hírnevû afrikai diktátorokat erõsítettek az elmúlt két évtizedben, mint például Charles Taylor vagy Robert Mugabe. Peking továbbá bõkezû támogatója a darfúri konfliktusban érintett Szudán kormányának is.
Kéz a kézben az ENSZ-ben (is)

Kínai fényképeink
Mindezen anomáliák ellenére Kína sok szempontból törekszik az afrikai országokkal való, nem csak gazdasági szempontok szerinti jó viszony kialakítására, terjeszkedése pedig pozitív hozadékokkal is jár a kontinens lakói számára. Egyrészt a kínai cégek által kivitelezett infrastrukturális beruházások mind gazdasági, mind pedig társadalmi szempontból pozitív hatással vannak a kontinens fejlõdésére. Másrészt Peking az egészségügy és az oktatás terén is kiemelkedõ támogatást nyújt afrikai partnereinek. Harmadrészt a megkérdõjelezhetõ módszerekkel uralkodó rezsimek hallgatólagos támogatása ellenére az elmúlt években Kína egyre nagyobb szerepet vállal az afrikai ENSZ békefenntartó missziókban.
Ugyanakkor nem a békefenntartás a kínai-afrikai kapcsolatok egyetlen ENSZ-t illetõ vonatkozása. Megfigyelhetõ, hogy az afrikai országok és Kína egymást támogatják a nemzetközi szervezetben: egyrészt a Biztonsági Tanács állandó tagjaként vétójoggal felvértezett Peking gyakran lobbizik az üzleti partnereit érintõ esetleges szankciók ellen, másrészt – amint arra Johnnie Carson is utal a fent említett WikiLeaks táviratban – gazdasági segítségéért cserébe elvárja, hogy az érintett államok támogassák az ENSZ-en belül. A kínai–afrikai együttmûködés ezen vetülete különösen az ENSZ emberi jogi bizottságában (UNCHR) élénk, hiszen e testület tevékenységét az érintett kormányzatok politikai módszereikbõl kifolyólag nem tartják támogatandónak.
Konfliktusforrás
Miután az Egyesült Államok továbbra is a demokratizálódás, illetve a kapitalizmus mentén képzeli el Afrika felemelkedését, a kontinensen érzékelhetõ növekvõ kínai befolyás annak természetébõl fakadóan potenciális konfliktusforrás Washington és Peking között. Az amerikai recept alkalmazása az eddigi tapasztalatok alapján nem mondható kifejezetten sikeresnek, a pekingi konszenzus pedig az afrikai politikai vezetõk számára jóval kívánatosabb a washingtoninál. Az viszont már egy másik kérdés, hogy a pekingi kapcsolat gyümölcsei mennyiben jutnak el a lakossághoz, illetve hogy a belpolitikába való be nem avatkozás mennyiben szolgálja az afrikai népek érdekeit.
Link