Kedves Imre és Laci!

Veletek aztán nem könnyû kapcsolatot tartani. Dec. 4-én elküldtem Lacinak 2 írásomat. Se közlés, se válasz. Utána 9-én megismételtem, ezúttal már Imrének is küldtem másolatot. Azonban megint néma csönd. Ezúttal már csak az egyiket csatolom az új anyagom mellé. Hálás lennék, ha legalább emberszámba vennétek, és válaszolnátok. (Én akármilyen elfoglalt vagyok, minden személyes levélre reagálok mindenkinek!)

Most idei utolsó anyagommal jelentkezem. Készítettem egy kis év végi számvetést, melyben a világhelyzetet és a magyar problémákat is elemeztem, valamint felvázoltam egy várható jövõképet is. Ugyanakkor, mivel adventben vagyunk, a karácsonyi ünnepkörrõl is ejtettem benne pár szót, hogy emelkedettebbé tegyem az egészet. Végezetül pedig megtoldottam egy szép lírai verscsokorral, mely a télhez kapcsolódik (a mostani havazás különös aktualitást ad neki), de átszövi egyfajta földi és égi misztika is. Remélem, tetszik majd az olvasóknak, már ha egyáltalán közlitek... (Kérem, hogy vigyázzatok a versek tagolásával, hogy a címek s az egyes szakaszok hasonlóképpen elkülönüljenek a honlapon is.)

Ezúton kívánok nektek és valamennyi munkatársatoknak meghitt, szeretetteljes karácsonyt és sikeres, boldog új évet! (Ránk férne már némi javulás ennyi rossz év után.)
Üdvözlettel Siklósi András


Kedves András, ez a levél ment 9-én. Bemásolom!

"Kedves András, az írásaiddal semmi gond nincs és tudom, hogy maradtál az, aki voltál. A probléma, hogy az értõ olvasók körében felmerült a Torockai (Tóth, Tutsek) -val való kapcsolat tisztázatlansága. Azt hiszem, addig amíg ez a képlet nem lesz napnál is világosabb, nem akarok további zavart okozni azokban, akik végre kezdik megérteni, hogy Toro csak azért van, hogy a nemzet ügye is csak papíron lehessen nemesítve. Nem mondom, hogy döntened kell, de inkább egy aktuális és lényeges kérdésre összpontosítani. Kérem megértésed és várom a tisztázó írást!
Áldás!
Imre"

Maradok annál az álláspontomnál, hogy épp itt az ideje tisztázni ezeket a kérdéseket és ebben te segíthetsz a leginkább. Kérlek, tedd meg!
Áldás!
Imre



Kedves Imre!

Én mindig nyílt kártyákkal játszottam, soha nem volt titkolnivalóm, s a becsületemet eddig még senki sem kérdõjelezte meg. (Agyon is ütném!) Veled is teljesen õszinte leszek.
Kb. 15 éve ismerem már Toroczkait. Mindketten Szegeden élünk, s talán túlzás lenne azt mondani, hogy közeli barátok vagyunk (az édesapjával vagyok egykorú, Laci a fiaim korosztálya), mindenesetre szívélyes, jó viszony van köztünk. Õ még fiatal kölyök volt, amikor én 1995-ben Balástyán rendeztem a Szittya Világtalálkozót, amire õ is betévedt, s tulajdonképpen ott szembesült elõször a magyarság problémáival. Utána is sokat tanult, "lesett el" tõlem; persze jó pár éve már a saját útját járja. Én kb. 2-3 éve rendszeresen publikálok lapjában, a Magyar Jelenben, melynek (ingyenes) fõmunkatársa vagyok. Ezen túl 10 éve (a kezdetektõl fogva) minden nyáron elõadásokat tartok a Magyar Szigeten, amiknek õ a fõrendezõje. A te honlapodon hónapokkal ezelõtt volt egy rendkívül sértõ, otromba beírás (ha jól emlékszem, bizonyos Jani papa követte el), amely kifogásolta, hogy részt vettem egy szegedi találkozón (mivel meghívtak, semmi okom sem volt távol maradni), Toroczkay, Budaházy, Vona s még 4-5 kisebb kaliberû figura (a nevükre sem emlékszem már) társaságában. Egyébként az ópusztaszeri "titkos tanácskozásra" nem hívtak meg, csupán utána vettem részt a szegedi beszélgetésen, a Jobbik székházában. Nem értem, kinek mi kifogása lehet ez ellen. Nagyjából ennyit a személyes kapcsolatunkról.
Ami pedig Toro származását illeti, a Tutsek vérbíró rokonságára õ sem büszke, de ezt a könyvében is megemlíti, tehát nem titkolja el. Az apját is ismerem, mezei ügyvéd (Tóth), nem rossz ember. A fia úgy tudom, azért változtatott nevet, mert akkoriban a Csurka lapjába (Magyar Fórum) írogatott, s félt, hogy ezért esetleg kirúgják a jogi egyetemrõl, ahol éppen tanult. Én ebben sem látok semmi kivetnivalót. Nos ezek után nagyon meglepne, ha bármilyen ügynökvád komolyan felmerülne Toro ellen, mert szerintem ez csupán szóbeszéd (hogy ne mondjam: rágalom), s aki ilyesmiket terjeszt róla, annak illene elõállni a bizonyítékokkal. Azt megengedem, hogy 2006 õszén és utána voltak furcsa vargabetûk a viselkedésében, de az akkori kavarodásban és általános fejetlenségben ez másokkal is elõfordult. A Kossuth tér vezetõi közül tucatnyi embert említhetnék, akiket nagyrészt alaptalanul megvádoltak minden bizonyíték nélkül. Rólad is hallottam már hasonlókat (pl. a katonai elhárítás + a rebiszesek besúgója vagy; csak "falból" rúgtak ki a pszichológusi állásodból, hogy aztán zavartalanul együttmûködhess velük stb.), de csak mosolyogtam rajta. Persze sajnálatos, hogy mindenfelé és sokakról terjednek hasonló összeesküvés-elméletek, ám ha csak a felét elhinném, már alighanem megbolondultam volna. Ha valaki konkrétan elõállna a farbával, Toro vagy mások esetében, akkor persze elgondolkoznék a dolgokon, de ilyan bizonyítékokat még sehol se láttam.
Nézd Imre, én egyet tudok. Én mindig minden cikkemet a teljes nevemmel jegyzem, valamennyi elõadásomat és közszereplésemet nyíltan vállalom, tehát engem egyszerûen nem érdemes besúgni, mert a "szervek" könnyen hozzáférhetnek a gondolataimhoz elsõ kézbõl is, ha akarnak. Hogy folyamatosan megfigyelnek évtizedek óta (mert "veszélyes koponyának" tartanak), azt persze tudom, de ezzel a teherrel egész jól megbarátkoztam már, s egy csöppet sem félek tõlük. Ne haragudj, de amíg alapos okom nincs rá, sem Toroval, sem pl. Bene Gabival, vagy Halász Jóskával (noha nézeteink számos ponton különböznek!) nem szakítok még a kedvedért sem, viszont azt is nagyon sajnálnám, ha a veled való jó viszonyom ilyen szamárság miatt megszakadna. Szerintem a konkrét tetteik, az írásaik és a szerepléseik alapján ítéld meg te is az embereket, én legalábbis mindenkivel szemben jóhiszemû vagyok mindaddig, amíg határozottan ki nem ábrándulok belõle valami disznóság miatt. (Egy konkrét példa: Tavaly Bösztörpusztán D. (XY) tartott elõadást, ahol undorítóan benyalt "zsidó testvéreinknek"- ezek az õ szavai. Ez olyan vérlázító volt, hogy azonnal felálltam, és faképnél hagytam. Elõttem többé nem ember, csak egy csúszómászó féreg; idén nem is kértem föl elõadásra a Szittya Világtalálkozóra, s ezután se fogom többet. De ez konkrét eset, mert a saját fülemmel, tõle magától hallottam. Tévedés tehát kizárva!) Érted, mit akarok mondani?
Nos, nagyjából ez minden, s neked is el kell dönteni, hogy a továbbiakban közlöd-e az írásaimat, vagy inkább helyt adsz néhány vadember rosszindulatú böfögésének velem kapcsolatban. Várom válaszodat, s ha van még kérdésed, azokra is szívesen megfelelek, ha tudok. Csak jelzem, hogy ma délután 5 napra Pestre utazom, tehát igyekezz a válasszal, ha még el akarsz érni. Ha egyébként gondolod, szombaton vagy vasárnap délutánig személyesen is találkozhatunk Pesten, ha ráérsz. (Ez esetben hívj fel a mobilamon, hogy a helyet és idõt megbeszéljük - 20/443-1830)

Minden jót! Üdv. András


Drága András, hidd el, tökéletesen megértelek és talán csak annyiban különbözünk, hogy nekem már nem kellett Tõkével szembesülnöm, sem Benével sem és Toro-t is tudom hová tenni és egyik sem az a tepsi, ahonnan a fordulatkor büntetlenül felállhatnának. Naiv vagy de ilyennek is lenni kell ez nem baj. Ha ezt a személyes levelet mellékelve jelenik meg írásod, az teljesen korrektnek tartom azok felé, akik azt nem értik, amit így megérthetnek. András, a labda nagyon magasan pattog már és az én körömben nem lehet megengedni azt, amit te még megtehetsz. Veled, személyeddel semmi kifogásom nincs, s ha így sikerült ezt tisztázni mások felé is és elfogadod azt, hogy én nem csak írok, hanem mélyebben látom át azt nemzetellenes rendszer mostani mûködési mechanizmust, amely alapján a következtetéseket levonva szelektálódhatnak ki azon kevesek, akik tényleg hûek a magyarsághoz. Halász sajnos most hasalt el a vizsgán, mert a célegyenesben Morvaival hozta össze a "sors". Ez nagyon kellemtelen, de nem kisebbíti eddigi munkáját.
Kifogása annak a körnek azzal van,hogy nem veszed észre azt amit itt azért már sokan élbõl vágnak, mégpedig pontosan. Egy szónak is száz a vége, ha neked megfelel, akkor ezzel a személyes hangvételû levéllel hozom írásaid és tisztellek az õszinteségedért!
Áldás!
Imre

Kedves Imre!

Pár órája érkeztem haza Pestrõl, ezért csak most tudok válaszolni.
Nincs ellene semmi kifogásom, hogy cikkeim kíséretében ezt a többszöri levélváltásunkat (idõrendi sorban!) is nyilvánosságra hozd, hiszen árnyalhatja olvasóid rólam és a helyzet bonyolultságáról alkotott véleményét. (Csupán annyit kérek, hogy ahol konkrétan szólok D. ügyérõl, azt itt és ott is jelöld X Y-nal, mert valódi megnevezésével sem neki, sem híveinek nem szeretnék kellemetlenséget okozni.)
Még annyit, hogy nem vagyok naiv, csupán óvatos, mert tapasztalataim arra intenek, hogy néhány baklövése után senkit sem szabad végleg "elmeszelni". Ebbõl az is következik, hogy önmagammal szemben mindig magasabbra teszem az erkölcsi-emberi mércét, mint másokkal; vagyis másokhoz kevésbé vagyok szigorú, mint saját magamhoz. Hidd el, elég alapos kitekintésem van a világra (nem biztos, hogy te látsz mélyebben kettõnk közül, noha alighanem több infóval rendelkezel adott dolgokról!), viszont az ítélkezést nem szoktam elkapkodni, s megfelelõ jóvátétel esetén (kivéve az aljas indokból elkövetett, tudatos nemzetrontást és hazaárulást!) fenntartom a megbocsátás jogát is. Jobb valaki javára tévedni, mint a kárára, pláne kínos alaptalanul hitelt rontani és sérelmeket okozni. Ne feledd azt sem, hogy egyszer mindnyájunkat megítélnek utunk végén, s akkor elõnyünkre válhat, ha idõnként mi is képesek voltunk a nagyvonalúságra, ami messze nem azonos a bûnpártolással, ill. a vaksággal és a hülyeséggel. (Ebbõl fakadóan némi "önzés" is motivál akkor, amikor a saját táborunk prominens személyeirõl képet alkotok, s próbálom felmérni az illetõk "enyhítõ" körülményeit is, amik meghatározhatják egyes cselekedeteiket. Hozzáteszem azt is, hogy a politikai elkötelezettségnél, párthovatartozásnál számomra mindig többet jelentett valaki lelki-szellemi beállítottsága, szívjósága, vagy éppen szívtelensége.)
Mivel eddig se bennem kételkedtél (mint ahogy én se benned), örülnék, ha az esetleges félreértéseket (pl. kapcsolataimat illetõen) ezzel sikerült maradéktalanul eloszlatnom. Csak Isten tévedhetetlen és tökéletes, mi legföljebb törekedhetünk az igazságosságra és a jóságra; ám ezt föltétlenül meg kell tennünk, különösen a nemzeti oldalon.
Akkor tehát várom elmaradt cikkeim (ismét csatolom õket) és privát levelezésünk közlését. Neked és kedves családodnak, valamint honlapod olvasóinak áldott, bensõséges ünnepeket kívánok!
A régi barátsággal András



Siklósi András

Orbánék tervezett médiatörvényének margójára

Nem kell ide semmilyen hókuszpókusz, azaz fölösleges a zordon felsõbbségével hivalkodó
Médiahatóság és Médiatanács „kitalálása” (melyeknek elvileg az ellenõrzés, a „jogsértések” megállapítása és
megtorlása lenne a dolga); mert ez nem más, mint a pártcenzúra további burjánzásának biztosítása, valamint
az állampárti-pártállami (narancsos) diktatúra ismételt kiépítésének kommunikációs, propagandisztikus ízû
elõsegítése. (Eddig legalább formálisan létezett némi demokrácia, ezután ettõl is elbúcsúzhatunk.)
A napjainkban formálódó, kibogozhatatlanul szövevényes paragrafushalmaz helyett olyan „mezei”
sajtótörvény szükséges, amely leszögezi, hogy a tömegtájékoztatásban (akár „közszolgálati”, akár
kereskedelmi) tilos a hazudozás, csúsztatás, félreinformálás, elhallgatás, rágalmazás s a kultúrmoslék terjesztése;
legfõképpen pedig megengedhetetlen magyar népünk és hazánk (+ hõseink, nemzeti jelképeink, ünnepeink,
hagyományaink, értékeink, történelmünk, irodalmunk, mûvészetünk, tudományos-technikai eredményeink
stb.) lekicsinylése, oktalan gyalázása, kigúnyolása; tilos fajtánk tönkretételének, kisemmizésének és szüntelen
pusztításának sanda „ideológiai aládúcolása”; tehát mindaz, ami legalább 65 éve gátlástalanul folyik
országunkban, akármilyen színezetû rablóbanda kapaszkodott éppen az uborkafára.
Mindenekelõtt kíméletlenül takarítani kell a nyomtatott és az elektronikus sajtó valamennyi területén:
a balliberális (bizonyítottan ordas hazaáruló!) médiumokat azonnali hatállyal ki kell iktatni, kútmérgezõ,
alvilági „hangadóikat” börtönbe kell csukni, keményen meg kell büntetni, és örökre számûzni kell a pályáról;
függetlenül attól, hogy jelenleg melyik pártgarnitúra ülepét nyalják fényesre.
A szerkesztõknek és az íróknak, riportereknek kötelezõen be kell tartaniuk az alkotmányosság (ez még
formába öntésre vár!), a humanizmus, az elemi társadalmi rend és erkölcs szabályait; egyébként pedig senkit
sem szabad akadályozni véleményének, politikai meggyõzõdésének kimondásában, kényes ügyeket boncolgató
elemzésének, építõ kritikájának (akár éles hangú, vitriolos stílusú) megfogalmazásában. Továbbá nincsenek
tabutémák: pl. a zsidó- és cigánykérdés elfogultságoktól, „tiszteletköröktõl” mentes megvitatása, a kormány
és egyéb köztisztviselõink, „szent teheneink”, vagy a nyakunkba sózott „szövetségeseink” görbe útjainak,
bûneinek, mulasztásainak bátor feltárása sem lehet tiltás, szankcionálás tárgya. (Nem vagyunk „kiskorúak”, nem
igénylünk „bölcs vezéri iránymutatást”, vagy a közbeszéd „pártszerû tematizálását”.) Általában minden törvény
és jogszabály – beleértve a médiáról szólót is – akkor jó és üdvös, ha a lehetõ legegyszerûbb és legegyértelmûbb,
vagyis ha nem tartalmaz „kiskapukat”, kijátszható és többféleképpen magyarázható, fiskális csûrés-csavarásra
felhasználható passzusokat.
Aki e vázlatosan jelzett szellemiség ellen (akaratlanul vagy szándékosan) vétkezik a sajtó világában,
az fizesse meg a méltányos árát, s ha alkalmatlan a foglalkozására, fusson el Kukutyinba zabot hegyezni!
A dilettánsok, a sunyi bajkeverõk, a „hivatásos (megélhetési) rettegõk”, a dróton rángatott bértollnokok
hamarosan maguktól is kikopnak, lemorzsolódnak; ám ha mégsem, akkor néhány elrettentõ bírósági ítélet
szigorúan rászorítja õket erre. Az a gyakorlat is tûrhetetlen, hogyha bárkit alaptalanul besároznak, megvádolnak
a „mindenható” (tán egész életét romba döntõ!) médiában, akkor többnyire nincs módja ugyanott rögtön
megfelelni, és megvédeni nevének, szándékainak tisztaságát.
Eszméljünk rá, hogy sem a Fideszben, sem más pártokban nem bízhatunk meg feltételek (garanciák)
nélkül; tehát minden olyan sajtótörvény eleve ártó és semmis, amely nem a nemzet önérdekében születik meg,
hanem bármelyik zsarnoki rezsim (vagy a háttérben megbúvó rabtartóink) „vallásos fölmagasztalását” és tõlünk
elbitorolt posztjainak távlatos megszilárdítását szorgalmazza. [A pártkatonáknak a pártsajtóban a helyük; de ott
sem akárhogyan, hanem csupán az általánosan érvényes jogosítványok szerint ügy(nökös)ködhetnek.]

Legelõször tehát sajtótisztesség kell, melynek fundamentuma minden nemzetellenes, romboló erõ (pl.
a cionista maffia!) végleges elhallgattatása; s majd ha kiválasztódnak a becsületes, igazságszeretõ, tehetséges
és nemzethû munkatársak, akik hivatásuknak tekintik honfitársaik korrekt tájékoztatását, felvilágosítását,
mûveltségének gyarapítását, kizárólag akkor teremthetõ meg a (sohasem felelõtlen és korlátlan!) sajtó- és
szólásszabadság is.
Mindez azonban aligha megy könnyen és magától, alkalmasint (erõszakkal is) ki kell kényszerítenünk!
Mivel ma a sajtó a legfontosabb (uralkodó!) hatalmi ágazat; ezért érthetõ, hogy külsõ és belsõ parazitáink,
árulóink miért ragaszkodnak foggal-körömmel hozzá.
Ne csodálkozzon senki „elfogultságomon”, mert a sajtó, az oktatás és a kultúra vonatkozásában
nem ismerek tréfát; elvégre ez még Magyarország, s itt mindennek és mindenkinek nemes, õshonos fajtánk
megmaradását és boldogulását kell önzetlen odaadással szolgálnia. Aki ezt nem érzi át, s nem fogadja el, annak
semmi keresnivalója nincs a médiában, de még szerencsésebb, ha kies tájainkról is önként távozik. (Hívatlan
betolakodóknak, idegen hódítóknak, rosszarcú gyüttmönteknek – szegediesen – kívül tágasabb!)
Ha a Fidesz nem a föntiek értelmében cselekszik (ez sajnos már világosan látható!), akkor ugyanúgy
a züllesztésünket, gyarmati leigázásunkat mozdítja elõbbre, mint az MSZP és az SZDSZ, vagy bármelyik
sátáni helytartó és szálláscsináló bagázs. A jelek szerint a bevezetendõ szabályozás sarkalatos célja még
most sem az optimális sajtóviszonyok elérése, pláne nem a posztkommunista-neoliberális médiatúlsúly
kiküszöbölése; hanem éppen a kártékony manipulációk fenntartása, ill. a legnemzetibb, legradikálisabb (a

pozíciójukat és harácsolt vagyonukat éberen õrzõ, hitvány kiskirályoknak kétségtelenül kellemetlen!) ellenzéki
újságírók és gondolkodók megfélemlítése, s egyébként is partvonalra taszított – központilag inkább üldözött,
mintsem támogatott –, komoly áldozatokkal mûködtetett, gúzsba kötötten is versenyzõ fórumainak (heti- és
havilapok, internetes portálok, blogok, rádiók) totális ellehetetlenítése.
Ezt a kézenfekvõ tényt legföljebb a javíthatatlanul agymosott, nihilista birkák és a legelvakultabb Orbán-
hívõ „fülkeforradalmárok” nem veszik észre. Csak nehogy túl késõn ébredjenek a keserû valóságra!
Rövid értekezésem befejezéseként megemlítem még, hogy az érdemi rendszer- és államformaváltás
végrehajtása nélkül, no meg a hõn óhajtott igazságtétel és elszámoltatás következetes elszabotálása miatt
(ezekben a Fidesz is fõkolompos!) a sajtószabadság kivívása, továbbá az egyetemes magyarság föltámadása
is ítéletnapig plátói szerelem marad. A helyzetünk minden fronton oly vészjóslóan veszedelmes, hogy szinte
okot ad a sírva vigadásra s az irracionális reménykedésre.


Siklósi András

Év végi számvetés + a jövõ körvonalai

Õseink ünnepei gyakran a természeti jelenségekhez, a csillagászati (zodiákus) évkörhöz kapcsolódtak.
Rendszeresen megülték – szertüzek mellé telepedve – például a tavaszi és õszi napéjegyenlõséget, valamint
a nyári és téli napfordulót is. Utóbbinak épp most jön el az ideje. Ilyenkor a leghosszabbak az éjszakák, s a
legrövidebbek a nappalok. A sötétség korszaka ez, a gonoszságé, a lélektelenségé, amikor nagyon kevés a
fény, mikor az egész teremtett világ a megújulásra, újjászületésre vár. A téli napfordulókon tartották a rituális
sólyomröptetéseket, hiszen a magyarok közismert szent madara a Turul (a Szentlélek földi megtestesítõje –
lásd Emese álma!), vagy másképpen kerecseny, amely a legszebb légi vadász. Minden bizonnyal a karácsony
is tõle kapta a nevét, nem pedig a keresztény kultúrkörbõl nyerte, mint az európai nyelvek többsége. Õseink
virrasztással, dobolással, énekléssel, különbözõ szertartásokkal búcsúztatták az óévet, s egyben reménykedve, a
jövõbe vetett hittel köszöntötték az új esztendõt, melytõl azt várták, hogy a világosság növekedésével népünk is
mindig visszanyerheti régi erejét, mely által megvalósíthatja kitûzött céljait.
A keresztény világ adventje is szentséges, kegyelmi idõ: készülõdés, várakozás Isten Fiának (a Fény
gyermekének), az üdvözítõ Jézus Krisztusnak eljövetelére, ill. tisztelgés édesanyja, Szûz Mária elõtt. Az
egyházi, liturgikus év nem a naptárhoz igazodik, hanem adventtel kezdõdik, és a következõ adventig tart.
Az advent igazi meghitt hangulatát, szakrális ízét a hajnali vagy angyali mise (roráté) adja meg, amit még
böjtöléssel, bûnbánattal (gyónással), elcsendesedéssel, családi imádkozással is megszentelnek. A többnyire
fenyõágakból font adventi koszorú három lila (hit, remény, szeretet) és egy rózsaszínû (öröm) gyertyát tartalmaz,
melyekbõl minden vasárnap eggyel többet gyújtanak meg. A karácsonyi ünnepkör nagyjából András napjától
vízkeresztig (a mulatós farsang kezdetéig) tart; kiemelkedõ eseménye a szentestén celebrált éjféli mise s a
szilveszteri hálaadás. De különbözõ mágikus varázslások (pl. Luca székének készítése), népszokások (regölések,
betlehemezések) is kapcsolódnak hozzá, sõt a disznótorok a vidámságot, a jó kedélyt is képviselik. Az
egészséges félelem (nem azonos a rettegéssel!) a bölcsesség talpköve; térjünk meg mi is mielõbb (azaz fogadjuk
magunkba az Urat), és bízzunk a Megváltóban, aki megszabadít bûneinktõl, és megtart bennünket az erények
útján, hogy késõbb ne kelljen remegnünk az örök Bírótól. Átvitt értelemben adventkor nemcsak Jézus születését
várjuk, hanem második eljövetelét is, vagyis igyekszünk fölkészülni az utolsó ítéletre.
Karácsony egy különleges, misztikus alkalom arra, hogy a megtisztult lelkek találkozzanak Istennel,
és megtapasztalják végtelen jóságát, kimeríthetetlen szeretetét. Forduljunk bizalommal hozzá személyes
problémáinkkal, és könyörögjünk a bajba jutottakért, a szenvedõkért, a csalódottakért s a csüggedõkért.
Fohászkodjunk családunkért, szeretteinkért s árva népünk emberibb jövõjéért, közös sorsunk jobbra fordulásáért.
Kérjük Õt, hogy legyen velünk irgalmas, vétkeink, mulasztásaink, hitetlenségünk ellenére is. „Küldj minket,
Urunk, hogy tudjunk örömet szerezni, könnyeket törölni, nyomorúságot enyhíteni. Hadd szolgálja így az egész
életünk a Te dicsõségedet és mások üdvösségét.”

Nem feledve, hogy a Teremtõ egyben a történelem mindenható ura is („ember tervez, Isten végez”),
ebbõl az „éteri magasságból” térjünk vissza immár a szürke valóságba. Próbáljunk meg egy kis összegzést
készíteni a világhelyzetrõl s a hazai állapotokról, majd tekintsünk elõre, s fürkésszük ki (mellõzve a fals,
céltalan „jóslásokat”, összeesküvés-elméleteket!), vajon mit hozhat számunkra a jövõ.
Az euroatlanti civilizáció túlélte önmagát, évei meg vannak számlálva. Világuralmi törekvései – ez
már nyilvánvaló – elbuktak, lélektelen centralizációjából, barbár gyarmatosításából, ultraliberális
democsokráciájából nem kér az emberiség. A kulisszák mögött máris egy kíméletlen háború folyik a hatalmi
átrendezõdésért s a világ egyre szûkösebb természeti javaiért, egyelõre még komolyabb fegyverek bevetése
nélkül, vagy csak korlátozott, lokális szinten. A helyi csatározások azonban bármikor összeérhetnek, s
ellenõrizhetetlen kiterjedésük lángba boríthatja egész bolygónkat. Ázsiában, Afrika és Dél-Amerika jelentõs
részén túlnépesedés van, míg Európában, Észak-Amerikában és Ausztráliában fogy a lakosság. Az etnikai
eltolódás egyre nõ a színesek javára, a fehér faj pedig az elöregedés, a végsõ kipusztulás örvényébe került. Az
egyformán közös gyökerû, szabadkõmûves-zsidó érdekeltségû cionbolsevizmus kimúlása után a
judeokapitalizmus is elvirágzott, és a tönk szélére jutott. A fejlett Nyugatnak egyre inkább bealkonyul, míg a
Kelet rohamléptekkel tör elõre, s úgy hagyja faképnél vetélytársát, mint versenyautó a csacsifogatot. Az USA és
az EU (s a mindkettõt kézben tartó Izrael) gazdasági és kulturális fölénye már a múlté; míg Kína, India,
Oroszország és Brazília (BRIK) mind magasabbra emelkedik, de a mohamedán országok is tartják megszokott
színvonalukat. A jövõ a központosított, hierarchikus felépítésû, tekintélyuralmi rendszereken alapuló
nemzetállamoké; a világvallások közül pedig egyedül az iszlám életképes, mert elég militánsan és politikusan
átszövi az élet valamennyi területét. A kereszténység – noha még jelentõs tömegbázisa van mindenütt – ezzel
szemben sorvadásnak indult, visszahúzódott a lelki szférába, nem nyújt eligazítást a gyakorlati problémákban,
ráadásul teljesen átitatja a rothasztó héber szellemiség. A mostani globális méreteket öltõ „pénzügyi és gazdasági

világválság” sem más, mint a profitjába kapaszkodó, ravaszul spekuláló bankárkaszt egyik utolsó népámító
blöffje, hogy a „bankkonszolidációkkal” elnyelt további milliárdokkal megmentse zátonyra futott hajóját. De a
Kelet és az arabok könnyedén kivonják magukat alóla, s valutáik nem igazán rendülnek meg ezektõl az ócska
monetáris trükköktõl. A dollár és az euro már csak névleges értéket képvisel, semmilyen nemesfém és
munkafedezete nincs; ugyanakkor a világ anyagi eszközeinek kb. 60 %-át 100-nál alig több zsidó felségjelû
rablóbanda bitorolja, miközben az emberiség zöme elképesztõ nyomorban (éhség, szomjúság, járványok,
analfabetizmus, hiányos közmûvek, mérgezõ környezet stb.) tengõdik.
Ez a sátáni igazságtalanság azonnali jogorvoslatért kiált, s érthetõ okokból rövidesen elsöpri a
mindent behálózó és kiszipolyozó, haszontalan talmudista rovarokat. A mélyben már készülõdik a leigázott és
kisemmizett népek általános, „ügydöntõ” fölkelése, amit ideig-óráig a NATO technikai-katonai fölényével
késleltethetnek ugyan, ám a vulkanikus robbanást elfojtani hosszú távon aligha bírják. Bármennyire is
szeretnénk, békés úton ez a „paradigmaváltás” nem mehet végbe, mert a zsidó élõsködõk önszántukból
képtelenek mérsékelni féktelen harácsolásukat, s fondorlatosan megszerzett vagyonukról, pozícióikról sem
hajlandók lemondani. Ám az eltiport százmilliók már nem tûrnek tovább; lassan fölébrednek a rájuk bocsátott
kómából, s bármi áron kivívják szabadságukat, függetlenségüket és önrendelkezésüket. Ebben az irgalmatlan
véráldozatokkal járó, öldöklõ küzdelemben akár egész népek, kontinensek is megsemmisülhetnek – köztük
sajnos a magyarság is –, ezért alaposan föl kell készülnünk a túlélésre, hiszen valamennyi nemzet számára a
legfõbb parancsolat a saját megmaradása és értékeinek, kultúrkincseinek, õsi hagyományainak átmentése az
élhetõbb jövõbe. Felelõtlen, pofátlan politizálásával – a tényleges holokauszt elõtt álló – Izrael ma a világbéke
elsõ számú közellensége, s minden idõk leggyûlöltebb országa, amely ráadásul farokként csóválja (s várhatóan
magával rántja végzetébe) az USA-t is. Az Egyesült Államok pedig korábbi koreai és vietnami veresége után
immár az afganisztáni és iraki kalandjában is kudarcot vallott, s noha étvágya még Iránra is kiterjed, aligha meri
megtámadni, ha maradt még egy csöppnyi józansága. A hedonista, elkényelmesedett, dekadens Nyugat gazdasági
vonalon is fokozatosan lemarad az erõtõl duzzadó, óriási tartalékokkal rendelkezõ Kelettõl. Ezért ha utóbbi
ügyesen taktikázik, és elegendõ türelmet tanúsít, akkor vetélytársa elõbb-utóbb túlérett gyümölcsként simán az
ölébe pottyan. A globalista világrend tehát biztosan összeomlik, s alighanem a legyengült, fogyasztóvá degradált,
elhülyített fehér fajt is maga alá temeti, ami számunkra sem lehet vonzó perspektíva. Le kell szögeznem persze,
hogy a Kelet túlbuzgó, elképesztõ munkatempója, valamint puritán igénytelensége sem szimpatikus számunkra,
hiszen eredendõen az ember nem azért él, hogy dolgozhasson, hanem azért dolgozik, hogy megfelelõen élhessen;
vagyis semmit se vigyen túlzásba, de élvezze, használja föl szorgalma eredményeit, s általuk alapozza meg
minõségi életvitelét. Ne higgyük azt, hogy egy keleti (pl. kínai, orosz vagy muszlim) gyarmatbirodalomban
sokkal különb sorunk lehet, mint a mostani judaista rémuralom alatt; ezt a véleményemet cáfolhatatlanul
igazolják a kivénhedt Európa „multietnikus, multikulturális” realitásai, vagy éppenséggel Tibet és Ujguria, ill.
Csecsenföld könyörtelen letiprása. Nekünk, magyaroknak, nem tanácsos semmilyen „elsüllyeszthetetlen”
óceánjáróhoz (lásd Titanic!) odaláncolni kis hajónkat, jobb, ha mindenkitõl kellõ távolságot tartunk, és saját
érdekeinknek megfelelõen manõverezünk a hullámzó világtengereken.
Ha sártekénk sorsa csak az elfajzott, elállatiasodott, istent játszó embereken múlna, akkor nem valószínû,
hogy elkerülhetnénk a totális tragédiát. Szerencsére a Fönnvaló nem hagyta magukra teremtményeit, hanem
törõdik velük, gondoskodik róluk, s minden bizonnyal most is megmenti az arra érdemeseket a pokol bugyraitól.
Úgy vélem, ebben inkább reménykedhetünk, mint ellenségeink jóindulatában, vagy akár szövetségeseink (??)
és önmagunk „kozmikus erejében”. Mindent összevetve: a közeli (néhány éven, évtizeden belüli) apokaliptikus
változás szükségszerû, és sokáig már nem odázható el (ám a „világvége” még kissé messzebb van!); azonban
nincs okunk a bénító gyávaságra, hiszen bármilyen katasztrófa sújt ránk, Isten segítségével meglelhetjük a
kivezetõ ösvényt, persze csak ha mi is akarjuk, és megtesszük érte a tõlünk telhetõ legtöbbet.

Hazánk egyben Európa földrajzi-közlekedési-szellemi centruma is; Magyarország õshonos nemzete
kontinensünk legelsõ államának megalapítója volt. A magyarság itt, helyben fejlõdött ki, s nem jött ide
sehonnan! Tehát egy olyan entitás, amely nem tartozik szorosan sem Kelethez (bár rokonaink, potenciális
bajtársaink jobbára itt élnek), sem Nyugathoz; ezért se lehetünk afféle komp vagy híd a két szembenálló
tömb között, ugyanakkor nem vállalhatjuk a nekünk semmi garanciát nem nyújtó Európa további áldozatos
védelmezését sem. A Kárpát-medence a világ talán legegységesebb, legszervesebb, önellátásra legalkalmasabb
térsége, melynek fennmaradását, „paradicsomi állapotát” csak a magyarság vezetõ szerepe biztosíthatja. Célunk
tehát az évszázadok során ide költözött különbözõ népek, etnikumok „tejtestvéri közösséggé” formálása;
ami azonban nem történhet meg a saját önfeladásunk árán, hanem kizárólag történelmi sérelmeink igazságos
jóvátételével. A földünket szétdaraboló és elprédáló ordasoknak be kell látnia, hogy vagy visszaadják a „rablott
holmit”, s velünk együtt boldogulnak, vagy mindnyájan elmerülünk a közeljövõ tomboló hurrikánjaiban.
Szakrális megbízatásunkat csupán akkor hajthatjuk végre, ha magunk is visszatérünk õseink útjára, s példákat
nem másoktól merítünk, hanem önmagunkból. Elõször föl kell támadnunk, meg kell erõsödnünk, és össze kell
forrnunk ahhoz, hogy Isten igazi választott népeként másokon is segíthessünk, ill. betölthessük tanító, gyógyító,
fényhordozó küldetésünket. (Sokan talán sajnálkozva mosolyognak ezen, s kigúnyolnak bennünket „délibábos”
szemléletünkért; de ez nem szegheti kedvét azoknak, akik tisztában vannak a Regnum Marianum, a Szent
Korona országa és a Szentkorona-értékrend fogalmainak pontos jelentésével.)
2010 virtuális valóságának látszólag legfontosabb hazai eseményei a parlamenti s az önkormányzati
(helyhatósági) választások voltak. Rendkívüli, 2/3-os többséggel sikerült leváltani az MSZP-SZDSZ

posztkommunista-neoliberális hatalombitorlóit, s helyükbe juttatni a Fideszt. Elvileg ez a támogatottság
bármire elég, noha nem a jelenlegi félgyarmati, cionista rendszerben. Akik az orruknál tovább is látnak, nem
csalódhatnak bennük, hiszen az az eredménytõl függetlenül is világos volt, hogy ettõl a bagázstól sem várhatók
érdemi változások, mert eleve olyan pályán kényszerülnek mozogni, ahol minden szabályt ellenségeink és
árulóink sóztak a nyakunkba. Valameddig el lehet még lavírozgatni ebben a számukra kellemes (nekünk viszont
halálos!) fertõben, ám ha hajszálnyit eltérnének a „kóser iránytól”, azonnal megfojtanák õket „kenyéradó
gazdáik”. Itt már évtizedekkel ezelõtt megírták a forgatókönyveket, ezért a mozgástér roppant szûkre
szabott, s úgyszólván lehetetlen kitörni a nemzetünk életterét behatároló rideg karámból. Tudnunk kell azt is,
hogy egész Európában a magyarság tengõdik a legsiralmasabb körülmények közt, hiszen az egyre kevésbé
titkolt cél legjobbjaink gyors likvidálása, majd a rátermett, becsületes vezetõk nélkül maradó néptömegek
tönkretétele és fokozatos bedarálása vagy elkergetése szülõföldjérõl azért, hogy egy mohó, körülmetélt siserahad
megszerezhesse Istentõl kapott õshazánkat. Tehát eleve hibás hozzáállás az, amikor egyesek azon vitatkoznak,
hogy beengedjük-e Törökországot vagy Izraelt az EU-ba (naná, hogy nem!), ahelyett, hogy azon töprengnének,
miképpen tudnánk mielõbb faképnél hagyni az egész alvilági színtársulatot. Ugyanilyen melléfogás az is,
amikor arra törekszünk (egyik jó magyar a másik hasonszõrût gyalázva!), hogy elfecsérelt szavazatainkkal
minél nagyobb szeletet hasítsunk ki bármelyik „honmentõ” párt javára a balliberális „demokratúra” penészes
tortájából. Ennél fogva a Jobbik – mely kétségtelenül a legradikálisabb és legmagyarabb érzelmû frakciót képezi
a rendkívül silány mezõnyben – a maga 17 %-ával jóformán semmit sem tehet tátongó sebeink gyógyítása
végett, hiszen valamennyi pozitív törekvését könnyedén lenullázza a helytartó, vazallus többség. A kondícióink
immár oly rémesek, anyagi, erkölcsi és szellemi-lelki tartalékainkat annyira kimerítették, hogy nincs más
lehetõségünk, mint fölrúgni mindent, lerázni bilincseinket és visszaszerezni elorzott javainkat, satuba szorított
hazánkat, ill. megalkuvás nélkül végrehajtani a gyökeres rendszer- és államformaváltást. Az alapvetõen önzõ,
részérdekeket képviselõ, sokfelõl lekötelezett pártok erre teljességgel alkalmatlanok, tehát nem lepõdnék meg, ha
az Orbán-kormányt – ígéreteinek megszegése miatt – mandátumának lejárta elõtt elûzné a népharag.
Nehéz néhány jellemzõ mintát kiragadni, mégis soroljunk fel párat legégetõbb gondjaink közül. Nem
zajlott le az elmúlt 65 év gazembereinek elszámoltatása és felelõsségre vonása, ugyanakkor az üldözöttek,
kifosztottak, derékba tört egzisztenciájúak kártérítése, rehabilitációja sem. Elmaradt a zsidókérdés (ezt
még fölvetni sem merik sehol, mintha nem is létezne!) és a cigánykérdés rendezése, valamint az idegenek
(fõként az Izraelbõl érkezõ „honfoglalók”!) betelepítésének megakadályozása és a vészesen gyorsuló magyar
népességfogyás megfordítása (pl. az abortusz betiltása, a fõállású anyaság elismerése, a gyes és a gyed
emelése, a nagycsaládosok kedvezményezése stb.) is. Nincs az országban közbiztonság, vagyonvédelem,
jogállami és alkotmányos rend; sõt virágzik a „megélhetési bûnözés”, a hivatali korrupció, a fenyegetõ és
brutális etnikai erõszak, az állami (rendõr)terrorizmus, a törvény elõtti egyenlõtlenség, a szabadság és emberi
méltóság agyagba döngölése. Kísérlet sem történt a tervszerûen megszüntetett munkahelyek pótlására, a
foglalkoztatottság növelésére, a gazdaság, a piac és a pénzügyek nemzeti kézbe vételére, a falánk bankszektor
szigorú ellenõrzésére, a haszonlesõ multicégek megadóztatására, euroatlanti (euro-antanti?) és „jószomszédi”
kapcsolataink újragondolására, a tudatromboló, kultúrmoslékot okádó, hazug média „kifilézésére”, a (finnugor
és egyéb) történelemhamisítások beszüntetésére, a tudományos és mûvészeti elferdülések helyrebillentésére, a
lezüllesztett oktatás színvonalának visszaállítására, a honi tehetségek és feltalálók felkarolására, az elégtelen és
beteg egészségügy (+ a megfizethetetlen gyógyszerárak) rendbetételére, a (lakásmaffiás) kilakoltatások azonnali
blokkolására, a nyugdíjak távlatos értékõrzésére, a mérgezõ, silány ételek (pl. ismeretlen eredetû adalékok,
vegyszerek, nátrium-hiányos, káliumban gazdag „étkezési sók” forgalmazása) és italok kiszûrésére stb. stb.
Nem kétséges, hogy békés pótcselekvésekkel (pl. parlamenti felszólalásokkal, aláírásgyûjtésekkel,
kilúgozott népszavazásokkal, zászlólengetõ tüntetésekkel-felvonulásokkal, sajtópolémiákkal), ráolvasó
kuruzslásokkal ez a szörnyû, sok évtizede halmozódó gigantikus ganéhegy nem tüntethetõ el. A nemzet
többségének fel kell lázadnia a rabtartó és pusztító „elit” ellen, ha élni akar, mert különben kivérzik,
fölmorzsolódik az örökös meddõ várakozásban. Ebben a leendõ önvédelmi harcban csak magunkra
számíthatunk, mert helyettünk senki sem oldhatja meg közös dolgainkat. Persze felelõtlenül, fölkészületlenül
és idõ elõtt nincs értelme rohamra indulni (ne hagyjuk, hogy hitvány megrontóink „forradalomba” vagy
polgárháborúba csaljanak bennünket!), mert oktalan lemészárlásunkkal semmit sem érhetünk el, s a helyzetünk
csak tovább rosszabbodna. Abban biztos vagyok, hogy hamarosan eljön a kedvezõ alkalom, de addig sem
ülhetünk tétlenül a babérjainkon. Próbáljuk meg mind teljesebben kivonni magunkat az idegenszívû hatalom
befolyása alól, törekedjünk önellátásra és nemzeti összefogásra; szervezkedjünk minél szélesebb körben
(ne lapos ideológiák, üres jelszavak, „izmusok”, pártprogramok mentén!), s bármilyen „sajtótörvénnyel”,
zsarnoki cenzúrával kívánnak elnémítani, mindenkor bátran mondjuk ki az igazságot. A tisztességes, nemzethû
értelmiségnek kutya kötelessége szót emelni a visszásságok, jogsértések ellen, s azokat is fölvilágosítani, akik
egyedül képtelenek a tájékozódásra.
Vegyük észre azt is, hogy honfitársaink rovására nem boldogulhatunk, nem köthetünk paktumot az
ördöggel, mert ma ártatlan felebarátunkat lökik szemétre a pribékek, holnap pedig minket. Legyünk elszántak,
önzetlenek, megértõek, tanítsuk, segítsük egymást; leplezzük le gyarmatosítóink álcázott arcát, tárjuk föl
rágalmaikat és gaztetteiket, készítsünk listákat a fõkolomposok nevérõl, elérhetõségérõl és harácsolt vagyonáról,
hogy ne csúszhassanak ki a számonkérõszék ítélete alól. Minden idegszálunkkal és képességünkkel készüljünk
föl a sorsdöntõ ütközet(ek)re, mert ennek sikeres megvívásától függ jövõnk és megmaradásunk. S még valami.
Soha ne engedjünk az óvatlanokat tõrbe csaló, konzum-idiótává gyaluló, amorális materializmus kísértéseinek.
Fogadjuk el a kihívásokat, vigyük végbe, amit belátásunk, lelkiismeretünk szerint meg kell tennünk, de
mindenkor tekintsünk az égre is, s rendületlenül kérjük Boldogasszony Anyánk és a Magyarok Istenének

pártfogó támogatását. Dicsõ õseink sosem tértek ki a hódító banditák elõl, de fohászkodni se szégyelltek, ha
túlerõvel kellett megmérkõzniük; így aztán saját seregük mellé rendszerint elnyerték a mennyei „hadosztályok”
szövetségét is, akikkel együtt legyõzhetetlennek bizonyultak. Mi is tõlük vegyünk példát, mert ezúttal sok
évezredes, viharvert históriánk legborzalmasabb harcai elõtt állunk.
A Kárpát-medence stratégiai pontjain gyûjtsünk halomba rengeteg tûzifát, s gyújtsunk a csillagokig
lobogó máglyákat, hogy „minden idegen rongy bennük égjen”!

Végezetül valamennyi tisztességes, jóakaratú harcostársamnak és nemzettestvéremnek – éljenek
akár a Csonkaországban, a Kárpát-medence megszállt vidékein, vagy a világ bármely pontjára számûzve
– áldott, békés, szeretetteljes karácsonyt és eredményekben gazdag, boldog(abb) új esztendõt kívánok!
Isten, az áldás már kevés; védd meg és segítsd a magyart!