Az egyik legtapasztaltabb, az immár negyven éve megszálló hatalomként regnáló Izrael tapasztalatain keresztül gondoljuk át, mire is vállalkozik manapság egy ország, ha más területének megszállására adja a fejét.

Kellemetlen hír leendõ megszállóknak: nincsenek már szabadon meghódítható, lakatlan területek. Lakottakat pedig nyilvánvalóan nem illendõ meghódítani – még akkor sem, ha felszabadításnak, visszafoglalásnak, illetve felvilágosult megszállásnak nevezzük.

Tetszettek volna korábbi évszázadokban megszálláshoz folyamodni!
Ha valahogy mégis megesett a megszállás, és nem szándékoznak mostanában a hõn vágyott területrõl hazabandukolni, érdemes szemezgetni a kortárs megszállók tapasztalataiból. Kár ugyanis magukat azzal áltatni, hogy a területeken nem él senki, vagy ha él is, birkanyugalommal tûrni fogja az erõszakos tulajdonosváltást.
Az egyik legtapasztaltabb ország e téren Izrael, aki 1967 óta gyakorolja a megszálló szerepét, noha magát annak nem tekinti. Mégis több millió – magát megszállás alatt élõnek tekintõ – palesztin mindennapjait ellenõrzi a Nyugati Parton és Gázában. Lássuk hát, hogyan is zajlik mindez - Hebron példáján keresztül.

..............................................................
Hebron
Hebron a Nyugati Part második legnagyobb palesztin
városa 166 ezer palesztin lakosával. Történelmi és vallási
okokból fontos mind a muszlimoknak, mind a zsidóknak.
Az 1929-es zavargások során az arabok a zsidó közösség
hatvanhét tagját mészárolták le, a túlélõket a brit mandátumi
hatóság deportálta.
931-ben néhányan visszatértek, de a többség az 1936-39-es
arab felkelés során, az utolsó család 1947-ben távozott.
Az 1948-49-es háború után Hebron jordán fennhatóság alá,
majd 1967-ben izraeli kézre került. A zsidó telepesek 1968-ban
érkeztek Hebronba megünnepelni a pészachot, de távozni már
nem óhajtottak. 1970-ben még csak a város mellett alapították
meg saját településüket, a ma már 7200 lakost számláló
Qiryat Arba-t. Tíz évvel késõbb a város szívében is tanyát
ütöttek, ahol számuk igen hamar több százra emelkedett.
Az 1997-es Hebroni Egyezmény a várost két részre, egy
palesztin és egy jóval kisebb (kb. 4 km2) izraeli fennhatóság
alatt álló területre osztotta. A második Intifáda alkalmával
azonban az izraeli hadsereg a palesztin terület nagy részét elfoglalta.
..............................................................
Elsõ lépésként kívánatos megfogalmazni a megszállás CÉL-ját. Korántsem mindegy, hogy biztonsági okokból van szükség az adott területre, vagy - történelmi, vallási okokra hivatkozva - egyszerûen csak sajátként szeretné lajstromba venni. Csak ezután lehet elmélázni azon, milyen eszközökkel valósíthatja meg tervét. Vigyázat! Hazai törvények, illetve nemzetközi egyezmények igencsak korlátozzák mozgásterét! Érdemes elolvasni a Negyedik Genfi Egyezményt, mielõtt bármibe is belekezdene.
Izrael 1967-ben tett szert Hebronra - és nem mellesleg az egész Nyugati Partra, a Gázai-övezetre, a Golán-fensíkra és Kelet-Jeruzsálemre. Azonnal vita indult a területek jövõjérõl. Egy kisebbség rögtön visszaadta volna, míg a többség csak a békeszerzõdés aláírása után. Az utóbbi csoport célja a "judaizáció", mely során izraeli többség jön létre, az addig abszolút palesztin többségû területeken. De akadtak olyanok is, akik egyáltalán nem szándékoztak lemondani róla. A hivatalos álláspont körülbelül úgy hangzott, hogy átfogó békeszerzõdések esetén tárgyalnának a területek hovatartozásáról, az ellenségeskedések befejezéséig viszont szükség van a rá Izrael biztonságának garantálásához.
Hebron szempontjából ez utóbbi azt jelenti, hogy az izraeli hadseregnek meg kell akadályoznia, hogy palesztin szélsõségesek a városban tanyát üssenek, illetve a már meglévõket kell kitessékelni. Egyrészt saját maguknak kell hajkurászni a gyanús egyéneket, másrészt a helyi lakosságot kell „meggyõzni”, hogy a szélsõséges elemeket kilökjék maguk közül. Ezt egyrészt a lakosság mindennapi életének ellehetetlenítésével lehet elérni, másrészt el kell hitetni az emberekkel, hogy a hadsereg mindenütt ott van, mindent lát. Minden sarkon, fán, utcasarkon éjjel-nappal. Állandó és ad-hoc ellenõrzõpontokat kell felállítani a város minden pontján, õrjáratokat küldeni minden egyes irányba, melyek bárhol, bármikor bárkit igazoltathatnak. A hadsereg jelenlétét hatásosan érzékelteti, ha a város több pontján is állandó vagy ideiglenes katonai bázisokat hoznak létre – többnyire palesztin magántulajdon lefoglalásával.
Nyomatékossá teszi a hadsereg jelenlétének tényét a gyakori „térképezés” is, mely során a város minden ajtaján katonák kopogtatnak egyfajta népszámlálás érdekében. Ha mindezt az éjszakai órákban mûvelik, akkor hatékonyabb, mert egyrészt az egész családot otthon találják, másrészt kitörölhetetlen emléket hagynak maguk után egy hadseregrõl, mely bármikor betolakodhat az ember magánszférájába.
A megszálló csapatoknak elrettentõnek is kell bizonyulnia. A kõdobálást könnygázzal, kósza lövést golyózáporral, igazolvány otthonhagyást órák hosszan tartó feltartóztatással, kijárási tilalom megszegését akár golyóval büntetõ hadsereg képe tökéletesen megfelel ennek a kritériumnak. Az Al-Aqusa Intifáda elsõ három évében összesen 377 nap volt kijárási tilalom (az izraeli B'Tselem szerint), ebbõl 182 nap egymást követõ napokon, csupán néhány órányi szünetekkel, amikor a helyiek beszerezhetik az élelmet.
Egy megszálló hatalom - nemzetközi tilalmak miatt - saját lakosságát nem telepítheti az általa megszállt területekre. De ezek a telpesek maguktól mentek, s mivel kormányszinten is zavar uralkodik a célt illetõen, nem is parancsolják õket haza. Ezek a telepesek pedig nem éppen jó szomszédok, minden olyat megtesznek, amit egy kormány nem vállalna fel: boltok kifosztása, palesztin járókelõk megverése, házak lerombolása. Kordában tartásuk bajos, a hebroni rendõrség nem jeleskedik megbüntetésükben; a katonák pedig nem is tudják, megtehetik-e. Ráadásul a telepesek találékonyan saját gyerekeiket gyakran küldik maguk helyett, mivel egy 12 éven aluli gyerek nem büntethetõ. Még akkor sem, ha kalapáccsal esik neki egy háznak. Ilyen ellenséges, "törvények felett álló" szomszédok mellett senki sem kíván élni.
Pluszfeledatokkal is ellátják a hadsereget. Mivel izraeli állampolgárok, biztonságukról a hadseregnek gondoskodni kell. Azaz õk szabadon garázdálkodhatnak a palesztinok kárára, a megtorlástól a hadsereg úgyis megvédi õket. Biztonságuk érdekében számos utcát a hadsereg lezárt a helyiek elõtt (vagy csak a kocsik elõtt, vagy teljesen), úgynevezett "védelmi területeket" hoztak létre, mert úgy látják, hogy a két közösség szétválasztásával lehet csak fenntartani a rendet. Vagyis a palesztinok nem mehetnek a telepesek közelébe, viszont a telepesek szabadon mehetnek a palesztinok részébe. A steril utcák (palesztin mentes utcák) csak a palesztinok számára tiltottak, mindenki más (izraeli, külföldi) szabadon mehet, amerre tetszik. A kijárási tilalmak egy része is nekik köszönhetõ, mivel ünnepeik, temetések, vonulások alkalmával a hadsereg biztonságuk érdekében jobbnak látja, ha minden palesztin otthon marad.
Összefolglava: sok mindent el lehet érni a hadsereggel, de még többet lekes civilek segítségével, ugyanakkor problematikus, ha a hadsereg és a civilek célja nem egyezik meg, hiszen többletfeladatokhoz juttatja a hadsereget, miközben saját célja egyre elérhetetlenebb távolságba kerül. Gondoljunk csak bele: 800 nem túl barátságos telepes 166 ezres palesztin lakosság kellõs közepén mennyiben járul hozzá Izrael biztonságához. Ráadásul napjainkban megszállni másokat árt a nemzetközi népszerûségnek, s csak bonyodalmakat okoz - nemcsak külföldön, otthon is. Nemcsak a megszálltaknak nem tesz jót, hanem a megszálló társadalmának sem. A megszálló ország saját állampolgárait küldi katonaként a területekre, hogy a megszállást végrehajtsák. Ha kezdetben vannak is morális aggályaik, a megszállás napi rutinja, kegyetlensége és az állandó életveszély elõbb-utóbb érzéketlenné teszi õket. A morális problémák nem maradnak a hadseregen belül, hiszen a civil életbe azok a fiatalok is visszatérnek, akik Hebronban szolgáltak. A megszállás költségei mindemellett meghaladják a bevételt, hiszen a megszálló hatalomnak kötelessége gondoskodni a megszállt terület lakosságáról, továbbá fenn kell tartania a megszáló hadseregét. A megszálltaktól pedig elvárni, hogy idõvel belenyugodjanak a helyzetbe naívság.
Ha Izrael több mint negyven év alatt képtelen volt konszolidálni a helyzetet, másnak hogyan sikerülhetne? Legyen realista, és tegyen le tervérõl. A megszállások kora lejárt.

Forrás: Link