Erdogán éppen most jelentette be, Medvegyev közel-keleti látogatása alkalmából - ami Izraelen keresztül Palesztinába és Jordániába vezet -, hogy Törökország a Közel-Kelet vezetõ állama. Minõ "véletlen"! Értsük ezt katonailag is jól és a zsidónak ez egy komoly figyelmeztetés.
Kelet és Nyugat között fekvõ híd, kelet felé forduló regionális középhatalom, az iszlám trójai falova: ilyen és ehhez hasonló közhelyes kifejezésekkel illették támogatói és ellenlábasai Törökországot az elmúlt évtizedekben. A földrajzi értelemben alig 3-4 százalékban európai, javarészt Ázsiában elterülõ, 99 százalékban iszlám vallású köztársaság nem egyszer okozott fejtörést a világ nagyhatalmai számára, ám a kétezres évek vége felé különösen sok kérdést vet fel szövetségesei és ellenségei fejében.

Törökország mérsékelten iszlamista kormánypártja, az Igazság és Fejlõdés Pártja (AKP) vajon veszélyt jelent a szekuláris államra? Kitörhet-e újabb katonai puccs az eurázsiai országban, árnyékot vetve az elsõ világháború után kialakult demokratikus berendezkedésre? A Kitekintõ többek között ezekre a kérdésekre keresi a választ.

A török köztársaság és a nemzettudat kialakulása
Törökország jelenlegi társadalmi és politikai berendezkedésének megértéséhez elengedhetetlen, hogy nagyvonalakban áttekintsük az ország elmúlt évszázados történetének legfontosabb állomásait. A XIX. század végére Törökországot meggyengítették a belsõ ellentétek, így kiszolgáltatottá vált a nyugat-európai hatalmak érdekeinek: a franciák és britek által folyósított hitelek fokozottan növelték az ország kiszolgáltatottságát a nagyhatalmak irányába. Az elsõ világháború küszöbén egy tartományaitól megfosztott, függõ gazdasági helyzetben lévõ állam roskadozott, amely végül a Központi Hatalmak oldalán állt harcba, a világégés 1918-ban az Oszmán Birodalom végéhez vezetett. Az 1920-ban kötött sévres-i béke alapvetõen csökkentette a török állam területét, a megállapodás revíziója végül egy, a háborúban kiemelkedõ katonai sikereket elérõ ezredes, Mustafa Kemal nevéhez köthetõ. A késõbb önmagát „törökök atyjának” vagyis Atatürknek elnevezõ vezér az 1923-as lausann-i békekötéssel új pályára állította a török államot, reformjaival pedig a török nekmzettudat kialakítására törekedett.

Mustafa Kemal Atatürk
Atatürk – aki korábban tagja volt a nacionalista elvekre épülõ Egység és Haladás, illetve Ifjútörök Mozgalomnak, és melynek ideológiai elképzelései a régi-új vezetésében éltek tovább – még 1922-ben eltörölte a szultanátus intézményét, egy évre rá pedig világi köztársaságot hozott létre, melynek egyik legfõbb cementáló ereje a nacionalizmus volt. Európai mintára akarta átalakítani országát: etatizmust hirdetett a külföldtõl független, szuverén nemzetgazdaság jegyében, eltörölte a kalifátust, világi törvénykezést és oktatást, valamint latin betûs írást és Gergely-naptárat vezetett be, illetve jelképesen tûzre vetette az iszlám hagyományokat. Célja egy stabil nemzeti alapokon álló köztársaság létrehozása volt, ahol a vallási faktor sokadlagos szerepet játszik: európai öltözködési stílusával a külsõségekben is hitet tett politikájának irányvonala mellett, betiltották például a muzulmán fejkendõ, a hidzsáb viseletét. Röviden ezek voltak azok a rendezõ elvek, melyek mentén Atatürk egy modern török államot szándékozott létrehozni, mégpedig egy tekintélyétõl és büszkeségétõl megfosztott birodalom hamvai felett.

A kemalizmus hat "nyila":
popularizmus: a nemzeti érzelmek megerõsítése az osztályok létezésének tagadása
etatizmus: az állam alapvetõ szerepe a gazdaság szervezésében és irányításában
nacionalizmus: a török nemzettudat kialakítása
szekularizmus: az állam és a vallás kettéválasztása, a vallás teljes kiirtása a közéletbõl
reformizmus/forradalmiság: Atatürk mélyreható reformjainak elfogadása és betartása
republikanizmus: a köztársasági államforma primátusa a birodalom szultanátusával szemben
Kemal Atatürk és a Köztársasági Néppárt egyeduralma kitartott egészen a múlt század harmincas éveinek végéis, amikor is 1938-ban elhalálozott a köztársasági elnök. Ezzel egy idõben Adnan Menderes és a Demokrata Párt csillaga kezdett a magasba emelkedni: a politikust 1950 és 1960 között három alkalommal is kormányfõvé választották. A török állam nemzetközi szerepét tekintve a második világháború után a „politikai Nyugat” szövetségi rendszeréhez, de elsõsorban az Amerikai Egyesült Államokhoz közeledett: 1949-ben tagja lett az Európa Tanácsnak, 1951-ben pedig a NATO-nak. Washingtonnal való gazdasági kapcsolatait az 1947-1949 között nyújtott, százmillió dolláros katonai támogatás, majd a Marshall-segély mélyítette el. Az USA befolyásával 1955-ben szintén létrejött egy katonai együttmûködés Pakisztán, Irán, Nagy-Britannia, Irak és Törökország között.
Az Kemal nevéhez fûzõdõ szekularizációs és modernizációs folyamat a világi értékek felett õrködõ török hadsereg politikai súlyának jelentõs megnövekedéséhez vezetett, muzulmán politikai erõk eleve nem kerülhettek kormányzati pozícióba egészen az 1995. decemberi választásokig. Az Észak-atlanti szövetség tagjaként a török tisztek ráadásul tömeges formában részesültek katonai kiképzésben, amely feszültséget és érdekütközést eredményezett a haderõ idõsebb tisztjeivel szemben, ez pedig 1960-ban a hadsereg ezredeseinek katonai puccsához vezetett.
A nyolcvanas évekig több technokrata kormány is élére állt a meglehetõsen törékeny török belpolitika vezetésének, az addig lezajló négy katonai puccs terjedelmes árnyékot vetett az országra, megkérdõjelezve annak demokratikus értékeit. Az 1960-as katonai hatalomátvételt követõen – amikor is kivégezték a kormányfõt (? Volt/ NATO-hoz volt köze?) illetve két miniszterét - 1971-ben zavargásokra való hivatkozással avatkozott be a hadsereg, ekkor Szulejmán Demirel miniszterelnök önként mondott le posztjáról. 1980-ban egy ideglenes alaptörvény segítségével jutottak hatalomra a fegyveres erõk, tizenhét évvel késõbb pedig az állam világi értékeinek féltésére hivatkozva mondatták le Necmettin Erbakan iszlamista miniszterelnököt.Törökország hatalami-politikai mozgásait évtizedekig ez a dichotómia lengte át: mára a befolyásának elveszítésétõl és szerepének megkérdõjelezésétõl tartó hadsereg rendre a szekuláris állam elleni izgatással vádolja az iszlamista gyökerõ, konzervatív kormánypártot.

A fenti törésvonal a török társadalom egészére levetíthetõ: a kemalista értékrendhez bõszen ragaszkodó világi elit többséget élvez az igazságszolgáltatás és a hadsereg soraiban. A jelenlegi török vezetés azonban az Ottomán Birodalomban dominanciát élvezõ muzulmán vallást képviseli: a kormányzó Igazság és Fejlõdés Pártja (Adalet ve Kalkinma Partisi, AKP) egy mérsékelten, ám karakteresen iszlamista párt, melynek 2002-es elsöprõ gyõzelme alapjaiban változtatta meg a török politikai kultúrát.
Recep Tayiip Erdogan miniszterelnök nem az elsõ muszlim kormányfõ volt az ország élén, munkája gyümölcseként mégis kézzelfogható és addig nem tapasztalt változások mentek végbe a török társadalomban. A múlt évszázad elején még haladó, és a társadalom fejlõdésének szempontjából produktív kemalista elvek fénye a XX. század utolsó harmadára megkopott. A kétezres évek közepénre a világsajtó jelzésértékû fotókat kezdett közölni címlapján, például egy burkába csavart asszonyt, aki Atatürk gazzal körbefont, látványosan elhanyagolt szobra elõtt halad el. Joggal merül fel a kérdés, hogy mégis milyen tendencia vezetett a társadalom identitásának ilyentén történõ elmozdulására.
Természetesen nem csak az Erdogan-kormány keze van a dologban: a hatvanas évektõl fokozatosan, államilag ellenõrzött formában csempészték vissza a közéletbe az iszlámot, melynek célja az egyre polarizálódó török társadalom kohéziójának elõsegítése volt. Napjainkra a török vezetés tökéletesen megvalósította a török nemzeti érzés és az iszlám együttes dominanciáját, amely akár a modern nyugati kereszténydemokrata modellekkel is párhuzamba állítható. Egy 2007-ben közzétett felmérés tanúsága szerint egyre több török válik vallásossá: 45 százalékuk identitását tekintve leszögezte, hogy elsõsorban muzulmánként határozza meg önmagát, ellenben azzal a 19 százalékkal, aki törökként tekint magára.

Valóban "rossz zsaruk"?
A török kormány hazai és nemzetközi megítélésében nagy szerepet játszik tagjainak sokak által vitatott elõélete. Recep Tayiip Erdogan miniszterelnök például nem lehetett rögtön kormányfõ a 2002-es gyõzelem után, mert a pozíciót csak büntetlen elõéletû személy foglalhatta el. Erdogant azonban 1998-ban vallási gyûlölet szításáért tíz hónapos fegyházbüntetésre ítélték, részben amiatt, hogy délkelet-törökországi nyilvános szereplése alkalmával Ziya Gökalp török költõ sorait idézve úgy fogalmazott: :„A mecsetek a mi laktanyáink, a kupolák a sisakjaink, a minaretek a bajonettjeink, a hívek a katonáink.” A késõbbi kormányfõ által idézett sorok – melyek egyébként több török történelem könyvben is fellelhetõk - szakértõk szerint nem voltak teljesen pontosak. A börtönben ülõ, mártírként feltüntetett Erdogant úgy ünnepelte a nép, mintha Törökország „Nelson Mandelája” lenne. Ekkor Abdullah Gül jelenlegi államfõ lett a kormány vezetõje, akivel kapcsolatban szintén kétes pletykákat terjesztettek, miszerint az 1983-tól munkahelyéül szolgáló Iszlám Fejlesztési Bank a CIA akkori értesülésie szerint az al-Kaida terrorszervezet egyik bújtatott finanszírozója volt. Erdogan végül 2003-ban foglalhatta el a miniszterelnöki bársonyszéket, miután kormányon lévõ pártja alkotmánymódosítás segítségével ezt lehetõvé tette. Népszerûségét már korábban megalapozta, negyven évesen lett ugyanis Isztambul polgármestere. Szintén neki tulajdonítják azt a megszólalást, miszerint "a demokrácia olyan, mint egy villamos: bármikor leszállhatunk róla."

Futószalagon gyártott reformok
Bátran állítható, hogy az AKP eddigi politikai örökségének legfõbb elemei javarészt Törökország uniós csatlakozási folyamatához kapcsolódnak. Így van ez akkor is, ha az EU-csatlakozások elõfeltételeit képezõ, politikai reformokat elõirányzó reformcsomagot még az Erdogan-kabinet hatalomra jutása elõtt, 2002 augusztusában elfogadta a török törvényhozás. Recep Tayyip Erdogan kormányfõ elsõ perctõl fogva világossá tette, hogy országának jövõjét az Európai Unió tagjaként látja biztosítva, a tárgyalások az õ vezényletével kezdõdtek meg 2005 októberének elején. Idáig azonban hosszú út vezetett: Ankarának mélyreható reformokat kellett végrehajtania ahhoz, hogy Brüsszel egyáltalán beengedje õt a „közösségi váróba”. A teljesség igénye nélkül, a török nemzetgyûlés törvényt alkotott a halálbüntetés eltörlésérõl, a rendõrségi kínzás beszüntetésérõl, a hadsereg közéleti és kulturális befolyásának visszaszorításáról, módosították a Btk-t és az oktatási törvényt is. (Késõbb módosították azt a 301-es gumiszabályt is, amely a "törökség ellen izgatókat" szankcionálta, meglehetõsen képlékeny formában.) Látványos eredményeket ért el a kormány a 2001-ben még katasztrofális állapotban lévõ gazdaság terén is, melyhez a társadalombiztosítás, a bankszektor és a mezõgazdaság reformja, illetve kiadáscsökkentés szükségeltetett. A nemzetközi piacok Törökország iránti bizalma szép lassan visszatért, még a Nemzetközi Valutaalap is megkezdte hitele folyósítását.
Mindettõl függetlenül a kemalista értékekhez ragaszkodó, világi török politikai elit továbbra sem nézte jó szemmel a hithû muszlim Erdogan tevékenységét. 2007-ben például ismételt puccs veszélye lebegett pallosként az ország felett, amikor is a miniszterelnök úgy döntött, hogy indulni kíván a köztársasági elnöki posztért. Az atatürki hagyományai felett õrködõ hadsereg és a világi értékeket hangsúlyozottan preferáló ellenzéki pártok (például a Köztársasági Néppárt) mélyen ellenezték a jelölt személyét. Az AKP miután visszavonta Erdogan jelölését, Abdullah Gül külügyminisztert indította, akit nemcsak az ellenzék, hanem a társadalom egy része sem támogatott: valóságos tömegtüntetések kezdõdtek országszerte a török állam világi értékeinek védelmében. Abban az évben elõrehozott választásokat tartottak, az AKP 47 százalékos gyõzelme után végül Abdullah Gül lett az államfõ.

....................................................................
Hosszú jegyesség
1959: Törökország társult viszonyért folyamodik az Európai Közösséghez.
1963: Ankarai megállapodás, társult viszony kiépítése
1987: Ankara teljes jogú EGK tagságért folyamodik
1996-tól török-uniós vámunió
1999: Törökország tagjelölti státuszt kap
2005. október 4: csatlakozási tárgyalások megkezdése
Brüsszel elismeréssel adózik ugyan a törökországi demokratizációs folyamatok iránt, mégis további reformokat sürget az lapvetõ emberi jogok, a sajtó-, vallás- és szólásszabadság , a nemek közötti egyenlõségrõl , kurd kisebbség és a ciprusi kérdés rendezésének terén.A csatlakozási folyamat dimenzióiról itt olvashat bõvebben.
....................................................................

Alkotmánymódosító referendum, kormányzati sikerrel
Az alkotmánybíróság 2008-ban keresztbe tett a kormánypárt azon törekvéseinek, hogy
megszüntessék az iszlám fejkendõ, a hidzsáb közintézményekben való viseletének tiltását. Ezt követõen a közvélemény a török kormánypárt kudarcától volt hangos, fõként a taláros testület elõtt fekvõ, az AKP betiltására irányuló indítvány miatt. Hiába kiáltott azonban farkast az ellenzék, mondván, hogy a kormány az antiszekuláris tevékenységek megtestesítõje, a párt máig hatalmon van. Szeptemberben sikeres referendumot vezényeltek le, melynek értelmében Törökország módosította a viharos nyolcvanas évek elején született (1982-tõl hatályos) alaptörvényét.
A 26 pontos alkotmánymódosítás – melyet 77 százalékos részvétel mellett a török társadalom 58 százaléka támogatott – jelentõsen szûkre szabta például a hadsereg és az igazságszolgáltatás intézményeinek jogkörét, és megnövelte a végrehajtó hatalom mozgásterét, bõvítette a nõk, a kiskorúak és a fogyatékkal élõk jogait, továbbá deklarálja egy ombudsmani hivatal felállítását. Az ellenzék azonban szemfényvesztésként értelmezte a referendumot, amely mögött Erdogan burkolt személyes érdeke húzódik meg, miszerint továbbra is államfõ szeretne lenni. Az Európai Unió és az USA ellenben pozitívan fogadta a referendumot eredményét, a nyugati vezetõk sorra gratulációjukat fejezték ki Erdogannak, helyeselvén a reform irányultságát.
A hadsereg politikai befolyásánsak visszaszorítása elsõsorban azért vívta ki a nyugati demokráciák széleskörû támogatását, mert a szervezet hiába tartja magát a világi Törökország õrének, amikor túlzott dominciája eleve gátat szab az európai értelembe vett demokratizálódási folyamatoknak. A nacionalista kemalizmushoz ragaszkodó hadsereg már csak ezért sem támogatja túlzottan az európai integráció kérdéskörét. A tavalyi referendum mindenesetre alkalmat adott arra, hogy az idén választások elé nézõ AKP számára, hogy alaposan megszondázza a közvéleményt saját népszerûsége, illetve a párt által képviselt politikai irányvonal efogadottsága kapcsán.

A kurd kisebbség, és egy súlyos történelmi hordalék
Törökország évtizedek óta küzd a kurdkérdés megoldatlanságával, az ország területén jelenleg körülbelül 15 millió kurd származású személy él, javarészt Törökország gazdaságilag elmaradott keleti és déli részein, a szíriai, iraki és iráni határvidéken. Az itt élõ kurd kisebbségek oktatásügyi, egészségügyi és munkavállalási lehetõségei jóval kedvezõtlenebbek a nagyvárosi lakosság mozgásteréhez képest. Az Erdogan kormány érdemei közé sorolható, hogy nem fordult el a problémától, és napirendre vette a kurdok jogainak kiszélesítését, az uniós csatlakozási törekvések részeként fokozatosan enyhítette a kurd kisebbség anyanyelv- használati jogain. Az elsõ kurd nyelvû iszlám ima 2009 tavaszán elhangzott Törökországban, és megkezdte mûsorszórását az állami kurd nemzetiségi tévécsatorna is. Mára a tömegtájékoztatás egészében feloldottál a korlátozásokat, tavaly februárban például egy tucatnál is több rádió és televízió csatorna sugároz adást kurd és egyéb kisebbségi nyelveken, továbbá politikai gyûléseken is szabad a kurd nyelvhasználat, mely elejét vett a korábbi tömeges letartóztatásoknak.
Mindez azonban szépségtapasznak tûnhet a tavaly áprilisban kezdõdött letartóztatási hullám mellett, amikor is a 2009-ben betiltott Demokratikus Társadalom Pártjának kurd tagjait vették õrizetbe nagy számban. 2010. január 13-án a hatóságok könnygázt és vízágyúkat vetett be azon tüntetõk ellen, akik molotov koktélokkal, és kövekkel fejezték ki nemtetszésüket a 152 kurd aktivista és politikus õrizetbe vétele ellen Diyarbakirban. A perbe fogottak meghallgatás feszült hangulatban történt, ugyanis a bíró nem volt hajlandó meghallgatni õket, mondván nem érti a kurdot, és "ismeretlen nyelvként" akarta jegyzõkönyvbe vetetni a felszólalásokat. Ha bûnösnek nyilvánítják a vádlottakat, akár 15 évnyi szabadságvesztésre is ítélhetik õket. A tárgyalásokat egyelõre berekesztették.
Mindemellett a kabinet folyamatos szélmalomharcot vív az eleinte kurdisztáni autonómiáért, majd fogvatartott tagjainak szabadon bocsátásáért küzdõ PKK (Kurdisztáni Munkáspárt) gerilláival, kiknek negyed évszázados akciói eddig körülbelül 45 ezer emberéletet követeltek. A Kurdisztáni Munkáspárt az ország területén élõ 15 millió kurdok jogainak elismerését, illetve saját alkotmányt követel. A több ország által terrorszervezetnek titulált PKK célja, hogy az Anatólia kurdok lakta keleti és délkeleti régiói számára autonómiát harcoljon ki. A szervezet néhány hónapja egyoldalú tûzszünetet jelentett be a júniusi parlamenti választásokig, de a közösség többi tagja aktivizálódni látszik: egy kurdpárti politikai csoportosulás vázlatot nyújtott be Törökország délkeleti térségének autonómiájával kapcsolatban. Ráadásul az elmúlt hetekben egyre többen követelték, hogy a török állam biztosítson szélesebb jogokat a kurd nyelv használatára vonatkozólag.

Szociológiai törésvonalak
„Fehér törökök”: az oszmán idõkre visszanyúló gyökerekkel rendelkezõ szekuláris elit, akik a hadsereg tisztikarát, a központi bürokrácia és az értelmiség nagy részét dominálják
„Fekete törökök”: mélyen vallásos, nyelveket kevésbé beszélõ, a világiai városi elitrétegtõl távolabb álló társadalmi réteg. Erdogan az elsõ államfõ, aki a fekete törökök közül került ki (rendszerint törökül beszél), éppen ezért idegenkednek tõle és gyakran fundamentalistának bélyegzik meg.
A 2009-ben megkezdett kurdokkal kapcsolatos kulturális könnyítéseket a török társadalom többsége – legfõképpen a keményvonalas nacionalisták – kedvezõtlenül fogadták. Nemzetközi szempontból még ennél is sokkalta kínosabb, kisebbségeke térintõ kérdés az 1915-ös örmény népirtás, melynek tagadása máig rút seb Törökország történelmi emlékezetén. A török-örmény közös történelmi bizottság már tíz éve tárgyalóasztalhoz ült, de az örmény holokauszt hivatalos elismerése még várat magára.
A jelenlegi török vezetéssel kapcsolatban összegzésként elmondható: Erdogan és holdudvara láthatóan annak bebizonyítására törekszik, hogy a demokratikus vezetés és a muzulmán kulturális önazonosság koránt sem összeegyeztethetetlen egymással. A miniszterelnök nem véletlenül von folyamatosan párhuzamot a nyugati kereszténydemokrata pártok és az általuk megvalósítani kívánt modell kötött, az iszlám-demokrata kifejezés meghonosításának nem titkolt céljával.

Erdogan és Obama
A török világi értelmiség aggodalmai abból erednek, hogy sok esetben alapvetõ összeférhetetlenséget látnak az atatürki hagyományok, és a jelenlegi kormány koncepciója között. Mindehhez hozzájárul az is, hogy az elmúlt másfél-két évben látványos mozgásokat lehetett felfedezni török külpolitikában, amely elsõsorban Izrael-ellenességben, és a közel-keleti arab országok irányába történõ fordulással jellemezhetõ. (A társadalmon belül megfigyelhetõ volt egy szintén markáns tendencia, amely Amerika-ellenességben öltött testet.) Szakértõk garmada rágódik a kérdésen, hogy vajon az Európai Unió és a politikai nyugat szempontjából geostratégiai és energiaszállítási szempontból olyannyira fontos partnert vajon félteni kell-e az iszlám világ ölelésétõl, illetve az eddigi stratégiai partnereitõl való végleges eltávolodásától. Washington aggodalmát igyekeznek csillapítani azon vélemények, miszerint Törökország nem az iszlám világ kizárólagosságára törekszik, hanem saját magát igyekszik a régió politikai és gazdasági centrumaként pozícionálni.
Ez a meghatározó szerep pedig nem egyeztethetõ össze egymást kizáró, Nyugat-párti vagy iszlámpárti koncepciókkal, hiszen Ankarának mind az Egyesült Államokkal, mind Iránnal, mind pedig Oroszországgal érdekében áll partneri viszonyt folytatni. Minden bizonnyal erre utaltak Ahmet Davutoglu külügyminiszter szavai is, aki tavaly úgy fogalmazott: „Itt az ideje, hogy Törökország európai legyen Európában, és keleti legyen Keleten, mert mindkettõ mi vagyunk.”

Forrás: Link