2010.12.31-én napvilágot látott egy cikk a Barikád honlapján, amelynek néhány sora megütközést keltett bennem és hosszas vívódás után úgy gondoltam, hogy elétek tárom a véleményemet ezzel kapcsolatban.
Mivel nem vagyok egy olyan ember, aki a szavakkal csak úgy dobálózik a vakvilágba, természetesen az általam leírtakat ezúttal is megfelelõen alá tudom támasztani, ha valaki szükségesnek véli.
De nézzük elõbb az ominózus mondatokat:
„A másik teher egy sajnálatos haláleset. Szilárd István a Magyar Gárda Egyesület alapítója volt, harcostárs és barát. A gárdisták az alapítók közül Murányi Levente és Pörzse Sándor mellett talán hozzá kötõdtek a leginkább.

2009-ben azonban elhidegült a viszonyunk, mert egy gárdista csoport, amely akkor is és azóta is a közösség megosztására törekedett, a befolyása alá vonta õt. Az így kialakult konfliktus miatt többször is vitába keveredtünk, amelyet egy kényszerû eltávolodás is követett. Az idõ elteltével, azt hiszem, hogy a sértettség benne is, bennem is elapadt, hiszen annál több kötött össze bennünket a korábbi évek harcaiból, hogy haragot tartsunk egymás irányába. Találkozásainkkor terveztük, hogy összeülünk majd, hogy egyeztessünk a jövõrõl, de ennek egy hirtelen jött és végzetes agyvérzés elejét vette. Nagyon fájt, amikor néhányan azt mondták, hogy István a mellõzöttségbe halt bele, amelyet nekem, nekünk köszönhet. Igen, a mellõzöttségbe halt bele, én is így gondolom, de ezt nem nekünk, hanem azoknak köszönhette, akik szembefordították az alapítókkal, akikkel éveken át együtt küzdött, és akikért az életét adta volna. És nem így akarta... Akik pedig a halálából politikai tõkét húztak, vagy akartak húzni, azok meg szégyelljék magukat. Isten nyugosztaljon, István!”
A fenti mondatok közül csak az utolsóval tudok egyetérteni, Isten nyugosztaljon, István! A többi mondat viszont szorul egy kis magyarázatra. Dr. Szilárd István személyében egy olyan embert ismertem meg, aki feltétlen elkötelezettje volt a Nemzetnek és a Hazának, feltétlen elkötelezettje volt a Gárdának, de ugyanilyen elkötelezett volt az õszinteség és az igazság irányába is. Gárda alapítóként szinte minden gárdista ismerte, de azt a tiszteletet és szeretetet, ami körülvette, nem elsõsorban annak köszönhette, hogy alapító volt, hanem annak, amilyen bajtársiassággal, barátsággal fordult a gárdisták felé. Bárhová hívták, elsõ szóra ment és tette, amire kérték, legyen az toborzó, lakossági fórum, vagy csak egy egyszerû szakaszgyûlés. Alapítóként és katonaemberként érdekelte a Gárda élete, bármilyen problémával lehetett fordulni hozzá, soha senkit nem nézett le, nem utasított el.
Történt egyszer (igen, pontosan 2009-ben), hogy az egyik bajtársunk nagyon súlyos, de teljesen alaptalan vádak miatt kizárásra került a Gárdából. A vád az volt ellene, hogy egy külföldi titkosszolgálat megbízottjának adatokat szolgáltat a Gárdáról és fényképes bizonyítékok állnak rendelkezésre arról, ahogy ezeket az adatokat cd-ken (vagy dvd-ken) átadja ennek a megbízottnak. Részemrõl kétkedve fogadtam a hírt, lévén, hogy személyesen is ismertem a „vádlottat” és jó barátságban voltam vele (és vagyok azóta is). Hangot adtam annak a véleményemnek, miszerint az még semmit nem bizonyít, hogy az illetõ cd-ket ad valakinek, mert nem tudjuk, hogy valóban a Gárdáról szóló adatokat adott át és kételkedésre adott okot az is, hogy egyáltalán tudja-e azt, hogy akinek cd-ket ad, az egy külföldi titkosszolgálati megbízott. A hab a tortán az volt, hogy az állítólagos fényképeket nem tudta megmutatni nekem (és másoknak) soha senki azóta sem. (És persze az a személy sem lett megnevezve mind a mai napig, aki ezt az alaptalan vádat széles körben terjeszteni kezdte.) Számomra nyilvánvalóvá vált, hogy bajtársam és barátom alaptalanul lett megvádolva és felfüggesztve a Gárda soraiból, ezért kértük, hogy vizsgálják ki ezt az ügyet. Amikor a vizsgálat során már olyan magasra futottak a szálak, hogy a Gárda akkori fõkapitányát is elérték, a vizsgálat a második becsületbírósági tárgyalás megtartása nélkül abba maradt és a fõkapitány utasítására kizárták az illetõt.

A kizárt bajtársunk eljött egy budapesti gyûlésre, kint leült, megvárta a szünetet, majd odalépett a fõkapitányhoz és egy elég érdekes beszélgetést folytattak, ami lényegi részét tekintve így hangzott:
Bajtársunk: Nekem mikor lesz a következõ becsületbírósági tárgyalásom?
Fõkapitány: Miért, te még gárdista vagy?
Bajtársunk: Nem, mert kizártál, anélkül, hogy végigment volna a tárgyalás.
Fõkapitány: Ha nem vagy gárdista, miért lenne neked becsületbírósági tárgyalásod!?
Kb. így mentek itt akkor a dolgok, ami többünknek nem tetszett. Kezdeményezésemre a budapesti gárdisták nyílt szavazáson döntöttek arról, hogy továbbra is bajtársuknak tekintik a kizárt tagot és egy tiltakozó levelet írtunk a fõkapitánynak, amelyben közöltük, hogy nem fogadjuk el ezt a döntést. Kizárt bajtársunk viszont úgy döntött, hogy nem kíván olyan közösségnek a tagja lenni, amelyet ilyen emberek vezetnek és maga lépett ki a Gárdából. Az egész eset még a kizárás elõtt Szilárd István fülébe jutott, aki megpróbált segíteni, de mind a Gárda vezetõségénél, mind az egyesületi alapítóknál süket fülekre talált. De ez még nem volt elég! Se lakossági fórumra, se toborzóra nem volt szabad többé meghívni. Hogy kik adták ki ezt az utasítást, azt mindenkinek a fantáziájára bízom.
Ettõl függetlenül István továbbra is járta az országot és beszélt az összefogás szükségességérõl. Megtehette, mert a Konzervatív ’56-os Antibolsevista Szövetség elnöke is volt, így ennek a szövetségnek a nevében nyilatkozott. (Ez az a szövetség, amely szintén együttmûködési megállapodást kívánt kötni a Jobbikkal, de a Jobbik részérõl a folytonos „idõhiány” miatt ez a mai napig sem következett be. Ismerõs valahonnan, nem!?) És a megaláztatásnak még ezzel sem volt vége. Biztosan sokan emlékeznek még a „mellényosztásra”, amikor (elõször) megalakult az Új Magyar Gárda. Több olyan személy kapott mellényt, aki a Gárda melletti tevékenysége folytán ezt kiérdemelte. Szilárd István is ott állt a színpad mellett, de az õ nevét nem olvasták fel. Mint késõbb magyarázatképp próbálták elhitetni vele, valahogy „elfelejtették”. Részemrõl már csak azért sem hiszem, mert egy mellény ott maradt annak a karján, aki osztogatta, tehát nagyon jól tudták, hogy valaki nem kapott. Ez nem volt más, mint egy nyilvános megalázása annak az embernek, aki véleményem (és sokunk) szerint a legtöbbet tette a Gárdáért.
Sikerült is ezt a kemény katonaembert ott annyira megalázni, hogy könnyek peregtek a szemébõl.
Pár nap múlva meghívtam Istvánt egy állománygyûlésre, mint a budapesti egység vezetõjének helyettese, mondván, hogy szakmai segítséget szeretnék tõle kérni. Természetesen rögtön igent mondott és a megadott idõben eljött. A szakmai segítségkérés helyett megköszöntem az addig végzett munkáját, a mellettünk való kiállását és a budapesti gárdisták nevében átnyújtottam neki egy oroszlános mellényt. A meghatottságtól könnyezve köszönte meg nekünk, de nem csak õ könnyezett, mert kevés szem maradt szárazon. Tudtam, hogy ezzel a cselekedetemmel szembe megyek a Gárda országos vezetésével, de úgy gondoltam, meg kell tennem, még akkor is, ha esetleg engem is kizárnak.
Tudtam azt is, hogy a hírre a Jobbiknál sem fognak pezsgõt bontani, de már akkor is úgy gondoltam, hogy ez a Gárda ügye, vagyis a mi ügyünk. Mivel a Magyar Gárda Egyesületet feloszlatták, megkérdeztük Istvánt, hogy nem állna-e be közénk gárdistának, a budapesti csapatba. Örömmel vettük, hogy a legnagyobb természetességgel mondott igent és a rá jellemzõ szerénységgel köszönte meg a megtiszteltetést.
A legközelebbi avatás Szentendrén volt. Az akkori budapesti vezetõ azt az utasítást kapta, hogy István nem lehet ott az eskütételen. Sajnos õ gyengébb jellem volt és ennek az utasításnak megfelelõen fel is hívta Istvánt az avatás napjának reggelén és közölte vele, hogy nem tehet esküt. Mi pedig, mivel ezt nem tudtuk, egyre csak vártuk. Végül már nem bírtam tovább és felhívtam. Akkor tudtam meg, hogy letiltották. Azt mondtam, hogy ne törõdjön semmivel, jöjjön és tegyen esküt, több százan várjuk, és majd meglátjuk, ki lesz az, aki azt meri mondani neki, hogy álljon ki a sorból. Sajnos az eskütétel a rendõri beavatkozás következtében elõbb lezajlott, õ csak késõbb ért oda, így akkor nem sikerült esküt tennie. Sikerült viszont utána Kerepesen, ahová szintén meghívtam (és ahonnan eredetileg szintén le volt tiltva). Mondanom sem kell, hogy senki nem merte kiparancsolni az esküt tevõk közül.
Természetesen István mellõzöttségét mi is észrevettük és én meg is kérdeztem néhány Jobbikos vezetõtõl, hogy ez minek köszönhetõ, amelyre akkor az általános válasz az volt, hogy az élettársa miatt, aki túlzottan hajszol egy bizonyos pozíciót. Ezzel sem értettem egyet, mert véleményem szerint, ha valakivel szembekerülök, nem feltétlen a hozzátartozójával kell éreztetnem az ellenszenvemet. Ennek hangot is adtam, mire megkaptam, hogy „túl erõs az igazságérzetem”. (Szerencsére azóta sem változtam.)
Aztán elkövetkezett az a nap, amely fekete tintával került be a Gárda történetébe, 2010. 08. 10-én dr. Szilárd István elhunyt.
Három nappal késõbb Kiss Róbert, a Magyar Nemzeti Gárda országos vezetõje lemondott és az Ócsára összehívott megyei vezetõk egyhangúan megválasztottak országos vezetõvé. Annyira szerettem volna legelõször Istvánnak elújságolni, de erre már nem volt lehetõség.
A temetésén sok gárdista vett részt, sokan vidékrõl érkeztek. Mindenki érezte, hogy nagy veszteség ért bennünket.
(Ezen a temetésen történt meg egyébként az is, hogy kétszer is kértem Vona Gábort arra, hogy beszéljünk egy pár percet a Gárda és a Jobbik jövõjérõl vagy legalább beszéljünk meg egy idõpontot, egy részletesebb tárgyalásra. Mindkétszer azt válaszolta, hogy majd a szertartás végén. A temetés végén aztán szó nélkül elment.)
Arra gondoltam, hogy István neve nem merülhet feledésbe, így kézenfekvõnek látszott létrehozni egy róla elnevezett érdemrendet, amelyet minden évben megkap az a gárdista, aki a legtöbbet tette a Gárdáért. Megkerestem a lányát, jóváhagyását kértem a tervhez, amelyet minden további nélkül meg is kaptunk.
Megterveztük, legyártattuk a jelvényt és az ehhez járó igazolólapot és 2010. 12. 18-án, Dunaújvárosban megkapták azok, akik megérdemelték.
Ahogy a mondás tartja, az éremnek két oldala van, így most megismerhettétek az érem másik oldalát is. (Ismerek egy olyan mondást is, hogy „hazug embert könnyebb utolérni, mint a sánta kutyát”.)
Ha valakiben felmerült a kérdés, hogy ki kit és miért mellõzött, most megkapta a választ.
Hálás vagyok a sorsnak, hogy ismerhettem dr. Szilárd Istvánt és hálás vagyok Istvánnak a segítségért, a tanácsokért, az útmutatásért... ...és még hosszan sorolhatnám.
A fentiek miatt biztosan érthetõ, hogy miért álltam ki én is mellette, ahányszor csak tehettem és talán az is érthetõ, hogy a mi „viszonyunk miért nem hidegült el”.
Isten nyugosztaljon, István!
A Magyar Nemzeti Gárda vigyázza álmodat.
Ináncsi József
MNG országos vezetõ

Adjon az Isten!
Engem, aki a legmesszebbmenõkig állandóan kiálltam a Jobbik mellet, mérhetetlenül rosszul érintett, hogy érezzem magam részesnek a Szilárd István halálát okozó agyvérzésnek. István halálával a legjobb barátomat vesztettem el, de elvesztette a Konzervatív ’56-os Antibolsevista Szövetség az elnökét és halálával a Magyar Nemzeti Gárda gárdistáit is nagy veszteség érte.
Azokról a gárdistákról beszélek, akik „kierõszakolták”, hogy Kerepesen esküt tehessen, abban a mellényben, amelyet õk adományoztak neki, és amelyet én húzhattam rá azon a bizonyos állománygyûlésen, holott ezt a mellényt nem ott kellett volna megkapnia, hanem a Jobbik vezetõinek lett volna kötelessége átadni a mellényosztáson, azok után, amit õ tett a Jobbikért és a Gárdáért. Eleinte Murányi Leventével, majd késõbb velem járta az országot, a Jobbik hívó szavára, lakossági fórumokra. Velem személy szerint 36 lakossági fórumot tartott, de ment Novák Elõddel, Volner Jánossal és még sok más Jobbikossal is. Még a letiltása után is járta az országot, mert sok Jobbikos megyei vezetõ meghívta, ill. meghívott mindkettõnket és István fáradtságot leküzdve ment, mentünk. Letiltás ide, mellény oda, a nagy csalódás sem tántorította el a Haza, a Jobbik és a Gárda iránti nagy szeretetétõl. Tudom, hogy így volt, mert sok száz és száz kilométert utaztunk együtt és ilyenkor kitárta búját, bánatát, örömét, aggályait. Engem különösen tisztelt a hiteles ’56-os múltamért és a tisztességes nacionalista megnyilvánulásaimért. Sok-sok Jobbikra adott szavazatot lehet Istvánnak köszönni. Ha valaki vagy valakik szidták a Jobbikot, odaállt védeni, vitatkozni és akár veszekedni is, István, az avatott gárdista. Pl. Dunaújvárosban is a második meghívásunkon az evangélikus templomban szidalmazta az egyik szövetség egy kisebb csoportja a Jobbikot. Heves vita alakult ki, nekem kellett elhúzni Istvánt. Ezután a templom kertjében felállított Trianon emlékmû elõtt méltatta a Jobbikot és a HVIM-et.
Nekem nagyon nehéz meglenni dr. Szilárd István nélkül. Ahogyan szokta mondani, példaképei vagyunk egymásnak. Így hát senki sem veheti komolyan és hiheti el, hogy egy sima, de tiszteletet kapó gárdistaként részese lehessek István mennybemenetelének. Úgyszintén igaz ez az általam ismert gárdistákra is. Azért írom le sûrûn, hogy gárdisták, mivel az én tudatomban, szívemben, lelkemben csakis egyetlen Gárda létezik. Azoké, akik letették az esküt a Szent Koronára.
Az, vagy azok, akik beleverték az utolsó szöget Szilárd István koporsójába, számoljanak el a magyarok Boldogságos Nagyasszonyával és saját lelkiismeretükkel.
Amikor Krakkóban voltunk, Kaczynski elnök temetésén, a Jobbikos és Árpád-sávos zászlók kíséretében letettük a koszorúnkat, majd a mauzóleum sarkánál elénekeltük a Magyar Himnuszt. Néztem Istvánt és eszembe jutott, hogy egy magas mûveltségû egyetemi docens, NATO-ban közremûködõ, több nyelven beszélõ alezredes, az ELTE pedagógiai szakán végzett ember és el tudtam volna képzelni sok száz, sok ezer gárdista élén, mint fõkapitányt.
Sok politikus boldog lehetne, ha csak részben birtokában lenne István tudásának és hazaszeretetének.
Pár héttel az eltávozása elõtt, az Antibolsevista Szövetség vezetõségi ülésén azt mondta, hogy ha most, a megaláztatások után lennének a választások, továbbra a Jobbiknak és a Gárdának kampányolna.
A róla elnevezett és a Magyar Nemzeti Gárdában rendszeresíteni kívánt kitüntetés hírét a lánya örömmel és megtiszteltetéssel fogadta. Az érdemrend létrehozásához beleegyezését adta és a Gárda évzáróján meg is kapták az arra érdemes gárdisták.
Azt hiszem, részletekben sikerült vázolnom Szilárd István és a Gárda kapcsolatát. Senki ne merje azt gondolni, hogy a jelenlegi Gárda-vezetõk és gárdisták, azok, akik hûek maradtak esküjükhöz, azok csukták le Szilárd István koporsójának a fedelét. Akik pedig valóban politikai céloktól vezérelve ütöttek szöget ebbe a koporsóba, mélységesen szégyelljék magukat és a jövõben legalább hagyják õt nyugodtan pihenni.
Szebb jövõt!
Potyka bácsi

Forrás: Magyar Nemzeti Gárda

Elöljáróban szeretnék megjegyezni valamit! Mindig tehetetlenséget éreztem magamban, ha egy bármilyen újságcikket elolvasva az írójának nem tudtam vissza válaszolni és az én olvasói véleményemet kifejteni. Úgysem közölték volna le. Így marad az õ ezrekhez eljutó véleménye, és az én ellenvéleményem csak forrhatott bennem. De most más lesz! Véleményt formálok, mert az igazságérzetem már napok óta gyötör és nem hagyhatom szó nélkül a magam és a bajtársaim nevében sem!
Az említett Barikád cikk, az ez év elsõ számában jelent meg. Vona Gábor cikke, " A Gárda" címmel. Ami megérintette az igazságérzetemet a cikk harmadik témája volt, annak is a legvége:"Nos, igazságok, sérelmek, sebek, hibák mindkét oldalon, mindenhol vannak. De ha szebb jövõt akarunk, akkor a jövõbe is kell tekinteni, és jelen helyzetben minden egyes gárdista választhat, hogy melyik ember mögé áll. Aki gondolkodási idõt kért alázattal, vagy aki a szakadást is vállalná, dölyffel. A döntést mindenkinek meg kell hoznia, majd ha megtette, akkor a következményeket is viselnie kell egy életen át.
Remélem, mindenki helyesen dönt majd, és 2011-ben tovább menetelhetünk a szebb jövõ felé. Adja az Isten!"

Nos, eddig a cikk említett szakasza!

A fenti textust többször is elolvastam, mert hatalmas érzelmeket mozgatott meg bennem. Én ugyan ott vagyok, mint eddig, de már a harmadik nevû gárdában. Bár szépen elrepültek a hónapok és repülnek az évek, de a szívem nem változott. Az eskümet Szentendrén tettem le a Nemzetem szolgálatára, ott ahol a katonai eskümet jó húsz évvel ezelõtt a Haza szolgálatára. A Szent Koronára letett eskümhöz híven zászlóinkat és bajtársaimat soha el nem hagytam. Én úgy gondolom, hogy az eskümet a Szent Koronára tettem le, nem vezetõre. Nekem miért kellene akkor azon gondolkodnom, hogy melyik ember mögé kellene beállnom? Miért kellene választani a gárdistának? Mibõl gondolja bárki, hogy az én kettõször is legálisan megválasztott Országos Vezetõm rosszabb, mint egy pártvezetõ által kijelölt (párt idõkre emlékeztetõ módszer, miszerint az MSZMP központi bizottságából kijelölték a munkásõrség parancsnokát) fõkapitány? Minden tiszteletem a megválasztott Fõkapitánynak, mert nagyon komoly dolgot vett a vállára! Én úgy gondolom, hogy a Jobbik vezetése nem tudta megemészteni, hogy nem tud mit kezdeni Ináncsi Józseffel és hát magyarán szólva megalkotott magának egy Gárdát.
Mert, hogy néz ki a Jobbik egy Gárda nélkül? A cikk legdöbbenetesebb része, amikor az író már szinte fenyeget, hogy a döntésem egy egész életen át kísérteni fog engem. Most akkor én egy rongy ember vagyok, mert kitartok a megválasztott vezetõm mellett és nem váltogatom a vezetõimet, mint más az alsónemût!? Az ösztönös igazságérzetem, amit az én Istenemtõl kaptam tökéletes mérõzsinór. Tökéletesen mûködött akkor is, amikor a cikk írója leült mellém a fûbe akkor ott az Erzsébet téren és könnygázba fojtották a lelkünket sok-sok bajtárssal együtt. Tökéletesen mûködött éjfél környékén, amikor e cikk írója kijött a Gyorskocsi utcai fogdából és mielõtt elment volna haza pár szót váltottunk és õ biztatott, hogy vigyázzak magamra. Tökéletesen mûködött Szentendrén az eskü után mikor boldogan fényképezkedtünk vele.Végezetül tökéletesen mûködött a temérdek találkozáskor a fórumokon szerte Fejér megyében és kívül. Most hát a cikk írója döntést kér tõlem. Döntést, mert szerinte döntenem kell, mint minden bajtársamnak.
Én a Szent Koronára tett eskümmel, hû maradtam az eskümhöz. Én se zászlót, se bajtársat nem hagytam el. Mások elhagyták mindkettõt. Akik elhagyták, most ott vannak mellette, hát õket figyelmeztesse az életen át viselendõ következményekre! Az eskü nem gyerekjáték és nem szórakozni való dolog, egy életre szól. Ha megszegik vagy elfelejtik, akkor is felolvassák újra az utolsó napon. Hát én mégis döntöttem, de nem most hanem amikor beléptem a Gárdába. Kérem majd az én Istenemet, hogy akkor is adjon erõt, amikor komoly megpróbáltatásom lesz itt! Mert ha az igazság és az Isten velünk, akkor kicsoda ellenünk?!
Én is remélem a cikk írójával -ebben - egyetértve, hogy 2011-ben is menetelhetünk a szebb jövõ felé, mert a fundamentumunk erõs és rendíthetetlen!
Szebb Jövõt!

Vereb Zoltán
Szakaszvezetõ
Fejér megye MNG
Árpád Vezér fiai század

Adjon az Isten!
Többen jelezték az észrevételüket a bajtársam (a fotón fehér ingben épp Vona Gábor mellett) által említett cikkrõl. Már a megjelenés napján telefonon kérdezte meg egy gárdista:
- Olvastad a Barikádot? Már megint össze-vissza kamuznak benne.
- Nem olvastam, nem szoktam megvenni,- válaszoltam- de ha kamuznak benne, te minek veszed?
- Gyûjti belõle a receptet az anyósom.
Ennyit az elõzményekrõl, amelynek ellenére szó nélkül hagytam volna az egészet, de bajtársam levelében volt pár sor, ami miatt úgy döntöttem, mégis írok. Ez a pár sor pedig arra hívta fel a figyelmemet, hogy igenis köteles vagyok válaszolni, ha egyszer más a véleményem.
Nézzük, mirõl is alkotott véleményt a bajtársunk:
*"3. A Jobbik a saját emberét akarja a Gárda élére.*
A nemrég megválasztott fõkapitány, Juhász Tamás egy fiatal, még sok tekintetben tapasztalatlan, de tisztességes, erõs akaratú, ízig-vérig magyar ember. Amikor felkérték, és miután Murányi Leventével mi is kiálltunk mellette, õ gondolkodási idõt kért, mert úgy érezte, nagyon nagy a feladat, benne pedig van bizonytalanság. Majd elvállalta. Nem Jobbik-tag, "csupán" magyar ember. Gárdista. Annak elõtte párszor láttuk egymást, de a néhány találkozásunk után hiszek ebben az emberben. Bízom benne. A másik, aki fõvezérnek nevezte magát, senki által nem lett felkérve. A Kiss Róbert lemondása utáni káoszban választotta meg egy tanácstalan, kétségbeesett és csonka gyûlés. A megyék egy jelentõs része nem állt mögé, ahogy én sem. Megkértem, hogy álljon eggyel hátrébb, nagyszerû alvezér lehetne, de a Gárda egyben tartására nem alkalmas. Õ azonban nem kért gondolkodási idõt. Fontosabbnak tartotta a maga személyét, vezetõi tisztségét, mint a józan mérlegelést, mint a Gárda egységét. Nos, igazságok, sérelmek, sebek, hibák mindkét oldalon vannak. De ha szebb jövõt akarunk, akkor a jövõbe is kell tekinteni, és jelen helyzetben minden egyes gárdista választhat, hogy melyik ember mögé áll. Aki gondolkodási idõt kért alázattal, vagy aki a szakadást is vállalná dölyffel. A döntést mindenkinek meg kell hoznia, majd ha megtette, akkor a következményeit is viselnie egy életen át."
Ahogy elnézem, a szebb jövõben hírmagyarázóvá is kell válnom. Furcsa ez nekem, mert semmi más nem akartam lenni, csak gárdista. Furcsa azért is, mert egy nemrégiben készült Magyar Nemzet interjúban Vona Gábor azt nyilatkozta, hogy ezt a problémát (Gárda), nem a sajtóban való üzengetéssel kívánja megoldani. A problémát azóta sajátos módon, amolyan politikusi huszárvágással megoldotta, létrehozott magának egy új Gárdát, de az üzengetés nem maradt abba. Nekem pedig reagálnom kell, mert nem hagyhatom szó nélkül, ha valaki, -polkorrekten kifejezve- csúsztat (felénk egyszerûen csak úgy mondják: sumákol).
Örülök annak, hogy 2011-re teljesen rendbe lett téve az ország és a harmadik legnagyobb párt elnökének semmi dolga nincs, mint a személyemrõl alkotott negatív véleményének burkolt megírása.
Az Új Magyar Gárda fõkapitányát személyesen nem ismerem, így róla sem jót, sem rosszat nem tudok és nem is akarok mondani. Egy pontosítást viszont muszáj tennem. Az elsõ nyilatkozatában az jelent meg, hogy azért szavazott rá csak 13 megye, mert a többiek félre lettek tájékoztatva. Ezzel kapcsolatban annyi a megjegyezni valóm, hogy nem a félre tájékoztatás okozta, hogy csak 13 megye vezetõje szavazott rá, hanem az, hogy a többi megye vezetõjét nem hívták meg a választásra. Érdekes mód pont azokat, akik a Magyar Nemzeti Gárda megyei vezetõiként minden bizonnyal "nem"-mel szavaztak volna. (Vajon tudta?) Tehát éppen úgy egy csonka gyûlés választotta meg, mint engem elõször, 2010. 08. 13-án. Ettõl függetlenül kitartást és erõt kívánok a munkájához. Szüksége lesz mindkettõre. Abba most nem megyek bele mélyebben, hogy minek alapján hívták újból életre az ÚMG-t és abba se, hogy ha ennek megszûnésekor Kiss Róbert volt a fõkapitánya, most miért nem õ!? Ki váltotta le (vagy mikor mondott le), ki jelölte ki helyette a 3 fõs, ideiglenes vezetõséget, miért nem vett részt az összes megyei vezetõ és tisztségviselõ (magam is köztük voltam), akik a megszûnéskor valamilyen funkcióban voltak, az "életre híváson", ki nevezte ki azokat a megyei vezetõket, akik megválasztották a fõkapitányt és még száz más kérdés, ami azért szintén megérne némi magyarázatot, de ezt most hagyjuk.
Ami engem illet, sosem neveztem magam fõvezérnek, ma sem tartom magam annak. Fel nem kért senki, ez valóban így van, megszavaztak a megyei vezetõk. Elõször (08.13-án) talán tanácstalanul és kétségbeesetten (amirõl nem én tehetek, mert nem én okoztam), de szeptember 5-én, a második megválasztásomkor már minden megye vezetõje vagy képviselõje ott volt és higgadtan, józanul döntött. Ez a második választás valahogy kimaradt a fent említett cikkbõl, pedig volt ilyen. Tanúja volt a Jobbik részérõl Murányi Levente is és méltó ellenjelölt is fellépett velem szemben az akkor 2 hete lemondott Kiss Róbert személyében. A választás elõtt telefonon jól "meg lettek dolgozva" a megyei vezetõk, a szavazás végeredménye 10:7-re mégis nekem kedvezett. És hogy mögém álltak-e a megyék? A szavazás elõtt is és után is kijelentették a megyei vezetõk, hogy elfogadják a szavazás eredményét és együtt dolgoznak a megválasztott vezetõvel. Hogy egyesek adott szava ennyit ér, arról megint nem én tehetek.
A második választás után 1 hónappal (október elején) sikerült beszélnem Vona Gáborral. Addig minden igyekezetem ellenére nem. Pedig sokszor próbáltam. Aug.31-én pl. a Határ úti aluljáróban gyûjtötte a kopogtatócédulákat. Ott adtam át egy levelet neki személyesen, miután nem volt hajlandó velem érdemben szóba állni. Volt benne egy olyan kérdés is, hogy van-e a személyemmel problémája. Választ nem kaptam ill. csak több mint 1 hónappal késõbb, október elején kaptam. Akkor közölte velem, hogy nem tudom összefogni országos szinten a Gárdát. Az biztos, hogy sokkal eredményesebb tudtam volna lenni, ha a második választás után nem folytatódik a megyei vezetõk telefonos megdolgozása és ha nem adta volna áldását a Csendõrség kiléptetésére. (Akkor vajon miért nem volt fontos az egység megtartása?) És persze akkor is más lett volna a képlet, ha ezt a minõsítést nem 2 hónap múlva kapom, hanem mondjuk rögtön az elsõ választás után. Így számomra ez az indok nem volt elfogadható. Most ugyan jól mutat ebben a cikkben, de hátrébblépésrõl és alvezérségrõl szó sem volt, fel sem merült ilyesmi a beszélgetés közben.
Az viszont valahogy nem került említésre a riportban, hogy októberben a Pest megyei vezetõ hetekig bombázta Vona Gábort e-mailekkel, hogy a jelenlétem nélkül üljenek le és beszéljék át az MNG és a Jobbik viszonyát. Szerintetek leültek? Vagy kapott egyáltalán választ?
A fentiek miatt talán érthetõ, ha hiányolom az õszinteséget és úgy érzem, hogy igazságok csak az egyik oldalon vannak.
A magam személyénél mindig fontosabbnak éreztem a Gárdát. Az egységet nem én bontottam meg, nem én hagytam el a társaimat. Nem én tértem el az eskümtõl, amelyet épp Vona Gábor olvasott fel a Magyar Nemzeti Gárda eskütételekor és nem én hoztam létre több száz gárdista belém vetett hitén átgázolva egy újabb Gárdát.
Az elsõ levelet író bajtársamnak igaza van. Nem emberek mögé álltunk be, legalábbis mi nem. Döntéseink következményeit vállaltuk és vállaljuk továbbra is, bármennyire kellemetlen is ez egyeseknek. Végezzük a dolgunkat, amelyre esküt tettünk. Ha nem köszönik meg, az sem érdekel, hiszen önként vállaltuk. Ha megdicsérnek, csak ennyit mondunk: Nemzetemet szolgálom!- mert így is érezzük. Ezek vagyunk mi, gárdisták.
Személy szerint én is csak "egy" vagyok a sok közül. Talán magasabb, talán alacsonyabb, talán soványabb, talán kövérebb, mint a többi "egy", de belül ugyanolyan. "Egy"-ként a Magyar Nemzeti Gárda része vagyok. "Egy"-ként senki tulajdona nem vagyok. Ezért aztán a Magyar Nemzeti Gárda sem tulajdona senkinek. Nem az enyém és nem Vona Gáboré. A Magyar Nemzeti Gárda a benne tevékenykedõ gárdistáké, de ezt csak az érzi, aki valóban tevékeny részt vállal benne. A többiek csak beszélni tudnak róla.
Szebb jövõt!
Ináncsi József
MNG országos vezetõ

Forrás: Magyar Nemzeti Gárda