Varga B. Tamás: Részemrõl lezárva
Az elmúlt napokban honlapom nem volt látogatható, Youtube-videóimat letiltottam, valamint hibernáltam Facebook-profilomat is. Manapság ez a három dolog is elég ahhoz, hogy valaki megszûnjön létezni. Most pedig elmondom, mi volt e tevékenységek célja.
Elmondom, bár kockáztatom ezzel azt, hogy én leszek az az ember, akit nemzeti és liberális oldal egyaránt utál majd. Megjegyzem, ezt a szerepet szívesen vállalnám, ha ezzel egybe tudnám kovácsolni hazám erre-arra csatangoló báránykáit.
No, kezdem azzal, hogy cirka másfél éve kezdtem el saját számokat írni. Ezeket, a zeneszámokat rendre meg is osztottam egyre gyarapodó hallgatóságommal honlapomon, Youtube-videóimon keresztül. Ismertségem lassan, de biztosan nõtt, hála azon barátaimnak, akik a kezdet kezdetétõl felfigyeltek rám, és felkaroltak engem. Közben jártam az országot, mentem, ahova hívtak. Ismeretlen arc voltam a radikális oldal zenei elõadóinak palettáján. Azonban úgy gondolom, erre a palettára új színt hoztam. Merem remélni, hogy számaimmal a közönség igényes, szép melódiájú, nem ritkán elgondolkodtató szövegû dalokat ismert meg. Nincs ebben titok. Csak a Szent Hármast kell betartani. 1: írj dallamos zenére jó szöveget, s mindezt hangszereld meg! 2: az általad ismert legjobb zenészekkel játszasd fel! 3: legyen mindebben kreatív partnered a stúdiósod! Nekem mindhárom megadatott. Az elsõhöz tehetségem van, a másodikhoz zenei képzettségem, a harmadikhoz pedig jó barátom, aki egyben magasan képzett zenész is.
Elindultam tehát egy olyan úton, ahol nem lehetett számomra kérdés, hogy értéket akarok teremteni. 2009, nyár vége, õsz eleje volt. A fellépések száma egyre gyarapodott. Természetesen jobbára benzinpénzért, hiszen új voltam, meg kellett, hogy ismerjenek. Beköszöntött a tél, majd vele 2010, a választás éve. Ekkorra már volt annyi dalom, hogy meg tudtam tölteni velük egy 50 perces mûsort. Közben dalaim egyre több helyre eljutottak, és nemcsak az országban, hanem a gúnyhatárokon kívülre is. Mi több: elsõ dalaimat nem honi rádióadók adták le, hanem egy vajdasági rádió Csantavéren, és egy kárpátaljai rádió, Beregszászon.
Majd végre új tavasz virradt ránk. Változást hozó tavasz. Amikor is el kellett azon töprengenem, hogy melyik pártra adom le majd a voksomat? A cionistáktól hemzsegõ liberális, vagy jobboldalinak hazudott pártok szóba se jöhettek. Maradt tehát az egyetlen párt, mely programjában radikális változást ígért. Mint szimpatizáns, úgy gondoltam, hogy azzal segítek a legjobban, ha az õ kampány-rendezvényeikre tiszteletdíj nélkül megyek el. Hívtak is elég sok helyre. Tisztességgel fel is léptem mindenhol. Bízvást állíthatom, hogy ahová meghívtak, oda a koncert után vissza is vártak. Sõt! Volt, hogy le sem jöttem a színpadról, már a színpadlépcsõn „elkapott” egy aktivista, és meghívott a következõ helyre fellépni. Mentem. Hitbõl, meggyõzõdésbõl.
A választások lezajlottak, s az általam preferált párt parlamenti párttá nõtte ki magát. Örültem. Büszke voltam rájuk. És már a képviselõ eskütétel napján megírtam egyik legnépszerûbb dalomat, a Mellénydalt. Aki ismeri, annak nem kell magyaráznom, mirõl szól. Aki nem ismeri, az hallgassa meg, és meg fogja érteni! A dal stúdió-változata után pár héttel levelet hozott a posta. A pártelnök úr személyi asszisztense írta, aki megköszönte a mozgalomnak nyújtott segítségemet. Megemlítette még a levélben, hogy az elnök úr személyes üzenetét tolmácsolva, ha úgy érzem, hogy a párt a segítségemre lehet, szóljak/kérjek nyugodtan! Válaszomban megköszöntem a kedves szavakat, és kértem is valamit: mégpedig azt, hogy a haza felemelkedése érdekében végzett eddigi munkájukat végezzék továbbra is ilyen töretlen hittel és lelkesedéssel! Mi mást kérhettem volna?
Közben kijött elsõ nagylemezem, a Magyar Hitvallás. Amelynek számai honlapom Zenedobozában is hallhatóak, valamint Youtube-oldalamon is megtekinthetõek. Nos, ebbõl a lemezbõl az óta sem adtam el, még 50-et sem. Hogy miért? Elõször is: néhány „nemzeti” boltban azzal utasítottak el, hogy a dalok túlzottan radikálisak. Másodszor pedig: miért venné meg a kedves rajongó a CD-t, ha egyszer le is szedheti a dalokat illegálisan? És itt jön el az a pont, hogy egy kicsit részletesebben bemutassam, mi mennyibe kerül manapság, ha az ember fia dalnokoskodásra adja a fejét. Egy dal elõállítási költsége stúdiómunkával, vendégzenészek megfizetésével együtt átlagosan 40-45 ezer Ft-ba kerül. És ez csak az elõállítási költség. Mert ugye, szükség van még egy jó hangszerre, valamint egy nem túl bonyolult, de megbízható és kezelhetõ erõsítõ szettre. Közben ugye, a fellépések száma egyre nõtt, és kivétel nélkül mindegyik vagy díjmentes volt, vagy útiköltség-térítéses. Hogy akkor mibõl finanszíroztam ezt a felettébb költséges hivatást? A két kezem munkájának a gyümölcsébõl. Nehéz fizikai munkából. Ami sokszor napi 10-12 órás munka, télen hóban-fagyban, nyáron tûzõ napsütésben. De nem panaszkodom, mert szeretem csinálni.
No, teltek múltak a hetek, hónapok. Az általam preferált párt felõl jöttek az ígéretek. Közös videoklip a pártelnökkel, valamint egy nagy koncert, ahol végre méltó módon, élõzenei kísérettel adhatom elõ a dalaimat. Máshonnan is érkeztek a biztatások! Hogy a munkám gyümölcse lassan kezd beérni, és jövõ nyáron ott a helyem a Magyar Szigeten épp úgy, mint a Székely Szigeten (Ezen ígéreteket annak a rádiónak a munkatársai tették, amely rádió mindmáig az egyetlen hazai rádió, ami dalaimat sugározza). Úgy éreztem, tényleg értéket alkotok, amely értékre vevõk azok, akik meglátták benne a szépet, a jót.
Közben azonban történt egy, s más a színfalak mögött. Nevezetesen az, hogy lassan, de biztosan kezdett kialakulni egy olyan kör, amelynek tagjai ott vetettek gáncsot nekem, ahol csak tudtak. Ráadásul mindezt bizalmi pozícióból, házon belül tették.
Ilyen elõzmények után köszöntött rám az a nap, amelyen az elnök úr asszisztense (a köszönõlevél egykori megírója) felkért, hogy vállajak el egy 20 perces fellépést egy zártkörû, több ezer fõs pártrendezvényen. Az asszisztens hölgy közölte velem, hogy (idézem) „nyugodtan szálljon el az agyam, mert az elnök úr nagyszabású showmûsort szeretne”. Megtudtam, hogy, ha akarom, megoldható a fellépésemen országos hírû, modern tánckar, sólyomröptetés, és egyéb színpadi látványosság. Na, rögtön kaptam is a telefont, és hívtam felvidéki barátomat, aki faluja énekkarának egyik oszlopos tagja. Gondoltam, a magyar Hitvallás címû dalomat velem együtt énekelhetnék a színpadon. Közben elkezdtem az általam kiválasztott dalokat begyakorolni 6 tagú zenekarommal, a Bíró Bandával. Majd elfelejtem: az asszisztens kérdezte, mennyit kérnék én ezért? Azt válaszoltam: tudjátok ti, hogy nagyjából mennyi illik. Mire õ közölte, hogy nyugi, nem fogok rosszul járni, most végre a párton van a sor, hogy ily módon is megköszönje nekem eddigi munkámat.
Tehát gyakoroltunk az eseményre a zenekarommal. Kérdeztem a zenészeket, hogy mennyiért jönnének el zenélni? Azt mondták, fejenként 10 ezer Ft. Plusz útiköltség, természetesen. Sosem felejtem el, rá két napra, amikor is épp stúdióztam „Hadba hívó” címû dalomat, elbeszélgettem errõl a gázsiról a dobosommal. Azt mondtam neki: „Figyelj, eléggé keveslem ezt a 10 ezer Ft-ot. De tudod, mit? Majd az én gázsimból kipótolom!”.
No ez volt aznap. Másnap egy úr közölte, hogy mostantól õ szervezi a dolgokat, és arról lenne szó, hogy nem 20 perc, hanem 15 perc állna a rendelkezésemre, és maximum 4 dal. Sebaj. Az addigi 6 dalból kihúztam kettõt, valamint lemondtam a felvidéki énekkart. Próbáltunk tovább a zenekarral.
Harmadnap felhívott engem egy úr, és közölte velem, hogy mostantól õ szervezi a rendezvény fellépõivel kapcsolatos ügyeket. És hogy úgy alakult, hogy nem 4, hanem csak 2 dalra van idõm. Kérdezte továbbá, hogy a gázsit hogyan gondolnám? Mondtam, hogy a zenészek fejenként egy 10-est kérnek. Õ pedig közölte velem, hogy rendben, ebben az esetben nekem 20 ezer Ft-ot tudnának adni, megfelel-e? Abban a pillanatban annyira sokkolt ez az összeg, hogy habogtam rá egy igent, majd le is tettük a telefont. Gyors matematikai mûvelettel kiszámítható, hogy a 20 ezer az bruttó 25 ezer. A bruttóból viszont lejön a 30% adóm. Megtudtam tehát, hogy az általam többszörösen támogatott pártnak ma 17.500 Ft-ot érek. Rögtön eszembe jutott az a felelõtlen kijelentésem, miszerint majd a zenészeimnek a kevéske összeget a saját gázsimból kipótolom. Mindeközben elkészült a mûsor plakátja, amin, mint elõadómûvész voltam aposztrofálva. Isten látja lelkemet, magamat mindig is dalnoknak mondtam. Se nem zenésznek, se nem mûvésznek. De ezzel még kiegyeztem volna. Viszont a rendezvény promóciójában az elnök úr ezt nyilatkozta: „fellép még Varga B. Tamás is, aki egy humoros számmal készül.”. Hohó, gondoltam magamban. Már csak egy számmal?
Fentebb említettem azt a csoportot, melynek tagjai nem épp hízelgõen nyilatkoztak rólam itt-ott. Nohát! Ahogy a mûsor plakátja felkerült az Internetre, érkeztek ám rendre a nekem címzett levelek, üzenetek. Voltam én ott zsidóbérenc, hazaáruló, látszat-hazafi. De legjobban az tetszett, amelyben „a párt körül ólálkodó haszonlesõnek” titulálnak. Az is külön csemege volt, amelyben felhívták szíves figyelmemet arra, hogy mostantól mindig nézzek a hátam mögé, mert levadásznak, elkapnak, átvágják a torkomat, és ezt vegyem ígéretnek. Mit tehettem ilyen kedves felkérésre? Ígéretnek vettem. A 17.500 Ft-os tisztelet(?)díjat pedig megalázásnak. Ilyen kondíciókkal néztem tehát a fellépés elébe. Nevetséges összegért menjek el 10 percre zenélni egy olyan helyre, ahol lehet, hogy veszélyben forog az életem. Ráadásul olyanok között, akikhez elvileg haza kellene mennem, mivel ugye, egy család vagyunk, vagy mifene? Mi, a nemzeti radikális oldal.
2 teljes napig gondolkodtam, tépelõdtem, hogy mit tegyek? Majd végül arra az elhatározásra jutottam, hogy lemondom a fellépést. Amit meg is tettem. Jól tudva, hogy a párt részérõl soha többé nem kapok majd felkérést fellépésre. S mivel a párt mellé elég markánsan letettem a névjegyemet, mástól sem nagyon várhatom, hogy hívni fog.
Másnap megtettem virtuális identitásom ideiglenes törlését. Amely azt hivatott példázni: ilyen Varga B. Tamás nélkül az élet. És láss csodát, a Nap nem szûnt meg sütni, a csillagok továbbra is helyükön ragyogtak az égbolton, és a tehenek sem kezdtek el kétfejû bikaborjakat elleni. Csupán néhány barátom érdeklõdött, hogy élek-e, halok-e?
Most, amikor Ön ezeket, a sorokat olvassa, zenéim újra elérhetõek, és ismét mód van azok illegális letöltésére, azaz „de iure” meglopásomra. Facebook-oldalam ismét látogatható, ahol módjában áll kedves ellenlábasaimnak, hogy folytassák becsmérlésemet. Honlapom is nyitva áll mindazok elõtt, akik elõszeretettel járják végig az összes menüpontot, a Vásárlás és a Támogatás pontok kivételével.
Néhány dolog azonban változni fog a közeljövõben. Például: hamarosan honlapomon lesz letölthetõ állapotban az a szerzõdés, melyen mûsoromat meg lehet rendelni. Immáron a teljes útiköltség-térítés, valamint a tiszteletdíjam 50%-ának befizetése fejében. A gúnyhatárokon kívül továbbra is útiköltség-térítés, valamint szállás-biztosítás fejében, tiszteletdíj nélkül lépek fel.
Még talán annyit jegyeznék meg: aki volt már koncertemen, az tudja: én azt a pénzt, amit kérek, duplán megszolgálom. Ha a hangulat megköveteli, akkor nem 50 percig, hanem másfél, két óráig zenélek, vagy még annál is tovább. Szóval ez van, kedves Nemzeti Radikális Oldal! Fel kéne ébredni! Tudomásul kéne venni végre, hogy hazaszeretetbõl még én se tudom etetni a családomat, és magyarságtudatból nem adnak rám ruhát a boltban. Sõt! Hogy mit ne mondjak, új dalokat sem lehet stúdióban készre keverni nemzeti öntudatból. Fel kéne továbbá ébredni a tekintetben is, hogy nem a közösségi portálokon dõl el, ki a magyar, és ki nem! Fülkeforradalomra nem lehet Internet-szabadságharccal válaszolni!
Kedves politikus ismerõseimnek pedig azt üzenem, hogy az egyes egyének ébredése a legritkább esetben szokott bekövetkezni egy jól sikerült szónoklat hallatán. Általában ez a katarzis zenehallgatás, vagy irodalmi mûvek olvasása közben éri az embert. Hát tessenek szépen végre a nemzeti kultúrára is áldozni! Tessék abból a központi költségvetésbõl nemzeti zenekarokat megfizetni, és leküldeni a koldusszegény vidéki alapszervezetekhez! Tessék támogatni a nemzeti széppróza mai képviselõinek munkásságát, köteteik kiadásával!
Végezetül: az itt leírtak egyáltalán nem azt jelentik, hogy én most valamiféle pálfordulást hajtottam volna végre. Továbbra is megmaradok preferált pártom szimpatizánsának és szavazójának. És mint olyan, senki ne várja tõlem, hogy ezt a pártot ostorozzam, vagy róla valótlant állítsak. Ezen írásomban csupán ennek a pártnak a kultúrpolitikáját bíráltam, és lojalitását kérdõjeleztem meg. Részemrõl ezzel az „ügy” egyszer, s mindenkorra lezárva. Tovább léptem. Most éppen a Parlament felé. Amely elé vasárnap, déli 12 órakor szándékozom állni, hogy ott álljak egészen este 8 óráig. Hogy miért? No, ez már egy másik történet…
Maradok, aki voltam: Varga-Bíró Tamás, Hazám szolgálatján
Õrhalom, 2011, január 21.
P.S.: Ezen írásomból rengeteg olyan (igen fontos) momentum kimaradt, ami igencsak közrejátszott mostani döntésemben. Ezen információkat azonban –bizalmas jellegüknél fogva- nem oszthatom meg Önökkel. Amit leírtam, azért írtam le, mert az említett zártkörû rendezvényen lesznek néhányan olyanok is, akik a kedvemért mentek volna. Nekik joguk van megtudni távollétem okait.
(varga.b tamás.h)
Link