Törökország játszi könnyedséggel vészelte át a gazdasági válságot, és folyamatosan eminens eredményeket képes produkálni, miközben az Európai Unió komoly problémákkal küzd. Ennek ellenére továbbra is kérdéses, hogy a közösség megnyitja-e valaha Ankara elõtt politikai szalonjának ajtaját, ráadásul soros elnökként Magyarországnak is foglalkoznia kell ezzel a kényes kérdéssel.

Miközben Európa a világgazdasági krízis, illetve az eurózónát megtépázó válság súlya alatt nyög, Törökország már-már zavarba ejtõ gazdasági mutatókat mut fel: a tavalyi elsõ negyedévet például 11,5 százalékos, a másodikat pedig 10,3 százalékos növekedéssel zárta, és a jelenlegi tendenciáik tükrében 2050-re az EU harmadik legnagyobb gazdasága lehet Németország és Nagy-Britannia után. Az ország növekedését tekintve jelenleg Kínával vetekszik, így tavaly mutatóinak tükrében a világ második legdinamikusabban fejlõdõ gazdaságát képezi. Az unióhoz több mint 50 éve közeledõ, Európa és Ázsia metszéspontján elhelyezkedõ állam mára a világ tizenhatodik, és Európa hatodik legnagyobb gazdasága lett, amely méltán vívhatja ki az alapvetõen fejlettebb, mégis sokszor kedvezõtlenebb mutatókkal rendelkezõ nyugat-európai tagállamok irigységét.
Igaz ugyanakkor, hogy a török gazdaság még mindig hajlamos ingadozó teljesítményt nyújtani (a 2009-es mutatók például korántsem voltak makulátlanok) és Törökországot fejlettségi szempontból továbbra is jelentõs megosztottság jellemzi, ahol ijesztõen nagy osztálykülönbségek tapasztalhatók: a kis ázsiai államban egyszerre van jelen a burjánzó jólét, és a mélységes nyomor. Az eurázsiai ország belsõ fejlettségi különbségei égbekiáltóak, a határvonal pedig a nyugati térségek (Isztambul-Ankara-nyaralóövezetek) és a harmadik országbeli állapotokat idézõ keleti terület között hózódik.

A török gazdaság szerkezete
A török gazdaság szerkezetét mára a szolgáltató szektor dominálja, de a mezõgazdaság továbbra is meghatározó szeletet hasít ki a „nemzeti tortából”: a népesség közel 30 százalékát foglalkoztatja, ami a nõk esetében a 60 százalékos arányt is kiteszi. Ankara termelési és exportszerkezete alapvetõen nem sokban tér el a térség többi szereplõétõl, de ezzel kapcsolatban aggodalmat kelt a mezõgazdaság fejletlen állapota, vagyis a gépesítetlen kisbirtok és a növénytermesztés túlsúlya.

Fõbb gazdasági ágazatok:
textilipar, autóipar, elektronika, acélgyártás, építõipar, bányászat, élelmiszer-feldolgozás, fa, papíripar

Fõbb exporttermékek:
fémipari termékek, szállítóeszközök, élelmiszer, textíliák

Fõbb importtermékek:
gépek, berendezések, félkész termékek, vegyi anyagok, energiahordozók

A kilencvenes évek végétõl datálható az iszlamista csoportok újjászervezõdésének idõszaka, ekkor jelentõs változásokon mutatkoztak a török iszlamizmuson belül. Ennek egyik legfontosabb dimenziója, hogy az európai integrációt támogató rétegek befolyása nõtt, ezek az érdekcsoportok pedig a csatlakozást elõsegítõ gazgasági reformokban voltak érdekeltek. Az iszlám már a nyolcvanas évektõl fokozatosan beszivárgott a török nemzetgazdaságban, a különbözõ iszlamista körökhöz köthetõ pénzintézetek nagy valószínûséggel hozzájárultak az AKP 2002-es gyõzelméhez. Ez a fajta összefonódás az iszlám és a kapitalizmus egymásmellettiségének egyik iskolapéldája.
A 2002-ben hatalomra jutó AKP Brüsszel demokratizálási kritériumai mellett számtalan strukturális reformot hajtott végre, hovatovább azt is kijelenthetjük, hogy a szakadék szélérõl hozta vissza Törökországot. 2001-ben olyan katasztrofális gazdasági mutatókat produkált az állam, az egy fõre jutó nemzeti jövedelem 3200 dollárról 2160 dollárra zuhant, egymillió ember veszítette el a munkahelyét és 68 százalékra rúgott az infláció. Ez utóbbi fokozatos leszorítása, és egy számjegyûvé való alakítása az Erdogan-kabinet egyik legnagyobb sikereként volt elkönyvelhetõ: 2004-re 9,3, 2005-re 7,7, 2010 végére pedig 6,4 százalék lett.
A pénzügyi szektorban illetve a közszférában végrehajtott strukturális reformoknak köszönhetõen csökkent a közszféra fogyasztása, a fellendülõ privatizáció hatására nagymértékû külföldi tõke áramlott az országba, ez pedig jelentõsen hozzájárult a török gazdaság fejlõdéséhez, és a fizetési mérleg finanszírozásához. Törökország az állami szektor visszaszorításával és egyre kedvezõbb versenyfeltételeivel vonzó befektetési célponttá vált a nemzetközi piac számára, melyet a bevezetett lebegõ árfolyamrendszer és az uniós csatlakozási tárgyalások megkezdése csak tovább fokozott. A közvetlen külföldi befektetések közel 90 százaléka az Európai Unióból érkezik az országba, igaz ugyan, hogy ezek csak kis tételt képviselnek a török GDP-ben. Megváltozott a török export jellege is, mert a kereskedelmi liberalizációnak köszönhetõen már nem a Közel-Kelet, hanem egyre inkább Európa felé irányul a kivitel. Külkereskedelmi szempontból a törökök elsõ számú partnere továbbra is az Európai Unió (annak ellenére, hogy 2009-ben visszaesés volt tapasztalható) akit Oroszország, Kína, az USA és Irán követ.

Uniós félelem a török óriástól
Törökországot és az Európai Uniót 1996 óta vámunió köti össze, ennek értelmében az ipari és feldolgozott mezõgazdasági termékek teljes körû vámmentességet élveznek, Ankara az EU-n kívülrõl érkezõ importtermékekre a közösségi vámtarifát alkalmazza. Gazdasági értelemben tehát elmondható, Ankara – amely belátható idõn belül garantáltan nem lesz az EU tagja- már jócskán az uniós vérkeringés része. A helyzet abszurditását mutatja, hogy jelenleg éppen egy kereskedelempolitikával átszõtt stratégiai lépés számít a török belépés egyik legfõbb kerékkötõjének. Törökország ugyanis az továbbra sem hajlandó elismerni Ciprust, és emiatt kikötõit sem hajlabdó megnyitni az uniós tagállam hajók elõtt. A hetvenes évekre visszanyúló konfliktus egy törökök és görögök által felosztott szigetországot eredményezett, az újraegyesítési tárgyalások végsõ kimenetele pedig egyelõre ismeretlen.

Távol még az uniós csatlakozás pillanata
Minden emberi jogi kifogás és kulturális eltérésekbõl fakadó érv mellett úgy tûnik, hogy Törökország európai integrációját elsõsorban még mindig gazdasági és politikai dimenziók akadályozzák. Itt van például a mezõgazdasági vetület: az unióban példátlan, 75 milliós török lakosság jelentõs része ebben a szektorban dolgozik, vagyis a társadalom nem elhanyagolható része igényelné az EU agrárpolitikai és kohéziós támogatását. Ez pedig alaposan felborítaná az uniós büdzsét, a támogatási struktúráról nem is beszélve. Az agrártámogatások egyik legnagyobb haszonélvezõje Franciaország, aki korántsem járna jól a török bõvítéssel. Ennek tükrében Nicolas Sarkozy kitartó ellenállása is kézenfekvõnek tûnik, habár a francia elnök „ankaraszkepticizmusát” nem csak ez táplálja: Törökország ugyanis méreténél fogva aggasztóan nagy döntéshozatali potenciálhoz jutna a közösségi gépezeten belül. Azt azonban még Párizs is kénytelen elismerni, hogy Ankara geostratégiai szerepe elhanyagolhatatlan tényezõ a térségben: földrajzi fekvésének köszönhetõen összeköti a régió kõolaj – és földgázkészleteivel rendelkezõ országait a fejlett tagállamokkal, és a Nabucco gázvezeték projektben is fontos szerepet játszik. Tehát jó eséllyel növelhetné a közösség energiabiztonságát, habár a teljességhez hozzátartozik az is, hogy a legnagyobb földgáz-beszállítója éppen Oroszország.

Az emberi tényezõ jelentõsége
Törökország szerepe az energiaellátási tervekben
- Nabucco: évi 31 milliárd köbméteres kapacitás, 4,042 km hosszú vezeték, amibõl 2,730 km Törökországban húzódna
- Déli áramlat: évi 63 milliárd köbméteres kapacitás, egy 2009-es, Oroszországgal kötött egyezmény értelmében áthaladhat Törökország területi vizein, amennyiben Ukrajna ezt nem engedélyezi
- ITGI (Interconnection Turkey Greece Italy; török-görög-olasz) gázvezeték: évi 8-12 milliárd köbméter gázt szállítana Törökországon keresztül a öreg kontinensre
- Transz-Adria-gázvezeték (TAP): évi 20 milliárd köbméter iráni és azeri gázt szállítana Törökországon keresztül Európába
- Kaszpi-tengeri gázvezeték: tárgyalás alatt, Türkmén és kazah gázzal látná el a Nabuccót, 30 milliárd köbméteres kapacitással bírna
A török nemzetgazdaság egyik motorját a társadalom adja, amely rendkívül vonzó paraméterekkel rendelkezik: a mára 75 milliósra duzzadt lakosság átlag életkora 28, 8 év, 60 százaléka pedig 35 év alatt van. Európa elöregedõ társadalmainak erdejében ez irigylésre méltó, dinamikusan fejlõdõ (2025-re 85 millió, 2050-re 97 millió törököt prognosztizálnak) demográfiai modellnek számít, amely a török migráció tükrében pro és kontra érveket szokott generálni Ankara európai uniós csatlakozásával kapcsolatban. A török integráció támogatóinak egyik legfõbb érve a siralmas demográfiai mutatókkal rendelkezõ EU, amely rövid idõn belül szomjazni fogja a pótlólagos munkaerõ-bevonást, így a dinamikus és fiatal török migráció valóságos gyógyír lehet az elöregedõ kontinens problémái számára. Felmerül persze a kérdés, hogy az Európai Uniónak mekkora terhet jelentene munkaerõpiacának teljes megnyitása egy ekkora népességû új tagállam elõtt.
Elég riasztóak az OECD (Organisation for Economic Cooperation and Development, Nemzetközi Gazdasági és Együttmûködési Szervezet) 2010-es adatai, amely tavaly még mindig 10,8 százalékos munkanélküliséget mért Törökországban. Ez a fiatalok körében különösen drámai, 25 százalékos túlsúlyt jelent. Az országból való kivándorlásra motivál az is, hogy tavaly a társadalom több, mint 17 százaléka élt szegénységben. A török migrációt ellenzõk táborát erõsíti a Németországban tavaly kirobbant vita, ott él ugyanis Európa legnagyobb, hozzávetõlegesen 2,5 milliós török közössége.
A bevándorlók integrációs nehézségeibõl eredõ, párhuzamos társadalmak problémáját legmarkánsabban Angela Merkel attitûdbeli változása jelezte: a kancellár a dél-afrikai focivébé alatt még a „soknemzetiségû” német válogatottat ajnározta, de novemberben már a multikulturalizmus kudarcát fejtegette.
Christian Wulff államfõ ezzel szemben a német újraegyesítés 20. évfordulóján úgy fogalmazott, hogy az iszlám a német kultúra részévé vált, mellyel magára haragította konzervatív párttársait. A németországi törökök beilleszkedését nagyban megnehezíti, hogy egy tavaly közzétett felmérés szerint öt németországi török közül egy rosszul, vagy egyáltalán nem beszéli a befogadó ország nyelvét, ez pedig hatalmas akadályokat gördít az állami iskolarendszerben való részvételük elé. Nem a javítják a török migrációról alkotott képet a Görögországba irányuló illegális bevándorlókkal kapcsolatos hírek sem. Athén nemrég odáig merészkedett, hogy mexikói mintára egy 206 kilométeres határfalat megépítését helyzete kilátásba, ám a negatív nemzetközi visszhang miatt meghátrálni látszik a tervvel kapcsolatban.

Forrás: Link