asárnapi interjú Tarjányi Péterrel, független rendõrségi szakértõvel
Tarjányi Péter kommandósként a '90-es években számos hazai és határon átnyúló titkos akció résztvevõje, irányítója volt. Ma civil rendõrségi szakértõként aggódik a hat roma áldozatot követelõ sorozatgyilkosság fejleményei miatt. A gyanúsítottak védõinek sajtónyilatkozatait, a Honvédelmi Minisztérium és a Katonai Biztonsági Hivatal eddigi megnyilvánulásait, a parlament Nemzetbiztonsági Bizottságának tavalyi vizsgálati jelentését összevetve Tarjányi nagyobb esélyt ad annak, hogy a Katonai Biztonsági Hivatal bûnös mulasztása miatt ölhették meg utolsó áldozatukat a romavadászok, mint annak, hogy ez az egész csupán merész fantáziálás lenne.

- Ügyes védõi fogás vagy a nyomozás eddigi megállapításainak alapjaiban megkérdõjelezõ fejleményeként értékelendõ, hogy az ügyvédek "nagy meglepetéseket ígérnek" a perre, s hogy a Katonai Biztonsági Hivatal elismerte kapcsolatát Cs. Istvánnal, a romagyilkosságok egyik gyanúsítottjával?

- A K.-testvérek esetében valószínûbbnek tartom, hogy már a majdani tárgyalás elõkészítését szolgálja az ügyvédi kommunikáció. Õk a híradások szerint elismerték, hogy jártak egyes helyszíneken, de csak ott, ahol nem történt gyilkosság. Tagadják, hogy bárkit is megöltek volna. Ez a védekezés nem ismeretlen, és el kell ismerni, ha jól csinálják, igen hatékony is lehet. Emlékezzünk csak Szögi Lajos olaszliszkai meglincselésére: a legtöbb vádlott elismerte, hogy ott volt, sõt azt is elmondta, hogy rajta kívül még kik álltak ott, azt azonban közülük már senki sem tudta, hogy ki vett részt a lincselésben. Mind azt állították, hogy õk nem. És - az olaszliszkaiak szerint - voltak, akik megúszták vagy jóval kisebb büntetést kaptak, mint amennyit megérdemeltek volna. Cs. István esetében azonban már másról is szó lehet, mint pusztán a nyomozóhatóság által felállított koncepció gyengítésérõl, megkérdõjelezésérõl. Ügyvédje nyilatkozataiból, valamint a hivatalos szervek, a Honvédelmi Minisztérium és a Katonai Biztonsági Hivatal (KBH) megnyilatkozásaiból az a kép alakulhat ki a titkosszolgálatok világát némiképp ismerõ olvasóban, mintha Cs. István lényegében csak utasítást hajtott volna végre. És ezt az érzést csak erõsíti az a tény, hogy õt a rendõrség csak azzal gyanúsítja, hogy sofõrként vitte a gyilkosokat a tiszalöki és a kislétai helyszínre. Miután mára az illetékesek is elismerték, tényként szögezhetjük le: Cs. István a katonai elhárítás embere volt. A 2006-os õszi események idején azt a feladatot kapta, hogy keressen hivatásos és szerzõdéses katonákat a zavargók között. Rendõrségi vallomása szerint abban az idõben egy alkalommal jelentett egyik mostani gyanúsított-társáról, K. Istvánról is. Évekkel késõbb, a 2009. április 22-i tiszalöki gyilkosság után nem sokkal, egyszercsak ismét kapcsolatba lép vele a tartótisztje a Katonai Biztonsági Hivataltól, és megkérte, ha hall valamit a romagyilkosságokról, értesítse õt. Cs. nem mondott neki semmit, állítólag félt K-ék bosszújától, de a tartótiszt sem faggatja különösebben - feltéve persze, hogy hinni lehet Cs. vallomásának.
- Miért, ön nem hisz neki?
- Számomra ez az egész történet bûzlik. Elõször is: némi huzavona után a katonai elhárítás elismerte ugyan, hogy Cs. István egy idõben az õ emberük volt, de siettek hozzátenni, hogy a romagyilkosságok idején már nem dolgozott nekik. Akkor miért is találkozott Cs. Istvánnal a biztonsági hivatal tartótisztje a tiszalöki gyilkosság után? Az eddig megjelent - és a hatóságok által nem cáfolt - nyilatkozatokból az derül ki, hogy Cs. valamikor 2004-2005 táján parancsot kapott, hogy épüljön be azokba a körökbe, amelyekben mások mellett a K. testvérek is megfordultak. Azt Cs. nyilvánosságra hozott vallomásából tudjuk, hogy 2006 õszén jelentett a KBH-nak K. Istvánról. Késõbb Koszovóba ment külszolgálatra, majd hazatérése után egy évvel egészségi okok miatt leszerelt. Legalábbis õ ezt mondja, és ezt a verziót erõsíti a KBH, illetve a Honvédelmi Minisztérium is azzal, hogy múlt idõben beszélnek a Cs.-vel fenntartott kapcsolatukról. Csakhogy, a titkosszolgálatoktól nem lehet csak úgy leszerelni. Ha a KBH elégedett volt Cs. munkájával, akkor leszerelése után a tartótisztje egyszerûen átadhatta õt a Nemzetbiztonsági Hivatalnak (NBH). Megszervezhetett egy hármas találkozót, ahol bemutatta neki az NBH-s tartótisztjét, és jó napot.
- Ön szerint ez történt?
- Majdnem biztos vagyok benne. Persze erre a kérdésre pontos választ csak az NBH illetékeseitõl, vagy egy esetleges vizsgálatot követõen a katonai ügyészségtõl kaphatunk. Azonban, ha idõrendbe rakjuk az eseményeket, nem is igazán juthatunk más következtetésre. Emlékezzünk csak: a Nemzetbiztonsági Hivatal debreceni kirendeltsége 2008 tavaszán engedélyt kért a K.-testvérek és a környezetükben még néhány más személy telefonjának a lehallgatására. Vajon ki vagy mely szervezet hívta fel a debreceniek figyelmét erre a csoportra? Az elõzmények ismeretében nekem volna erre egy tippem. Kíváncsi lennék továbbá arra is, hogy miért pont a tiszalöki eset után lépett kapcsolatba egykori KBH-s összekötõje Cs. István-nal.
- Felteszem, erre is van egy tippje.
- Cs. nyilvánosságra hozott vallomása alapján én nem zárnám ki annak a lehetõségét, hogy - állításával ellentétben - õ mégiscsak jelentett a romagyilkosságokról. Félt, mert - mint vallotta - állítólag, amikor K. Árpád megtudta, hogy kapcsolatba lépett vele a KBH, azt mondta, megöli a tartótisztjét. Cs. István joggal tarthatott attól, hogy ez esetben esetleg õt is elteszik láb alól. Mi oka lett volna hallgatni?
- Jól sejtem, hogy ön nem lepõdne meg, ha Cs. környezetébõl valaki, a megfelelõ pillanatban elõhúzna egy jelentést, amelyben Cs. felhívta a szolgálatok figyelmét K. Árpádra és társaira?
- Nem hiszem, hogy Cs. István birtokában lenne ilyen jelentés. Az "átkosban" még maguk az ügynökök, együttmûködõk írták a jelentéseiket, ma már ez nem így van. De elõkerülhet egy magnóval vagy telefonnal készített hangfelvétel, amely bizonyítja, hogy Cs. István mégiscsak jelentett a romagyilkosságokról, és akkor nagy bajba kerül a Katonai Biztonsági Hivatal.
- Gondolja, hogy Cs. tartótisztje lenyelte az információt? Nem az történt, amit Cs. állít, hogy megkérte, ha hall valamit, szóljon, és ezzel a témát le is zárták?
- Meglehet, de félek, hogy nem ez az igazság. Akkor már 100 millió forint jutalmat ígért a rendõrség a nyomravezetõnek. Szerintem Cs. fel akarta markolni ezt az összeget, csak azt nem tudta, mit mondjon akkor, ha megkérdezik tõle, miért nem jelentkezett már az elsõ gyilkosságok után. Mondhatta volna persze, hogy õ csak a tiszalöki eset után szembesült a tényekkel, akkor tudta meg, hogy az õ ismerõsei a romavadászok. Nem véletlenül magyarázkodott éppen az önök lapjában annak idején, hogy "õ nem dobott fel senkit". Valószínûleg ebben igazat mondott. Mire rászánta magát, hogy jelentsen, vagy ha megtette - és én ezt tartom valószínûbbnek -, a Nemzeti Nyomozó Iroda (NNI) azonosította a csoport "munkatelefonjait", majd annak tagjait is, és lecsapott. Bárhogy is történt, az igazságot csakis egy alapos, mindenre kiterjedõ katonai ügyészségi vizsgálat derítheti ki.
- Mit kellene vizsgálnia a katonai ügyészségnek?
- Azt például, hogy készült-e jelentés Cs. István és a tartótisztjének ominózus találkozója után, s ha igen, mi áll benne. Megjegyzem, ezt még a romagyilkosság gyanúsítottjainak pere elõtt tisztázni kellene. Már csak azért is, mert mindenki számára kínos lenne, ha a bíróság elõtt derülne ki, hogy Cs. valójában parancsra épült be egy szélsõséges szervezetbe, jelentett is róluk, csak éppen a jelentései nem jutottak el azokhoz, akik hasznosíthatták volna azokat. Én komolyan aggódom amiatt, hogy a végén kiderül: az utolsó, a kislétai gyilkosság megelõzhetõ lett volna, ha az ügyben eljáró hatóságok mindegyikénél mindenki teszi a dolgát. Én ma nagyobb esélyt adok annak, hogy a Katonai Biztonsági Hivatal bûnös mulasztása miatt ölhették meg utolsó áldozatukat a romavadászok, mint annak, hogy ez az egész csupán merész fantáziálás lenne.
- Ez rendkívül súlyos állítás. Mire alapozza a véleményét?
- Hadd emlékeztessem az Országgyûlés Nemzetbiztonsági Bizottságának tavalyi jelentésére. Akkor azt vizsgálták, hogy miért állíttatta le a "központ" azokat a telefonlehallgatásokat, amelyeket a NBH területi kirendeltsége rendelt el K. Árpád és társai ellen. Kiderült, hogy az NBH központjában, Budapesten egy középvezetõ el sem olvasta az elõterjesztést, csak döntött. Pedig a mûveleti tiszt jól értékelte a helyzetet, ma már tudjuk, nagyon is indokolt lett volna folytatni a K-testvérek nemzetbiztonsági megfigyelését. Ehelyett éppen akkor szüntették meg a telefonjaik lehallgatását, amikor elõkészületeket tettek különféle fegyverek beszerzésére. Persze trükközhettek volna a helyiek, s akkor, ha ügyesek, esetleg mégiscsak megkapták volna a szükséges engedélyt, de valamiért nem tették. Maguk sem voltak talán meggyõzõdve arról, hogy érdemes K.-ékon tartaniuk a szemüket, vagy csupán kényelmesek voltak, ez már soha nem derül ki.
- Mit jelent az, hogy trükközhettek volna?
- Ezer és egy módja van annak, hogy egy titkosszolgálat vagy titkosszolgálati eszközökkel is dolgozó nyomozóhatóság elérje a célját. Gondolom, önnek is feltûnt, hogy miután hetekig találgatta a sajtó, hogy vajon az új Országgyûlés eskütétele alatt vagy kicsivel az után veszi-e õrizetbe a rendõrség Hagyó Miklós volt fõpolgármester-helyettest, az új Országgyûlés megalakulása elõtt valaki telefonon arra figyelmeztette a rendõrséget, hogy tudomása szerint Hagyó Izraelbe készül távozni. Nem állítom, hogy a rendõrség maga szervezte ezt a telefonhívást, vagy hogy a rendõrök maguknak telefonáltak volna, de lássuk be, túlságosan jó, gyanúsan jó volt az idõzítés. A bíróság a szökés veszélyére hivatkozva le is tartóztatta Hagyót.
- A Nemzetbiztonsági Bizottság ön által említett vizsgálata nem foglalkozott a Katonai Biztonsági Hivatal tevékenységével?
- Persze, hogy nem, hiszen nem is tudták, hogy ott is érdemes lenne vizsgálódni. Nem tudták, hogy Cs. a KBH-nak dolgozott, hogy a tartótisztje a romagyilkosság-sorozat alatt találkozott vele. Ha tudnak róla, nyilván elolvassák a találkozóról készült jelentést. Megjegyzem, az évszázad bûnügyében elfogadhatatlan, hogy egy titkosszolgálat csak egyszer találkozzon egy olyan ügynökkel, akit a gyilkosságsorozat szempontjából figyelemre méltó csoportba épített be.
- Tételezzük fel, hogy Cs. tartótisztje elkészítette a jelentését a találkozóról. Kérdés, mi áll benne, s még inkább, hogy megvan-e még?
- Ha elkészült, akkor meg is van. Nem könnyû egy titkosszolgálati jelentést nyomtalanul eltüntetni. Megkockáztatom, nem is lehet. Persze, ha a jelentésben az áll, hogy Cs. elmondta, hogy a K.-testvérek a romagyilkosok, akkor esetleg valóban megéri eltüntetni az írást még akkor is, ha annak nyoma marad. Mert a szolgálat számára, tételezzük föl, talán még mindig kisebb gondot jelent egy titkos irat eltûnése, mint az, ha kiderülne, hogy az ügynökük megnevezte a romagyilkosokat, csak õk elaludtak és nem adták tovább kellõ gyorsasággal a megfelelõ helyre az információt, s emiatt a gyilkosok újra lecsaphattak, megölhettek még egy embert és súlyosan megsebesíthettek egy kislányt. Az európai szinten is kínos lenne, ha kiderülne, az állam elvileg tudta, hogy kik öldösik a romákat, mégsem védte meg õket.
- A különleges egység tisztjeként ön számos hazai és határon átnyúló titkos akcióban vett részt. Felteszem, némelyikükben együtt kellett dolgoznia a titkosszolgálatokkal.
- Valamennyi szolgálattal volt szerencsém közös akcióban részt venni.
- Személyes tapasztalatai alapján is elképzelhetõnek tartja, hogy a szolgálatok egy olyan nagy horderejû ügyben, mint a romagyilkosságok voltak, "lenyeljenek" létfontosságú információkat? Majd inkább a mundér becsületét védjék, semmint, hogy a rendszerben látható hibákat javítsák ki?
- A titkolódzás, az információ-visszatartás soha nem állt távol a szolgálatoktól. Nem véletlen, hogy az új kormány közös irányítás alá vonta a rendõrséget és az Alkotmányvédelmi Hivatalt.

Forrás: Link

..........................................................................................
Itt van egy idézet a könyvébõl is! Csak erõs idegzetûeknek!
152-154. oldal

Információ, gyakorlat, eszközök – minta és morál
Legendás történeteket hallani a rafinált hatósági erõszakról. Az alábbi sztori szereplõit
személyesen ismerem. Egy nyomozó majommaszkot, Télapó-kabátot és két bokszkesztyût öltött magára, majd bemászott a kihallgatószobában található, elõzõleg kiürített hûtõszekrénybe.

Bevezették a gyanúsítottat, a székhez bilincselték, majd magára hagyták. Ekkor kivágódott a frizsider ajtaja, elõugrott a Mikulás-gorilla, ütötte-vágta a kuncsaftot, aztán kirohant. A gyanúsított feljelentést tett, elmesélte az ügyésznek a történteket, aki felháborodottan utasította rendre, és elgondolkodott az elmeorvosi vizsgálaton.

Rengeteg az apró, aljas trükk.

Meg lehet például kérdezni a delikvenst, hogy kér-e vizet. Aztán kis hashajtót bele, és addig nem engedik ki a mosdóba, amíg alá nem írta a jegyzõkönyvet. Persze hogy alá fogja írni. A szerencsétleneknek még ügyvédjük sincs, legföljebb a hivatalból kirendelt. Semmi esélyük. Ráadásul a rendõrségi parancsnokok többségét hidegen hagyja, mi zajlik a kihallgatásokon.

Csak vigye el valaki a balhét. Tartok tõle, hogy tucatjával ülnek börtönben „koncepciós perekben” elítélt „köztörvényes ártatlanok”.

Szintén a súlyos morális válságot jelzi, hogy egyre több titkos információ szivárog ki a
szervezettõl. Nemcsak a közmorált rombolta, a testületet is lejáratta, amikor 2007-ben a Nemzeti Nyomozóirodától zárt kezelésû irat került újságírókhoz. A dokumentum szerint a maffiaváddal illetett Tasnádi Péter egy kormánytaggal jár kocogni. Akár legyinthetnénk is: ugyan, kit érdekel

Tasnádi fitneszelése?

Annak a híre viszont minden hozzáértõt megrémített, hogy vakondokok, vagyis az alvilág beépített emberei dolgoznak a szervezetnél. 2007 nyarán derült ki, hogy az egyebek mellett emberöléssel gyanúsított úgynevezett Koszi-klán tagjait rendõrségi információk táplálták, így tudták fél évtizeden át nyomozói érdeklõdéstõl mentesen végrehajtani akcióikat. Tevékenységüket – állítják tanúvallomások – mezei nyomozók, városi kapitányok, sõt Békés megye volt fõkapitány- helyettese is támogatta. Például azzal, hogy értesítették õket, éppen mikor melyikük mobiltelefonját hallgatja le a szervezet.

A gyanú szerint a Pest megyei testvérpár, a Koszi becenevû Szabó Miklós és Szabó István adott megbízást a 2005. májusi, diósdi kettõs gyilkosság néven elhíresült alvilági leszámolásra. A fivérek átlagosan 30 fõbõl álló csapatukkal öt éven át fosztogattak bankfiókokat és pénzszállító autókat, továbbá „résztulajdonosai” voltak egy Mol-vezetékeket megcsapoló vállalkozásnak. Utóbbi ügylet kapcsán rendelték el a diósdi kivégzést. Lebukásukkor gigantikus fegyverarzenált találtak náluk: géppisztolyokat, kézigránátokat, még vállról indítható rakétát is. Amikor sikerült feltérképezni a klán kapcsolati hálóját, az ORFK vezetése, élén a fõkapitánnyal, a nyilvánosság elõtt megpróbálta bagatellizálni az ügyet, miközben volt kollégáimtól
tudom: pánik uralkodott a nyomozóirodánál.

Kosziék amúgy éveken át tisztes üzletembereknek adták ki magukat, profi módon
konspiráltak. A bíróságon azt állították, amerikai akciófilmekbõl lesték el az alapfogásokat. Duma. Rendkívül alapos kiképzés kell egy ilyen álcázáshoz. Bárki megtanulhat legálisan lõni, de csoportos fegyveres támadásra kevesen, keveseket oktatnak. Márpedig Kosziék alakulatban is kiválóan mozogtak.

Vajon kitõl szerezték a tudást? Kitõl tanultak konspirálni? Csakis rendõrtõl, kommandóstól, titkosszolgálati munkatárstól. Az én megtévedt és megszorult kollégáim 1992–93 táján 10–15 ezer forintos órabérért – ami akkoriban havi rendõrkereset volt – tartottak tréningeket „utcáról beesett” kuncsaftoknak.

A Koszi-szintû tevékenységhez több száz órás kurzus szükséges.