Tarjányi Péter könyvébõl
Pantalló és Zár, meg a gazember doktor – politikai bûnözés, szervkereskedelem

Ekkoriban tanultam meg azt is: attól, hogy valakinek doktor áll a neve elõtt, és fehér köpenye meg barátságos mosolya van, és a gyógyításra esküdött, még lehet gazember. Osztrák kollégák kértek találkozót tõlünk 1993 tavaszán, és közölték, hogy történt néhány meglepõ, de orvosilag tökéletesen lepapírozott haláleset egy Bécshez közeli magánklinikán. Információik szerint tiltott szervkereskedelem zajlott, de nem volt elég bizonyítékuk, hogy lecsapjanak.

Kiderítették, hogy a közelmúltban néhány magyar páciens is járt az intézetben: mind fiatal, egészséges, egyedülálló és képzetlen férfi, s mindet ugyanaz a gyõri orvos küldte ki, méghozzá munkaalkalmassági vizsgálatra.
Kommandóskollégánk, Gábor lett a csali. Írásban jelentkezett egy, az osztrákok által jelzett magyarországi álláshirdetésre, amely magasépítõket toborzott külföldi munkára, komoly fizetést kínálva. Pár nappal késõbb a gyõri orvos hívta fel azzal, hogy egészségügyi rutinnal kezdõdik a kiválasztás. Gábor bedrótozott ruhában leült az elbeszélgetésre, ahol elõadta, hogy a szülei meghaltak, a kedvese nemrég kirúgta, és barátai sincsenek, ezért neki a munka és a sport az elsõ.

Az orvos láthatóan elégedett volt vele, vért vett tõle, és visszarendelte a következõ hétre, mondván, akkor utalja majd be teljes kivizsgálásra arra a bizonyos osztrák magánklinikára.

Természetesen a második viziten is magnóra került minden szó. Akkor rúgtuk be fekete ruhában, csuklyában, fegyverrel a kezünkben az ajtót és az ablakot, amikor a doki átnyújtotta Gábornak a papírt. Ledöntöttük, megbilincseltük. Nem mintha a menekülésétõl tartottunk volna; azt akartuk, hogy halálra rémüljön. A fülébe üvöltöttük, hogy a világ több pontján, Hollandiától az Egyesült Államokig ezekben a percekben csapnak le a kommandósok, lebukott az egész mocskos szervkereskedõ hálózat, ha jót akar magának, azonnal töredelmes beismerõ vallomást tesz. Levegõt
is alig kapott a félelemtõl, rögtön diktálni kezdett. Mire észhez tért, gyakorlatilag összerakta a vádiratot.

Az osztrákok utóbb ennek alapján „kerítették be” a kinti klinika két orvosát, akik
akkorra már több gyilkosságon túl voltak, s jelentõs donoradatbázissal rendelkezve várták a megrendeléseket. A menetrend minden páciens esetében azonos volt: alapos kivizsgálás után türelmet kértek – „hamarosan kezdõdik a pénzes magasépítõ munka” –, majd amikor szervrendelés érkezett, telefonáltak, hogy találtak valamit a leleteken, tessék visszafáradni kontrollra. Bent infúziót kötöttek a „betegbe” – „semmi pánik, csak egy gyors teszt az ön érdekében” –, de elõbb a biztonság kedvéért aláírattak vele egy papírt, amelyen egyebek mellett az is szerepelt, hogy halála esetén a szervei felhasználhatók. A szervkivételt és a boncolást az intézet végezte, a halotti bizonyítványt szintén õk állították ki. Támadhatatlanok voltak.

Esélytelenek, kétesélyesek, fehérgallérosok

79-81. oldal

A börtöniskola

A rendszerváltás utáni elsõ éveket nem csupán a rendõrség szerencsétlenkedte végig, hanem a teljes igazságszolgáltatás is. A bírák régi reflexek alapján dolgoztak. Kis túlzással, aki eléjük került, rács mögé zavarták, mondván, addig sincs vele gond. Azzal senki sem törõdött, hogy a büntetés- végrehajtás képtelen humánusan kezelni a nagy forgalmat. Bár sorra születtek a civil és hivatalos bizottságok által jegyzett jelentések, az igazságügy rendre széttárta a karját: majd építünk új börtönöket, ha kapunk hozzá pénzt. A zsúfolt cellákban akarva-akaratlan olyanok is egymás mellé kerültek, akiket elkülönítve kellett volna õrizni. A mai menõ bûnözõk többsége a rendszerváltás utáni években, bent tanulta meg a szakmát és tett szert kapcsolatokra. Ismerek olyan, félszáz fõt foglalkoztató gépjármûfeltörõ csapatot, amelyik a börtönben jött össze. A tagok már ott leosztották, ki lesz az okmányos, ki a
szétszedõ, ki „üti meg” a kocsikat, ki festi át õket. A börtönben mindenre van idõ. Az elsõ és legfontosabb kérdés, hogy ki miért került be. A második, hogy ki miben hibázott. Hamar eljutnak oda, hogy „te szerencsétlen, ha okosabb lettél volna, most nem a börtönvécét hipóznád, hanem kint hajtanád a csajokat”.

Aztán jönnek a „részletkérdések”: kitõl, mennyiért lehet fegyvert szerezni, hogyan kell
helyszínt választani. És az egyik legfontosabb: hogy miként, kinek a segítségével lehet alibit gyártani. A folyamat egyszerû. Egy rablás után a rendõrök megfogják az elkövetõt. A szembesítésen bizonytalankodik az áldozat, a gyanúsított pedig pár nap és egy ügyvédi beszélõ után új vallomással áll elõ.

– Eszembe jutott, hogy pont abban az idõben egy belvárosi étteremben vacsoráztam, a hely nevére nem emlékszem, a számla sincs meg, de az Oktogonnál parkoltunk le, mentünk háromszáz métert, és, igen, már rémlik is, egy lottózó mellett van a hely. A mellettünk lévõ asztalnál ült egy fazon, és arról beszélt egy piros ruhás nõnek, hogy fél évvel korábban Berlinben harmadik lett egy amatõr bokszbajnokságon, oda is szóltam neki, de nagy arcod van, csontrakéta. Majdnem verekedés lett belõle.

A rendõrök megmosolyogják a gyanúsítottat a kitalált sztorijával együtt, de az ügyvéd addig erõszakoskodik, amíg utánajárnak, volt-e a mondott idõben amatõr bokszbajnokság Berlinben. És mit ad isten? Volt. Már nem röhögnek a rendõrök. Szerzett bronzérmet valamelyik súlycsoportban magyar? Szerzett. Priuszolják a sportolót: megvan a lakcím, kimennek hozzá, a figura gondolkodik, és mondja is:

– Persze, emlékszem, beszólt a gyerek. Ha nem fog le az a piros ruhás csaj, a pofáján

át fordítom ki a barmot. – És tökéletes személyleírást ad, a szembesítésnél kapásból felismeri delikvensünket, és a mûsor kedvéért megjegyzi: – Végre a helyedre kerültél, nyomorult!

Neki természetesen véletlenül megvan a vacsoraszámlája, este automatikusan begyûrte a zakója zsebébe, s a pincér meg a pultos is emlékszik a hepciáskodókra.
A bíró kénytelen elrendelni a gyanúsított szabadlábra helyezését. A háttérben közben gazdát cserél pár millió forint.