A kapzsiság megfékezése



Egykor bûn volt - ma a gazdaság motorja


Tanulmány a következményekrõl






A német lapok erdejében vihart váltott ki Franz Münteferingnek az a szemrehányása, mely szerint a tõkebefektetõk sáskákként támadnak a cégekre annak érdekében, hogy a lehetõ legnagyobb nyereséget sajtolják ki belõlük. Beszédének néhány mondata igazolni látszik azt, amit csak röviddel elõbb hirdetett meg, és idõközben valóra is váltott Josef Ackermann, a Deutsche Bank fõnöke: Hogy elérhesse 25%-os saját tõke-osztalékát, a banknak több mint ötezer munkahelyet kell megszüntetnie. A kritikusok a bankház szemére vetik, hogy a nyereség nyilvánvalóan öncéllá vált számára, és dolgozók ezreinek egzisztenciáját áldozza fel a tõketulajdonosok osztalék-várakozásának oltárán. Úgy tûnik, a tõketulajdonosok "egyre-többet-birtokolni-akarása", "a kapzsiság kultúrája" jut érvényre.






Az ókor óta közkeletû a kapzsiságnak mint rossz tulajdonságnak a kritikája. "Ami a gazdagságot illeti, az emberek nem ismernek megfogalmazható határt", mondja már Szólón, athéni államférfi Krisztus elõtt kereken 600 évvel, Arisztotelész pedig hozzáteszi: "Ugyanis minden üzletkötõ korlátlanul akarja gyarapítani pénzét." Az önmagukat ellátó gazdasági egységekbõl az ókor óta kialakult a piacgazdaság. Gazdaságtörténetileg az a fáradozás kísérte ezt a fejlõdést, hogy etikai korlátozásokkal és helyesbítõ beavatkozásokkal gondoskodjanak arról, hogy a piac fejlõdése a társadalomba ágyazott maradjon. A középkor skolasztikus gazdaságtana messzemenõen ebben a hagyományvonalban állva tesz kísérletet arra, hogy megteremtse az igazságos rend gazdaságát, például azáltal, hogy az igazságos árakkal és a kamat tilalmával etikai alapmeggyõzõdéseket valósított meg az igazságos rend gyakorlatában.


A 16. századtól elvileg kérdõjelezik meg a kapzsiságnak és a gazdagságnak ezt az évezredes filozófiai-vallási kritikáját. Ez nem jelent kevesebbet, mint szakítást az európai, azaz görög-római és zsidó-keresztény szellemtörténettel. A 17-18. század az értékek következményekkel terhes átértékelése kezdõdött meg, olyan radikális mentalitás-változás, amely a haszonszerzés alakjában megjelenõ kapzsiságot úgy értékelte mint az ember gazdasági tevékenységre ösztönzését, az egyéni elõnyszerzés gyakorlását pedig az egész társadalom elõnyeként értelmezte. A kapzsiság bûnös szenvedélye így dicséretreméltó üzleti érzékké válik. E nélkül az ideológiai átértékelési folyamat nélkül aligha magyarázható a kapitalizmus gyõzelme. Immár nem az igazságosságot vagy a megélhetés biztosítását tartják a gazdálkodás alapeszméjének, hanem "a pénzszerzést, az egyre több pénz megszerzését", mondja a szociológus Max Weber. A modern piacgazdaság megalapozója, a brit morálfilozófus Adam Smith a maga klasszikus megfogalmazásával úgy fejezte ki ezt az átértékelés folyamatot, hogy az ember "nem a hentes, a serfõzõ vagy a pék jóindulatától várja saját betevõ falatját, hanem attól, hogy azok megfontolják saját érdekeiket". Aki a nyereség maximálása során saját érdekeit követi, azt - így Adam Smith - "egy láthatatlan kéz vezérli egy olyan cél elõmozdítása érdekében, amelynek elérése semmiképp sem állt szándékában". Az önérdek ily módon a közjó elérésének legjobb gazdasági útjává lép elõ.


Ezt az alapmagatartást a piac "láthatatlan keze" iránti rendíthetetlen bizalom alapozza meg, amelyet Adam Smith egyáltalán nem csupán metaforikusan értett, hanem szigorúan teológiai értelemben. Smith ugyanis úgy látta, hogy a világban egy olyan isteni lény mûködik, amely jóságosan irányítja a világtörténelmet, és ily módon gondoskodik arról, hogy az egyénileg kiélt kapzsiság mindenki javára összegzõdjék. Max Weber szerint ez "a pénzkeresés foglalkozása iránti odaadáshoz" vezet. Ez a piac láthatatlan kezébe vetett bizalom mélységesen vallási megalapozottságú. Alexander Rüstow, a szociális piacgazdaság koncepcionális társalapítója 1945-ben megjelent, jellemzõ címû könyvével (A gazdasági liberalizmus mint vallástörténeti probléma csõdje) egy "gazdaságteológia" képviselõinek nevezte azokat a közgazdászokat, akik oly rendíthetetlenül hivatkoznak a piaci törvények tévedhetetlen helyességére. Szerinte a piaci mechanizmust szervezõ láthatatlan kézbe vetett bizalom felelõs azért a csõdért, amely végül a 20. század húszas éveinek nagy gazdasági válságához vezetett.


A piac megfékezése "szociális piacgazdaság" néven Németországnak, "New Deal" néven az USA-nak, és "Beveridge-terv" néven Nagy-Britanniának "harmincéves aranykort" ajándékozott, írja Eric Hobsbawm brit történész. Ludwig Erhard "Jólétet mindenkinek" mottójával a piac megfékezése a szociális piacgazdaság révén - amelyben az állam beavatkozik a piaci mechanizmusokba - olyan kapitalista sikertörténetnek bizonyult, amely jólétet és növekvõ bevételeket tett lehetõvé egy nagy vásárlóerejû népesség számára. A szabad, önmagát szabályozó piaci rendszer kudarcából Alexander Rüstow és hozzá hasonló közgazdászok azt a követelményt vezették le, hogy a gazdaságnak ismét a "vitális politika" etikai szempontjaihoz, illetve ahhoz kell igazodnia, hogy a gazdálkodásnak az életet kell szolgálnia. Ez a koncepció lényegileg annak ismételt kísérlete, hogy visszacsinálják a gazdaság és az etikai kötelmek szétválasztását, és az ellenpontozott politika révén megszelídítsék a piaci erõket. Ez a koncepció arra irányul, hogy biztosítsák az etikailag megalapozott politika elsõbbségét a piac logikájával szemben.


Az, hogy a hetvenes évek közepétõl feléledt a "láthatatlan kézrõl" szóló beszéd, mutatja, hogy ismét felülvizsgálják a társadalmi beágyazás folyamatát. Most ismét az járja, hogy a vállalkozóknak kizárólag a vállalkozási érték fokozása a feladatuk, amint ezt a Wirtschaftswoche fõszerkesztõje, Stefan Baron oly szemléletesen fejtegeti: "A vállalkozók nem azért vannak, hogy a munkahelyek számát vagy a fizetendõ adó összegét maximálják, hanem a vállalkozási értéket." Pont úgy, mint egykor Adam Smith, az ilyen magatartást "egészében véve nagy szociális tettnek" nevezi. "Azok a topmenedzserek, akik saját nyereségüket és bevételüket maximálják, egyidejûleg a közjót is gyarapítják." A saját bevételek maximálásával elért egyéni gazdagodás önzõ motívuma eltûnik, és a közjóhoz való hozzájárulássá változik. A Dax elsõ 30 vállalkozásába tartozó cégek vezetõségének bevétele 103%-kal nõtt 1997 és 2003 között. Egy német vezetõségi tag átlagos bevétele 1997-ben még 892.000 euróra rúgott, 2003-ban viszont már 1.814.000 euró volt, jóllehet ez a 30 vállalkozás ugyanebben az idõszakban 37%-kal kevesebb nyereséget jegyzett, írta a Frankfurter Allgemeine Zeitung 2005. március 25-én. John H. Galbraith amerikai közgazdász "az öngazdagítás korlátlan hatalmáról" beszél, és "olyan javadalmazásról, amely olykor a lopással határos". Németország 30 legnagyobb Dax-vállalkozása 2004-ben 35,7 milliárd euróra duplázta nyereségét, mégis mintegy 35.000 belföldi állást szüntettek meg.


A tõkebefektetõk 15-40 százalék közötti éves nyereséggel számolnak, ami jócskán fölötte van annak, ami a részvényekbõl származik. A várt nyereség elérése érdekében egyre nagyobb nyomás hárul a foglalkoztatottakra - többletmunka, elbocsátások, kölcsönmunkások alkalmazása és a bérek csökkentése formájában. Az osztalékközpontúság tehát annak politikája, hogy a kockázatot áthárítsák a foglalkoztatottakra. A nyereséghajhászás erkölcsi elvvé emelkedett. Ezzel módszeresen leépítenek minden erkölcsi gátlást a mások kárára történõ egyéni gazdagodással kapcsolatban. A tõke és a munka közös bevetésével kigazdálkodott érték azonban egyáltalán nem a részvényesek magánvagyona, hanem mindazok tulajdona, akik a vállalkozás értékteremtésében részt vettek. Ha a munkatársaktól elragadják a megteremtett érték õket megilletõ részét, és a részvényesek és topmenedzsment között osztják szét, akkor ez a rablás egy fajtája. Az osztalékközpontúságnak is valamilyen "etika" az alapja. A kapzsiság etikája.


Ezzel az etikával szembe kell állítani egy másik etikát, amely összhangban áll a vallások filozófiai és etikai hagyományaival, fõként a zsidóságéval és a kereszténységével. Azt a kapzsiságot, amely mértéktelenül gazdagodik mások rovására, ismét annak kell nevezni, ami - vagyis bûnnek. De a moralizálás nem elég. A kapzsiság megfékezésére végsõ soron a keretek rendpolitikai kialakítására van szükség annak érdekében, hogy a gazdaság mindenkinek az életét szolgálhassa. A kapzsiság ismét napirenden van. A nagy világgazdasági válság közepette tartotta meg híres látnoki beszédét John Maynard Keynes brit közgazdász "unokáink gazdasági lehetõségeirõl", és ebben kifejezte azt a reményét, amely ma ismét rendkívül aktuális, nevezetesen: "Vissza kell térni a vallás és az õsi értékek legbiztosabb és legmegbízhatóbb alaptételeihez - ahhoz, hogy a fösvénység bûn, az uzsorakamat-szedés bûncselekmény, a pénz szeretete ocsmány dolog." - Az unokák mi vagyunk.





Forrás: Publik-Forum, 2005/22



A szerzõ a társadalmi etika professzora a marburgi egyetemen.



fordította Gromon András;