Oroszország megerõsödése nem csak a nyugat, de Ázsia számára is kihívást jelent, annál is inkább, mert Moszkva és Peking viszonya ma már képes komolyan befolyásolni a globális politikát – állítja Dmitry Shlapentokh, orosz származású amerikai elemzõ az Asia Times hasábjain, ismertetve egy nemrég megjelent kötetet, mely Oroszország ázsiai szerepvállalásait elemzi.
A kötet szerzõje Paradorn Rangsimaporn, egy thaiföldi diplomata, aki Nagy Britanniában kapott akadémiai képzést. Paradorn szerint egyelõre nem dõlt még el, hogy Oroszország ázsiai nagyhatalomként tekint-e önmagára, ám az már egyértelmû, hogy az utóbbi idõben az orosz elit „eurázsiaiként” definiálja saját küldetését. A szerzõ szerint a mai eurázsiai koncepció egyenes folytatása a korábbi orosz nacionalista imperializmusnak, s ez is jól mutatja, hogy Ázsia sokkal nagyobb szerepet játszott mindig is az ország arculatának formálásában, mint azt sokan gondolnák.
Az egyik legfontosabb, Ázsiát Oroszország szempontjából megkerülhetetlen jövõbeni tényezõként tárgyaló szerzõ Alekszander Dugin, aki publikációiban igen nagy hangsúlyt helyez arra az egykori és jövendõ szerepre, amit az Oroszország érdekszférájába tartozó muszlim, illetve türk népek és kultúrájuk játszik. Dugin számára Közép-Ázsia a legfontosabb elem, mely erõforrást jelenthet Moszkva számára a nyugat, illetve Kína felõl jövõ kihívásokkal szemben. Ugyanakkor – mutat rá Paradorn – a „kínai kártya” kijátszása a nyugattal szemben olyan lehetõség, melyrõl az oroszoknak nem szabad megfeledkezniük. E tekintetben tehát – állítja Dugin – az õsellenség a nyugat, mellyel szemben Kínát Moszkva oldalára kell állítani. Ez utóbbi veszélyessége csak akkor válik relevánssá, ha „demográfiai expanzióját” nem déli, hanem északi irányba „vezeti le”.
Paradorn úgy véli: az orosz elit alapvetõ szemléletváltását, Ázsia felé fordulását hozhatja magával, ha a társadalomban az oroszokkal azonos, velük egyenlõ súlyt kapnak a közép-ázsiai muszlim elitek, illetve, ha szerepük megnõ az orosz társadalomban, és ez a jövõben egyáltalán nem zárható ki.
Az orosz kommunisták – akik még mindig nem elhanyagolható tényezõi a társadalomnak – ezzel szemben kifejezetten pozitív érzelmekkel tekintenek Kínára, melytõl nem csak ideológiájuk, de a tradicionális, Oroszországot egykor nagyhatalommá tévõ társadalomszervezési gyakorlatuk miatt is egyfajta segítséget remélnek. Sõt, úgy vélik õk is, hogy egy Kínával kötött szövetség elõnyös lehet a nyugattal szemben, melyben sokkal kevésbé bíznak, mint Pekingben.
Jevgenyij Primakov, aki 1998-1999 között az ország miniszterelnöke is volt, már korábban egy olyan „tengelyt” szeretett volna kiépíteni, amely a nyugattal szemben egyesítette volna Oroszország, Kína és India erejét. Primakov doktrínája egyértelmû befolyást gyakorolt Vlagyimir Putyin nézeteire – állapítja meg a könyv szerzõje –, bár mind Putyin, mind pedig Dmitrij Medvegyev elképzelései sokkal pragmatikusabbak. Számukra – Primakovval ellentétben – az Egyesült Államok nem testesíti meg az õsgonoszt, Kína pedig csak egy, a számos geopolitikai opció közül.
Link