Most már szégyellik a volt miniszterelnököt
Egyszerre volt az izraeli hadsereg büszkesége és terhe. A telepesek atyja és fõellensége. A palesztin állam megrögzött ellensége és jóváhagyója. A béke legfõbb akadálya, majd utolsó reménye. Hirtelen távozása az izraeli politikai életbõl számos kérdést megválaszolatlanul hagyott.

„A Sharon-tábornak már csak egy embere maradt a Knesszetben, és az én vagyok” - panaszkodik Shai Hermesh izraeli képviselõ. Keserûségének kiváltója, hogy az öt évvel ezelõtt - agyvérzése miatt - az izraeli kormány élérõl hirtelen távozni kényszerült Ariel Sharon nevét még csak meg sem említették az általa alapított párt (Kadima) frakcióülésén. Hermesh szerint a Sharoni-örökség képviselõi, mint Omri Sharon, Avigdor Yitzhaki és Tzahi Hanegbi – már távoztak a Knesszetbõl; nélkülük a hátrahagyott örökség lassan elhomályosodik. Ezt udvariasan cáfolják a Kadima vezetõi, állítják, hogy - bár nem emlegetik - Sharon minden nap ott motoszkál a fejükben. A kérdésre, követik-e az általa kijelölt utat, már csak bizonytalan hümmögés a válasz. Melyik útról lehet szó? Sharon sem útjelzõket, sem politikai utódot nem hagyott hátra.
Sharon nevével népszerûséget hajszolni eleve nem jó ötlet. A „Buldózer”-nek is nevezett izraeli politikus említése soha senkit nem hagy közömbösen. Kevés politikus büszkélkedhet azzal az eredménnyel, hogy bal-, s jobboldal egyaránt utálja – Sharont ugyan ez egy cseppet sem izgatta. Mivel Sharon sohasem volt bõbeszédû motivációit illetõen, így önjelölt örökösök könnyedén a Sharon-i szellem követéseként igazolhatnák akár kivonulnak vagy éppen bevonulnak a Palesztin Hatóság területeire. Ám mivel Sharon tetteivel, többek között a be/kivonulással a bal-, majd a jobb oldal táborát dühítette fel, nincs olyan része az izraeli politikai közvéleménynek, aki ne orrolna rá. Egy óvatos, ambiciózus izraeli politikus inkább nem kockáztatna neve említésével.
Gyermekkor
Litván zsidó szülõk gyermekeként Ariel „Arik” Sharon 1928. február 26-án született Ariel Scheinermann néven egy Kfar Malal nevû moshavban. Szülei nagy lázadók hírében álltak: ha a közösség egésze a kukorica termesztés mellett döntött, õk biztosan paradicsompalántákkal telepítették be földjüket. Rendszerint teljesen meg voltak gyõzõdve igazukról, még ha döntéseik következményeként magukra is maradtak. Így már gyermekkorában sem volt ismeretlen Sharon számára, milyen szembemenetelni a többséggel – anélkül, hogy egy pillanatra is kétsége merülne fel a saját igazát illetõen. A dacos ellenálláson kívül politikai nézeteinek két alaptételét köszönheti szüleinek: azt a hitet, mely szerint Palesztina a zsidók otthona, ahonnan senki sem zavarhatja el õket; valamint, hogy papírra vetett egyezményekben balgaság hinni, ami valóban számít, azok a sziklaszilárd tények.
Katonaság
A kor szellemének és szükségleteinek megfelelõen már tizennégy évesen csatlakozott a Gadnához, egy a katonáskodásra felkészítõ ifjúsági szervezethez. Rövidesen már a Haganah, az izraeli hadsereg elõdjének sorait erõsítette. Az elsõ meghatározó harci élményére sem kellett sokat várnia, a Jeruzsálemet Tel-Avivval összekötõ úton, stratégiai ponton elhelyezkedõ Latrun erõdítményért indult ostromra rögtön az elsõ arab-izraeli háborúban (1948-49). Sikertelenül. Sharon számára itt vált világossá, hogy a kiképzés, a felszerelés és a helyismeret elengedhetetlen egy sikeres hadmûvelethez; a vezetõknek pedig minimum az elsõ sorból kell irányítaniuk. Latrunnál ezek nem teljesültek, amiért számos emberélettel fizettek.

A fiatal Ariel Sharon.
A háborút nem béke követte, hanem az izraeli határmenti települések életét megkeserítõ fedayeen támadások, amelyek során a háború alatt elmenekült arabok tértek vissza szüretelni, szabotálni, vagy bosszút állni. A folyamatos támadások miatt félõ volt, hogy a peremvidékek lakói a biztonságosabb központi területek felé veszik az irányt, amely biztonsági, gazdasági és morális válsághoz vezethetett volna. A területek elnéptelenedését megelõzendõ, Sharon szerint szükség volt visszaadni az itt élõk hitét és reményét, az ellenség kedvét pedig elvenni a további erõszakoskodástól. Erre a megfelelõ útnak a „megtorlás és elrettentés politikáját” látta. Azaz minden egyes támadásra sokkal nagyobb erõvel kell válaszolni: "amit nem lehet erõvel elérni - még több erõvel el lehet". Teljesen mindegy, milyen ennek a nemzetközi fogadtatása. E politika megvalósítása Sharon 101-es egységének jutott.
Sharon szemében az 1967-es hatnapos háború területnyereségei közül a legfontosabbat a Nyugati Part jelentette. Az izraeli hadsereg a fedayeenok táborait így Izrael központi, legnépesebb területeitõl jóval messzebb ûzhette, egészen a jordán területekre (majd a néhai Hussein jordán királynak köszönhetõen Dél-Libanon lett az új „otthon”). A Nyugati Part magaslati és stratégiai pontjainak izraeli felügyelete biztonsági szempontból Sharon szemében létfontosságú, ugyanakkor hadsereget állomásoztatni rajta költséges és csak ideiglenes megoldás lehet. Nem úgy, mint izraeli települések létrehozni. az elsõ telepesek már a hatnapos háború után, a baloldali kormány alatt megjelentek, de az igazi virágzásukra várniuk kellett addig, míg Arik katonai pályáról politikaira lépett.
Politikai pálya
Több évtizedes katonai munkálkodása viszonylag sikeresnek mondható, a hadsereg híres s hírhedt tábornokává vált, ám a parancsok hû követésében, és a feljebbvalói iránti tisztelet terén korántsem példamutatóan teljesített. Bár legtöbbször döntéseit utólag az akciók sikerei igazolták, önfejûsége miatt nem juthatott fel a hadsereg hierarchiájának csúcsára, soha sem lett belõle vezérkari fõnök.
Sharon emiatt nem kereste önmagában a hibát, inkább küzdõtér váltásra szánta el magát. Az elsõ politikai próbálkozását az 1973-as háború megzavarta, mikor is visszatért egy idõre a harctérre. Másodszorra döcögõsen, de végül beindult a politikai szekere. Elõször a jobboldali Likudhoz próbált csatlakozni - vezetõként, de a lelkes jelentkezõt visszautasították. Ekkor a baloldal, majd az akkori centrista párthoz jelentkezett. Mivel mindenhol elutasításra talált, egyszerûen megalapította a saját pártját: a Shlomtziont. Miután 1977-ben két széket nyert vele a választásokon, beleolvadt a gyõztes Likudba, ahol Sharon megkapta az agrár tárcát.

Jamit kitelepítése
Pozícióját régi álma, a Nyugati Part magaslati és stratégiai pontjainak tartós ellenõrzéséhez szükséges telepes-hálózat felépítéséhez használta fel – regnálása alatt a települések száma megduplázódott. Méltán hívhatjuk a települések atyjának. Nagy volt a meglepetés, hogy védelmi miniszterként (1981-tõl) az egyiptomi békeszerzõdésnek megfelelõen, a „települések atyja” teljesítette Begin miniszterelnök óhaját és kitelepítette a Sínai-félszigeten berendezkedõ telepeseket. A Sínai-félsziget birtoklása egy egyiptomi-izraeli béke fényében biztonsági szempontból Sharonnak egyáltalán nem volt fontos.
Védelmi miniszterségének legemlékezetesebb eseménye a Begin álmait Sharon-i buldózer módszerrel megvalósítani kívánó elsõ libanoni háború volt. Dél-Libanonba való negyven kilométeres behatolással negyven évnyi békét akartak elérni, Sharon viszont továbbment. Béke nem lett, helyette az izraeli hadsereg kis híján húsz évre Dél-Libanonban ragadt.
A háború során libanoni falangisták Sabra és Shatila menekülttáborban palesztinokat gyilkoltak halomra. Bár libanoni falangisták követték el a mészárlást, az izraeli hadsereg volt az, mely a táborokat körülzárta és nem tett semmit a civilek védelmében - ugyanis ilyen parancs Sharontól nem érkezett. Az eseményeket kivizsgáló izraeli Kahan-bizottság a védelmi miniszter közvetett felelõsségét állapította meg. Sharon lemondani nem akart, Begin pedig nem váltotta le, végül kompromisszumként a tárca nélküli miniszterré fokozták le.
Sharon még ekkor sem magában kereste a hibát; a felelõst az ellenzékben és kormány más tagjaiban vélte megtalálni. Az ellenzék – mivel az támadta kormányt a libanoni háború miatt - szerinte megszegte azt az íratlan szabályt, hogy biztonsági kérdésekben a kormány mögé kell, hogy álljanak. A kormánytagok pedig, akik közösen határozták el a háborút, gyáván egyedül ráhárították a felelõsséget. Sharon levonta következtetéseit: õ nem tévedett, vélekedett, ami nem mondható el mindenki másról.
Link