(Levélben kaptam)
Néha eljön az idõ, mikor állást kell foglalni.
Ugyan tudod jól, hogy én hol állok, hiszen ezért jössz ide az oldalamra, de azért fontos és kell is idõnként merészen kijelenteni, megmondani, bebizonyítani, elmesélni és bárki tudomására hozni, mert különben elfelejtõdik a dolog.
Olyan országban élsz most, amelyik beáll a többi tuskó ostoba mögé, és pár kimondott szavadért üldözni, bebörtönözni, büntetni, kirekeszteni fog. Ez ellen jelen pillanatban nem tehetsz semmit, és én sem tudok segíteni.

Olyan birodalomban lakunk, melynek nincsenek látható határai, és ami egyre csak terjed és terebélyesedik – bár sokszor meg-meginog, ezzel is jelezvén, hogy elérte az elérhetõ legnagyobb, még „szabályozható” kiterjedését.

A körülöttünk lévõ országok törvényeknek, paragrafusoknak merik nevezni, mikor kényszerrel szeretnének elhallgattatni, mert gazdáik, az igazi vezetõk nem kedvelik, ha valaki igazságokat mer a nép elé tárni. Ezek a törvények és paragrafusok lassan Magyarország területére is be fogják fészkelni magukat – és (sajnos) egy sokkal, de sokkal szebb jövõt ígérõ (talán álom?) eljöveteléig itt is fognak maradni. Messze még az az idõ, amit szívbõl sajnálok.

Cáfolni támadt kedvem.

Az nem úgy volt, hogy a Jóska felrakta a karszalagot, és rögtön megváltozott. Annak elõtte azt hiszem, te is ismerted, és tudod jól, hogy élelmes, becsületes, jól dolgozó gazda volt, szeretõ apa és szeretõ férj, jó embere valakinek, és remek munkatársa a többieknek. Az nem úgy volt, ahogy mondják, és nem akkor változott meg, mikor felrakattátok vele a karszalagot, mert ez csak egy jelkép, egy tárgy, egy szövetdarab – belül kell megváltoztatnotok, belül kell mocskossá, aljassá, embertelenné tennetek… és ez sikerült is!
Gratulálok.

Az nem úgy volt, hogy a Manci rögtön rámutatott a menekülõkre, és sikoltozott, míg a rettegett karszalagosok oda nem értek, és el nem fogták õket. Te is tudod, hogy Manci elõtte nagyon is dolgos, szemrevaló menyecske volt, akinek nem kellett sem éheznie, sem a jövõtõl félnie, sem a gyerekei életét féltenie, ám ti megjelentetek, elhoztátok a dögvészt, ráuszítottátok a környékre, és elvártátok, hogy ebben a dögvészben a nõk, mint besúgók vegyék ki a részüket. Azt hiszem, ez is a ti mûvetek, mert Manci nem ilyen volt elõtte, ti tettétek ennyire undorítóvá.
Gratulálok.

Az nem úgy volt, hogy felbolydult az egész ország, és világokat akart bekebelezni, jelezvén az összes elképedt nemzetnek, hogy visszatért az a régi, megbecsült erõ, ami jellemezte népünket. Hiszen te is tudod, hogy azért képedtek el a többi nemzetek, mert rongyos, felkészületlen, nem harcedzett és megfelelõ háttér nélkül vándoroltunk ki a harcokhoz – mert azt hazudtátok nekünk, hogy ha megtesszük ezt nektek, akkor csodát varázsoltok nekünk, akkor visszakapjuk azt, amit ti vettetek el tõlünk. Lám, ez is könnyûszerrel sikerült, becsapottak lettünk.
Gratulálok.

És tudod, az sem úgy volt, ahogy ezek merik a világ felé üvölteni, ahogy taníttatják, ahogy bõsz hamiskönnyek között elmesélik boldog-boldogtalannak. Füstöt vizionálnak, lángokat és kutyákat, akiktõl rettegniük kellett, és ordas hazugságokkal próbálják keresni igazukat ebben a szennyben, amit maguk ontottak az egész (általuk ellenõrzött) világ elé. És ha azt kérded, miért robban elõ e fájdalom, miért nem nyugszanak meg végre, ahogy azt tették más, különbül elnyomottak széles e történelemben, akkor hirtelen hazugnak neveznek, leköpnek, megvernek, bíróság elé cibálnak, és börtönbe csuknak – holott csak segíteni szerettél volna lelkileg roggyant embertársadnak, ennek a velejéig romlott, õrült népcsoportnak.

Cáfolni támadt kedvem.
Ma még megtehetem.

Nem volt semmi olyasmi. Nem történt meg. Nem úgy, ahogy mondjátok.
Az nem úgy volt, és ezt mindenki tudja, hiába próbáljátok az ellenkezõjét hazudni.