A Zionist War
Írta: Kristoffer Larson ( kristoffer.larsson@sobernet.nu )

Úgy esett, hogy néhány hete másodszor is megnéztem Oliver Stone nagyszerû alkotását, a „Július 4-én született” c. filmet. A filmben egy Ron Kovic (akit a mindig jóképû Tom Cruise játszott) belép a hadseregbe. Vietnamba akar menni, hogy harcoljon a kommunisták ellen. „Inkább a halál, mint a vörösök” hangzik a jelszava. Úgy indul Vietnamba, mint egy jól kiképzett, fiatal és bátor amerikai, aki kiáll a demokráciáért és õszintén kész arra, hogy meghalljon a kommunista fenyegetés leveréséért, bárhol jelenjen is az meg.

Amikor Vietnamból hazatér, deréktól lefelé meg van bénulva. De a polgártársai nem fogadják õt hõsként. Ehelyett vele egykorú tüntetõkkel találkozik, akik tûzre vetik az amerikai zászlót. Õ nem érti, hogy miért. Kifejezésre juttatva a tüntetõk iránti gyûlöletét a Bronxi Veterán Kórházban, hamarosan felfogja, hogy a fekete ápolók egészen más a véleménnyel vannak a háborúról. Ahogy egy férfi ápoló elmagyarázza neki: „Vietnam a fehér ember háborúja, a gazdag ember háborúja”. Késõbb, mint sok más Vietnamot járt amerikai, Kovic is eljut a felismerésre, hogy a háború egyáltalán nem a demokráciáért folyt. A hozzá hasonló fiatal amerikaiakat azért küldték oda, hogy egy saját szabadságáért küzdõ népet elnyomjanak.
Néhány évtized múltán a világ legnagyobb hadigépezete újra mozgásba lendült népirtási ügyben, ezúttal Irakban. A tömegmészárlást fiatal fiúk hajtják végre, akik nem igazán biztosak abban, hogy miért vannak ott, de azt a Fehér Ház egy könyörtelen és nagyhatalmú elit nevében elrendelte. Nem volt meglepetés, hogy Iraknak semmiféle tömegpusztító fegyvere nem volt. Végül is az USA nem olyan ostoba, hogy megtámadjon egy olyan országot, amelynek van. Az veszélyes lehetne. De annak ellenére, hogy mi biztosan tudjuk, hogy ez a háború egyáltalán nem volt „megelõzõ” és nem Irak felszabadításáért folyt, a „háború az olajért” elmélet is – amelyet a háborúellenes mozgalmak nagy többsége elfogadott – napról napra veszíti a talajt a lába alól. Legalább föl kéne tennünk a kérdés, hogy tényleg az olaj volt-e a fõ oka a háborúnak. Az olaj kívánatos, de az amerikaiak nem drága, hanem olcsó olajat akarnak. Irak megszállása az amerikai adófizetõknek havi több mint 5,8 milliárd dollárjába kerül[1]. Emiatt olcsóbb lett volna a térségben támogatni a diktátorokat, mint megbuktatni õket – mégpedig olyan eredménnyel, hogy majdhogynem egyáltalán nincs olaj. De ez nem a fehér ember háborúja. De nem is az olajtársaságok háborúja. Nem, ez egy cionista háború.
Israel Shamir izraeli író az „A CMK Árnyéka” c. kitûnõ dolgozatában arról ír, ami valószínûleg Irak megtámadásának a valódi oka volt:
„Mint a megszálló kormányzat fejének, Jay Garnernek az a feladata, hogy létrehozzon egy új, izraelbarát Irakot. A Jerusalem Post, egy keményvonalas cionista napilap, amelyet Conrad Black, Pinochet és Sharon barátja ad ki, beszélgetést folytatott a könyöklõ hazaárulói egyikével, Ahmed Cselebi jobbkezével, Musawival.
Musawi lelkesülten beszél az Izraelhez fûzõdõ legszorosabb kötelékekkel kapcsolatos reményérõl. Az új Irakban nem lesz hely a palesztinok számára, mert a nagy palesztin közösséget az INC vezetõi (és feltehetõleg az õ cionista tanácsosaik) egy visszataszító ötödik hadoszlopnak tekintik. Ehelyett egy „békeív” fog húzódni Törökországból Irakon és Jordánián keresztül Izraelig egy új támpontot képezve a Közel-Keleten.
A megszállási rezsimet az USA hadserege a cionisták érdekében hozta létre, ezért, ha valami, ez joggal nevezhetõ CMK-nak, Cionista Megszálló Kormánynak[2].” (Az eredetiben ZOG, Zionist Occupation Government)
Az iraki háború – csakúgy, mint az Irán elleni amerikai fenyegetés – a térségbeli izraeli érdekekre vezethetõ vissza. Izrael és nagyhatalmú lobbija már régóta azon van, hogy az USA tegyen valamit az iraki kormánnyal. A térség destabilizálása sokkal elõnyösebb Izraelnek, mint az USA-nak. Annak elemzése után, hogy „mi lehet a be nem vallott, igazi oka és mozgatórúgója” az iraki háborúhoz vezetõ politikának Paul Schroeder egy lábjegyzetben írta, hogyha az igaz, akkor „az olyasvalamit jelent, ami tudomásom szerint páratlan a történelemben. Mindennapos dolog a nagyhatalmak esetében, hogy megpróbálják a háborúkat csatlósokkal megvívatni, kisebb hatalmakat harcoltatnak a saját érdekeikért. Ez volna az elsõ olyan eset, amirõl tudok, hogy egy nagyhatalom (a valóságban szuperhatalom) harcolna egy kis, megbízó állam csatlósaként[3].”
A zsidók az amerikai népességben nem tesznek ki többet 2-2,5%-nál, ami olyan tény, amit – úgy látszik – a legtöbb Amerikainak nehéz elhinni. Egy 2002. októberében közé tett felmérés szerint az átlagos, nem zsidó amerikaiak azt hitték, hogy a lakosság legalább 18%-a zsidó.
Minden negyedik megkérdezett amerikai azt válaszolta, hogy az amerikaiak 10-19%-a zsidó, ugyanakkor minden ötödik úgy becsülte, hogy a zsidók 20-29%-ot tesznek ki. Valami 12% gondolta azt, hogy a számuk 30-49% között van! „Elég vad?” – állapítja meg Leni Brenner, majd így folytatja: „De miért is tudná másképp a nem zsidó amerikai? A becsléseik azon alapulnak, amit látnak. Kapcsoljuk be a TV-t, menjünk moziba, vegyünk fel egy újságot, kísérjünk figyelemmel egy választást, a zsidók aránya minden esetben sokkal nagyobb, mint 2,5%. (…) A zsidók 12%-a gondolja, hogy õk az amerikaiak 2%-át teszik ki, 13% szerint 3%-ot, 11% nem tudja, ami szintén „megfelelõ” válasz. Az amerikai zsidók 7%-a azonban azt hiszi, hogy õk az amerikaiak 1%-át alkotják. A zsidók 5%-a azt gondolja, hogy 4%-nyian vannak. 18% hitte, hogy 6-10% a számuk. 6% szerint mi zsidók 11-15%-on vagyunk, és az amerikai zsidók 18%-a úgy becsülte magukat, hogy 15% fölött vannak. Ez óriási, 600% fölötti hibahatár[4].
Az azonban, hogy az ember zsidó, még nem teszi cionistává (noha, sajnos, majdnem minden szervezett zsidó cionista). Tény, hogy a (nem szervezett) amerikai zsidók többsége ellenezte az iraki háborút. A nagyhatalmú zsidó lobby azonban támogatta. Az õ erõteljes háború iránti támogatásuk határozottan olyan komoly tényezõ, amelyet nem szabad figyelmen kívül hagyni. A cionista zsidók a két nagy amerikai pártnak adott anyagi hozzájárulás nagy részét ma is állják. Ahogy az Aftonbladet c. svéd napilap rámutatott:
„A zsidók óriási összegeket nyomnak az amerikai politikába, 30-szor annyit, mint az arab amerikaiak. Nekik van hatalmuk. A „pénz beszél” jelmondat által uralkodnak[5].”
Tény, hogy az amerikai milliárdosoknak majdnem a fele zsidó. (Ez a jelenség azonban nem korlátozódik az Egyesült Államokra. A hét orosz oligarchából hat zsidó[6].) Az amerikai másképp gondolkodó és szerzõ, Gore Vidal az Israel Shahak professzor „Zsidó történelem, zsidó vallás” c. nagyszerû könyvéhez írott elõszavában felfed egy történetet, amely meghatározóan befolyásolta a Közel-Kelet történetét az utóbbi hatvan év során.
„Valamikor a kései ötvenes években a világklasszis pletykafészek és alkalmi történész, John F. Kennedy elmesélte nekem, hogy Harry S. Trumant mindenki magára hagyta, amikor rájött, hogy indul az elnökségért. Akkor egy amerikai cionista hozott neki egy bõröndben 2 millió dollár készpénzt a vonatra, amelyen a kampánykörútját járta. „Ezért hajszolták át nálunk olyan sietve Izrael elismerését.” Mivel sem Jack, sem én nem voltunk antiszemiták (nem úgy, mint az õ apja és az én nagyapám), mi ezt csak egy újabb, Trumanról és az amerikai politika derûs korruptságáról szóló mókás történetnek tartottuk. (…)
Nem akarom felsorolni annak a boldogtalan térségnek a háborúit és riadalmait. De az kimondom, hogy Izrael elsietett kitalálása megmérgezte az USA-nak, Izrael kétséges pártfogójának a politikai és szellemi életét.
Kétséges, mert Amerika történetében egyetlen más kisebbség sem rabolt el annyi pénzt az amerikai adófizetõktõl a célból, hogy egy „hazaföldbe” fektesse be. Ez olyan, mintha az amerikai adófizetõ kötelezve volna arra, hogy támogassa a pápát a pápai állam visszafoglalásában, csak azért, mert a népünk egyharmada római katolikus. Ha ezt bárki megkísérelné, hatalmas volna a fölzúdulás és a kongresszus nemet mondana. De egy kevesebb, mint 2%-os vallási kisebbség rávette, vagy megfélemlítette a képviselõket (a szükséges kétharmadot, hogy hatástalanítsanak egy valószínûtlen elnöki vétót), miközben élvezik a média támogatását.”
Maga Shahak lefordított egy cikket, amely héberül jelent meg a Kivunimban, a Cionista Világszervezet lapjában 1982. februárjában, és mint „Kivunim terv” vált közismertté. A cikknek, amelyet egy Oded Yinin írt, a címe „Izraeli stratégia a kilencszáznyolcvanas évekre” és a Közel-Keletre vonatkozó elképzelése „az egész területnek kis államokra való földarabolására és valamennyi létezõ arab államnak a felbontására volt alapozva”, ahogy Shahak összefoglalta. Noha õ határtalanul derûlátónak, ténylegesen üres képzelõdésnek tekintette, azért hozzátette:
„Az a gondolat, hogy Izraelnek valamennyi arab államot szét kell daraboni kis egységekre, újra és újra megjelenik az izraeli stratégiai gondolkodásban. Példa kedvéért Ze’ev Schiff, a Ha’aretz katonai levelezõje (és valószínûleg e téren a legtájékozottabb Izraelben) ír a „legjobbról”, ami az Izraeli érdekek szerint történhet Irakban: „Irak felbontása egy siita államra, egy szuni államra és a kurd rész elkülönítése” (Ha’aretz 82.06.02.). A valóságban a tervnek ez az összetevõje nagyon régi[7].”
És lám, mi történik: 2003. novemberében a New York Times-ban megjelent egy cikk, amelyet a Council of Foreign Relations (Külkapcsolatok Tanácsa, egy rendkívül befolyásos magánszervezet) korábbi elnöke és a Times korábbi szerkesztõje Leslie H. Gelb írt a következõ fejcímmel: A háromállamos megoldás. Az ismertetett ötlet az volt, hogy az USA-nak fontolóra kéne vennie, hogy Irakot három különálló államra osszák, „északon a kurdokkal, a szunnikkal középen és a siitákkal délen”. Gelb azt írja, hogy „ezt a háromállamos megoldást Washingtonban évtizedekig elképzelhetetlennek tartották. … De az idõk megváltoztak[8].” Ekképp a cionisták által kiagyalt terv minden, csak nem halott.
Miközben az egész világ elítéli Izrael embertelen viselkedését a palesztin néppel szemben, a cionisták azt mutatják be, hogy Washington a kezükben van. Nem csak az elnökválasztási kampányok jelentõs részét fizetik, hanem a kezükben van az egyenirányított média. „A média pedig a modern államok idegrendszere” – írja Shamir.
„Egy nagyon összetett társadalomban a mai gyakorlati demokrácia egy kifinomult számítógéphez hasonlítható. A gépezete egy feltétellel tud sikerrel mûködni: ha az információ szabadon áramlik a rendszeren keresztül. Ha minden bemenõ adatot ösztönösen ellenõriznek és szûrnek azon egyetlen ismérv alapján, hogy jó-e az a zsidóknak, nem csoda, ha a gép olyan szörnyszülött kimenetet hoz létre, mint a „bosszú Babilonon Jeruzsálem Kr.e. 586-os lerombolásáért”. És valóban, a rég elmúlt 1948-as évben Izrael elsõ uralkodója, David Ben Gurion azt mondta: „Történelmi bosszút állunk Asszírián, Arámián és Egyiptomon”. Most úgy van, hogy ez megtörténik, mivel COG célba vette Irakot, Szíriát és Egyiptomot[9].
Három évtizeddel Ben Gurion halála után a Guardian arról számol be, hogy „az USA vezette haderõ katonái kiterjedt pusztítást és szennyezést okoztak Babilon õsi városának a maradványaiban”[10]. Eltartott ugyan egy ideig, de a jóslat igaznak bizonyult. De a néhai Ben Gurion nem csak a bosszúállásról álmodozott. Neki Nagy Izrael megteremtésérõl is voltak álmai. A Szuez háború harmadik napján a Knesszetben mondott beszédében elismerte, hogy a háború igazi célja „Dávid és Salamon királyságának a helyreállítása” egészen a bibliai határokig[11]. Követõjének, Ariel Sharonak ugyanaz az álma és készen áll azt beteljesíteni, ha arra alkalom adódik. Ha az idõ alkalmas, a térségben megmaradt palesztinok tömegmészárlása és kiûzése kétségtelenül megtörténik.
Jeff Blankfort úgy utal Washingtonra, mint „a cionisták legfontosabb megszállt területére” Igaza van. A cionista zsidók erõsebbek, mint valaha. A cionista keresztények erõteljes támogatásával az izraeli érdekek biztonságban vannak. A cionista marok szorítását az amerikai közel-keleti politikában lehetetlen tagadni. Az nem áll Amerika érdekében, hogy mindig azt tegye, ami Izraelnek a legjobb. Az USA-ban nem az amerikaiak vannak hatalmon, hanem egy elit és lobbik, amelyek az engedelmességig pénzelik (és fenyegetik) a politikusokat. Természetes, hogy háborúkat viselni olyan országokban, amelyeket a legtöbb amerikai megkeresni sem tud a térképen, nem áll a nép érdekében. A mohó tõkések mellett van egy nagy tényezõ, amelyet figyelembe kell venni, amikor a háború indítékait keressük. Nagyon-nagyon sokan alábecsülik annak a szerepnek a fontosságát, amelyet a cionizmus játszik Amerika külügyeiben (és kisebb mértékben a belügyeiben is).
Az USA egy „lobbykrácia” – egy állam, amelyben nagyhatalmú lobbik uralkodnak. A politikusok az õ pénzbeli támogatásuktól függenek, hogy egyáltalán valami esélyük legyen a választási versenyben. Ez a helyzet a jelenlegi washingtoni hatalom esetében. Bush elnöknek és háborús bûnös munkatársainak a Fehér Házban részvényeik vannak a hadi iparban, és az pénzeli õket. Nekik személyesen jövedelmez a háború. Azonban a közel-keleti amerikai külpolitikát és az USA Izraelnek nyújtott fenntartás nélküli támogatását nem lehet egyszerûen ezzel a ténnyel megmagyarázni. Az iraki olajszállítások feletti rendelkezés egymagában nem elegendõ ok 150 000 amerikai katona Irakba küldésére olyan drágán. Fontos felismerni, hogy olyan lelkes cionisták vannak vezetõ beosztásokban, akik bármi szükségeset készek megtenni, ha az Izrael érdekében áll. A neokonzervatívokról beszélek, akikre röviden, mint neokonokra szoktak utalni. Ténylegesen Izrael volt a fontos ügy, ami miatt a neokonok elhagyták a Demokrata Pártot, ahol valaha megtalálhatók voltak. Még 1993-ban írta Benyamin Ginsburg, a politikatudományok tanára:
„Az egyik legnagyobb tényezõ, amely feltartóztathatatlanul a jobboldalra sodorta õket, az Izraelhez való kapcsolódásuk volt, és az 1960-as években növekvõ bosszúságuk a Demokrata Párttal szemben, amely egyre inkább ellenezte az Amerikai katonai készségét és belehabarodását a harmadik világ ügyeibe. A Reaganféle jobboldal keményvonalas kommunistaellenességében, az amerikai katonai erõ iránti elkötelezettségében, és arra való készségében, hogy politikailag és katonailag beavatkozzék más népek ügyeibe a demokratikus értékek (és amerikai érdekek) elõmozdítására, a neokonok olyan politikai irányvonalra leltek, amely garantálta Izrael biztonságát[12].”
A neokonok elkötelezettsége Izraelnek, a zsidó lobby óriási befolyása és a Keresztény Közösségek meghódítása a cionizmus által a valódi magyarázata az USA állandósult Izrael iránti támogatásának. Egyesek számára furcsának hangzik, de ma helytelen Izraelre úgy utalni, hogy az az USA csatlós állama. Manapság pontosabb az ellenkezõjét mondani, mint akármi mást. Ezt nagyon jól állapította meg az izraeli születésû muzsikus, Gilad Atzmon, amikor megkérdezték:
„Azt gondolom, hogy kezdetben azért volt Izrael, hogy segítse a nyugati gyarmatosítást (Balfour nyilatkozat, stb.) De nem állt ott meg. Az amerikai kormányzat a késõ hetvenes és a nyolcvanas években felismerte, hogy a nyugati globalizáció számára a legnagyobb veszély az arab ellenkezés és az iszlám ellenállás. Izrael azért volt ott, hogy örökösen fenntartsa a folyamatos szembenállást. Így bizonyos értelemben - Önnek igaza van, legalábbis történelmileg -, Izrael azért volt, hogy az amerikai érdekeket szolgálja, de a dolgok megváltoztak. Az elmúlt tíz évben az erõegyensúlynak az eltolódását látjuk. A cionisták, a republikánusok és a jobboldali keresztény csoportok közötti új kötelék az amerikai-izraeli viszonyban egy teljesen új szakasz vezetett be. Úgy gondolom, hogy az amerikai nép nagy jót tenne magának, ha alaposan megvizsgálná a kormányának a dolgait. Az amerikaiaknak azt kéne megkérdezniük maguktól, hogy amerikai érdekek-e azok, amiért dolgoznak, vagy inkább izraeliek. Az iraki háború jó kiindulási pont egy ilyen szellemi gyakorlat számára[13].
Az iraki háború esetében a magukat a legjobb ajánlatevõnek eladó, (vagy egyet nem értés esetén szájukat tartó) pénzéhes politikusoknak és az olyan odaadó cionistáknak, mint a neokonok, az érdekei kéz a kézben járnak. Nem lesz addig béke a Közel-Keleten, amíg az amerikaiak nem szabadítják fel magukat a Washingtont szorongató cionisták és néhány ember ama meggyõzõdése alól, hogy mindig azt kell tenni, ami Izraelnek jó, ahelyett, ami Amerikának jó. A konzervatív Pat Buchanan nagyon jól foglalta össze, hogy mirõl szól a neokonok ideológiája:
„Ami után ezek a nokonok futnak, az az amerikai vér besorozása, hogy a világot Izrael számára biztonságossá tegyék[14].”
Sosem írtak igazabb szavakat. Végül az amerikaiaknak – Kovichoz hasonlóan - csak föl kell tenniük a fontos kérdést saját maguknak: Miért is jó ez nekünk?

A/
1- Izrael - Utópia kiválasztottak számára?
Itt azt írom le, amit igaznak tartok, hogy a görögök történetei olyan számosak mint amennyire gondolatszegények. (Herodotosz idézi Milétoszi Hekataioszt.)
Amicus Plato sed magis amica veritas - Plato nekem kedves, az igazság még kedvesebb. (Latin közmondás Arisztotelész nikomachi etikájából)
Egy szabad államban mindenki azt gondolja, amit akar és kimondhatja amit gondol. (Spinoza)
Noha angolul íródott és olyan embereknek gondoltam, akik Izrael államon kívül élnek, ez a könyv bizonyos értelemben izraeli zsidóként végzett politikai munkám folytatása. Ez a munka 1965 és 1966-ban kezdõdött el egy tiltakozással, amely annak idején nagy bosszúságot okozott. Ugyanis szemtanúja voltam, amikor egy ultravallásos zsidó nem engedte meg telefonjának használatát szabbatkor arra, hogy egy nemzsidónak, aki Jeruzsálem környékén összeesett, mentõkocsit hívjanak. Ahelyett hogy csak a sajtónak írtam volna, össze akartam találkozni a Jeruzsálemi Rabbitörvényszékkel, akinek tagjait Izrael állam nevezi ki. Megkérdeztem a rabbikat, hogy egy ilyen viselkedés megfelel-e az õ értelmezésüknek a zsidó vallást illetõleg. Azt válaszolták, hogy a kérdéses zsidó helyesen, sõt jámboran viselkedett, és állításuk igazolására egy, a századunkban írt érvényes talmudi törvénykönyv részletét idézték. Jelentettem az esetet a Haarez újságnak, amely ezzel a jelentésével médiumbotrányt okozott. Számomra a botránynak meglehetõsen negatív eredménye volt. Sem Izraelben , sem a szétszórtságban nem szüntették meg a rabbi hatóságok azt az elõírást, hogy egy zsidó nem sértheti meg a szabbatot azért, hogy megmentse egy nemzsidó életét. Az egészet sok álszent fecsegésbe ágyazták, a szabbatot csak akkor lehet megsérteni, ha a segítség megtagadása miatt zsidók kerülnének veszélybe. Visszaemlékeztem a fiatalkoromban összeszedett tudásra és elkezdtem azokat a talmudi törvényeket tanulmányozni, amelyek a zsidók és nemzsidók kapcsolatait szabályozzák. Akkor lett számomra világos, hogy mind az állítólag nem vallásos cionizmus, mind az államalapítás óta folytatott izraeli politika és különösen az Izraelt támogató zsidó diaszpóra politikája csak akkor érthetõ, ha az ember ezeknek a törvényeknek az erõs hatását és az azért felelõs ideológiát tekintetbe veszi. A hatnapos háború óta folytatott izraeli politika és különösen az izraeli megszálló rendszer fajilag elkülönítõ (apartheid) politikája valamint a zsidók nagy részének álláspontja a palesztínok jogaival szemben (akkor is ha ennek gyakorlati jelentõsége nincs), megerõsítették ezt a meggyõzõdésemet. Ezzel a megállapítással nem kísérlem meg a politikai és stratégiai meggondolásokat ignorálni, amelyek az Izraelben a vezetõkre szintén hatnak. Csak azt mondom, hogy a reálpolitika a realisztikus meggondolások (mindegy, hogy helyes vagy helytelen, erkölcsös vagy erkölcstelen az én értékelésem szerint) és az ideológiai befolyások változó hatásaiból nõ ki. Az utóbbiak annál befolyásosabbnak látszanak, minél kevésbé magyarázzák el õket és teszik õket köztudottá. A rasszizmus, a diszkrimináció és az idegengyûlölet annál befolyásosabb lesz a politikában, minél inkább tartja azt a köztudat magától értetõdõnek. Ez éppen akkor érvényes, amikor az errõl folytatott vitát hivatalosan vagy nem hivatalosan tabutémává teszik. A zsidókból kiinduló és vallási okokkal alátámasztott rasszizmus, diszkrimináció és idegengyûlölet a nemzsidók ellen ikertestvére az antiszemitizmusnak és annak a vallási okainak. Míg az egyik rasszizmus változatról lehet beszélni, a másik jelenlétét általában nem veszik figyelembe, éspedig sokkal gyakrabban Izraelen kívül, mint azon belül.

2- A zsidó állam definíciója
Anélkül, hogy megértenénk a zsidók között uralkodó tartást nemzsidókkal szemben, Izrael alapelvét, mint 'zsidó államot', ahogy Izrael magát definiálja, nem lehet megérteni. Az az elterjedt félreértés, hogy Izrael (akár megszállási uralmának figyelmen kívül hagyásával ) valódi demokrácia, arra vezethetõ vissza, hogy a 'zsidó állam' jelentését nemzsidóknak nem magyarázzák el. Véleményem szerint Izrael mint zsidó állam nemcsak magának és lakosainak jelent veszélyt, hanem minden zsidónak és minden más népnek és államnak a Közelkeleten és azon kívül is. Azonkívül azt is gondolom, hogy a többi közelkeleti állam vagy intézet, amely magát Izrael definíciója szerint 'zsidónak', 'arabnak' vagy 'moszlémnak' definiálja, az szintén veszélyes. Amíg ezt a veszélyt nyilvánosan megvitatják, arról a veszélyrõl hallgatnak, amelyek Izrael zsidó jellegébõl következnek. Izrael alapelve mint "zsidó állam" az állam kezdete óta minden izraeli politikusnak elsõrendûen fontos és a zsidó lakosságnak minden elképzelhetõ módon megtanították. Amikor a nyolcvanas évek elején izraeli zsidók egy icipici kisebbsége ezt az elvet elutasította, a Kneszet 1983-ban elfogadott nagy többséggel egy alkotmányos törvényt (azaz olyan törvényt, amely más törvényeket hatástalanít és amelyet csak különleges eljárással lehet hatályon kívül helyezni). E szerint a törvény szerint egy olyan párt, amelynek programja nyíltan ellentmond a 'zsidó állam' elvének, vagy azon változásokat akar kieszközölni demokratikus úton, nem vehet részt a Kneszet megválasztásában. Én határozottan ellenzem ezt az alkotmányelvet. Számomra ennek az a következménye, hogy számomra abban az államban, amelynek polgára vagyok,, nincs olyan párt, amelynek elveivel egyetértenék és amely egyben a parlamenti választásokon résztvehet. Éppen ez a törvény mutatja, hogy Izrael állam nem demokrácia, mert egy zsidó ideológiát használ föl a nemzsidók ellen és minden olyan zsidó ellen, aki ezt az ideológiát visszautasítja. Az uralkodó ideológia nemcsak a belpolitikára veszélyes, hanem Izrael külpolitikáját is befolyásolja. Ez a veszély tovább fog nõni, ha két ellentétes fejlõdés tovább élezõdik: Izrael zsidó jellegének növekedése és a katonai, különösen a nukleáris erejének növekedése. További veszélyt jelent, hogy az amerikai politikai vezetõség egyre inkább Izraeli befolyás alá kerül. Ezért a júdaizmusra és a nemzsidók Izraelben való kezelésére vonatkozó ismeretek nemcsak fontosak, hanem politikailag életfontosságúak. Kezdjük a 'zsidó' fogalom hivatalos izraeli definíciójával, amely megmutatja a lényeges különbséget Izrael mint 'zsidó állam' és a többi állam nagy része között. E szerint a hivatalos definíció szerint Izrael csak azoknak az embereknek a 'tulajdona', akiket az izraeli hatóságok 'zsidóként' definiálnak, függetlenül attól, hogy hol laknak, vagy állampolgárságuktól. Másfelõl Izrael nem 'tulajdona' nemzsidó polgárainak, akiknek állása hivatalosan is alsóbbrendûként van kinyilvánítva. Ez gyakorlatilag azt jelenti, hogyha egy perui indió a zsidósághoz konvertál, és ezzel zsidóként tekintendõ, rögtön joga van ahhoz, hogy izraeli állampolgár legyen, és így az elfoglalt Nyugat-Jordán vidékén a föld 70 %-ából, (és a tulajdonképpeni Izraelben a föld 92%-ából) húzzon hasznot. melyet hivatalosan csak zsidók használhatnak. Minden nemzsidó (nemcsak a palesztínok) ki van zárva ezekbõl az elõjogokból. (Ez a tilalom érvényes azokra az arab nemzetiségû izraeli állampolgárokra, akik az izraeli hadseregben szolgáltak és ott magas rangot értek el). A zsidókká konvertált peruiak esete egy néhány éve tényleg megtörtént eset. Ezek az új zsidók Nyugat-Jordán vidékén Nablus környékén kaptak házakat, ahol nemzsidók hivatalosan nem telepedhetnek le. Minden izraeli kormány hatalmas politikai veszélynek teszi ki magát, a háború veszélyét beleértve, hogy az ilyen településeken kizárólag zsidóként definiált személyek települhessenek le (és nem 'izraeliek', ahogy ezt a legtöbb média hazudja), ahol ezek csak 'zsidó' fennhatóságnak vannak alárendelve. Úgy gondolom, hogy az USA-ban vagy Nagybritanniában lakó zsidók azt antiszemitának tartanák, ha keresztények azt javasolnák, hogy legyen az USA vagy Nagybritannia 'keresztény állam', amely hivatalosan csak a keresztényként definiált polgárok tulajdona. Egy ilyen szabály következménye az lenne, hogy csak olyan zsidók lennének teljes jogú állampolgárok, akik megkeresztelkedtek és így keresztényé lettek. Emlékeznünk kell arra, hogy a vallási áttérés elõnyeit zsidók a saját történelmükbõl ismerik. Amikor a keresztény és iszlám államok az olyan személyeket, akik - mint a zsidók - nem tartoztak az államvallás közösségéhez, hátrányosan megkülönböztették, a zsidók hátrányos megkülönböztetése megszûnt, ahogy az államvallásra áttértek. Egy nemzsidó, akit Izrael állam hátrányosan megkülönböztet, azonnal másként lesz kezelve, ha áttér a júdaizmusra. Ez mutatja, hogy ugyanazt a megkülönböztetést, amelyet a szétszórtságban élõ zsidók nagy része antiszemitizmusnak lát, a zsidók többsége zsidónak lát. Az antiszemitizmus és a zsidó sovinizmus elleni föllépést a zsidók messzemenõen 'öngyûlöletnek' nevezik, amely szememben értelmetlen. A 'zsidó' és a rokon értelmû szavak a 'júdaizmus' szót is beleértve az izraeli politikával összefüggésben ugyanannyira nagy jelentõségû, mint az Iránban hivatalosan használt 'iszlámi' szó, vagy a Szovjetúnióban használt 'kommunista' szó. Az általánosan használt 'zsidó' szó jelentése nem világos, sem a héber, sem más nyelvekben. Ezért szükséges a fogalom hivatalos definíciója. Az izraeli törvény szerint egy személy akkor 'zsidó', ha vagy anyja, vagy nagyanyja, vagy dédanyja, vagy ükanyja vallásos zsidó volt, vagy ha a személy olyan módon konvertált a zsidó valláshoz, amely az izraeli hatóságok szemében kielégítõ. Ezenkívül szükséges feltétel az is, hogy a személy nem konvertált a zsidóságtól egy más valláshoz. Ekkor Izrael a személyt nem tekinti többet 'zsidónak'. Ebbõl a három föltételbõl vezethetõ le az elsõ talmudi definíció 'ki zsidó', tehát a zsidó ortodoxok által is használt definíció. A Talmud és a Talmud szerinti törvény elismeri ezenkívül egy nemzsidó áttérését a zsidósághoz (ugyanúgy mint egy nemzsidó rabszolga megvételét zsidók által, aki más módon tér át a vétel után) mint érvényes módszerét a zsidóvá válásnak, feltéve, hogy a vallási áttérést egy olyan rabbi vezeti, akin erre jogosult és a megfelelõ módszereket alkalmazza. Ez a 'megfelelõ' mód nõk számára azt jelenti, hogy hagynia kell, hogy egy 'tisztító fürdõben' három rabbi megvizsgálja. Ez a szertartás ugyan a héber sajtó minden olvasója elõtt ismert, a nemzsidó médiák azonban bizonyos olvasók kétségtelen érdeklõdése ellenére nem gyakran említik ezt meg. Remélem, hogy ez a könyv egy folyamat kezdete, ami ezt az ellentmondást föloldja. Még egy fontos oka van a hivatalos definíciónak, hogy ki 'zsidó' és ki nem. Izrael állam hivatalosan diszkriminálja a nemzsidókat az élet sok területén, amelyek közül én hármat találok a legfontosabbnak: a lakás joga, a munkavállalás joga és a törvény elõtti egyenlõség joga. A lakás joga körüli diszkrimináció azon alapul, hogy kb. 92%-a Izrael országnak állami tulajdon és az izraeli földhatóság a zsidó nemzeti Fund (Jewish National Fund (JNF)), a World cionista Organization egy leányvállalata által kiadott szabályok szerint intézi a lakásügyeket. Ezekben az elõírásokban a JNF senkinek, aki nem zsidó, nem engedi meg a letelepedést, üzlet nyitását és gyakran a munkavállalást sem. Éspedig csak azért, mert az illetõ nem zsidó. Ezzel egy idõben zsidóknak megengedett bárhol Izraelben letelepedni és üzletileg tevékenykedni. Ilyet egy másik államban zsidókkal szemben rögtön és jogosan antiszemitizmusnak neveznének és kétségkívûl erõteljes tiltakozást eredményeznének. Ha viszont Izrael alkalmazza ezeket az intézkedéseket, akkor ezeket a közvélemény tudatosan figyelmen kívül hagyja, vagy ha (ritkán) megemlítik, bocsánatos bûnnek tekintik. A munka jogának megtagadása azt jelenti, hogy nemzsidók hivatalosan nem dolgozhatnak az országnak olyan részein, melyek ügyeit a JNF intézi. Ezeket az elõírásokat néha nem veszik figyelembe, de ezek attól még léteznek. Idõnként Izrael megpróbálja ezeket az elõírásokat az állami hivatalokkal keresztülvitetni, pl. mindig akkor, amikor a mezõgazdasági minisztérium az ellen a szentségtörés ellen lép fel, hogy olyan gyümölcsösöket, amelyek zsidók tulajdonában vannak és amelyek állami földeken vannak, arab munkaerõk szüretelik le, akkor is, ha a kérdéses munkaerõk izraeli állampolgárok. Izrael megtiltja továbbá, hogy az állami földön lakó zsidók az föld egy részét a munkásoknak bérbe adják, akár csak rövid idõre is. Azok, akik ezt megteszik, komoly pénzbüntetésekkel kell hogy számoljanak. Nemzsidóknak ezzel szemben nem tilos, földjüket zsidóknak bérbe adni. Ez az én esetemben azt jelenti, hogy mert én zsidó vagyok, jogom van egy gyümölcsöst egy másik zsidótól bérbe venni, hogy a gyümölcsöt leszedjem. Egy nemzsidónak, függetlenül attól, hogy izraeli állampolgár-e vagy Izraelben lakó külföldi, erre nincs joga. Izrael nemzsidó állampolgárainak nincs joga a törvény elõtti egyenlõségre. Ez a diszkrimináció sok izraeli törvényben nyilatkozik meg, amelyekben a 'zsidó' és 'nemzsidó' fogalom általában nem közvetlenül, mint a visszatérési törvényben, hanem közvetett módon van belefoglalva, valószínûleg komplikációk elkerülése végett. Eszerint a törvény szerint csak hivatalosan zsidóként elismert személyeknek van joguk arra, hogy Izraelbe bevándoroljanak és ott letelepedjenek. Automatikusan megkapnak egy 'bevándorlási bizonyítványt', amikor megérkeznek, melynek neve 'polgárjog visszatérése alkalmából a zsidó hazába', és amely gazdasági elõnyöket biztosít számukra, amely származási országuktól függõen különbözõ összegû. A volt Szovjetúnió államaiból bevándorolt zsidók családonként több mint 20 000 dollárnyi összegû 'beilleszkedési segítséget' kapnak. Minden zsidó, aki ennek a törvénynek az értelmében vándorol be Izraelbe, rögtön aktív és passzív parlamenti választójogot élvez - akkor is, ha egy szót sem beszél héberül. Más izraeli törvények a kissé érthetelen megnyilatkozások pótlékaként mûködnek, 'mindenki aki a visszatérési törvény alapján bevándorolhat' és 'mindenki, akinek a visszatérési törvény értelmében bevándorlási joga van'. A kérdéses törvény alapján az elsõ kategória olyan juttatásokat kap, amelyeket a második rendszeresen nem kap meg. A mindennapi élet általános diszkriminálási módszere a személyi igazolvány, amelyet mindenki köteles magánál tartani. A személyi igazolványban a személy 'nemzetisége' is be van jegyezve, amely 'zsidó', 'arab', 'drúz' és hasonló lehet. Izraeli lakosok kísérletei, hogy a belügyminisztériumot arra kényszerítsék, hogy 'izraeli'-t vagy akár 'izraeli zsidó'-t jegyeztessenek ide be, nem voltak sikeresek. Akik ezt megkísérelték, egy levelet kaptak a belügyminisztériumtól, amelyben az állt, hogy egy határozat értelmében 'izraeli nemzetiség nem ismerhetõ el'. A levél nem árulja el, hogy ki és mikor hozta ezt a határozatot. Izraelben olyan sok törvény és elõírás van, amelyek olyan személyeket, akik 'a visszatérési törvény alapján bevándorolhatnak' elõnyben részesít, hogy errõl a témáról külön kell beszélni. Itt egy példát említhetünk meg, amely a letelepedési jog csorbításával összehasonlítva triviális és mégis fontos, mert lerántja a leplet az izraeli törvényhozó szándékairól. Olyan izraeli állampolgároknak, akik az országot egy idõre elhagyták, de mint olyanok vannak számontartva, akik 'a visszatérési törvény alapján bevándorolhatnak', visszatérésük esetén nagyvonalú vámkedvezményekre, gyermekeik felsõbbfokú taníttatásához támogatására és vagy segélyre, vagy egy alacsonykamatú hitelre és más kedvezményekre van joguk. A nem így definiált polgárok, azaz Izrael nemzsidó polgárai ezen kedvezmények semelyikére sem jogosultak. Az ilyen diszkriminációs intézkedések nyilvánvaló célja az, hogy a nemzsidó polgárok számát csökkentse, hogy Izrael államot 'zsidóbbá' tegye.

3- A 'megváltott' ország ideológiája
Izrael zsidó polgárainak az ország megváltásának szuper-kiválasztott elméletét propagálja. Errõl az ideológiáról , amelyet a zsidó iskolás gyerekeknek Izraelben megtanítanak, le lehet azt a hivatalos célt olvasni, hogy a nemzsidók számát egy minimumra csökkentsék le. Azt tanítják, hogy ez az egész Izrael államra áll, vagy 1967 után arra a területre, amelyet Izrael államnak neveznek. Eszerint az ideológia szerint egy 'megváltott' terület olyan terület, amely nemzsidó tulajdonból zsidó tulajdonba ment át. A tulajdon átmehet magántulajdonba, a JNF tulajdonába, vagy a zsidó állam tulajdonába. A nemzsidók kezén levõ földeket 'nem megváltottnak' tekintik. Tehát ha egy zsidó bûnözõ egy bûntelen nemzsidótól egy telket vesz, akkor az 'nem megváltottból' 'megváltott' lett. Ha viszont egy bûntelen nemzsidó a legrosszabb zsidóktól földet vesz, akkor az addig hibátlan 'megváltott' terület újra 'nem megváltott' lesz. Egy ilyen elmélet logikus következménye a 'transzfernek' nevezett elûzése minden nemzsidónak az ország területérõl, amelyet 'meg kell váltani'. Ezért az Izrael állam által átvett zsidó elmélet szerint a zsidók ideálja az, hogy az ország teljesen 'meg lesz váltva' és nem lesz nemzsidók tulajdonában vagy nem mûvelik meg nemzsidók azt. A cionista munkásmozgalom vezetõi ezt a teljesen visszataszító ötletet nagyon világosan fejezték ki. Walter Laqueur, egy vérbeli cionista, a 'cionizmus története' címû könyvében leírja, hogy az 1919-ben elhunyt A. D. Gordon, a cionizmus egyik szellemi atyja 'az erõszakot alapvetõen elutasította, és az önvédelmet csak rendkívüli körülmények között engedte meg'. Õ és barátai azt óhajtották, hogy a zsidó hazában minden fát és minden bokrot csak zsidó kezek ültessenek. Ami azt jelenti, hogy azt kívánta, hogy minden más vándoroljon ki a zsidók által 'megváltandó' területrõl. Gordon követõi több erõszakot vetettek be, mint õ gondolta. A 'megváltás' és annak a következményei megmaradtak. Hasonlóképpen van a kibuccal, amely egy égig dicsõített utópia kísérlete. Akkor is ha ateistákból áll, alapvetõen nem vesz föl arabokat és más nemzetiségû leendõ tagjaitól megkívánja, hogy elõször konvertáljanak a zsidó hitre. Így aztán nem csoda, hogy a kibucban felnövõk az izraeli zsidó társadalom legmilitánsabb tagjainak tekinthetõk. Éppen az a szuper-kizáró ideológia és nem az izraeli propaganda által elõtérbe helyezett 'biztonság iránti igény' az, amely alapján Izrael az 50-es és 60-as években területeket foglal el Izraelben és a megszállott területeken. Ez az ideológia hozta létre Izrael hivatalos terveit 'Galilea júdaizálására'. Ez a sajátos fogalom bátorít föl zsidókat letelepülésre Galileában anyagi támogatással. (Kérdezem, hogy hogyan reagálnának az amerikai zsidók, ha az országban valaki 'New York kereszténnyé tételét' vagy akár csak Brooklynét javasolná). A területek visszavétele mögött több van, mint helyi júdaizálás. Izrael egész területén az izraeli hatóságoktól (különösen a titkosrendõrségtõl) erõsen támogatott JNF sok pénzt ad ki arra, hogy minden területet megvegyenek, amit nemzsidó elad és zsidók minden kísérletét elfojtsák, hogy földjüket nemzsidóknak magasabb áron eladhassák.

4- Izraeli terjeszkedés
A legnagyobb veszély, amelyet Izrael mint 'zsidó állam' saját lakosai, más zsidók és szomszédai számára jelent, az az, hogy ideológiailag alátámasztja a területi terjeszkedést és a háborút, amelyet az a cél elkerülhetetlenül jelent. Minél zsidóbb lesz Izrael, ahogy héberül mondják, és minél inkább visszatér a júdaizmushoz (ez Izraelben 1967 óta tartó folyamat), annál jobban irányul a napi politikája zsidó ideológiai célok megvalósítására és kevésbé vezetik a józan megfontolások. Én itt nem annyira az izraeli politika erkölcsi értékelésére célzok, sem Izrael feltett biztonsági és védelmi igényeire, sem Izrael túlélésének állítólagos veszélyeztetésére. Én itt az izraeli hódító (imperialista) politikára gondolok, amely az ország állítólagos érdekein alapul. Attól függetlenül, hogy egy ilyen politika mennyire rossz erkölcsileg vagy mennyire durva politikailag, egy, a zsidó ideológián alapuló politikának minden változatát mint egy még rosszabb esetet tekintek. Az izraeli politika ideológiai védekezési mechanizmusai általában a zsidó valláson alapulnak és nem vallásos zsidóknál a zsidók történelmi jogain, amelyet õk ebbõl a vallásból vezetnek le, és megtartják a vallási hit dogmatikus jellegét. Az én politikai pálfordulásom Ben Gurion csodálójából kifejezett ellenzõjévé pontosan ennél a problémánál kezdõdött. 1956-ban fölvettem magamba az összes politikai és katonai érvet, amelyet Ben Gurion fölhozott a Szuezi háború elkezdésére, amíg õ (pedig ateistaként büszke volt a zsidó vallás parancsainak figyelmen kívül hagyására) a háború harmadik napján büszkén mondta ki a Kneszetben, hogy a háború valódi oka Dávid és Salamon királyságának visszaállítása annak bibliai határain belül. Beszédének ezen a pontján szinte minden Kneszettag spontán fölállt és a himnuszt énekelte. Tudtommal soha egy cionista politikus sem távolodott el Ben Gurion elképzelésétõl, hogy az izraeli politika (gyakorlati meggondolásokon belül) a bibliai határok visszaállítását kell céljának tekintse. Valóban, az izraeli távlati stratégia és a külpolitika alapelveinek tényleges vizsgálata világossá teszi, hogy az izraeli tényleges politikát alapvetõen a zsidó ideológia határozza meg. A ténylegesen létezõ júdaizmus és a zsidó ideológia elhanyagolása azt a politikát érthetetlenné teszi a külföldi megfigyelõ számára, aki néhány felületes védekezésen kívül semmit sem tud a júdaizmusról. Itt egy további példát hozok föl arra a lényeges különbségre, amely a felfújt, de világi birodalmi tervezés és a zsidó ideológia alapelvei között van. Az utóbbi megparancsolja, hogy minden terület, amely fölött az antik korban egy zsidó uralkodó uralkodott, vagy azt Isten az Ótestamentum szerint vagy, ami még fontosabb, a Biblia és a Talmud rabbinikus értelmezése szerint a zsidóknak ígérte, Izrael tulajdona, mivel ez egy zsidó állam. Az tény, hogy néhány zsidó 'galamb' véleménye ma az, hogy az ilyen megszállásokat akkor kell végrehajtani, amikor Izrael erõsebb, mint ma, vagy, azt remélik, hogy egy békés meghódítás lehetõ lesz, azaz meg tudják gyõzni az arab uralkodókat vagy népeket arról, hogy fizetés ellenében lemondjanak a kérdéses területekrõl. Közkézen forognak részben egymásnak ellentmondó változatai Izrael állam bibliai határainak, amelyet a rabbinikus hatóságok szerint ideális esetben a zsidó állam területét képezik. A maximális változat szerint a következõ területek esnek ezek közé a határok közé: délen a Színai félsziget és Északegyiptom egy része Kairó közeléig, keleten egész Jordánia és Szaudi Arábia nagy része, egész Kuwait és Irak egy része az Eufrátesztól délre, északon egész Libanon és Szíria Törökország egy nagy részével együtt (a Van tóig) és nyugaton Ciprus szigete. Részletes tanulmányok és tudós viták, amelyek ezeken a határokon alapulnak, atlaszokban könyvekben, cikkekben és népszerû propaganda alakjában jelennek meg Izraelben állami támogatással. Biztosan ez a nemrég elhunyt Kahane rabbi és követõinek, valamint befolyásos egyesületeknek, mint a Gus Emunimnak a kívánsága, nemcsak ezen területek Izrael általi elfoglalása, hanem ezt Isten által megparancsolt törvénynek tekintik, és hisznek a sikerben, mert Isten velük van. Ténylegesen, néhány fontos zsidó vallási vezetõ Izrael tartózkodását egy ilyen szent háború vezetésére, vagy, ami még fontosabb, Színai visszaadását, mint nemzeti bûnt tekinti, amelyet Isten igazságosan megbüntetett. Dov Lior, a Gus Emunim egyik szóvivõje és a Kirjat Arba és Hebron zsidó települések rabbija ismételten kinyilvánította, hogy a katonai vereségek Libanonban 1982 és 1985 között a megérdemelt Isteni bosszúk voltak, mert Izrael ország egy részét, a Színai félszigetet Egyiptomnak visszaadtak. Noha én bevallottan extrém példát hoztam Izrael bibliai határaira, amelyek a zsidó állam tulajdonai, ezek a határok a nemzeti vallási körökben nagyon népszerûek. Vannak a bibliai határoknak kevésbé szélsõséges változatai is, amelyeket történelmi határoknak is hívják. Hangsúlyozni kell azonban, hogy Izraelben és a szétszórtságban a bibliai és történelmi határok elvét, mint a demarkációs vonalat a zsidó és nemzsidó népek között nem utasítják alapvetõen el. Itt csak egy pici kisebbség képez kivételt, amely a zsidó állam elvét elutasítja. Másfelõl ezeknek a határoknak a háború által történõ megvalósítása elleni érvek teljesen gyakorlati természetûek. Az egyik ellenvetés az, hogy Izrael még túl gyönge az egész ország meghódításához, amely a zsidók tulajdona, vagy hogy a zsidók (nem az arabok) életének föláldozása egy ilyen hódító háború során súlyosabb teher, mint az elfoglalt terület értéke. De a normatív júdaizmusban nem vitatható, hogy Izrael állam, bármely határok között nem minden zsidó tulajdona. 1993 májusában Ariel Sáron a Likud pártnapon azt javasolta, hogy Izrael ismerje el a bibliai határok elvét hivatalos politikaként. Sem a Likudon kívül, sem azon belül nem volt szóra érdemes ellenállás ez ellen, és ami volt, annak gyakorlati oka volt. Senki sem kérdezte meg Sáront, hogy hol vannak pontosan azok a bibliai határok, amelyeket Izraelnek véleménye szerint a határai. Emlékezzünk vissza arra, hogy azok között, akik magukat leninistáknak nevezték, nem volt kétséges, hogy a történelem a Marx és Lenin által kidolgozott elveket követi. Nem a dogmatikus hit miatt, hanem a nyílt viták lehetõségének kiküszöbölése és az abból következõ gátlástalanságból egy totális lelki tartás következik. Ezért mondhatjuk el az izraeli zsidó társadalomról és azokról a diaszpórában élõ zsidókról, akik a zsidó élet vezetõi és a tiszta zsidó egyesületekbe vannak szervezve, hogy jellemük erõs totalitárius vonásokat mutat. Az állam kezdete óta egy izraeli hosszú távú stratégiát is kifejlesztettek, amely nem a zsidó ideológia dogmáira, hanem tisztán stratégiai és imperialista meggondolásokra alapul. Az idõközben az aktív szolgálatból kivált tábornok, Slomo Gazit, aki a katonai hírszerzés vezetõje volt, összeírta az alapgondolatokat mértékadó és jól érthetõ módon, amelyekre ez a stratégia épít. Gazit szerint: Izrael fõfeladata [a Szovjetúnió felbomlása után] egyáltalán nem változott és alapvetõ fontosságú. Izrael pozíciója az arab-moszlém Közelkelet közepén arra hivatja el Izraelt, hogy éles szemmel figyelje szomszédai stabilitását. Izrael szerepe az, hogy a meglévõ rendszereket támassza, hogy megakadályozza vagy megállítsa a radikalizálódást és a fundamentalista vallási fanatizmust csökkentse. Ez okból Izrael meg fogja határain túl a változásokat akadályozni és azokat akkor fogja elfogadhatatlannak tekinteni, ha elérik azt a pontot, amikor azok megakadályozása vagy kiirtása Izrael egész katonai erejét igénybe venné. Más szavakkal Izrael célja az, hogy hegemóniát hozzon létre a Közelkelet más államai fölött. Gazit szavai szerint nyilvánvaló, hogy Izrael az arab kormányok stabilitásában érdekelt. Gazit szemében Izrael a közelkeleti rendszerek védelmével életfontosságú szolgálatot teljesít az iparilag fejlett államoknak, akiket nyugtalanít a Közelkelet biztonsága. Úgy gondolja, hogy Izrael nélkül a terület meglévõ rendszerei már régen összeomlottak volna, mert csak az izraeli fenyegetés miatt léteztek. Lehet hogy ez a nézet álszent, de ebben az összefüggésben emlékezhetünk La Rochefoucauld elvére, hogy 'az álszentség az az adó, amelyet az alattomosság fizet az erkölcsnek'. Az ország megváltása egy olyan kísérlet, amely egy ilyen adó fizetését akarja elkerülni. Természetesen én teljes szívvel harcolok az ellen a nem ideológiai izraeli politika ellen, amelyet Gazit világosan és találóan leír. Egyszersmind elismerem, Hogy Ben Gurion és Saron zsidó ideológia által motivált politikája sokkal veszélyesebb mint egy tiszta hatalmi politika, sõt, bûnözõ jellegû is. Ennek a politikának a kihatásai más, ideológialiag motivált rendszerekre ugyanabba az irányba mutatnak. Az izraeli politika egy fontos összetevõjének a jelenléte, amely a zsidó ideológián alapul, megköveteli a politikai analízist. Ez az ideológia a történelmi zsidóság álláspontján alapul nemzsidókkal szemben, akik ennek a könyvnek az egyik fõ témája. Ez az álláspont szükségszerûen - tudat alatt vagy tudatosan - sok zsidót befolyásol. Feladatunk itt tehát az, hogy a történelmi júdaizmust úgy kezeljük, mint amilyen. A zsidó ideológiának sok zsidóra akkor a legnagyobb a befolyása, ha nyilvánosan nem folyik róla vita. Ez a vita remélhetõleg sok embert fog abba az irányba vinni, hogy a zsidó sovinizmus és a nemzsidók sok zsidó által mutatott megvetése (amelyrõl még itt szó lesz) iránt ugyanolyan álláspontot vesz föl, mint amelyet az antiszemitizmus és az idegengyûlölet, a sovinizmus és rasszizmus más formáival szemben fölvesz. Abból a föltételezésbõl indulhatunk ki, hogy csak az antiszemitizmus és történelmi gyökereinek leírása lehet az alapja az ellene folytatott harcnak. Ugyanígy azt is látom, hogy csak a zsidó sovinizmus, vallási fanatizmus teljes leírása lehet a harc alapja ezek ellen a jelenségek ellen. Ez éppen a mai idõkben igaz, amikor szemben az 50 vagy 60 évvel ezelõtti helyzettel a zsidó sovinizmus és vallási fanatizmus uralkodó szerepet játszik és politikai befolyásuk sokkal nagyobb mint az antiszemitizmusé. De van még egy fontos szempont. Meg vagyok arról gyõzõdve, hogy az antiszemitizmust és a zsidó sovinizmust csak együtt lehet leküzdeni.