Mit beszélnek? Illúzió? Ez olyan, mint ami nálunk történik és olyan, mint amirõl folyamatosan írunk? Semmi nem az, aminek látszik? Még a végén elhiszem.
Ami Egyiptomban történt, az nem forradalom, hanem katonai puccs volt: Hoszni Mubarak elnöknek azért kellett mennie, mert érdekei ütköztek a rezsim bástyájának tartott hadsereg vezetõivel. A tüntetõk csak a háttérfüggöny szerepét alakították egy drámában – állítja elemzésében a Stratfor.

Egyiptomban nem forradalom volt, hanem katonai puccs – így sommáz a Stratfor amerikai geopolitikai kutatóintézet egyik minapi elemzésében. A Stratfor emlékeztet arra, hogy Hoszni Mubarak február 11-én lemondott, a kormányzást pedig egy katonai tanács vette át: felfüggesztették az alkotmányt, a parlamentet feloszlatták. Bár a kairói Tahrír téren összegyûlt tömeg lelkesen ünnepelte Mubarak távozását és a demokrácia gyõzelmét, a rezsim a helyén maradt, sõt, totális ellenõrzést szerzett az intézmények felett. Az egyiptomi rendszer bástyája ugyanis – Gamal Abdel Nasszer hatalomra kerülése, azaz 1952 óta – a hadsereg. Márpedig a hatalom nem a Mubarak lemondását követelõ tömeg, hanem a katonai vezetés kezében maradt.
Az elemzés szerint Mubarak lemondása nem a Tahrír térre, illetve a januári demonstrációkra nyúlik vissza. A dráma valójában hónapokkal ezelõtt kezdõdött, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy az elnök 47 éves fiát, Gamalt akarja utódául. A „civil” Gamal azonban soha nem volt katona, sõt, kapcsolatban sem állt a katonai felsõvezetéssel. Ebbõl a nézõpontból voltaképpen Mubarak próbálkozott azzal, hogy Gamal kinevezésével megdönti a fennálló katonai rezsimet. Ha ez sikerült volna neki, akkor a katonai rezsimet örökletes monarchia váltotta volna fel – pontosan az a rendszer, amely Nasszer 1952-es katonai puccsa elõtt fennállt. A katonai rezsim attól rettegett, hogy Mubarak ezen ambícióját nem éli túl a rendszer.

A Mubarak elleni tüntetések nem voltak ugyan a katonai vezetés ínyére (a katonák nem így szeretik intézni a politikai ügyeket), de azzal, hogy a tüntetõk csak az elnök távozását és nem a rezsim bukását követelték, kapóra jöttek nekik a demonstrációk. Azzal ugyanis, hogy a demonstrálók krízist okoztak, napirendre tûzték a kérdést: mi legyen az elnök sorsa?

A tüntetõk csak statisztáltak?
Az egyiptomi hadsereg nehezen átlátható – jegyzi meg elemzésében a Stratfor –, így kevésbé lehet tudni, hogy a Mubarak elleni puccsban a katonai vezetõk közül kik voltak a buzgók, s kik azok, akik inkább vonakodtak. Utóbbiak a Stratfor szerint a Mubarak generációjához tartozókból kerültek ki, míg a legbuzgóbbak a fiatalabb tisztek soraiból, akik inkább „húznak” az amerikaiakhoz, mintsem az öregek.
Az elemzés szerint az idõsebb katonatisztek (s egyben Mubarak barátai) így nyomás alatt voltak: egyfelõl a fiatalabb tisztek, másfelõl az Egyesült Államok sürgette õket, hogy cselekedjenek. Ez végül be is következett: a rendszer ugyan korábban is a hadseregben központosodott, február 11-ével a katonaság közvetlen ellenõrzést szerzett minden felett. A tüntetõk ebben a drámában csak a „háttérfüggöny” szerepét játszották, s egyben igazolták a katonaság akciójának szükségességét.
Csakhogy ez nem utcai forradalom, hanem katonai puccs annak érdekében, hogy a rezsimet továbbra is a hadsereg dominálja. Ez pedig egybecseng azzal, amit a tömeg akart.
A nagy kérdés az, hogy a puccs átfordul-e egyáltalán forradalomba. A hadsereg azt ígéri, betartja a tüntetõk kérését, azt, hogy Egyiptomban demokratikus és szabad választások legyenek. A Stratfor szerint azonban nem világos, hogy ezt az ígéretet komolyan is gondolják-e a katonai vezetõk, vagy csak azért mondják, hogy a tömeg hazamenjen és megnyugodjon.

Fél év alatt nem lehet demokratizálni egy országot
Egyiptom demokratizálódásában ráadásul mélyebb problémák vannak – hívja fel a figyelmet az elemzés. Egyrészt Mubarak teljesen elpusztította a civil társadalmat, így jó idõbe telhet, amíg koherens politikai pártok képesek lesznek jelölteket találni és indítani egy választáson. Másrészt a hadsereg mélyen behálózza az országot. Így erõsen kérdéses, hogy az átalakuláshoz elég-e a katonák által mondott hat hónap – a hadsereg ugyanis fél év múlva ígért választásokat, ekkortól vonulna le a porondról a katonai tanács.
Az Izraellel való béke ugyancsak kérdéses. A hadseregnek elemi érdeke a béke, így kap csak támogatást az Egyesült Államoktól. Most már nincs Szovjetunió, amely fel tudná szerelni fegyverekkel az országot, így ha Egyiptom ebben a kérdésben összerúgja a port az amerikaiakkal, fegyverek nélkül marad. Csakhogy a Tahrír téren lévõk közül többen nem biztos, hogy ugyanolyan Izrael-politikát folytatnának, mint ami Mubarak alatt jellemezte az országot. Azt viszont nem tudni, hogy a 80 milliónyi egyiptomi hogyan gondolkozik errõl a kérdésrõl és mi lesz, ha a többség esetleg mást akar, mint ami a hadsereg érdeke.
A valóság tehát az, hogy Egyiptomban – a Mubarak-családot leszámítva – minden maradt úgy, ahogy volt. Ugyanazt a külpolitikát folytatják, amit az elûzött elnök képviselt. A jelenleg kormányzó katonai vezetõk demokráciát ígérnek ugyan, de nem tiszta, mit is értenek alatta. Ha azt, amit nyugaton jelent a demokrácia, akkor viszont az nem világos, hogy ilyen idõkeretben (fél év) hogyan valósítják meg. Ugyanakkor a Stratfor szerint az sem igaz, hogy Egyiptomban semmi nem történt és nem lenne fontos az, ami történt. Egyszerûen csak arról van szó, hogy ami történt, az nem az, amit a média bemutatott, hanem annál sokkal komplexebb folyamat.

Ahogy egy kairói magyar látja
„A rendõrök visszatértek, de szerintem most kevesebben vannak, mint voltak. A boltok többsége már nyitva van. Még érvényben van a kijárási tilalom éjféltõl hajnali 6-ig, de ez már alig észrevehetõ, mert akkor már alszanak az emberek. A forgalmi dugók is megszûntek, most éppen homokvihar van. A piramisok újra megnyitottak, de turistákat még nem láttam. Elég kedvezményes árak vannak a szállodákban, a dahabi Hiltonban száz euró alatt félpanziót kínálnak” – adott helyzetjelentést telefonon a hvg.hu-nak a Kairóban élõ Weiss Dániel. Az egyik nemzetközi szervezetnél dolgozó Weiss elmondta: a televízió székháza elõtti út le van zárva, barikádok, tankok vannak a környékén, míg a Tahrír téren már mennek az autók, bár hétfõn még volt néhány tüntetõ. Mubarakék korábban szították a külföldiek ellen a hangulatot, szerinte ennek tudható be az amerikai riporternõ bántalmazása. „Én is voltam ünnepelni pénteken, akkor, amikor a nõt megverték, pár száz méterre voltam attól a helytõl, de semmi rosszat nem tapasztaltam: az emberek felmásztak a tankokra, fényképezkedtek a katonákkal, zászlókat lengettek, gyerekek voltak babakocsiban” – mesélte.

Még tart az eufória, de vannak, akik szkeptikusak
Weiss Dániel szerint az eufória még tart, sokan zászlót raktak a kocsijukra. „Elhiszik azt, amit a hadsereg mond, hogy igazi választások lesznek. Van egy szórólap, amelyen azt kérik az emberektõl, hogy tartsák az utcákat tisztán, ne vegzálják a nõket, ne hajtsanak be egyirányú utcába, építsék együtt az új Egyiptomot” – mondta. Weiss Dániel nagyrészt egyetért a Stratfor elemzésével, szerinte is puccs, nem pedig forradalom történt. Weiss azt jósolja, hogy a hadsereg majd kiad magából egy fiatal katonatisztet, aki leveti magáról az egyenruhát, s õ lesz az elnök. „Talán egy picit jobb lesz Egyiptomnak, de szkeptikus vagyok aziránt, hogy valódi demokrácia lesz. A nemzetközi szervezetek is bizonytalanok egyelõre, kapkodnak, nem látják még tisztán a folyamatokat.”

Forrás: Link