„A belpolitikai helyzet elfajulhat, ha az ellenzék nem a kormány, hanem a rendszer ellenzékeként határozza meg magát. Afelé rohanunk, hogy az ellenzék kívül helyezi magát az alkotmányos berendezkedésen, ami újabb és újabb rendszerváltásokhoz vezethet” – ha pontosak a beszámolók, egy múlt csütörtöki konferencián így jellemezte a hazai állapotokat Tölgyessy Péter.
Amennyiben ez történik, arról nem az ellenzék tehet. Sem az önmeghatározás tartalma, sem az ellenzék sûrûsödésének gyorsasága nem rajta múlik. Kormánytagadás helyett a rendszertagadásig eljutni – ez kényszerpálya, ha a kiépülõ autoriter berendezkedést a mai parlamenti és parlamenten kívüli, látens demokratikus ellenzék le akarja váltani. A tempót és az ellenzéki ellenállás módját – a békéstõl a véresig – kétharmadával a Fidesz diktálja.
Rendszert a regnáló hatalom váltott, amikor megtagadta a III. Köztársaságot, és vált majd, amint az új alkotmány elfogadása nyomán hozandó törvényekkel kiteljesíti önmagát. „Elfajulásról” akkor beszélhetünk majd, ha az ellenzék újra hatalomra kerülve nem tér vissza a parlamentarizmushoz, hanem amostani kormányzó erõk megsemmisítésére használja ki a Fidesz által megteremtett „alkotmányellenes alkotmányosságot”.
Minél arrogánsabban épül ki az új orbáni hatalom, annál gyorsabban épül ki, nem a kormány, hanem a rendszer ellenzéke. Ebben a folyamatban azonban máris elérkeztünk ahhoz a ponthoz, amikor az Orbán-kormány sikerét akarhatjuk ugyan, mert ez volna az ország rövid távú érdeke, de a rendszer sikerét nem kívánhatjuk, mert az bebetonozná ezt a hatalmat, s jegelné a nemzet világról, Európáról, legfõképpen pedig önmagáról alkotott gondolkodását.

Az új alkotmány elfogadásának másnapján a hatalom érvelésébõl eltûnhet a mindent igazoló kétharmadra való hivatkozás, érkezhet helyette maga az alaptörvény leple. Ezért létkérdés számára, hogy az alkotmányozási folyamatba bármi áron bevonja az ellenzéket, s ugyanezért nem szabad abban semmilyen demokratikus erõnek részt vennie. Mert nem legalizálhatja azt az alkotmányt, amelynek következményeiben élve az ország hoszszú ideig nem illeszkedhetne Nyugat-Európához.
Az új alkotmány nyomán az új rendszer így is, úgy is ki fog épülni. Ha saját finanszírozásához talál külsõ forrást – nem talál, belsõ pedig nincs –, akár még sikeres is lehet, mert a kapitalizmus sokféle politikai berendezkedést elvisel. De autoriter voltában zárványként létezhet csak az európai közösségben, amely legfeljebb közönnyel kezelné, földrajzi helyzetébõl adódó praktikus okokból elviselné.
A demokráciák ezen utálkozása és saját önmozgásának logikája viszont mind meszszebb taszítaná az uniótól, s ezzel hoszszú idõre nem egyszerûen a kapitalizmus peremére sodródna, hanem valóságos történelmi szakadékba zuhanna. Orbán Viktor számára a polgári demokráciához nincs visszaút. Politikai filozófiájában nincs helye „is”-nek, csak „vagy-vagy”-nak. Vagy õ, vagy senki más.
Nem fogadja, nem fogadhatja el a mostani pártok váltógazdálkodását, mert az közös politikai minimumot feltételez (magát a parlamentarizmus intézményrendszerét), amihez kompromisszumokat kellene kötnie az ellenzékkel. Ehelyett a „centrális erõtér” megvalósításával nemcsak önmagában a saját hatalmát, hanem az ellenpólus nélküli jobboldalt akarja bebetonozni annyira, hogy az általa kiépített struktúrákat soha többé ne lehessen megbontani. Ez ellen a rendszer ellen kellene megfogalmaznia önmagát az ellenzéknek.
A múlt hét péntekén Gyurcsány Ferenc hangja erõsítette fel Tölgyessy Péter teóriáját. A volt pártelnök-kormányfõ nem az évet értékelte, hanem programot hirdetett.
Gyurcsány erejét a szocialista párt gyöngesége szabja meg. Ez a párt olyan, mint a gyerek: fél a nagyra nõtt árnyéktól. Pedig csak a villanyt kellene felkapcsolnia, ám fél a világosságtól is, s mit tegyen, ha maga az árny is világosságot akar? A látszat a politikában önmagában is hatalom, viszont a félhomályban nem sok látszik. Csak a mantrát hallani tisztán: „Új baloldal, új elemzés, új paradigma kell”. Látjuk-e élesen az új elemzéseket? Az új paradigmákat? Nem látjuk.
Gyurcsány belsõ pártforradalmat akar, „nyitott kapukat”, olyan tömegpártot, amely nyitva áll a baloldal, a polgári radikálisok, a liberálisok és a mérsékelt konzervatívok elõtt. Széles bázisú rendszer- és nem kormányellenes pártot. Bár a megújulás szándékát a hivatalos MSZP is hajtogatja, az árnytól való félelmében zárt, baloldali pártot kíván, amely nyitott a taktikai szövetségekre. Kormány- és nem rendszerellenes.
Ahhoz, hogy ebbõl a csapdából kilépjen, szellemi horizontját kellene tágítania. Az a fajta baloldaliság, amit ma képvisel, életképtelen a tömegtársadalom és tömegdemokrácia korában. Ebbõl láthatóan nem tud vagy nem akar megérteni semmit. Csak addig jut, hogy felismerje, az ország Európában a peremkapitalizmus szélére sodródott, s hogy maga az ország is kétfelé szakadt. Monomániásan keresi: melyik éppen leszakadó réteg mellé állhat, hogy szavazóbázisát visszaszerezze.
Állandóan valakit támogatni akar. Impotensen azon töpreng, létezhet-e olyan baloldali párt, amely egyszerre képviseli az európai szellemiségû jómódúakat és a mélyszegénységben élõket. Nem érti meg, hogy a teljes népesség „csak” annyit vár el, hogy bármely politikai színezetû hatalom a mindennapi élet minõségét megélhetõ mértékben európaivá tegye. Ha úgy tetszik: fejlõdve konszolidáljon, konszolidáltan fejlõdjön. Ha az MSZP így folytatja, azokat fogja igazolni, akik szerint a politikai liberalizmus után a tradicionális politikai baloldaliság is eltûnik. És akkor tényleg csak a konzervatív polgári demokrata és a tekintélyelvû jobboldal áll majd szemben egymással, megspékelve némi taszigálható szélsõjobbal...
Hogy ezt a sorsot elkerülje, a baloldalnak szakítania kell korábbi önmagával: nem egyszerûen tisztáznia szükséges viszonyát a globális kapitalizmussal, az annak nyomán létrejött tömegtársadalmakkal, hanem le kellene vetkeznie avas nyelvezetét, gesztusait, manírjait, s legfõképpen meg kellene válnia Marx osztályszemléletétõl, amelyet meghaladt az idõ.
Még a párt emblematikus figurájaként Szili Katalin vetette fel, hogy a szocialistáknak Bad Godesberg kellene. Így utalt a német SPD 1959-es kongresszusára, amelyen elfogadták a demokratikus szocializmus programját, elvetették az osztályharcot, a forradalmat, a kizsákmányoló és kizsákmányolt osztályok alapvetõ ellentétének tézisét. Szili Katalinnak igaza volt, bár további munkásságát figyelve kétségünk van afelõl, értette-e valójában, amit javasolt, hiszen nagyon messze onnan, másutt kalandozik... De Bad Godesbergig az MSZP teoretikusai még nem jutottak el. Csak addig: „Az újabb társadalomszerkezetben az osztályösszecsapások helyét elosztási konfl iktusok veszik át, amelyek szétszabdalják a korábban egységes táborokat”.
Marxtól talán azt a szemléletet kellett volna örökségként elfogadni, hogy a termelõ és fogyasztó társadalom mozgását egységben tekintjük. Hogy az osztályharc helyett nem menekülünk másik archimedesi ponthoz, ahonnan kiforgathatjuk sarkaiból a világot, mert azt nem kiforgatni kellene, hanem valahogyan beleilleszkedni. Kezdetben inkább azt kellene feltérképezni, milyen a nemzeti jövedelem szerkezete, milyen gazdasági szerkezet termeli azt meg, s milyen arányban kellene az államnak e nemzeti jövedelem elosztásába belenyúlnia.
A tömegtársadalom léte tagadja az osztályszemléletet. Preferálni valamely réteget azt jelenti, valaki mást elnyomunk. A prioritásoknak viszont itt átfogóaknak és hosszú távúaknak kellene lenniük. A szociális érzékenység például azt jelenti, hogy kíméletlenül beismerjük: oda jutottunk, hogy széles rétegeket már nem érdemes visszavezetni a munka világába, mert az a társadalomnak többe kerül, mint ha életük végéig segélyen tartjuk õket. E helyett a közösség pénzét az új generációk iskoláztatására költjük, hogy megszakítsuk a mélyszegénység újratermelõdését. Egymillió új munkahelyet nem teremtünk addig – mint a Fidesz tenné, ha tehetné –, ameddig nem tudjuk, mit fognak ott termelni: madáretetõket vagy a NASA-nak szoftvereket.
Osztálypolitika helyett a baloldalnak mindenekelõtt az esélyegyenlõséget, a lehetõségek általános hozzáférhetõségét kell megteremtenie. Az egalitarizmus napi megélhetõ élményét. Nem a létminimumot kell fizetni, hanem a szociális minimumot meghatározni, amely életminõséget is jelent. A kockázatviselésnek a „létezõ szocializmus” alatt kiirtott szellemét kell újraéleszteni, miközben felszámoljuk azt a képtelen helyzetet, hogy – mint az MSZP honlapján olvasható –, a munka törvénykönyve ma a 3,7 millió foglalkoztatottnak nem egészen a felére érvényes. Újra kell éleszteni az intézményekbe vetett hitet, amit a mostani Fidesz-hatalom végleg elgyengít, mert olyan hatalmas, agyonszabályozott államot épít ki, amely saját súlyától összeroppan tehetetlenségében. S végül: a baloldalnak – a jobb- és szélsõjobboldali magyar szupranacionalizmus helyett – meg kell fogalmaznia azt az eszmeiséget, amellyel közösségként öszsze kívánja tartani a társadalmat.
Az MSZP háttér-ideológusai német mintára az „alkotmányos patriotizmus” ajánlják, mint a társadalmi kohézió, a nemzetet összetartó erõ legfontosabb elemét. A teljes nemzeti egyetértés megteremtését az alkotmányos, demokratikus értékekben, a köztársaság eszméjében, a demokratikus intézmények iránti és az állampolgárok közötti bizalom és méltányosság iránti elkötelezettségben.
És akkor ott vagyunk, ahonnan elindultunk. Annál az eszménél, amely nem eszmény, hanem napi gyakorlat. Annál az eszménél, amelyet az Orbán-kormány az elviselhetõnél máris nagyobb mértékben erodált. A polgári parlamentarizmusnál és szabadságnál, amelynek hiányát megtapasztalva egyszer valóban összeáll majd a teljes – ma látható és még láthatatlan –, nem egyszerûen kormányellenes, hanem rendszervisszaváltó demokratikus ellenzék.
Link