...A konkrét hazaárulást – csak hogy pontosan fogalmazzunk – az Antall-kormány agráriummal foglalkozó hivatalnokai és az Állami Vagyonügynökség (ÁVÜ) vezetõi dolgozták ki, a stafétabotot pedig a Horn-kormány vette át...
Városban élõ ismerõsöm a 90-es évek elején 36 hektár földet örökölt Borsod megyében. Nem ismerte belülrõl a paraszti létet, de nagyon vonzotta a dolog. Úgy döntött tehát, hogy tapasztalatok híján ugyan, ám szakmai tanácsokkal felvértezve belevág a növénytermesztésbe. Az elsõ évben búzát vetett, amelyet le is aratott, majd értékesítette a terményt.

A sikertõl felbuzdulva a következõ évben cukorrépát tervezett a földre. Felkereste a birtokához legközelebb esõ cukorgyárat, a szerencsit. Megtudta ugyanis, hogy a cukorgyáraknak elemi érdekük, hogy minél nagyobb termõterületet vonjanak be a cukorrépa termesztésébe, hiszen a gyárak annak feldolgozásából élnek.

Ez az érdek pedig olyannyira erõsnek bizonyult, hogy a gyárak általában és mindenütt megfinanszírozták a parasztoknak az egész termesztést. Állták mind a vetõmag, mind a növényvédõ szerek, illetve az egyéb dologi kiadás költségeit, és a termés átvételénél egyenleget vonva fizettek a termelõnek a terményért. És ez így volt természetes, és ez így volt jó. De már ismerõsöm is csak múlt idõben beszélhetett. A megbeszélés során ugyanis a szerencsi gyár illetékese nemhogy szaktanácsokkal látta volna el õt arról, hogy milyen nehézségekkel találkozhat, s miként küzdheti le azokat, hanem inkább lebeszélte a cukorrépa-termesztésrõl. Ismerõsöm persze nem értette a dolgot. Józanul gondolkodott, és eszébe sem jutott, hogy a rendszerváltás után megalakult magyar kormány feladta a magyar érdekeket, s hogy a cukorgyárak privatizációjával megkezdõdött a hazai cukortermelés felszámolása.

A konkrét hazaárulást – csak hogy pontosan fogalmazzunk – az Antall-kormány agráriummal foglalkozó hivatalnokai és az Állami Vagyonügynökség (ÁVÜ) vezetõi dolgozták ki, a stafétabotot pedig a Horn-kormány vette át. E kormányok a látszólagos ideológiai különbségük ellenére a futószalagon folyó privatizáció indoklásában egy közös dogmára voltak felfûzve. A nyílt piaci viszonyok, illetve a szabad verseny kialakítása szükségességének rögeszméjére. A cukorgyárakat ugyan megvették volna a hazai cukorrépa-termelõk is, amely kézenfekvõ lett volna, hiszen épp az ilyen tulajdonviszonyok miatt annyira erõsek az osztrák és a német cukorgyárak. De nem így történt. Az ÁVÜ a magyar termelõkkel szemben a külföldi vállalatokat részesítette elõnyben.

Az ÁVÜ tõkeemelés fejében úgy adta el nekik a gyárak 25 százalékos (plusz egy szavazat) tulajdonrészét, hogy azt ki sem kellett fizetniük. A kisebbségi tulajdonrész mellé hozzácsapta a vállalatok teljes stratégiai irányítási jogkörét is, valamint a fennmaradó állami tulajdonrészekre elõvásárlási jogot biztosított. Aminek az lett a következménye, hogy a teljes mértékben összehangoltan cselekvõ külföldi cégek, amelyeknek célja a magyar piac és termelõkapacitás minél olcsóbb bekebelezése volt, lehetetlenné tették más szakmai befektetõ színre lépését. És elég erõsek voltak ahhoz is, hogy végsõ soron megakadályozzák a hazai tulajdonú cukorgyártás fennmaradását, ami számukra féket és ellensúlyt jelentett volna. A nyitott piac és a szabad verseny érdekében a külföldi vállalatok átnyúlva a határon a gyarmatosítás legprimitívebb technikájával élve végezték el a magyar cukoripar szisztematikus felszámolását.

A 12 hazai cukorgyárból ma már csak a kaposvári maradt meg. Legalábbis fizikai értelemben, a többi tizenegy épületeit vagy felrobbantották, vagy kevésbé radikális módon alkalmatlanná tették, hogy ott cukorrépa-feldolgozás bármikor is folyhasson.

És akkor elérkeztünk a végjátékhoz. Az Európai Unió a magyar cukorkvótát úgy lecsökkentette, hogy abból a hazai fogyasztást képtelenség kielégíteni, ami a pénz kiszivattyúzásának egyik technikája. A lakosság egy része Ausztriába jár cukrot vásárolni, mert itthon vagy kifogytak a boltok, vagy nagyon drágán lehet csak kapni. Ellentétben az osztrák boltokkal, amelyekben kétharmadába kerül a termék, ráadásul épp ugyanattól a gyártótól, amelyik a kaposvári gyárnak is a tulajdonosa. S a cukorválság nemcsak a lakosságot sújtja, hanem a hazai élelmiszer-feldolgozókat is, amelyek azért küszködnek, mert a multikat olcsón, õket azonban nem szolgálja ki a gyár elegendõ termékkel, ami felveti az erõfölénnyel való visszaélés gyanúját.

A cukor példája is azt mutatja, hogy Magyarországon nincs nemzetgazdaság. A nyugati országokhoz képest nálunk tökéletesre sikeredett a piaci viszonyok bevezetése, amelyet megpecsételt a lisszaboni szerzõdés. Magyarországot átverték, elszegényedését mi sem bizonyítja jobban, hogy a társadalom alapvetõ életfeltételeinek biztosításához szükséges javakat képtelen elõállítani.

Mindezek miatt az uniós elnökség soha vissza nem térõ alkalmat jelenthet Magyarország számára. Gyõri Enikõ külügyi államtitkár tegnap azt nyilatkozta lapunknak, hogy „most készül egy összegzés, amely márciusban kerül az Európai Tanács elé, ahol országra szabott célkitûzéseket kell megállapítanunk. A gazdasági kormányzásról szóló hatpontos – a lisszaboni szerzõdést is érintõ – tervezet kapcsán még tíz azonosított probléma van, de az a célunk, hogy a márciusi gazdasági és pénzügyi tanácson megszülessen a politikai egyezség.”

Az elmúlt pár nap alatt egy súlyos problémacsoport azonosítása megtörtént. A beavatkozás elengedhetetlen.

Forrás: Link