Napokon belül meg fog bukni a kormány
Hiába állt fel a 2008-as elcsalt választások után egy egységkormány, a tervezett reformok közül szinte semmi nem valósult meg. A kényszerházasság láthatóan nem mûködik, Robert Mugabe elnök és Morgan Tsvangirai ellenzéki miniszterelnök hónapok óta a váláson gondolkodnak, miközben az elõbbi szisztematikusan üldözi politikai ellenfele táborát – ahogyan azt most a Human Rights Watch jelentése is megerõsíti.
Szûnni nem akaró félelem
Az a tény, hogy a 2008-as, erõszakba fulladt elnökválasztás felelõseit máig nem állították bíróság elé, nagyon rossz üzenetet közvetít a zimbabwei lakosság felé: azt, hogy büntetlenül meg lehet gyilkolni, meg lehet erõszakolni és meg lehet kínozni bárkit, aki a rendszer ellenségének minõsül. A Human Rights Watch (HRW) tegnap megjelent 40 oldalas jelentése éppen emiatt aggódik: a következõ elnökválasztás választás közeledtével mintha újból beindult volna az ellenzék átfogó és erõszakos megfélemlítése. Ebben azonban a kormánykoalícióban csücsülõ ellenzékiek is ludasak, hiszen „nem tettek meg minden tõlük telhetõt, hogy megállítsák a jogsértéseket”, érvel a HRW.

Kattintson és kalandozzon velünk Afrikában!
A múlt hónapban a zimbabwei rendõrség 46 embert tartóztatott le, majd tartott fogva embertelen körülmények között egy fõvárosi börtönben. Az akció hivatalos indoklása szerint az érintettek „a fennálló rendszer erõszakos megdöntésén munkálkodtak” – a valóságban a hararei egyetemen egy szemináriumot tartottak arról, hogy az észak-afrikai események mennyiben befolyásolhatják Zimbabwe jövõjét, szemléltetõ eszközül az Al Jazeera élõ adását használva. Néhány nap után az elfogottak nagy részét elengedték, ám az esemény szervezõjét, Munyaradzi Gwisai politikai aktivistát (a hararei egyetem munkatársát, az ellenzéki MDC párt korábbi tagját) továbbra is õrizetben tartják. Az ENSZ Emberi Jogi Fõbiztosa, Navanethem Pillay elítélte a jogtalan kormányzati fellépést, jelezve, hogy „az észak-afrikai polgárok világosan és hangosan kifejezték, hogy igazi demokrácia nem létezhet a véleménynyilvánítás és a gyülekezés szabadsága nélkül. Ezért különösen ironikus, hogy Zimbabwében azért tartóztatnak le aktivistákat, mert beszélgetni mernek az észak-afrikai békés eseményekrõl.”
Mindez azután történt, hogy az ellenzéki politikusból a 2008-as kiegyezés után – jobb híján – miniszterelnökké avanzsálódott Morgan Tsvangirai népi felkeléssel fenyegette meg Robert Mugabe elnököt és körét. Az államfõ komolyan megijedhetett, mert a zavargásoknak még a csíráját is igyekezte elfojtani azzal, hogy a fõvárosban mindenütt ellenõrzõpontokat és barikádokat emeltetett a rendõrséggel és a katonasággal. A független újságok egy részét naponta elkobozták és bezúzták (a standosokat pedig megfenyegették), miközben az ellenzékiek elleni – eddig is gyakorlatnak számító – zaklatások is fokozódtak: Mugabe-párti ifjúsági csoportok a rendõrség támogatását élvezve számos városban támadtak rá ismert ellenzéki aktivistákra. A keleti országrészben százak menekültek át Mozambikba a megáradt Gairezi határfolyón az erõszakos cselekmények miatt.

Fenyegetõ nyugalom – vagy csak unalom? – Mugabe arcán
(fotó: Jesse B. Awalt)
A Human Rights Watch aggodalma tehát érthetõ: egyáltalán nem elképzelhetetlen, hogy megismétlõdik a 2008-as konfliktus, melyben összesen 250-en haltak meg. Az elnökválasztás elsõ fordulóját Robert Mugabe pártja, a Zimbabwei Afrikai Nemzeti Unió – Hazafias Front (ZANU-PF) csúnyán elcsalta, erre hivatkozva az ellenzéki Demokratikus Változásért Mozgalom (MDC) jelöltje, Morgan Tsvangirai visszalépett a második fordulótól. Mivel az eset véres eseményekbe torkollt – a kormányzó ZANU-PF lecsapott a tiltakozó ellenzékiekre –, az átlépte a nemzetközi közvélemény ingerküszöbét is, így az 1980 óta az ország élén álló Mugabe politikai kompromisszumra kényszerült. Ám még így is jól járt: egységkormányt alakítva elnök maradhatott, csupán a miniszterelnöki széket kellett átadnia ellenfelének.
Családon belüli erõszak
A kormánykoalíció egy pillanatig sem mûködött ideálisan, azt a kezdetektõl fogva ádáz hatalmi harc jellemezte, és csak a külföldi közvetítõk – elsõsorban Jacob Zuma dél-afrikai elnök – közbenjárása miatt köszönhetõ, hogy (hivatalosan) még nem esett szét teljesen. Mugabe többször jelezte, hogy „nem boldog az egységkormányban”, mivel az egy „összetákolt” egyezmény szüleménye, amelynek így a legitimitása is megkérdõjelezhetõ.
Ha jogilag nem is illegitim a kormány, az kétségtelen, hogy nem hatékony. A 2008-as hatalommegosztás széleskörû – média-, választójogi, biztonsági – reformokat és egy új alkotmány kidolgozását ígért, ehhez képest a reformoknak még a tárgyalása sem indult meg, az alkotmányhoz kapcsolódó népi meghallgatások pedig erõszakba fulladtak. Egyedül a gazdasági tûzoltást nevezhetjük sikernek: a kormányzat megszüntette a hiperinflációt – amelynek százalékos mértékét Steve Hanke, a John Hopkins Egyetem alkalmazott közgazdaságtan professzora úgy érzékeltette, hogy a 65 mögé kell 107 darab nullát tenni – annak köszönhetõen, hogy a teljesen elértéktelenedett zimbabwei dollárról lemondva egy új valutát hozott létre az amerikai dollár, a dél-afrikai rand és a botswanai pula alkotta valutakosárból.

Tsvangirai sem lehet boldog a koalícióban (fotó: Statsministerens kontor flickr)
Politikai értelemben azonban a koalíció egy totális csõd. Mugabe elnök továbbra is magánál tartja a fõbb tisztségviselõk egyoldalú jelölésének jogát – több, hozzá hû tartományi kormányzót is kinevezett ilyen módon –, megsértve a kormányfõvel folytatandó konzultációs kötelezettségét. Nincs egyetértés a politikai felek között az országot sújtó nyugati szankciók ügyében sem. Mugabe „a zimbabwei nép érdekében” az ellene és köre ellen irányuló utazási korlátozás és a külföldi vagyonaik befagyasztásának feloldását szeretné elérni (megbízható partnere ebben Kína, Irán és Dél-Afrika), noha az nem világos, hogy ebbõl „a zimbabwei nép” mit profitálna. Morgan Tsvangirai közben a nyugati álláspontot képviselve az emberi jogi viszonyok drasztikus javulásához kötné a szankciók eltörlését. Ennek ellenére furcsa módon (ösztönzõként?) épp az elmúlt hónapban döntött arról az EU, hogy 35 zimbabweivel kapcsolatban feloldják a szankciókat.
A ZANU-PF most arra készül, hogy legalább kétmillió aláírást gyûjtsön össze, tiltakozva a szankciók ellen. Ez a megmozdulás sem nélkülözi azonban a kényszert: sokakat erõszakkal vittek az elsõ, tegnapelõtt tartott demonstráció színhelyére, ahol alá is íratták velük a petíciót.
Gyémántokkal a hatalomért
A szankciók eredetileg a zimbabwei gyémántokra is vonatkoztak, megtiltva annak teljes exportját és kereskedelmét. A Wikileaks ennek a döntésnek a jogosságát alátámasztja: a most nyilvánosságra hozott dokumentumok alapján a 2008-as zavargások idején az illegális gyémántkereskedelem ezrek erõszakos halálát okozta, Mugabéhez közelieket gazdagított és a finanszírozásában a központi bank is szerepet vállalt. Ezek mind ellentmondanak a gyémántkitermelés és -kereskedelem megregulázását célzó, 2003-ban létrejött ún. Kimberley-folyamatnak, mely egy ellenõrzési mechanizmus segítségével azt célozta, hogy olyan drágakövek ne kerülhessenek ki a piacra, melyek erõszakos cselekményekhez kötõdnek (fegyveres gerillák ebbõl finanszírozzák tevékenységüket, a helyi hadsereg erõszakkal végeztet rabszolgamunkát a helyiekkel stb.). A folyamat lényege, hogy a szervezet által meg nem jelölt gyémántokon sokkal nehezebben és csak sokkal alacsonyabb áron lehessen túladni a (fekete)piacon, így a gyémántpiac legjelentõsebb szereplõi is érdekeltté téve a tiszta forrásból származó drágakövek adás-vételében.
Pont ezért nevezhetjük meglepõ döntésnek azt, hogy a Kimberley-folyamat irányítói – az emberi jogi jogsértésekrõl nyilván tudva – újra engedélyezték a Zimbabwe keleti felében lévõ bányákból származó gyémántok exportját. A legfontosabb lelõhely a 2006 óta ismert, 150 ezer hektáros Chiadzwa bányái, melyek a katonaság felügyelete alatt állnak, és ahol a mai napig rabszolgamunkával termelik ki a helyiek a drágaköveket.
A Mugabe-kormányzat nem csak a helyiek illegális bányászatát üldözi, de a külföldi cégek tevékenységét sem nézi jó szemmel. Miután a nyugati hatalmak az életben lévõ szankciók (nagy részének) fenntartása mellett döntöttek, a zimbabwei elnök azzal fenyegette meg az országban letelepedett külföldi bányavállalatokat, hogy egyszerûen államosítja az érintett területeket – egyedül az egyetlen kínai cég tarthatná meg pozícióit Kelet-Zimbabwében.
Frakciókra szakadt ellenzék
Az ellenzéki nyomásgyakorlás hatékonyságát nagyban csökkenti, hogy a Mugabe-ellenes erõk közel sem egységesek. Sõt, a nemzeti egységkormányban is két ellenzéki párt található, az MDC egymással is rivalizáló két szárnya. Az MDC-T Morgan Tsvangirai kormányfõ alakulata, míg a kisebbik ellenzéki erõ, az MDC-M adja a miniszterelnök-helyettest.

Arthur Mutambara (fotó: Erik Miller)
Ez utóbbi élén egészen az elmúlt hónapig Arthur Mutambara, az MDC-M vezetõje (és névadója) volt, ám õt saját pártja néhány hete leváltotta, helyére Welshman Ncube addigi fõtitkárt ültetve. Az új pártvezetés ezek után Mutambarát a miniszterelnök-helyettesi pozícióból is kigolyózta volna (ott is Ncube lett volna az utódja), ám ezt õ már nem hagyta. Politikai ellenfeléhez, Robert Mugabe elnökhöz fordult, aki az ellenzék belsõ harcait örömmel nyugtázva örömmel állt be az egyébként robottechnológiából és mechatronikából PhD-zett Mutambara mögé. Ezek után saját pártja véglegesen kirúgta, ennek ellenére csak Mugabén múlik, hogy marad-e posztján. Márpedig Mugabe nem hülye. Tudja õ is, hogy a közelgõ elnökválasztással nem csak megosztani érdemes az ellenzéket, de szavazatokat is szerezni az oldalukról.
Elnökválasztás vs. alkotmány
De hogy mikor kerülhet sor a következõ választásra, az még erõsen lóg a levegõben. A 2008-as hatalommegosztási megállapodás értelmében elõbb új alkotmányt kellene a politikai vezetésnek elfogadnia (majd azt népszavazáson elfogadtatni), hogy az garantálja az utána lebonyolítandó választás tisztaságát. A ZANU-PF azonban minél hamarabb az urnához elé terelné a zimbabwei választópolgárokat, legkésõbb idén júniusban, így most sebtiben készül az új alaptörvény, hogy ez ne legyen gátja az általuk elképzelt menetrendnek.
Tsvangirai természetesen ellenzi az általa korainak és elsietettnek tartott idei választást, szerinte amennyiben ez mégis megvalósulna, könnyen a 2008-hoz hasonló káosz alakulna ki. Az ellenzék álláspontjával ért egyet az Afrikai Unió is, mely próbálja meggyõzni Mugabét, hogy inkább 2013-ra halasszák el az eseményt, hogy elõtte nyugodtan végrehajthassák a szükséges reformokat, amik nélkül a tiszta választás nem garantálható.
Ben Ali – Mubarak – Mugabe?
Mubarak lemondása óriási izgalmat váltott ki Hararében. Ám hiába gratulált az MDC hivatalosan is az egyiptomi népnek, és hiába helyezett kilátásba Tsvangirai az egyiptomihoz hasonló népfelkelést – amivel nyilván a saját aktivistáit akarta felrázni –, egyelõre nem látszik a forradalom csírája sem Zimbabwében.
Ez elsõsorban a zimbabwei rendõrség, titkosrendõrség és katonaság éberségének köszönhetõ. Mintha megértették volna az MDC burkolt fenyegetését, miszerint az észak-afrikai forradalmakat „bárhol meg lehet ismételni, és ezért a világon egyetlen zsarnok sem ülhet ölbe tett kézzel” – a biztonsági erõk azóta ellepték a fõvárosi utcákat és még kegyetlenebbül zaklatnak minden ellenzékinek minõsülõ állampolgárt.

Hiába tiltakoznak nyugati nagyvárosokban (fotó: Ben Sutherland)
Emellett, ami még inkább csökkenti egy lehetséges zimbabwei forradalom valószínûségét, az az, hogy Mugabe harminc éves uralma alatt mára mindenki elmenekült, aki tudott – egyes becslések szerint ma ötmillióan élnek és dolgoznak a szomszédos Dél-Afrikában, a tanult értelmiségi réteg pedig Nyugatra távozott. Márpedig nyugati nagyvárosokból, de akár csak a szomszédos országból nehéz forradalmat kirobbantani – ahhoz jelen kell lenni, ahogy a Tahrír téren jelen volt naponta akár egymillió ember is.
Zimbabwében ilyesmi egyelõre nem történt. Noha a Facebook-on és a Twitter-en felbukkant egy felhívás egy „egymilliós menetre”, az adott napon végül senki nem jelent meg az eseményen. Hogy ennek az erõs katonai mozgósítás miatti félelem volt az oka, vagy az, hogy egyes pletykák szerint a Facebook-üzenet csapda volt, amivel a lelkes ellenzéki aktivisták begyûjtését akarta megkönnyíteni a kormányzat, nem tudni. Mindenesetre a jövõbeni mozgósítást az is nehezítheti, hogy a zimbabwei lakosság mindössze 12 százaléka rendelkezik internettel.

Link