Keress

Hideg van, forró hideg.
Az õsz hullatja rõttes szõrét,
A nyár szívébe mártja tõrét,
Levedli elhasznált bõrét.
Borzongok, íjamon feszül az ideg.

Tombol a szél, hangon beszél.
Kürtök búgják,
Harsonák súgják.
Lelkem feldúlják.
Sóhajtok, a tó fodra mesél.

Kidõlt fák közt járok új utat,
Szomjazom, s kínáltok kutat.
Keresem, ki példát mutat,
Álmodom a foszló múltat,
Mert engem a forrás bújtat.

Így kelek minden reggel,
Nem ébredek méreggel,
Csak tompán, néha lomhán,
De készen, fürkészen,
Mosolygok a józan észen.

Ki keres, abban vihar tombol.
Sikeres, ha áll atomból,
Molekulákká, sejtekké össze,
S ha indul, kérdi: - Jössz-e,
A ciklus végét látni?

Az idõ õsz-öreg, fergeteg,
Suhan a testen át rengeteg
Fénycsóva, dimenzió-létforma,
Mi csontjaimat érdesre rágja.
Kinek párja nincs, az árva.

Keresem az idõkaput,
Szélesre tárom a zsalut.
A fényre fordítom a tükröt.
Ismeritek ezt a trükköt?
A sziklába oltok bükköt.

Egy lant húrja peng; tünemény.
De pásztáz már az égi, régi fény,
A forrás hív és él a hû remény,
Hogy a hívó szóra hallgatok,
S ha menni kell, mindent hagyok.

Félig itt, félig már ott vagyok.